Dr. Besenyei Lajos: Az élettársak öröklési jogi helyzete (KK, 2001/1., 9-13. o.)[1]

Az élettársak jogi helyzetének vizsgálatára vonatkozó érdeklődésem oka több irányú.

A környezetemben mind több esetben találkoztam olyan helyzetektől, amikor a hatályos jogi szabályozás által adott megoldást nem tartottam igazságosnak. Pl. A felek 30 évig éltek élettársi kapcsolatban a férfi tulajdonát képező lakásban. A férfi halálát követően gyermekei, mint törvényes örökösök az élettárs ellen, mint jogcím nélküli lakáshasználó ellen eljárást tettek folyamatba, és kérték, hogy a bíróság kötelezze az élettársat a lakás elhagyására. Erre az adott lehetőséget, hogy a túlélő élettársnak nem volt haszonélvezeti joga, mert az örökhagyó élettárs nem alkotott végrendeletet, amiben tulajdont vagy haszonélvezetet hagyott volna élettársára.

A másik körülmény, ami az élettársak jogi helyzetének az elemzésére indított az az, hogy jelenleg az élettársi kapcsolata párkapcsolatoknak elég széles körben alkalmazott formája, és nem csak Magyarországon, hanem Európában is mind inkább terjedőben van. A statisztikai adatok szerint a párkapcsolatokon belül 8-10% az élettársi kapcsolat.

Végül egy harmadik érv. A jelenleg hatályos jogszabályaink között 190 olyan jogszabályt találtam, amely valamilyen formában, valamilyen rendelkezést tartalmaz az élettársakra nézve. Ezek között van olyan, illetve vannak olyanok, amelyek csak bizonyos összeférhetetlenségi szabályokat állapítanak meg, de vannak olyanok is, amelyek igen jelentős, több esetben az öröklésnek megfelelő jogosultságot biztosítanak.

Úgy gondolom, hogy most, amikor napirenden van a Polgári Törvénykönyv újra alkotása, nem lenne helyes, ha nem vizsgálnánk meg mindazokat az új körülményeket, amelyek az elmúlt öt-tíz évben jelentkeztek és esetleg a jogalkotásnak valamilyen formában reagálni kellene erre a változásra.

A kodifikációnak részint összegezni és rögzíteni kell a társadalmi viszonyokban addig bekövetkezett változásokat, és megfelelő szabályokat kell megfogalmaznia. Ugyanakkor a kodifikációnak előre mutatónak is kell lenni annyiban, hogy a fejlődés várható irányába kell megfelelő szabályokat megfogalmaznia. A statisztikai adatok egyértelműen azt igazolják, hogy az élettársi kapcsolat, a párkapcsolatok egyik alternatívájaként jelenik meg, ezért ezzel a kérdéssel a kodifikáció során is foglalkozni kell. Feltehető, hogy a jelen tanulmányban megfogalmazott javaslatok nem nyerik el a többség támogatását, ettől függetlenül ezeket a kérdéseket fel kell vetni és alapos vizsgálat után lehet döntést hozni abban a kérdésben, hogy megvalósításra kerüljenek-e vagy pedig elvetésre.

Az élettársi kapcsolatok három eléggé jól elkülöníthető csoportba sorolhatók.

1. Jelenleg igen széles körben elterjedt a fiatalok közötti élettársi kapcsolat, ami nagyon sok esetben csak megelőzi a házasságot, és előbb vagy utóbb ezek az élettársi kapcsolatok házassági kapcsolatba mennek át. A hivatalos statisztika szerint ez a folyamat is - mármint az, hogy az élettársi kapcsolat átmegy házassági kapcsolatba - lelassulni látszik, mert 1998-ban az összes születéseken belül 26% volt a házasságon kívüli születés. 1960-ban ez az arány csak 5,5% volt és 1995-ben haladta meg első ízben a 20%-ot. Arra nézve nincsen adatom, hogy a házasságon kívüli születés mögött élettársi kapcsolat áll-e vagy sem, de általános élettapasztalat szerint a többség mögött élettársi kapcsolat tételezhető fel.

Ebben a csoportban az öröklési jogi kérdések általában nem vetődnek fel, vagy legalább is nem tipikusan jelentkeznek, hisz a fiatalkori halálesetek rendszerint valamilyen balesetre, vagy súlyos betegségre vezethetők vissza. Ha a statisztikai átlagéletkor nézzük, az öröklési jogi kérdések felmerülése kétségtelenül nem ennek a korosztálynak a sajátja.

