Ismert, hogy a római jog a preklasszikus korból származó regula Catoniana elvével kialakította az érvénytelenség orvosolhatatlanságának főszabályát (Paul. D. 50,17,29): "Quod initio vitiosum est, non potest tractu temporis convalescere. "[1] A regula Catoniana eredetileg egy, a legatummal kapcsolatos típusesetet kívánt rendezni. Celsus e vonatkozásban a következőket írja (Cels. D. 34, 7,1 pr.): "Catoniana regula sic definit: quod si testamentifacti tempore decidisset testator, inutile foret, id legatum quandocumque decesserit, non valere."[2] Vagyis a regula Catoniana szerint, ha a végrendelet megalkotásakor nincsenek meg a legatum érvényességi feltételei, a legatum nem érvényes, s nem válik érvényessé akkor sem, ha a testator halálakor már megvannak ezek a feltételek. A végrendelet megalkotásakor hibás hagyományrendelés tehát utóbb nem válik érvényessé. Miként Pólay Elemér megállapítja, ebből az öröklési jogi tárgyú responsumból szűri le talán már Sabinus, majd Paulus azt az általános - a szerződés érvénytelensége körében is alkalmazott - elvet, mely a Kr. e. II. század derekán elhalt Cato respondeáló tevékenységére vezethető vissza.[3]
Az érvénytelenség orvosolhatatlanságának fő szabálya alól vannak kivételek, de, mint az jól ismert, az érvénytelenség orvoslására vonatkozóan a római jog nem alkotott általános szabályt.[4] Az érvénytelenség orvoslásának egyik esete a convalescentia, amely az érvénytelen jogügylet ugyanabban a formában történő megerősödését jelenti. (Az érvénytelen jogügylet érvényes jogügyletbe történő átfordulása gyanánt szolgáló conversio esetén pedig az érvénytelen jogügylet egy másik, érvényes jogügyletbe fordul át.)[5]
A Heumann-Seckel-féle Hand-lexikonban "convalescere" címszó alatt a következő meghatározást olvashatjuk: "anfänglich unwirksame Rechtsgeschäfte infolge späterer Ereignisse nachträglich wirksam werden".[6] Ebből kiindulva azt lehet mondani, hogy convalescentia[7] esetén az eredetileg érvénytelen jogügyletek későbbi események folytán utólagosan érvényessé, joghatás kiváltására alkalmassá válnak.[8] Miként arra Hans Ankum rámutat, a convalescentia egy később beálló körülmény útján megy végbe, amit a római jogforrások postfactumnak neveznek.[9]
- 430/431 -
Annyi bizonyos, hogy az érvénytelenség convalescentia útján történő orvoslódásának szabályai a római jogban kivételesek[10] és kazuisztikusak voltak. A problémával a nemzetközi római jogi és polgári jogi szakirodalomban több monográfia és számos tanulmány is foglalkozik, a hazai szakirodalom ugyanakkor önállóan - saját, korábban megjelent, ezt a kérdéskört (is) áttekintő jelleggel vizsgáló tanulmányomon[11] kívül - nem foglalkozott a convalescentia problémával. Ebben a tanulmányban néhány alapvető jelentőségű, a convalescentia körébe tartozó római jogi forrásszöveget kívánok elemezni, melynek során arra szeretnék rámutatni, hogy a convalescentia terminus technicusának alkalmazása - bár, miként a conversio, úgy a convalescentia esetében is bizonyos forrásbeli alapokkal rendelkező, mégis modern szakkifejezésnek, ill. fogalomnak a római jogba történő visszavetítéséről van szó - az egyes római jogi forrásszövegekben foglalt tényállások elemzése során nem tekinthető anakronisztikusnak.
A kérdéskörrel újabban monografikus igénnyel foglalkozó holland szerző, Potjewijd munkájának megírásához az apropót az új holland polgári törvénykönyvnek a jogügylet convalescentiáját szabályozó, a klasszikus római jogra visszavezethető rendelkezése (3:58)[12] szolgáltatta, aki az érvényessé válás lehetőségeinek következő eseteit tekinti át:
1. Az első példa szerint a nemtulajdonos "A" eladja "B"-nek "C" ingó dolgát és átruházza rá a dolog birtokát; amennyiben "C" akaratnyilatkozata útján jóváhagyja "A" rendelkezését, "B" tulajdonossá válik.
