Közismert, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedekben sokszorosára - 1960 óta mintegy 60-szorosá-ra(!) - nőtt az egy főre jutó hulladék mennyisége. A lakosság számára leginkább szembetűnő tendencia a rendszerváltozás előtt széles körben működő betétdíjak rendszerének fokozatos elsorvadása volt, mellyel párhuzamosan általánosan elterjedtek az ún. egyutas csomagolások, amelyek mennyiségi növekedését az állam a szelektív hulladékgazdálkodás rendszerének kiépítésével és elterjesztésével igyekezett kompenzálni. Kevesen tudják azonban, hogy a szelektív hulladékgyűjtéssel begyűjtött hulladék mennyisége a települési szilárd hulladék (a továbbiakban: TSZH) vonatkozásában nem éri el a 10%-ot sem,[1] miközben uniós forrásokból épülnek új, a szigorú környezetvédelmi előírásoknak megfelelő regionális hulladékgazdálkodási rendszerek átrakóállomásokkal, válogatóművekkel, gyűjtőszigetekkel, lakossági hulladékudvarokkal, biztonságos lerakóhelyekkel, speciális hulladékszállító járművekkel. Ezek mind elsősorban a szelektív hulladékgyűjtés szélesebb körű elterjedését próbálják elősegíteni, miközben működtetésük hatalmas költségigényei miatt fennáll a lakossági hulladékszállítási díjak szükségszerű emelésének a kockázata.
A hulladékgazdálkodás szabályozása szempontjából legfejlettebbnek tekintett országokban megfigyelhető, hogy a hulladékgazdálkodás jelentős külső ("externális") költségeit egyes hulladékfajták tekintetében jogi és gazdasági eszközök (pl. a hulladéklerakás tilalma, adó- és illetékrendszer, vagy a gyártói felelősség elvének érvényesítése) megfelelő alkalmazásával fokozatosan beépítik a termékek és szolgáltatások árába, ezzel segítve a hulladék-újrafeldolgozó ágazatok működését, valamint az erőforrások felhasználásának csökkentését. A kormányzat számításai szerint a hulladékgazdálkodás hazai rendszerének működtetéséhez, a legfontosabb célok eléréséhez évente 35-40 milliárd Ft körüli összegre van szükség, amelyet a költségvetésnek kellene biztosítania. Ennek hiányában az állam kénytelen más forrásokból előteremteni a szükséges összeget; a termékdíjak Magyarországon kezdettől fogva ezt a célt szolgálták, tehát az állami költségvetésben szereplő összegek hiányát próbálták pótolni bizonyos termékekre kivetett díjfizetési kötelezettség bevezetésével.
A környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény 1996 óta - számos hibája ellenére - a korszerű hulladékgazdálkodás kiépülésének hajtóereje volt Magyarországon.[2] Az utóbbi években azonban a termékdíjak a hulladékgazdálkodás szabályozásának neuralgikus pontjává váltak. Az állam az iparágon belül érdemi kontroll nélkül engedte érvényesülni az érintett piaci szereplőket, ami árversenyhez vezetett; a gazdasági szereplők által uralt piac azonban nem volt képes teljesíteni az elvárt hasznosítási arányokat. Kritikaként merült fel az eddigi rendszerrel szemben az is, hogy nagyon kevés munkahelyet teremtett. Több szempontból is indokolttá vált tehát a termékdíjas szabályozás mielőbbi átalakítása; ezt a feladatot jelenleg a környezetvédelmi termékdíjról szóló 2011. évi LXXXV. törvény hivatott ellátni, amelyet az Országgyűlés 2011. június 27-én fogadott el. Legtöbb rendelkezése már 2011. szeptember 1-jén hatályba is lépett, a 39. § (2) és (3) bekezdésében meghatározott kivételekkel.
A termékdíjak bevezetése a környezetvédelem szabályozási módszerei közül egyértelműen az ún. gazdasági szabályozó eszközök megjelenését mutatja. Ezek bevezetésekor a háttérben természetesen jogszabályok állnak, a "parancs és utasítás" ('command and control')-típusú eszközökhöz képest azonban képesek a piaci mechanizmusok kihasználásán keresztül kiküszöbölni a hagyományos (jogi) szabályozási módszer hiányosságait, egyben támogatást nyújtanak a hatékonyabb működés elősegítéséhez is. A különböző eszközök kiegyensúlyozott, optimális kombinációjára van tehát szükség a kívánt eredmény eléréséhez.
A gazdasági eszközök[3] alkalmazása Magyarországon lényegében a termékdíjak bevezetésével kezdődött el, amely eddigi története során - különösen az italcsomagolások területén tapasztalható tendenciák miatt - egyre kisebb hatékonysággal tudta ellátni az alapvető feladatokat. A termékdíj törvény és a hatására kialakult hulladékkezelési rendszerek 15 éve szolgálják a környezet védelmét, és segítik az országra vonatkozó uniós hulladékgazdálkodási előírások teljesítését, többek között a csomagolási hulladékok terén. A környezetvédelmi termékdíj bevezetésével az Országgyűlés forrást kívánt teremteni a termékek által okozott környezetvédelmi problémák egy részének megoldása érdekében, miközben
- 46/47 -
csökkenti a problémát okozó termékek fogyasztását a termékdíjnak a termék árába történő beépítésén keresztül, vagy a környezetbarát helyettesítő termékek versenyképessé tételével, a termékdíj differenciálásán keresztül.
A termékdíj gazdasági ösztönző jellege abban rejlik, hogy a hulladék egyrészt egyre értékesebb erőforrássá válik, másrészt a díjfizetés által érintett vállalkozások (a termékdíj-fizetési kötelezettséggel érintett termékek gyártói, forgalmazói) alapvetően két lehetőség között választhatnak: vagy kifizetik a forgalomba hozott termék után a termékdíjat, vagy vállalják, hogy saját költségükön megoldják (pl. egyéni teljesítéssel) az általuk forgalomba hozott termékek hulladékának jogszabályokban meghatározott arányú hasznosítását, újrahasználatát. A termékdíjak elsődleges célja tehát a hulladékok hasznosításának ösztönzése a "szennyező fizet"-elv és a gyártói felelősség hatékonyabb érvényre juttatása, valamint a környezetvédelmi célok elérése érdekében, bár eredetileg egyértelműen forrásteremtési céllal kerültek bevezetésre.[4] A beszedett termékíjak egy központi környezetvédelmi alapba folytak be,[5] de végül ennek az összegnek mindig csak a töredéke maradt a környezetvédelmi fejlesztésekre, a környezetvédelmi feladatok ellátására.