2. Ide azokat az élettársi kapcsolatokat sorolom, amelyek alkalmi kapcsolatok, hosszabb rövidebb együttélés során valósul meg, jelentősebb jogi hatás nem fűződik hozzá.

3. Témánk szempontjából talán a legfontosabb, az idős vagy legalább is idősebb korban létesített élettársi kapcsolat, amikor rendszerint a korábban házasságban élők valamelyike magára marad, de részint a jelenlegi szabályok, részint esetleg a család ellenkezése miatt nem kötnek újabb házasságot, hanem élettársi kapcsolatban élnek tovább. Az idősebb korban létesített élettársi kapcsolatok társadalmilag is igen jelentősek. Az idős magára maradt emberek újra társra találnak, és egymást segítve, egymásra támaszkodva megoldják mindazokat a gondokat, amelyeket a családnak vagy a társadalomnak kellene megoldani. A magukra maradt idősekről való gondoskodás jelentős gondját oldják meg az ilyen korban létesített élettársi kapcsolatok. A fentieket a statisztikai adatok is igazolják.

Az 1996 évi statisztikai adatok szerint Magyarországon 180 ezer élettársi kapcsolatot tartottak nyilván. Ez a szám az összes párkapcsolatra vetítve 7%.

Az európai adatok is hasonló állapotokat mutatnak. kivétel inkább felfelé tapasztalható egy-két országban. Pl. Dánia esetében, ahol a párkapcsolatok 24%-a élettársi kapcsolat, de az alapvetően katolikus Franciaországban is 14%, az Európai Unió-s országok átlaga 8%.

Visszatérve a magyar helyzetre:

Az összes párkapcsolaton belüli az élettársak aránya Budapesten volt a legmagasabb 10%, ezt követték a megyei jogú városok 8%, városok 7% és a községek 6%.

Az élettársi kapcsolatban élő nők 25% volt 25 évnél fiatalabb, 14% volt 25-29 éves, tehát több mint fele 30 éves vagy a feletti életkorban volt. A férfiaknál ugyanez az arány 15-15% volt, vagyis az élettársi kapcsolatban élő férfiak 70%-a volt 30 év feletti. Sajnos az életkorra nézve részletesebb adatok nem állnak rendelkezésemre.

Természetesen öröklési jogi kérdések mind a három csoportnál előfordulhatnak, a gyakorlatban azonban leginkább a harmadik és az első csoportba tartozó kapcsolatoknál vetődik fel.

Mint említettem 190 olyan hatályban levő jogszabály van, amely az élettársakra nézve állapít meg valamilyen rendelkezést. Természetesen a teljesség igénye nélkül néhány olyan jogszabályt említenék, amelyek jelentős jogosultságot biztosítanak az élettársnak.

Azokat az eseteket, - amikor az adott jogszabály az élettárs számára ugyanolyan jogot biztosít, minta házastársnak - alapvetően az jellemezi, hogy a túlélő élettárs részesedjen azokban az anyagi előnyökben - legalább is részben - amelyekben az elhunyt élettársa részesedett. Ugyanakkor egyetlen egy esetben sem feltétele a kedvezménynek a rászorultság. Sokkal inkább talán az a jogalkotói akarat húzódik meg mögötte, hogy annak az eredménynek az elérésében, amely eredmény a kedvezményre jogosítottá tette az elhalt élettársat, a másik félnek, a házastársnak, vagy az élettársnak is szerepe volt és így indokolt, hogy ő is részesedjen ebből a kedvezményből.

Más oldalról viszont ezeknek a szabályoknak egynémelyike kifejezésre juttatja az élettársi kapcsolatnak a házassági kapcsolatot "helyettesítő" jellegét abban, hogy mintegy negatíve is egyelőség jelet tesz adott esetben a két helyzet közé. Ezzel azt kívánom érzékeltetni, hogy ha valaki nem jogosult valamilyen kedvezményre, mert házasságban él - pl. gyermeknevelési támogatás -, akkor az élettársi kapcsolat is kizárja ennek jogszerű igénylését.