2. A második példában a nemtulajdonos "A" szintén eladja "B"-nek "C" ingó dolgát; a dolgon "A" később tulajdont szerez, melynek következtében "B" utóbb a dolog tulajdonosává válik.
3. A harmadik esetben pedig a nem tulajdonos "A" szintén eladja "B"-nek a "C" tulajdonában lévő ingó dolgot, majd később "C" az eladó örököse lesz, ennek folytán pedig utóbb "B" a dolgon tulajdonjogot szerez.[13]
Az alábbiakban eredeti római jogi forráspéldákon keresztül vizsgálunk ilyen tényállásokat.
Mindenekelőtt vizsgáljuk meg az alábbi nevezetes Ulpianus-szöveget (Ulp. D. 44, 4, 4, 32),[14] amelyet pl. Kaser is a convalescentia praetori jogi joghatásával összefüggésben idéz: "Si a Titio fundum emeris qui Sempronii erat isque tibi traditus fuerit pretio soluto, deinde Titius Sempronio heres extiterit et eundem fundum Maevio vendiderit et tradiderit: Iulianus ait aequius esse praetorem te tueri, quia et, si ipse Titius fundum a te peteret, exceptione in factum comparata vel doli mali summoveretur et, si ipse eum possideret et Publiciana peteres, adversus excipientem 'si non suus essef replicatione utereris, ac per hoc intellegeretur eum fundum rursum vendidisse, quem in bonis non haberet"[15]
A forrásszövegben foglalt tényállás a következő: Titius, aki nem tulajdonos, Sempronius telkét eladta és átruházta "Tu"-nak. Ezt követően Titius Sempronius örököse lett, és ily módon tulajdonossá válva Titius ugyanazt a telket Maeviusnak is eladta és átadta. Iulianus expressis verbis csupán egy "Tu" és Titius közötti fiktív perről beszél, következetesen kötőmódú igealakokat (peteret, summoveretur, possideret etc.) használva ennek megfelelően a perfolyamat leírása során. Arra a konklúzióra jut, hogy az első vevő abban a föltételezett esetben is védelemben részesülne, ha maga Titius lenne alperesi, ill. felperesi pozícióban. Ennek alapján lehet arra következtetni, hogy "Tu"
- 431/432 -
a közötte és Maevius között folyó perben is praetori jogi védelmet kap. Az aequitas alapján Iulianus döntése szerint "Tu" mind felperesként, az általa indított actio Publiciana útján, mind pedig alperesként, Maevius rei vindicatiójával (vagy actio Publicianájával) szemben megnyeri a pert.
Az első vevő a nemo plus iuris elve alapján ugyan csupán bonitár tulajdont[16] szerez, Iulianus véleménye szerint azonban méltányosabb őt mint korábban szerzőt védelemben részesíteni, mégpedig nem csupán az eredetileg idegen dolgot eladó és átadó Titiussszal szemben, hanem a már a telek civiljogi tulajdonosától szerző Maeviusszal szemben is.
Attól függően, hogy ki a felperes, ill. az alperes, a szöveg a "Tu" és Titius közötti fiktív (gyakorlatilag nehezen elképzelhető, hiszen miképpen jutott volna vissza a telek Titiushoz?) jogvita tekintetében két variációt vázol; az egyik szerint a bonitár tulajdonos exceptio doli (a jogtudós ugyanis az exceptio rei venditae et traditae[17] helyett, amely más helyeken szerepel a forrásokban, exceptio dolit[18] említ a szövegben), a másik esetben pedig replicatio (ti. rei venditae et traditae) útján részesül védelemben. Az eredetileg nemtulajdonos felperes keresetével szemben ugyanis a praetor kifogást (exceptio infactum comparata vel doli mali) adna "Tu" részére, ha viszont Titius birtokolna, akkor "Tu" mint praetori tulajdonos keresetével (actio Publiciana) szembeni alperesi exceptio ellenében replicatiót biztosítana a felperes részére. A dolog az elbirtoklási helyzetben lévő fél vagyonában van, ő a bonitár tulajdonos.[19] A traditio mint dologi jogi szerződés[20] tehát a ius honorari-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