A jogalkotó 2004. január 1-je óta - a nagy mennyiségben hulladékká váló csomagolás termékkörön belül - megkülönbözteti a kereskedelmi csomagolás néven meghatározott termékek, vagyis az italtermékek elsődleges csomagolása, valamint a műanyag (bevásárló-reklám) táskák körét. A kereskedelmi csomagolás visszagyűjtése és hasznosításának ösztönzése érdekében a fizetésre kötelezetté a termék első belföldi forgalomba hozója (gyártó), valamint az első továbbforgalmazó vevő (kereskedő) vált annak érdekében, hogy a hulladék piacra helyezésében részt vevők között a hulladékgazdálkodási felelősséget megosszák.
Az EU-csatlakozáskor meg kellett szüntetni a termékdíj-bevételek állami működési támogatásként történő felhasználását a hulladék begyűjtésének és feldolgozásának finanszírozására, helyette a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KvVM) kapott lehetőséget hulladékhasznosító szolgáltatások vásárlására.[6] Olyan termékdíj-mentességi rendszert vezettek be, amely a hulladékot eredményező termékek gyártóit ösztönzi a hulladék begyűjtésének és hasznosításának megoldására, illetve finanszírozására. Ezzel párhuzamosan viszont megszűnt a termékdíj-bevételeknek a hulladék kezelésére történő visszaforgatása, a befizetések pedig közvetlen központi költségvetési bevétellé váltak.[7] Ami a TSZH kezelését illeti, a korábbi termékdíjas-rendszergazda támogatási konstrukciót az uniós csatlakozás időpontjától felváltotta az ún. koordináló szervezeteken alapuló hasznosítási díjas (ún. licencdíjas) rendszer, amelyben a begyűjtés és hasznosítás működését már nem az állam, hanem elsősorban a kötelezettek finanszírozzák. Bizonyos hulladékok (pl. elektromos berendezések, elemek, akkumulátorok, csomagolási hulladék) esetén feltehetően nem teljesülhettek volna az előírt begyűjtési és hasznosítási kötelezettségek a koordináló szervezetek közreműködése nélkül.
2005-től az ún. kereskedelmi csomagolások újrahasználatának ösztönzésére bevezetésre került a darabalapú termékdíj-tétel[8] (2009-től ez tömegalapú fizetési kötelezettséggé vált), azonban a közösségi versenysemlegességi szabályok megsértése miatt az Európai Bizottság a 2005/4209. számon indított kötelezettségszegési eljárás keretében hivatalos felszólítást, majd indokolt véleményt küldött Magyarországnak.[9] A Bizottság a hazai szabályozás módosításának bejelentését követően zárta le az eljárást. A termékdíj mértéke így függetlenné vált a csomagolás tartalmától, azaz a továbbiakban nem került figyelembevételre az a tény, hogy a csomagolás tartalma befolyásolhatja a csomagolás hulladékgazdálkodási hatását. Egységnyi csomagolás után a belföldi és a külföldi gyártónak minden esetben egyforma mértékű termékdíjat kell fizetnie, így az egységes díjtétel miatt a díjfizetés egyszerűen számíthatóvá, adminisztrálhatóvá, ellenőrizhetővé vált.[10] Az újrahasználat csökkenését és az egyes termékcsoportok kibocsátásának növekedését azonban az új szabályokkal sem sikerült megállítani.
Az adminisztrációs feladatok egyszerűsítése érdekében 2008-tól a korábbi négy szervezet[11] helyett egyhez, a vámhatósághoz kerültek a termékdíj-fizetési kötelezettség megállapításával és a mentességi feltételek teljesítésével kapcsolatos bejelentési, igazolási és elszámolási feladatok, illetve a pénzügyi teljesítés ellenőrzése. A hulladékgazdálkodást ösztönözte, hogy az egyes termékeknél a különböző begyűjtési, hasznosítási arányok elérése esetén mentesülni lehetett a termékdíj megfizetése alól. A környezetbarát megkülönböztető jelzést viselő termékek köre is szorosan összefüggött azzal, hogy a védjegy megszerzésével mekkora kedvezményt lehetett kapni a termékdíjak megfizetése alól.[12]
A TSZH esetén a hasznosítási arányok az elmúlt években jelentősen növekedtek, nagyrészt a szelektív hulladékgyűjtés fokozatos terjedésének, a biohulladékok növekvő mértékű kezelésének, valamint egyes gyártói kötelezettségbe tartozó hulladékok (pl. elemek, gumiabroncsok, kenőolajok) hasznosításának köszönhetően. A kezdeti, ígéretes fejlődést követően azonban az anyagáramok jelentős részében a hasznosítási arányok tekintetében mára stagnálás, vagy csak nagyon kismértékű javulás figyelhető meg.[13]
- 47/48 -
A hasznosító kapacitások sok hulladékáram esetén nem épültek ki megfelelően, illetve a világgazdasági helyzet romlására, a (másod)nyersanyagok árainak esésére igen érzékenyen reagáltak. Egyes ágazatok teljesen eltűntek (pl. az öblösüvegek gyártása), más területeken (pl. gumiabroncsok) kihasználatlan kapacitások léteznek, azaz a feldolgozási kapacitás egyes ágazatokban akár többszöröse is lehet az itthon képződő hulladék mennyiségének.