Csak példaként egy-két ilyen konkrét jogszabályi rendelkezés:

Ahol a jog jelentős jogkövetkezményt biztosít az élettárs számára, azok az esetek döntően szociális jellegűek, a jog tehát elsősorban az élettárs számára biztosítani kívánja a megélhetési lehetőséget. Ezek sok tekintetben azonosak a házastárs részére biztosított jogokkal. Ilyenek:

a) A társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. tv. 4. § (1) bekezdés c) pontja, az élettárs részére nyugellátást biztosít abban az esetben, ha az élettársa nyugdíjra jogosulttal, annak halálát megelőzően egy évig együtt élt és a kapcsolatból gyermek született, vagy megszakítás nélkül 10 év óta együtt élnek. Ebben az esetben az élettárs özvegyi nyugdíja azonos a házastárs özvegyi nyugdíjával.

b) Kiváló és Érdemes művészi járadékról rendelkező 1997. évi XCVII. tv. 2. §-a szerint a kitüntető cím jogosultjának özvegye, a járadék fele részének megfelelő özvegyi járadékra jogosult, feltéve, hogy magyar állampolgár és a kitüntető cím jogosultjával halálakor annak házastársaként vagy élettársaként közös háztartásban élt.

c) a 217/1997. (XII. 1.) Korm. rendelet, amely a kötelező egészségügyi ellátásról rendelkező törvény végrehajtási utasítását tartalmazza, egyedül állónak tekinti azt a személyt, aki házastársától különváltan él, de nem tekinti egyedülállónak, akinek van élettársa.

d) A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról rendelkező 1996. évi XLIII. tv. egyike azoknak a jogszabályoknak, amely legmesszebb megy el az élettárs és házastárs azonos jogi státusát illetően. Így pl. a tv. 2. § p) pontja az élettársat is a házastárssal együtt közeli hozzátartozónak tekinti. Csak emlékeztetőül, a Ptk. 685. § b) pontja az élettársat csak hozzátartozónak tekinti, szemben a házastárssal, aki közeli hozzátartozónak minősül.

Amennyiben a szolgálati viszony a hivatásos állomány tagjának a halála miatt szűnt meg, akkor az elhunytnak járó jubileumi jutalmat házastársának, élettársának, ennek hiányában örököseinek kell kifizetni.

Ebben az esetben lényegében egy sajátos öröklési szabály megfogalmazásáról van szó. Az ugyanis nem lehet vitás, hogy a jubileumi jutalom a hivatásos szolgálatot tejesítő személyt illeti meg. Ha ő meghal, és nincsen végintézkedés, akkor a törvényes öröklés rendje szerint, elsősorban a leszármazók és másodsorban a házastárs, ennek hiányában pedig a szülők örökölnek. Itt a házastárs öröklését a jogszabály a leszármazó öröklése elé helyezi és házastárs nem léte esetén pedig az élettársnak öröklési jogot biztosít, ugyanúgy megelőzve a leszármazót, mint ahogyan a házastársnál is ezt biztosította. Ez a szabályozás egyértelműen ellentétes a Ptk. rendelkezésével, hiszen a törvényes öröklés szerint elsősorban a gyermek örököl, azt követi esetleg a túlélő házastárs és az élettárs nem örököl.

Noha nem tartozik szorosan a tárgyhoz, megemlítendő, hogy vitatható az a rendelkezés is, amely szerint az adott törvény a Ptk.-tól eltérő módon határozza meg a közeli hozzátartozó fogalmát, amikor erre a Ptk. nem ad lehetőséget.

A példákat még lehetne sorolni. Úgy gondolom, hogy ha az élettársi viszony ilyen nagyszámú esetben pozitív jogi megítélés alá esik, akkor indokolt azzal a kérdéssel is foglalkozni, hogy az élettársat be kellene iktatni a törvényes örökösök sorába.

Az élettárs törvényes öröklési jogának az elismerése véleményem szerint nem rontaná a házasság esélyeit. Ha ugyanis öröklési lehetőség nélkül is ilyen nagy számban választják a párkapcsolatoknak ezt a formáját, ez azt jelenti, hogy valamiért kedvezményezik ezt a formát. Nem látszik valószínűnek, hogy az élettárs törvényes öröklési jogának az elismerése bárkit is "elcsábítana" a házasságkötéstől.

Az élettárs öröklése mellett szól az a körülmény is, hogy általában a házastársi öröklésnek többek között éppen az a célja, hogy az özvegy lehetőleg ne zökkenjen ki megszokott környezetéből, lehetőleg a korábbi életnívón tudja az életét megszervezni. Tehát a házastársi öröklés alapvetően szociális indíttatású. A házastársi öröklés gyakorlatilag a házasság tényéhez kapcsolódik és hatályos jogunk szerint nem kell és nem is lehet vizsgálni, hogy a házasság mennyi ideig állt fenn, valóban olyan házasság volt-e amelyen belül a családi együttélés megvalósult stb. Fentebb már említettem, hogy azok a jogszabályok, amelyek az élettársnak azonos vagy hasonló jogokat adnak, mint a házastársnak, szintén részben szociális indíttatásúak és ugyanazt a célt szolgálják, mint a házastársi öröklés.