A hulladékgazdálkodás szabályozása Magyarországon az Európai Unióhoz történő csatlakozás folyamatában került igazán előtérbe. Az uniós csatlakozás egyértelműen a környezetvédelmi jogszabályok bővüléséhez és megerősödéséhez vezetett. A hulladékokkal kapcsolatos uniós szabályozás mintegy 3,5 évtizedes történetéből világosan látszik, hogy a megelőzés (prevenció) mára a hulladékgazdálkodás legfontosabb alapelvévé vált.[14] A hulladékkeletkezés megelőzésére és a hulladékok újrafeldolgozására irányuló, 2005-ben elfogadott tematikus stratégia[15] hosszú távú célja, hogy az EU magas szintű erőforrás-hatékonysággal rendelkező, "újrahasznosító" társadalommá váljon, amely azon túlmenően, hogy a hulladékkeletkezés minimalizálására törekszik mennyiségi és minőségi szempontból, erőforrásként is felhasználja a hulladékot. A tematikus stratégia megvalósításának legfontosabb eleme a hulladékokról szóló, felülvizsgált keretirányelv,[16] amely korszerűsítette,[17] egyszerűsítette és egységesebbé tette[18] az uniós szabályokat. Ebben határozták meg az ún. hulladékhierarchiát, amely általános jellegű[19] prioritási sorrendet állapít meg a környezeti szempontból legjobb választási lehetőségek között a hulladékkal kapcsolatos jogszabályok és politikák területén. A hierarchia első helyén a hulladékkeletkezés megelőzése áll, ezt követi a hulladékok újrahasználata, újrafeldolgozása, egyéb hasznosítása, illetve - végső megoldásként - a hulladékok ártalmatlanítása.[20]
A hazai szabályozás céljai közé 2004-ben került be az Európai Unió által Magyarország számára előírt, valamint a hazai hulladékgazdálkodási szabályok által meghatározott kötelezettségek teljesítésének elősegítése.[21] Az uniós tagságból fakadó kötelezettségek teljesítése elsődleges fontosságú, hiszen ellenkező esetben az Európai Bizottság a már említett, ún. kötelezettségszegési eljárást indíthatja Magyarországgal szemben az EU működéséről szóló Szerződés 258. cikke (korábban az EK-Szerződés 226. cikke) alapján.[22] A hulladék-keretirányelv például 50%-os újrafeldolgozási kötelezettséget ír elő legalább a papírt, fémet, műanyagot és üveget tartalmazó kommunális hulladék esetében 2020-ig.[23] Ez az arány Magyarországon jelenleg a 10%-ot sem haladja meg, míg az Európai Unióban 2008-ban már a kommunális hulladék 40%-a került ismételt feldolgozásra vagy komposztálásra, bár azt el kell ismerni, hogy a tagállamok között óriási különbségek vannak az uniós szabályok végrehajtása és érvényesítése terén.[24]
Az uniós szabályok nem megfelelő végrehajtása miatt az Európai Bizottság az uniós csatlakozást követően nyolc hulladékgazdálkodási tárgyú eljárás megindításáról döntött Magyarországgal szemben (ezekből kettő kapcsolódott a termékdíjak szabályozásához[25]); többségük már az eljárás kezdeti szakaszában lezárult. A legtöbb problémát a már említett "kereskedelmi" csomagolás kategóriája jelentette, miután az újratölthető ("többutas") csomagolások erőteljes háttérbe szorulása, illetve ezzel párhuzamosan az eldobható ("egyutas") csomagolások (például műanyag-palackok, fémdobozok) mennyiségének növekedése miatt a termékdíj törvény 2005-től külön szabályokat állapított meg az italcsomagolásokra. Önmagában a termékdíjak alkalmazása nem ütközik az uniós jogba, hiszen az Unió a gazdasági eszközök alkalmazását az egyes tagállamok döntési kompetenciájába utalja, elismerve, hogy a gazdasági eszközök alapvető szerepet játszhatnak a hulladék-megelőzési és hulladékgazdálkodási célok elérésében. Az EU Bíróságának gyakorlata szerint sincs az uniós jogban olyan szabály, amely megakadályozná a tagállamokat abban, hogy belső adók olyan általános rendszerét vezessék be, amelyet objektív szempontok alapján az áruk egy sajátos kategóriájára alkalmaznak.
Az Európai Bizottság mégis kötelezettségszegési eljárást indított Magyarországgal szemben az italtermékek csomagolására alkalmazandó termékdíjjal kapcsolatos szabályok uniós jogba ütközése miatt. Álláspontja szerint ugyanis a hazai termékdíjas szabályozás (a "kereskedelmi" csomagolás kategóriája) nem felelt meg az EK-Szerződés 90. cikkének, melynek célja annak elkerülése, hogy egy uniós tagállam - belső adókon keresztül - kedvezzen a hazai gazdasági szereplőknek.[26] Az egységes belső piac hatékonysága érdekében a tagállami adóknak tehát semlegesnek kell lenniük, ezért nem különböztethetik meg hátrányosan (sem közvetlenül, sem közvetve) az importált termékeket a belföldi termékek javára. Magasabb belső adókat más tagállamoknak a hazaihoz hasonló vagy azzal versengő termékeire sem lehet kivetni. A Bizottság diszkriminatív adózásnak minősítette az italcsomagolásokra vonatkozó termékdíj-szabályozást, amely megítélése szerint - például a földrajzi távolságokból fakadó szállítási többletköltségek miatt - előnyösebb helyzetbe hozza a belföldi gyártókat a külföldi szállítókkal szemben. A Bizottság szerint a magyar rendszer
- 48/49 -
ágazatok, illetve a csomagolások tartalma szerinti megkülönböztetést alkalmazott, nem pedig kizárólag a csomagolás fizikai jellemzőiből kiinduló egységes adóztatási rendszert. Az újrafelhasználási célokat a magyar piacon már elért szintek alapján állapították meg, azaz olyan értékek közelében rögzítették, amelyeket a hazai gyártók teljesíteni tudtak.[27]
A magyar Kormány az eljárásban elvi alapon vitatta a Brüsszel által kifogásolt elemeket, a Bizottság azonban az eljárás folytatásáról döntött, és 2007. július 4-én indokolt véleményt bocsátott ki. Magyarország nem vállalta egy esetleges bírósági eljárás következményeit, ezért 2008. január 10-én informális konzultációra került sor az Európai Bizottsággal, miután módosították a hazai szabályozást. Az új termékdíj-rendszer szabályainak késedelmes hatályba lépése esetén ugyanis az Európai Bizottság valószínűleg kereseti kérelmet nyújtott volna be Magyarország ellen, az Európai Bíróság esetleges elmarasztaló döntése pedig jelentős visszafizetési kötelezettséget vont volna maga után.[28]
Az uniós elvárások fényében módosított szabályozás gyakorlati tapasztalatai is azt mutatják, hogy még ez sem képes megfelelően ösztönözni az újrahasználható italcsomagolások alkalmazását. Érdemi megoldást az ún. "kiterjesztett termelői felelősség" - lényegében első és ma még nagyjából egyetlen -megnyilvánulását jelentő betétdíjak (letéti díjak) alkalmazása jelentené, amely mind az újrahasználat, mind az újrahasznosítás ösztönzésében jelentős szerepet játszhatna. A betétdíjas termékek körének ki-terjesztésével[29] - a lakosság fogyasztási szokásainak megváltoztatásán túl - a szelektív hulladékgyűjtés költségeit is csökkenteni lehetne, hiszen a betétdíjak alkalmazása a visszagyűjtés legbiztosabb módszere, azaz a termékek nagyobb arányban kerülhetnek vissza a gazdasági folyamatokba.[30]
Tekintettel arra, hogy a bevezetésre kerülő modellt a Dániában működő rendszer mintájára alakították ki, és nem az uniós tagállamok többségének gyakorlata alapján, könnyen előfordulhat, hogy az Európai Bizottság - például az uniós versenyszabályok vagy a hulladék-keretirányelv rendelkezéseinek megszegése miatt - ismét vizsgálatot indít Magyarországgal szemben. Érthetetlen, hogy a problémák megelőzése érdekében miért nem került sor az új törvény uniós joggal való összhangjának előzetes egyeztetésére az Európai Bizottsággal.
2001-től lehetővé vált a termékdíjköteles termékek gyártóinak, forgalmazóinak részvételével ún. (hasznosítást) koordináló szervezetek létrehozása, amelyek a hulladékká vált termékdíjköteles termék visszagyűjtését és hasznosítását végzik vagy végeztetik.[31] A "hasznosítást koordináló szervezet olyan jogi személy vagy jogi személyiséggel nem rendelkező más szervezet, amely a hulladékká vált termékdíjköteles termék visszagyűjtését és hasznosítását végzi vagy végezteti, és amely a termékdíjköteles termék gyártóinak, forgalmazóinak részvételével jött létre".[32] A gyártók és a forgalmazók tehát törvényi kötelezettségeik[33] ellátása érdekében - jogszabályban meghatározott általános, valamint termékáram-specifikus feltételek fennállása esetén - önálló koordináló szervezeteket hozhattak létre (bízhattak meg), amelyek a kötelezettségeket a gyártóktól és forgalmazóktól díjfizetés (ún. licencdíj) ellenében, szerződésben rögzített feltételek mellett átvállal(hat)ták. A kötelezettek számára ez a megoldás tehát adminisztratív előnyökkel is járt: az érintett partner az átvállalt mennyiségre nézve mentesült a beszámolási kötelezettség alól, továbbá a csomagolásról és a csomagolási hulladék kezelésének részletes szabályairól szóló 94/2002. (V. 5.) Korm. rendelet hatálya alatt álló kötelezett a kapcsolódó nyilvántartásba vétel alól. A jogalkotó valószínűsítette, hogy a koordináló szervezetek tevékenysége révén az elvárt hulladék-hasznosítási arányok könnyebben teljesíthetővé válnak. A termékdíjakra vonatkozó szabályozás többszöri[34] módosítása is jelzi azonban, hogy ez csak bizonyos termékek esetén valósult meg.[35] A létrejött koordináló szervezetek eleinte fajlagosan és átlagosan a termékdíj mintegy felét kérték és kapták a csomagolóeszköz-gyártóktól a termékdíj-fizetés alóli mentességért cserébe, míg a díj másik felét a koordináló szervezet a Környezetvédelmi Alap Célelőirányzatából (KAC) támogatásként kapta meg.
A koordináló szervezetek alapításának, nyilvántartásba vételének, működésének és együttműködésének szabályairól több jogszabály is rendelkezett, így a különböző időpontokban megalkotott koordináló szervezetekre vonatkozó rendelkezések között nem volt mindig megfelelő az összhang. Ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy a kitűzött hasznosítási arányok meglehetősen mérsékelten kerültek megállapításra, így a kötelezettségek teljesítése a termékdíj összegének töredékéből teljesíthetővé vált. Emellett a koordináló szervezeteknek az érintettek 10% erejéig ún. licencdíjat (is) fizethettek,[36] ami tehát nagyságrendekkel alacsonyabb volt a fizetendő termékdíjnál.
A kivetett termékdíj helyett így inkább a licencdíj került befizetésre, amelynek költségét viszont beépítették a termékek árába, tehát végső soron a fogyasztókkal fizettették meg, miközben a koordináló szervezetek jelentős extraprofithoz jutottak. A törvény által intézményesített és a csomagolóipar jelentős be-
- 49/50 -
folyással rendelkező oligopóliumai (multinacionális nagyvállalatai) által alapított koordináló szervezetek ugyan átvállalták a csomagolóeszköz-felhasználók díjfizetési kötelezettségeit, illetve - az elvárt hasznosítási arány teljesítése esetén - mentesítették a rendszerhez csatlakozókat a díjfizetési kötelezettség alól, de a rendszer működtetése jelentős költségekkel járt. A kisszámú csomagolóeszköz-gyártó helyett a százezres létszámú felhasználói kört kötelezte díjfizetésre, ezért az adóbevallási, ellenőrzési és egyéb (állami) adminisztratív költségek is jelentősen megnövekedtek. Mindezek következtében a költségvetésnek nem képződött elegendő forrása a koordináló szervezeteknek járó támogatások kifizetésére, túlteljesítésüket az állam így alig tudta finanszírozni.[37] A gyártók lobbiereje miatt megnövekedtek az ún. tranzakciós költségek is, az adminisztráció egyre bonyolultabbá vált, a termékdíjas szabályozás áttekinthetetlensége sok szervezetnél külön termékdíjas szakértők foglalkoztatását tette szükségessé.
A termékdíjakból származó bevételek csökkenése természetesen a megelőzéssel vagy újrahasználatra való előkészítéssel kapcsolatos beruházásoktól (pl. újrahasználati központok létesítésétől) vonta el a forrásokat. A mentességi szabályok gyakorlatilag ellehetetlenítették a hulladékok eltérítését a lerakástól, hulladékégetéstől, ami az ötlépcsős hulladékhierarchia érvényesítéséhez elengedhetetlen. Az új törvény nem csupán a korábbi mentességi engedélyek érvénytelenségét mondja ki,[38] hanem a korábbi (magán-)koordináló szervezetek helyett megjelenik az állami szerepvállalás, hiszen a begyűjtést, hasznosítást a továbbiakban mindössze egy koordináló szervezet, az ún. Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség (a továbbiakban: OHÜ) végzi majd,[39] körülbelül 100 emberrel.
A termékdíj - egyéb díjakhoz, járulékokhoz, adókhoz hasonlóan - gyakorlatilag elvonást jelent. A termékdíj bevezetése - amelyet a termékdíjköteles termék forgalomba hozatala vagy saját célú felhasználása esetén kell megfizetni[40] - óhatatlanul forrásokat von el azoktól az iparágaktól, amelyek termékei díjkötelesek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a beszedett díjak nagyrészt támogatások formájában kerülnek szétosztásra, ezeknek a termékeknek a kiválasztása könnyen a gazdasági és környezeti hatékonyság romlásával járhat. Bevezetésénél vagy mértékének emelésénél emiatt fokozott figyelmet kell fordítani az érintett jogalanyok teherbíró képességére, különösen olyan időszakokban, mikor a gazdaság egésze súlyos nehézségekkel, válságjelenségekkel szembesül. A hazai hasznosítási iparág fenntartásához szükséges összegen felüli díj beszedése esetén az elvonás veszélyezteti az érintettek versenyképességét, amit a hatékony környezeti szabályozás támogatásokkal (támogatási jellegű eszközökkel[41]) tud kompenzálni. Ennek hiányában könnyen előfordulhat, hogy a hazai cégek versenyhátrányba kerülésük mellett a befizetendő járulékok teljes összegét áthárítják, azaz a termékdíjjal kapcsolatos költségek beépülnek a termék árába, és azokat végső soron a fogyasztókkal fizettetik meg (ebben az esetben tehát a termelői felelősség érvényesül a gyártói felelősség helyett).