Ha figyelembe vesszük - és erre a későbbiekben még visszatérek -, hogy az élettársi öröklésnél az élettársi kapcsolat sokkal pontosabban van szabályozva mint a házasság, és csak meghatározott időn keresztül fennálló élettársi kapcsolat esetében indítványozzuk az élettársi öröklést, akkor úgy vélem, hogy két egymáshoz igen közel eső tényállásról és célról van szó, amely mellett nem indokolt a teljesen eltérő szabályozás.

Álláspontunk szerint[2] az élettársat - természetesen a házastársat követően - ugyanolyan helyzetbe kellene hozni a törvényes öröklés rendjében, mint a házastársat. Vagyis leszármazó hiányában örökölhetne tulajdonjogot - természetesen az ági vagyon kivételével - és haszonélvezeti jogot. Ugyanúgy megilletné az élettársat a köteles rész, mint a házastársat, vagyis házastársi pozícióba lépne. Természetesen elképzelhetőnek tartok bizonyos korlátozásokat, amelyek nem az öröklés tekintetében, hanem az élettársi státus "elnyerésének" lennének a feltételei.

E javaslat megvalósulása esetén több dologgal kell számolni.

1. Mindenek előtt tisztázni kell, hogy kiket tekintünk élettársnak.

Az élettárs fogalmával már a római jogban is találkoztunk. A római jog kizárólag a különneműek kapcsolatát tekintette élettársi kapcsolatnak. A concubinátus egy férfinak és egy nőnek házasságkötés szándéka nélkül folytatott nemi viszonyát jelentette. Kialakulásakor olyan esetekben alkalmazták, amikor a férfi a nővel nem köthetett rangszerű házasságot. Döntő volt, hogy a felek nem akartak házasságot kötni. A császárkorban az elismerésen túl, meghatározott öröklési jogosultságok is származtak belőle. Az ilyen kapcsolatból született gyermek korlátozott mértékben az apa után és korlátlanul az anya után örökölt. A concubinátusra is kiterjesztették a házasságkötési akadályokat, - illetve maga a concubinátus is házasságkötési akadály volt.

A két világháború közötti idő magyar irodalmában is találkozunk az élettárs fogalmára, illetve ismérveinek meghatározására irányuló törekvésekkel. Így pl. Kőnig Endre az élettársi viszonyt olyan házasságon kívüli viszonynak tekinti "amidőn egymással házassági kötelékben nem élő férfi és nő között tartósabb nemi kapcsolat áll fenn".[3]

E felfogás jellemzője tehát, hogy az élettársakat csak külön neműek tekintetében ismerte el és gyakorlatilag a házasságon kívüli, de tartós nemi kapcsolatra szűkítette le.

Pilishegyi Mária 1970-ben íródott cikkében - amelyben a mellett érvel, hogy az élettársi kapcsolatot indokolt lenne, mint a túlélő házastárs haszonélvezeti jogát megszüntető körülményt értékelni, - az élettársi viszony jellegzetességeit az együttélés tartósságában, házastársak módjára történő együttélésében és a közös gazdálkodásban látja. Ugyanakkor az élettársi viszonyt nem kívánatos társadalmi jelenségnek tekinti.[4]

Tóthné dr. Fábián Eszter 1977-ben azt írja, hogy csak olyan kapcsolat tekinthető élettársi kapcsolatnak, amely tartós, folyamatos, a házassághoz hasonló. Tudomásul kell venni - írja, hogy az élettársi kapcsolatok lényegében családi közösséget alkotnak éppen úgy, mint a házastársak. Kiemeli, hogy a társadalomnak ahhoz fűződik érdeke, hogy a családi közösségek tartósak legyenek, bárhogyan is keletkeztek.[5]

Jelenleg a Polgári Törvénykönyv definiálja az élettárs fogalmát. Azt gondolom tehát, hogy e tekintetben nyugodtan lehet hagyatkozni Ptk. 685/A. §-ra, amely szerint "az élettársak - ha jogszabály másként nem rendelkezik - két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együttélő személy".