A termékdíj törvény hatálya alá eredetileg a közvetlenül szennyezőnek tekintett üzemanyag, valamint a következő hulladékképző termékek tartoztak: gumiabroncs, hűtőberendezés és hűtőközeg, csomagolóeszköz, akkumulátor. A termékdíjat attól függetlenül meg kellett fizetni utánuk, hogy az adott terméket belföldön állították elő, vagy importálták. Ezek köre később módosult, például 1997. január 1-jétől a gyógyszerek csomagolóeszközei, 2005. január 1-től az elektromos és elektronikai berendezések is bekerültek a termékdíjköteles termékkörbe (ebbe a kategóriába kerültek a hűtőberendezések is,[42] illetve ezzel egyidőben megszűnt a hígítók és az oldószerek termékdíja[43]), 2003-tól a "csomagolóeszköz" helyébe a "csomagolás" kifejezés lépett, 2009-ben pedig bővült azon járművek köre, amelyek gumiabroncsa után termékdíjat kell fizetni.[44]
A törvény hatálya alá tartozó termékek köre az új szabályozással nem változott. Továbbra is hat termékcsoportra terjed ki a termékdíj-fizetési kötelezettség: a) akkumulátorok, b) csomagolások, c) egyéb kőolajtermékek, d) elektromos és elektronikai berendezések, e) gumiabroncsok, f) reklámhordozó papírok.[45] Számos olyan termékcsoport létezik, amelyekre nézve szintén bevezetésre kerülhetnének termékdíjak (pl. a szárazelemek, mosószerek, festékek, kozmetikumok, adalékanyagok, tartósítószerek stb.). A szabályozás iránya is várhatóan az lesz, hogy a csökkenő állami költségvetési bevételek pótlása - és nem utolsósorban a környezetromlás megállítása - érdekében meg kell fontolni a termékdíjak kiterjesztését, de ez önmagában csak az állam javára, adók módjára történő pénzbeszedést jelentené, nem a hulladékmegelőzés, hulladékhasznosítás ösztönzését.
A termékdíj alapja a termékdíj-köteles termék tömege.[46] A termékdíj-fizetésre kötelezettnek nyilatkoznia kell arról, ha kötelezettségének egyéni hulladékkezelést teljesítőként vagy termékdíjátalány-fizetésre jogosultként kíván eleget tenni (a többi kötelezettnek egységesen a törvény 2. számú
- 50/51 -
mellékletében meghatározott díjtételeket kell megfizetniük).[47] Az egyéni hulladékkezelést teljesítők a hulladékkezelési teljesítményének meghatározása során kizárólag a Magyarország területén gyűjtött hulladékot vehetik figyelembe;[48] a rájuk vonatkozó egyes termék- és anyagáramok termékdíj-tételeit a törvény 3. számú melléklete részletesen tartalmazza. A termék- és anyagáramok szerinti részletezéshez igazodva az egyéni teljesítő által megfizetendő fajlagos termékdíj (T) a fajlagos rendszerirányítási alapköltség (R), a fajlagos externális költség (E1) és a fajlagos kezelési költség (K1) összege. Az (R) egy konstans szám, az (E1) és (K1) számított értékek, mindhárom Ft/kg mértékegységben. Az egyes tényezők Ft/kg értékei rögzítettek, így biztosítva a helytől és időtől független azonos értékeket. A melléklet táblázatai részletezik az egyéni hulladékkezelést teljesítő kötelezett teljesítési hányadára, az OHÜ országos átlagos teljesítési hányadára, valamint az adott termék- és anyagáramra jellemző felső hasznosítási arányokat 2012. évre vonatkozóan, az egyes termékáramok szerint részletezve.[49]
Az új szabályozás a termékdíjak emelésével egyértelműen növeli a befizetők anyagi terheit, bizonyos gazdasági ágazatok (pl. élelmiszeripar, borászat) számára várhatóan jelentős többletkiadásokkal fog járni. Az érintett gazdálkodó szervezetek számára legfeljebb az jelenthet némi vigaszt, hogy az eddigi átláthatatlan, nagyon magas adminisztrációs kötelezettségekkel járó rendszert felváltja egy kiszámíthatóbb, követhetőbb szabályozás, amelyhez adott esetben könnyebb alkalmazkodniuk. Ez nem vonatkozik a kis- és csekély mennyiségű[50] csomagolást forgalomba hozó kötelezettekre, akik az új szabályok alapján ún. termékdíj-átalány fizetésére válnak kötelezetté.[51] A termékdíj-fizetéssel kapcsolatos adminisztrációs előírások teljesítése nemcsak rájuk, hanem valószínűleg az államra is jelentős terheket fog róni.
A tapasztalatok szerint a környezetvédelmi célok elérése mellékessé válik, ha a termékdíjakból származó bevételek nem a megelőzéssel vagy újrahasználatra való előkészítéssel kapcsolatos beruházások megvalósítása érdekében kerülnek visszaforgatásra, hanem egyszerűen a központi költségvetésbe folynak be. Ebből a szempontból jelenthet problémát az, hogy a kincstár éves megmaradó termékdíjának az összegét rögzítették a törvényben,[52] hiszen a jogszabály nem írja elő, hogy ezt a bevételt a hulladékgazdálkodási feladatok ellátására kell fordítani. Az új szabályozás legtöbbet kritizált megoldása, hogy a termékdíj-fizetés elkerülését lehetővé tevő eszközök megszűnésével az érintetteknek a kötelezettségeik teljesítésén kívül szinte semmi egyéb lehetőségük sem maradt a befizetés elkerülésére,[53] ami szükségszerűen leállítja náluk az innovációkat. Eddig ugyanis éppen a fizetés alóli mentesség lehetősége volt leginkább képes fejlesztésekre ösztönözni a gazdasági szereplőket, noha el kell ismerni, hogy a túlzott könnyítések a koordináló szervezetek számára egy idő után szinte szabad kezet biztosítottak.
Az új törvényben a hulladékkezelési kötelezettség ellátására szakosodott, magánérdekeltségű koordináló szervezetek helyett megjelenik az állami szerepvállalás, hiszen a termékdíj-köteles termékekből képződő hulladékok hulladékkezelési rendszerében a begyűjtést és a hasznosítást a továbbiakban egy koordináló szervezet, Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség (a továbbiakban: OHÜ) végzi majd. Az OHÜ nem hatóság, hanem a környezetvédelemért felelős miniszter által alapított, a magyar állam kizárólagos tulajdonában álló nonprofit korlátolt felelősségű társaság, amely "kizárólagosan jogosult a termékdíjköteles termékekből képződött hulladékok hulladékkezelési rendszerében közvetítői feladatkör ellátására.[54] Feladataihoz tartozik a hulladékgazdálkodással kapcsolatos pályázatok és a szolgáltatásokra vonatkozó megrendelések ellenőrzése, ami a kedvezményezettek által a termékdíj-köteles termékből képződött hulladékokkal összefüggésben folytatott tevékenységre is kiterjed.[55]
Komoly várakozás figyelhető meg az ellenőrzésre kötelezett érintettek részéről az OHÜ tevékenységének napi gyakorlata iránt, és méltánytalan lenne jóslásokba bocsátkozni arról, hogyan fog tevékenykedni, hogyan lesz képes hatékonyan együttműködni az érintettekkel. Az ellenőrzésre kötelezettek nagy száma és a feldolgozandó adatok mennyisége azonban nem kis feladatot jelent majd; a tapasztalatok azt mutatják, hogy az adatok valódiságának ellenőrzése is igen nagy problémát jelent.
A hulladékgazdálkodással kapcsolatos adatok (és ez alapján a statisztika és az ellenőrzés) alapja Magyarországon a HIR (Hulladék Információs Rendszer), amely 2005-től fogadja és dolgozza föl a termelők és -kezelők által szolgáltatott egyedi adatokat.[56] A hasznosítás koordinálásának "államosítása" helyett talán egyszerűbb és jogi szempontból is kevésbé problematikus megoldás lett volna, ha minden termékdíjas kategóriában megmarad egy-egy koordináló szervezet (szigorú állami kontrollal, új tulajdonosi szerkezettel), amelyek a gyártói felelősség elvének érvényesítése mellett amúgy is gyűjtenék az adatokat.
Az OHÜ a törvény előírásaival összhangban, mindig a tárgyévet megelőző év július 31-ig készí-
- 51/52 -
ti el a következő naptári évre vonatkozó Országos Gyűjtési és Hasznosítási Tervet (OGyHT), amely termék- és anyagáramonként tartalmazza az elérni kívánt országos gyűjtési és hasznosítási mennyiségeket (célérték).[57] A célértékek teljesítése érdekében az OHÜ pályázatokat ír ki, illetve megrendeli a szükséges szolgáltatásokat; a szolgáltatások megrendelése a közbeszerzési eljárásokra érvényes jogszabályok szerint történik.[58] Alapvető probléma, hogy a 2012. tárgyévre vonatkozó határidők[59] felelősséggel már csak kevéssé tarthatók, illetve - a növekvő állami szerepvállalással párhuzamosan - a hazai hulladékhasznosító vállalkozások hátrányára nagyobb szerephez juthatnak az e tevékenységi körrel foglalkozó külföldi vállalatok. Kérdéses továbbá, hogy a közbeszerzési eljárások mennyire lesznek hatékonyak, és így a központi költségvetéstől egyébként is függő OHÜ mennyire lesz képes ténylegesen ellátni a feladatait.
Véleményünk szerint az egyéves tervezési periódusok nem segítik elő szükséges mértékben az innovációkat, sokkal inkább fékezik vagy leállítják azokat, hiszen azok a vállalkozók, akik beruházni szeretnének, nem lehetnek biztosak abban, hogy a következő évben is hulladékgazdálkodásra tudják majd fordítani ezeket az eszközöket. A hulladékgazdálkodási források költségvetésen keresztül folyósított költségtérítéses rendszere állami támogatásnak minősülhet, ami uniós szabályozási korlátozásokba ütközhet.[60]
Az évenkénti forrásképződés korlátozza a közép- és hosszú távú megállapodások lehetőségét, ami hátrányosan hat a befektetésekre és általában a hulladékkezelés területén nagyon szükséges innovációs tevékenységekre. A rendszerbe kötelezően beépülő közbeszerzési eljárás következtében a rendszer nem biztosít kellő rugalmasságot és a másodnyersanyagok piaci árához való alkalmazkodást, ami ugyanakkor a szolgáltató vállalatok működőképességének folyamatosságához elengedhetetlen."[61] A törvény szelleméből levezethető új modell lényegesen csökkenti a kötelezettek motivációját az egyébként rájuk rótt környezetvédelmi feladatok teljesítésében és azt állami felelősségi körbe vonja. Ugyanakkor a kötelezettekre rótt feladatok részleges vagy nemteljesítése esetén a mulasztók komoly jogkövetkezményekkel számolhatnak (termékbírság, mulasztási bírság, lefoglalás és elkobzás).[62]
A tervezés alapvető fontosságú elv a környezetvédelemben, hiszen a környezetpolitika végrehajtása rendszerint hosszú távú és költséges döntések meghozatalát igényli, amelyek finanszírozásához egyszerre egyetlen országban sem áll rendelkezésre elegendő forrás. Ezért a megoldandó feladatokkal kapcsolatban prioritási sorrendet kell felállítani, amihez - egymásra is tekintettel lévő - tervekre, stratégiákra, koncepciókra van szükség. A környezetvédelmi termékdíjról szóló 2011. évi LXXXV. törvény olyan időszakban került elfogadásra, amikor folyamatban van egy új hulladékgazdálkodási törvény kidolgozása, hiányzik a hulladékmegelőzésre vonatkozó országos stratégia,[63] nem került felülvizsgálatra a települési szilárd hulladékgazdálkodási koncepció, az előírt hasznosítási arányok teljesítése pedig erősen kétséges. Az új uniós keretirányelv implementálása, hazai jogrendbe illesztése is késésben van.[64] A kormányzat ígéretei szerint a 2012. január 1-jei hatályba lépés érdekében ősszel a Parlament elé kerül a megújult hazai hulladékgazdálkodási szabályozás, amellyel Magyarország egyben teljesíthetné az EU felé vállalt kötelezettségeit is.