E törvényi megfogalmazás tulajdonképpen három feltételt szab az élettársi viszonynak.

a) közös háztartás

b) érzelmi és gazdasági közösség

c) együttélés

A közös háztartás

A feleknek közös háztartásban kell élniük. A közös háztartásban való élés nem csak egy fedél alatti élést jelent, hanem az életvitelt, az életfenntartást közösen kell végezni. A Legfelsőbb Bíróság több egyedi döntésében érvként hivatkozott arra a körülményre, hogy a felek környezete is élettársaknak tekintette a feleket. Ilyen megnyilvánulás lehet például, ha a felek harmadik személyeknél rendszeresen együtt jelennek meg, közösen szórakoznak és üdülnek stb. Figyelembe veendő a közös háztartás költségeinek a viselése, illetve az ahhoz való valamilyen formában történő hozzájárulás. Mi- után a házasság tekintetében is igen gyakran vita tárgya, hogy a felek együttélése megvalósul-e vagy nem, az ott kialakult gyakorlatot nyugodtan alapul lehet venni. Hisz az élettársi és a házassági kapcsolat annyiban feltétlenül azonos, hogy mind a kettő határozatlan időre szóló, elvben a felek élete végéig tervezett együttélés. Természetes dolog, hogy nem lehet olyan követelményt állítani, hogy a felek állandóan legyenek együtt, mert akár a munkavégzés, de még az egyéni szórakozás is álmenetileg szétválaszthatja a feleket. Ezt azonban az együttélés követelményét nem szakítja meg.

Érzelmi és gazdasági közösség

Az érzelmi közösség, legalább is közvetlen módon aligha bizonyítható. Önmagában az a körülmény, hogy a felek egy fedél alatt laknak és nem folytatnak elkülönített gazdálkodást, továbbá legalább is nyíltan nem létesítenek másik párkapcsolatot, megalapozza az érzelmi közösséget még akkor is, ha a felek között akár rendszeresen is veszekedések vannak. A Legfelsőbb Bíróság megállapította a felek közötti élettársi kapcsolatot akkor, amikor a felek korábbi házasságát a bíróság felbontotta, de ezt követően is együtt laktak, harmadik személyekkel szembeni kapcsolatukban összehangoltan léptek fel, vagyoni kérdésekben közösen rendelkeztek, noha érzelmi összetartozásuk igen laza és ellentmondásos volt, sokkal inkább a közös gazdasági cél motiválta őket. Megint csak a házasság példájára tudok hivatkozni. A jog minden további nélkül megállapítja annak a házastársnak az öröklési jogát, aki az elhunyt házastársával együtt lakott, jó lehet, hogy a házassági kapcsolat teljesen formális volt.

A gazdasági közösség tekintetében elegendő, ha a felek között van valami közös gazdasági cél, amiért együtt tevékenykednek. Annak a körülménynek nincs jelentősége, hogy a "pénzt ki kezeli". A lényeg az, hogy a cél érdekében egyeztessék nézeteiket és a közös tevékenység ennek a célnak az elérésére irányuljon. Ha a jövedelmeket közös célra fordítják, megvalósul a gazdasági közösségben történő együttélés. A közös életvitel, a létfenntartás költségeinek közös viselése, mind olyan szempont, ami a közös gazdálkodást megvalósítja annak ellenére, hogy esetleg mind a két fél a fennmaradó összeggel maga gazdálkodik.

Ha megnézzük az élettárs fogalmának itt vázolt Ptk.-beli megfogalmazását, azt kell megállapítani, hogy az élettársi kapcsolat jogi szabályozása sokkal pontosabban körvonalazott, mint a házasságé. A Ptk. eléggé pontosan meghatározza azokat az ismérveket, amelyek alapján élettársi kapcsolatot lehet megállapítani.

Az élettársi kapcsolattal a házasságot szokták szembe állítani. A Csjt. tulajdonképpen nem határozza meg a házasság fogalmát, hanem csak a házasságkötés alaki kellékeit határozza meg, amikor a 2. § (1) bek. kimondja, hogy "Házasság akkor jön létre, ha az együttesen jelenlevő házasulók az anyakönyvvezető előtt személyesen kijelentik, hogy egymással házasságot kötnek."

Ennél fogva minden olyan esetben, amikor bizonyos formális ismérvek fenn állnak, a bíróság minden további vizsgálódás nélkül megállapítja a házassághoz kapcsolódó legkülönbözőbb joghatásokat, akár a házassági vagyonjog, akár pedig az öröklési jog területén. Nem vizsgálja a bíróság sem az érzelmi sem a vagyoni közösséget. Ha a felek teljesen elkülönült gazdálkodást folytatunk, attól még házassági vagyonközösségről beszélnek, és az érzelmi kapcsolat megléte sem feltétele a túlélő házastárs öröklésének. Van abban valami ellentmondás, hogy a házasság esetében a jog megelégszik a teljesen formális ismérvekkel, a másik esetben pedig az élettársi kapcsolatnál, nem akarja a ténylegesen fennálló kapcsolatoknak sem öröklési jogi következményeit elismerni.

A házasságnak is, de nyugodtan merem állítani az élettársi kapcsolatnak is ugyanaz a célja; családi kapcsolat, mégpedig kiegyensúlyozott családi kapcsolat, amely szintén érzelmi alapon jön létre. Olyan kapcsolatot akarnak mindkét esetben a felek, amelyben közösen gondoskodnak közös gyermekük vagy bármelyik fél korábbi kapcsolatából származó gyermek harmonikus fejlődéséről és neveléséről. Elgondolkoztató az a statisztikai adat, amely szerint 1998-ban születettek közül 26,6% házasságon kívül született. Ha ehhez hozzávesszük az időskorúak élettársi kapcsolatainak a számát, akkor nem igen látom okát annak, hogy az élettársak közötti kapcsolatot diszkrimináljuk az öröklési jog területén.

Véleményem szerint tudomásul kell venni, hogy a társadalom egy jelentős része elfordult a házasság intézményétől és a párkapcsolatoknak egy másik formáját részesíti előnybe.

Ilyen körülmények között minden olyan párkapcsolatot támogatni és erősíteni kell, amely valódi családi közösséget alkot. Úgy vélem, végzetes hiba lenne, ha a családi közösséget a házassággal helyettesítenénk, illetve a családi otthont csak házassági köteléken belül tudnánk elképzelni.

Az élettársi kapcsolat ma már széles körben választott párkapcsolati forma. Nem tudom megmondani, hogy miért. Valószínű, hogy az emberek valamivel szabadabbnak érzik magukat az élettársi viszonyban, az egyenrangúságot kifejezőbbnek tartják. Az élettárs nő tagja nem azt mondja, hogy az "uram", hanem azt, hogy a "párom". Úgy gondolom ebben is van valami igazság. Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy nem a formai különbségekre kell a hangsúlyt helyezni, hanem az együttélés tartalmi követelményeire, azt kell nézni, hogy a helyes családszemlélet milyen keretek között alakul ki. Nem vitatom, hogy történelmileg a család a házasság intézménye körül alakult ki. A huszadik század második felére azonban megjelent a házasság nélküli család-fogalom. Megfelelő körülírással és megfelelő garanciákkal ezt is el kell fogadni. Mint ahogy a házasság esetében is vannak olyan szituációk, amikor nem feltétlenül lenne indokolt azokat a kedvezményeket megadni, ami a házassághoz kapcsolódik, ugyanúgy ilyen esetek az élettársi viszonyban is előfordulhatnak és elő is fordulnak. Jelenleg úgy néz ki a helyzet, hogy az élettársi kapcsolat tartalmilag jobban szabályozott, minta házasság. Nem tartozik ugyan a témához, ezért csak megemlítem, hogy el lehetne azon is gondolkodni, hogy a túlélő házastársat megillető jogosultságokat, legalább valami minimális együttéléshez lehetne kötni. Ez nem idegen a jelenlegi öröklési jogunktól, hisz több esetben a tizenöt évnek a szabályt megfordító hatása lehet.

Figyelemre méltó, hogy mind azok, akik elvetik az élettársak öröklési jogosultságát, tulajdonképpen egy formális aktusnál többre nem igen tudnak hivatkozni. Ez a formális aktus pedig az anyakönyvezető előtt tett kijelentés, hogy a felek házasságot kötnek. Úgy gondolom, hogy az is egyszerűen megoldható, hogy a felek az életközösségüket valamilyen formában regisztráltassák és az is megfelelően dokumentálható legyen, ha annak a tényleges fennállása a későbbiek során vitás lenne.

Ettől függetlenül elfogadom azt az érvet, amely szerint az alkalmi élettársi kapcsolat sokkal inkább gyakori, mint az alkalmi házasság. Ezért számomra elfogadható, hogy egyrészt

a) az élettársi kapcsolatnak, hogy ahhoz öröklési joghatásokat kapcsoljunk valamilyen formában, utóbb dokumentálhatónak kell lenni, másrészt pedig

b) az élettársi kapcsolatnak meghatározott ideig fenn kell állni, mert hisz éppen ez a körülmény biztosítja azt, hogy nem valamilyen alkalmi kapcsolatról van szó.