Ezek részleteiről azonban szinte semmit nem lehet még tudni, ami a jelenlegi jogalkotási gyakorlat ismeretében egyáltalán nem meglepő. A termékdíjakra vonatkozó törvényjavaslat is eredetileg egyéni képviselői indítványként került benyújtásra,[65] ami a javaslat nyilvánosságra hozatalától kezdve - az 1 éves előkészítő munka ellenére - lehetetlenné tette az elképzelések széles körű társadalmi vitáját az érintett gazdasági-társadalmi szereplőkkel, különösen a lakossággal és a környezetvédő szervezetekkel.[66] A hulladékgazdálkodási célok teljesülése ugyanis minden esetben függ a közreműködők aktivitásától. A szelektív gyűjtés tapasztalatai és a lakossági felmérések azt mutatják, hogy a lakosság együttműködési hajlandósága lényegesesen meghaladja az előírt visszagyűjtési és hasznosítási szinteket. Ennek kihasználása érdekében megfelelő ösztönzőkre és felvilágosító kampányokra is szükség lenne. Utóbbival kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az új törvény a lakossági tudatformálása szánt pénzügyi forrást mindössze megemeli (5-ről 7%-ra), azonban különösebb megkötések nélkül.[67]
A legfontosabb kérdés azonban az, hogy az érintett gazdálkodók elég rugalmasan tudnak-e reagálni, amihez viszont sokkal szélesebb körű egyeztetésekre lett volna szükség a törvényjavaslat kidolgozása és megvitatása során. Ennek elmaradása ugyanis azzal a veszéllyel jár, hogy - amint azt a fentiekben igyekeztünk bemutatni - a jelentős kockázatokat magában hordozó szabályozás gyakorlati érvényesítése is akadozni fog, ami az Unió fellépését és/vagy az elérni kívánt gazdasági célkitűzések elérésének meghiúsulását eredményezheti. Úgy tűnik ugyanis, hogy a megreformált hazai hulladékgazdálkodási rendszer működésének anyagi hátterét a kormányzat éppen a termékdíjakból befolyt összegek segítségével kívánja
- 52/53 -
megteremteni.[68] A termékdíjból, ami egy fontos gazdasági eszköz lenne, a kormány számára cél lett.[69] Az állam az új rendszer működésétől mintegy 25 milliárd Ft-ot remél közvetlenül a begyűjtés-hasznosítás finanszírozására, a háttéripar fejlesztésére - az OHÜ kb. 1 milliárdos működtetési költségén felül.[70] A - hivatalosan még el sem fogadott - OHT-II. csak középtávon törekszik arra, hogy a gyártói felelősségi körbe tartozó hulladékfajták lakossági szelektív gyűjtésének önkormányzati költségeit teljes egészében a gyártók finanszírozzák.[71] A TSZH szelektív gyűjtésének költségvetési fedezetét - "a hasznosítói piac stabillá válásáig" - egyelőre a termékdíjakból származó bevételekből lehet a legcélszerűbben előteremteni.
A termékdíjak szabályozásának legfőbb célja azonban végső soron mégis csak a környezet rendszerszintű védelme - elsősorban a hulladékok keletkezésének megelőzése és a gyártói felelősség érvényesítése, a minél kevesebb termékdíj befizetésének szükségessége - lenne, de a hazai szabályozás eddigi történetében sem ez a szempont kapta a legnagyobb hangsúlyt, és ennek a szemléletnek a megváltozása sajnos az új törvénytől sem várható. ■
JEGYZETEK
[1] 2014-ig szóló Országos Hulladékgazdálkodási Terv (OHT-II.), 38. o.
[2] A termékdíjak a Magyarországon keletkező, mintegy 20 millió t hulladékon belül kb. 1,2 tonnát érintenek.
[3] Ide sorolhatók például a környezetvédelmi biztosítékok, környezetterhelési díjak, lerakási adók, betétdíjak, a zöld áram kötelező átvételi rendszere, a környezeti adók (öko-adók), valamint az utóbbiakkal szoros összefüggésben a termékdíjak.
[4] Szlávik János: Fenntartható környezet- és erőforrás-gazdálkodás, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., Budapest 2005. 240. o.
[5] Központi Környezetvédelmi Alap (KKA), később Környezetvédelmi Alap Célelőirányzat (KAC).
[6] 2004. évi XXIX. törvény 36-37. §
[7] Beszámoló a 2003-2008. közötti időszakra vonatkozó Országos Hulladékgazdálkodási Terv Végrehajtásáról, 2009. 17. o.
[8] L. a 2004. évi CIII. törvény 10. §-át.
[9] Indirect taxation: infringement proceedings against Hungary, IP/07/1029, Brussels, 2007.07.06.
[10] L. a 2008. évi LXIX. törvény 6. §-át.
[11] APEH, VPOP, KvVM, OKTVF
[12] A kedvezmény 1995-ben a termékdíj 50%-át, 2001-től már a 75%-át jelentette.
[13] Papp István: A környezetvédelmi termékdíj új köntösben, 1. o. (www.termekdijinfo.hu)
[14] A termékdíj törvény céljai között a 2001. évi LXXIII. törvény általi módosításnak köszönhetően került hangsúlyozásra, hogy a megelőző környezetvédelem előbbre való az ún. "csővégi" kárelhárításnál.
[15] COM(2005) 666 végleges
[16] Az Európai Parlament és a Tanács 2008. november 19-i, 2008/98/EK irányelve a hulladékokról és egyes irányelvek hatályon kívül helyezéséről (HL L 312., 2008.11.22., 3. o.)
[17] Pl. az ún. életciklus-szemlélet bevezetésével a hulladékgazdálkodási politikába.
[18] Pl. a veszélyes hulladékról (91/689/EGK) és a hulladékolajokról (75/439/EGK) szóló irányelvek beépítésével az új keretirányelvbe.
[19] Egyes hulladékáramok esetén műszaki, gazdasági és egyéb indokok miatt szükség lehet a hierarchiától való eltérésre.
[20] L. a 2008/98/EK irányelv 4. cikkét.
[21] L. a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény módosításáról szóló 2004. évi CIII. törvény 1. §-át.
[22] Az uniós környezetvédelmi célok gyakorlati megvalósulásának egyik legnagyobb akadálya a nem megfelelő végrehajtás. Az EU Bírósága előtt a tagállamokkal szemben zajló környezetvédelmi eljárások mintegy 20%-a a hulladékgazdálkodás szabályainak megsértésével kapcsolatos; l. Ludwig Krämer: Environmental judgments by the Court of Justice and their duration, Journal for European Environmental & Planning Law, Vol. 5, No. 3, October 2008. 267. o.
[23] L. a 2008/98/EK irányelv 11. cikk (2) bekezdés a) pontját.
[24] L. COM(2011) 13 végleges, 2011.1.19., 7. o.
[25] Itt érdemes megjegyezni, hogy az Európai Bizottság adó- és vámügyekért felelős biztosa 2004-2009 között a magyar Kovács László volt.
[26] Az EKSz. 90. cikke szerint: "A tagállamok sem közvetlenül, sem közvetve nem vetnek ki más tagállamok termékeire a hasonló jellegű hazai termékre közvetlenül vagy közvetve kivetett adónál magasabb belső adót. A tagállamok továbbá nem vetnek ki más tagállamok termékeire olyan természetű belső adót, amely más termékek közvetett védelmét szolgálhatja."
[27] Például a sörök piacán emiatt a magyar gyártók erőfölénye több mint 90%-os volt, hiszen az intézkedés bevezetése idején az importtermékek ritkán érkeztek újrahasználható csomagolásban, a Bizottság szerint pedig a környezetvédelmi indokok nem szolgálhatnak alapul az EKSz. 90. cikkébe ütköző megkülönböztetéshez.
[28] A 2005-2007 között már befizetett termékdíj összege alapján ez kamat nélkül is több tízmilliárd forintot jelentett volna.
[29] Betétdíj bevezetésre kerülhet nem csak az újrahasználható, hanem akár minden csomagolóeszközre, beleértve az egyutas csomagolásokat is.