Az kétségtelen, hogy az alkalmi kapcsolat nem szolgálhat az öröklés alapjául. Meg kell azonban jegyeznem, hogy az alkalmi házassági kapcsolat sem szolgálhat, és jelenlegi jogunk semmilyen rendelkezést nem tartalmaz arra nézve, hogy ha a házasság csak alkalmi kapcsolat volt, akkor hogyan alakul az öröklés. A házassági kapcsolat "komolyságát" egyetlen rendelkezés szolgálja, nevezetesen, hogy az anyakönyvezető 30 napnál korábra nem tűzheti ki a bejelentést követően a házasságkötés időpontját. Az is igaz, hogy a jegyző ez alól a szabály alól is szinte teljesen saját belátása szerint felmentést adhat.

Véleményem szerint az egyéb jogszabályokban alkalmazott időtartam az öröklésnél is elfogadható. Nevezetesen ha az élettársi kapcsolatból gyermek származott, akkor egy év, ha pedig nem származott gyermek, akkor legalább tíz évnek kell eltelni ahhoz, hogy az élettársi kapcsolat öröklési jogcím legyen.

A következőkben arról szeretnék szólni, hogy az élettársi öröklés milyen változást jelentene a jelenleg hatályos jogunkhoz képest.

Az élettárs ugyanazokat a jogokat illetve öröklési lehetőségeket kapná meg mint a házastárs. Magától értendőnek tartom, hogy természetesen a túlélés itt is természetes feltétel. További feltétel a házastárs nem léte vagy a túlélő házastárs kiesése. Ebben a kérdésben egy területen tudok elképzelni komolyabb nehézséget, illetve a túlélő házastárssal való konkurálást.

A Ptk. 601. §-a szerint a túlélő házastárs nem örököl akkor, ha a hagyaték megnyíltakor a felek között az életközösség nem állt fenn és az eset összes körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösségi visszaállítására nem volt kilátás. Elképzelhető olyan eset, hogy az élettársi kapcsolatból gyermek származott, ezért javaslatunk szerint egy év együttélés után örökölne a túlélő élettárs, de a másik fél a túlélő házastárs bizonyítani tudja, hogy remény volt a házassági életközösség visszaállítására. Ha az életközösségből nem származott gyermek, akkor problémát nem látok, mert ha valaki tíz éven keresztül valakivel élettársi kapcsolatban élt, akkor nem látszik valószínűnek a házassági kapcsolat visszaállításának a lehetősége.

Ennek megfelelően a Ptk. mindazon rendelkezéseiben, ahol a "túlélő házastárs" kifejezés található, hozzá kellene tenni, hogy házastárs nem létében, vagy annak kiesése esetén a túlélő élettárs, ha a már korábban körvonalazott feltételeknek megfelel.

Ez az elgondolás egyértelműen öröklési jogi szempontból nagyban közelítené az élettársi kapcsolatot a házassági kapcsolathoz. Azért csak közelítené, mert a különbségek nem elhanyagolhatók.

Elsősorban a tíz éves együttélésre gondolok, továbbá, csak a házastársat követően kerülhet alkalmazásra. Csak az egyértelműség kedvéért jegyzem meg, hogy ez a jog a köteles részre is kiterjedne.

Az elmondottakhoz, még egy érvet szeretnék felhozni. Ha az életközösségből gyermek származott, akkor a túlélő élettárs elképzeléseim szerint haszonélvezetet fog örökölni. Ez a haszonélvezet a közös gyermek tulajdonjogát fogja korlátozni. Nem szabad azonban elfelejteni azt, hogy az állagörökösnek édesanyja vagy édesapja lesz, aki haszonélvezeti jogot gyakorolja a hagyatékon. A gyermek helyzete ne attól függjön, hogy a szülei a párkapcsolatnak milyen formáját választották.

Végezetül még egy kérdést kell ezzel a témával kapcsolatban érintenem. Úgy hiszem, hogy ezt a kérdést egyszerűen nem illik elkerülni. Ez pedig az egyneműek közötti élettársi kapcsolat.

Közismert, hogy amikor a Ptk. 1977. évi novellával az élettársak vagyoni jogviszonyát szabályozta, nem övezte feltétlen elismerés. Így volt ez akkor, amikor az akkori szöveg egyértelműen, a hagyományosnak mondható különneműek párkapcsolatára szűkítette le az élettársi viszonyt, amikor kimondta, hogy egy férfi és egy nő kapcsolatáról van szó. Azóta huszonhárom év telt el.

A Ptk. ezen rendelkezését az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette a 14/1995. (III. 13.) AB. határozatában.

Az Alkotmánybírósági döntés indokolása szerint ellentétes az Alkotmánnyal, hogy az érzelmi, szexuális és gazdasági közösségben együtt élő személyek tekintetében csak a férfi és nő együttélése esetében ismeri el az élettársi kapcsolatot, még az ugyanilyen kapcsolatot az azonos neműek között nem ismeri el élettársi viszonynak.

Az Alkotmánybíróság ugyanebben a határozatában viszont elutasította azt az indítványt, amely az azonos neműek közötti házasság tilalmát indítványozta Alkotmányellenesnek minősíteni, kiemelve, hogy a házasság, mint a társadalom alapintézménye egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti, amelynek ugyan nem törvényi fogalmi eleme az, hogy az egyik képes legyen gyermek nemzésére a másik pedig gyermek szülésére. Ennek ellenére a mai jogokban is az az általános, és ez van összhangban a köztudattal és a köznyelvben élő házasság-fogalommal is, hogy a házasság az egy férfi és egy nő kapcsolatát jelenti. Ez egyébként az Alkotmányból is levezethető.

Mindez nem áll ellentétben azzal a törekvéssel, hogy a jelenleg kivételes életközösségek számára az állam különböző jogi lehetőségeket kínáljon.

Jelenleg tehát az a helyzet, hogy azonos neműek közötti kapcsolat már jogi relevanciát kapott azáltal, hogy a Ptk. jelenleg hatályos rendelkezése élettársnak ismeri el. Ebből viszont az következik, hogy ahol a jogszabály az élettársak részére jogot vagy kötelezettséget állapít meg, ott az azonos nemű élettárs is igényt tarthat a jogosultságra, és természetesen teljesíteni tartozik, vagy legalább is tartani magát a kötelezettséghez.

Annak az egyébként érdekes folyamatnak az elemzése csak részben tartozik ide, hogy az élettársi viszony elismerése milyen fázisokon ment keresztül. Legelőször a bírói gyakorlatban jelent meg, mégpedig a Legfelsőbb Bíróság azóta már hatályon kívül helyezett 94. sz. kollégiumi állásfoglalásában. Ezt követte a Ptk. 1977. évi módosítása, majd pedig az Alkotmánybíróság, már hivatkozott határozata.

Mindebből - úgy vélem - levonható az a következtetés, hogy az élettársi kapcsolat elterjedését a jogi szabályozás is követi.

Az élettársi kapcsolat tulajdonképpen időtlen időtől létezik, az egyes korokban más és más szerepet töltött be, más volt a tartalma és célja, sőt mások voltalt az alanyai is. Mára - úgy tűnik -, hogy széles körben elterjed illetve elterjedt a párkapcsolatoknak ez a formája. Az élettársi kapcsolat széles körű elterjedése, természetesen a házassági intézményének legalább is viszonylagos visszaszorulásával jár együtt. A kérdés megítélésénél nagyon jelentős a régi megszokása, a kialakult erkölcsi nézetek túlsúlya. Tudomásul kell azonban venni, hogy a társadalmi fejlődés nem áll meg, újabb és újabb társadalmi kapcsolatok alakulnak ki és tejednek el és ezek a társadalmi kapcsolatok újabb jogi szabályozást igényelnek. Azt hiszem most is erről van szó.

Még csak annyit; a hosszú ideig fenn álló házasságok esetében nem a házasság tartja fenn a családot, hanem a család tartja fenn a házasságot. A házasságot én csak egy formának tartom, amely kétségkívül alapját képezi a családnak, de később a családnak az együvé tartozás érzése és tudata, egymás érdekeinek tiszteletbetartása lesz az az erő, amely a családot összetartja.

Biztos, hogy van kivétel, amikor a családot nem ez köti össze, hanem pl. az anyagi érdekeltség. Ilyen esetben azonban a házasság is csak formális kötelék, nincsen tartalma. Ugyanez természetesen az élettársi kapcsolatnál is jelen lehet.

Az én szememben nem a formális kötelék léte vagy nem léte a fontos, hanem az, hogy a párkapcsolatok valóban egymást segítő, egymás gondjaira odafigyelő közösségek legyenek. Ez pedig megvalósulhat az élettársi kapcsolatokon belül is és természetesen azon kívül is. A jogi szabályozás középpontjába tehát a család intézményét kell állítani és nem annak egyik vagy másik alapjául szolgáló együttélési formát, vagy ha így teszik megjelenési formáját. ■