[30] Takáts Attila: Hulladékgazdálkodás és környéke. Műszaki Kiadó, Budapest 2010. 260. o.
[31] L. a környezetvédelmi termékdíjról, továbbá egyes termékek környezetvédelmi termékdíjáról szóló 1995. évi LVI. törvény módosításáról szóló 2001. évi LXXIII. törvény 6. § (2) bekezdését.
[32] 2001. évi LXXIII. törvény 6. § (2)
[34] A termékdíjakról szóló törvényt 19 alkalommal módosították a megalkotása óta eltelt időszakban.
[35] Például a gumiabroncsok, akkumulátorok és egyéb kőolajszármazékok esetében.
[36] Ennek összege évente 13-15 milliárd Ft volt.
[37] Kerekes Sándor: A hazai termékdíjtörvény a közösségi döntések elméletének tükrében, In: Inotai András (szerk.): EU-Tanulmányok, IV. kötet, Nemzeti Fejlesztési Hivatal, Budapest. 421. o.
[38] 40. § (6) bek.
[39] A Hgt. Alapján a hasznosítást koordináló szervezetek funkciója a nem termékdíj-köteles anyagáramok esetében természetesen fennmarad.
[40] 2011. évi LXXXV. törvény 3. § (1) bek.
[41] Pl. adókedvezményekkel, direkt támogatásokkal. Utóbbira olyan esetekben kerülhet sor, mikor szükséges, de rendkívül drága egy adott létesítmény - például veszélyes
- 53/54 -
hulladék égetését és lerakását biztosító komplexum - megvalósítása.
[42] 2007. évi CXXVI. törvény 466. §
[43] A festékek, lakkok hígítói és oldószerei 2002. január 1-től váltak termékdíj-kötelessé; l. a 2001. évi LXXIII. törvény 2. §-át.
[44] L. a 2009. évi CXI. törvény 10. §-át.
[45] 2011. évi LXXXV. törvény 1. § (3) bek.
[46] 7. § (1) bek.
[47] 10. § (1) bek.
[48] Ugyanez a kötelezettség vonatkozik az OHÜ-re is (16. §).
[49] Ezek: gumiabroncs, csomagolás (külön a kereskedelmi csomagolás), akkumulátor, elektromos és elektronikai berendezés. Két termékáram (egyéb kőolajtermék és reklámhordozó papír) esetén egyéni hulladékkezelés nem választható, mert ezeknél nincs kötelező hasznosítási szint.
[50] Kis mennyiségnek számít az adott tárgyévben 9000 kg üveg, illetve mindösszesen 3000 kg egyéb (papír, fa, természetes alapú textil, fém, társított vagy rétegzett, stb.) csomagolás; csekély mennyiség 3000 kg üveg, vagy mindösszesen legfeljebb 1000 kg egyéb csomagolás. Az 1995. évi LVI. törvény csak a kis mennyiségű csomagolás fogalmát határozta meg: műanyag vagy fém esetén 200 kg, papír vagy fa esetén 500 kg, üveg esetén pedig 800 kg (20. § 14. pont).
[51] A kötelezettek köre így a jelenlegi 40 000-ről akár 100 000-re is nőhet. A fizetendő termékdíj mértéke a csekély kibocsátók esetén évi 12 000,- Ft, kis kibocsátók esetén évi 60 000,- Ft. Ennek összege a számítások szerint 23 milliárd Ft lesz, ami nem az OHÜ-höz kerül, hanem az állami költségvetésbe.
[52] Az előírt 24,5 milliárd Ft-nak egy részét - a befizetett, behajtott termékdíj összegének az 5%-át, de legfeljebb 3 milliárd forintot - a vámhatóság működési költségeinek fedezésére kell minden évben fordítani; l. 37. § (2)-(3) bek.
[53] Emiatt a termékdíjat a továbbiakban akár "termékadónak" is nevezhetnék.
[54] 19. § (2) bek.
[55] 2011. évi LXXXV. törvény 20. § (1) bek. f) pont
[59] Az OHÜ-nek a tárgyévet megelőző év augusztus 31-ig (2011-ben szeptember 15-ig) kell kiírnia a tárgyévi induló értékekre vonatkozó pályázatokat és szolgáltatás-megrendeléseket. A pályázaton nyertes pályázókat és a közbeszerzési eljárás nyerteseit október 31-ig kell kihirdetni, és velük november 30-ig szerződést is kell kötni (2011-ben november 30-ig, illetve december 15-ig).
[60] L. az Országos Környezetvédelmi Tanács (OKT) környezetvédelmi termékdíjról szóló, 2011. június 9-i állásfoglalásának. 3.2.) pontját. (www.oktt.hu)
[61] Uo.
[62] 2011. évi LXXXV. törvény 31-36. §§
[63] Az ígéretek szerint ez részét képezi majd az új hulladékgazdálkodási törvénynek. Az uniós keretirányelv 29. cikk (1) bekezdése értelmében ezeket legkésőbb 2013. december 12-ig kell elfogadniuk a tagállamoknak.
[64] Hivatalosan 2010. december 12-éig kellett volna elfogadni az uniós előírásoknak megfelelő hulladékgazdálkodási törvényt.
[65] Az indítvány benyújtása Sebestyén László (Fidesz) országgyűlési képviselő nevéhez fűződik.
[66] Utóbbiak - ellentétben az OKT-val vagy a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanáccsal (NFFT) - a 2011. évi LXXXV. törvény 17. §-a alapján felálló, 9 tagú Termékdíj Bizottságban sem képviseltethetik magukat, mivel annak tagjai a "szakmai érdekképviseleti szervek" képviselői (4 fő), illetve a környezetvédelemért felelős miniszter, az OHÜ vezetője és a Nemzeti Adó- és Vámhivatal elnöke által kijelölt személyek, valamint az ÖHÜ vezetője; megbízatásuk időtartamát nem határozza meg a törvény. A bizottság 4 tagját a szakmai érdekképviseleti szervek maguk által meghatározott módon jelölik ki.
[67] 20. § g) pont
[68] Nem mellékesen mintegy 3.000 munkahely teremtését remélik, elsősorban az alacsonyan képzett, hátrányos helyzetű, többnyire állástalan munkakeresők körében.
[69] Szilágyi László: A hulladékhasznosítás államosítása (http://humusz.hu/hirek/kukabuvar/hulladekhasznositas-allamositasa/9741)
[70] Az OHÜ működésének finanszírozását 2011. szeptember 1. és 2012. április 30. között kell megoldani ebből az összegből, hiszen a kincstár a termékdíjból befolyt összeg 50%-át negyedévente utalja az OHÜ számára elkülönített számlára (37. §).
[71] 15. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus.
[2] A szerző tanársegéd.
Visszaugrás
