"A közhiedelemmel ellentétben Magyarországon a vállalkozások finanszírozásában már ma sem elhanyagolható szerepű a kockázati tőke."[1] - hangsúlyozta 1995-ben Karsai Judit. Azóta, részben az állami szerepvállalás hatására, a kockázati tőke jelentősége tovább növekedett és jelentős piaci tényezővé vált, mint a vállalatfinanszírozás egyik eszköze.[2]
A hagyományos felfogás szerint a kockázatitőke-befektetést a befektető biztosítékkal nem biztosítja, a társaság likvidációja során a tagok és a befektető egy sorban felelnek a társaság tartozásaiért, fizetésképtelenség esetén pedig ugyanolyan feltételek szerint veszítik el a befektetett tőkét, vagy éppen jutnak hozzá a hitelezők kielégítését követően a társaság megmaradt vagyonához.[3] Ezzel szemben a gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy egyre gyakrabban fordulnak elő biztosítéki elemek a befektetési szerződésekben. Ezek általában "cégen belüli" biztosítékok, azaz az alapító tagoknak nem kell más biztosítékot felajánlani (mind például a banki gyakorlatban tipikus kezességet, vagy ingatlan zálogjogot), de a társaság egyes vagyontárgyait, vagy a tagok társasági részesedését rendszerint kéri biztosítékként lekötni a befektető. Ezen biztosítékok egyre gyakrabban használt példája az üzletrészen alapított zálogjog.
Az üzletrészen alapított zálogjog nem kizárólag a tőkebefektetések sajátja, sok esetben használják a banki gyakorlatban is, de napjainkra a befektetési (szindikátusi) szerződések tipikus elemévé vált.
Jelen dolgozatban az üzletrészt terhelő zálogjog jellegzetességeit vizsgáljuk meg, mint a kockázatitőke-befektetési jogban használt speciális biztosítéki eszközt. Röviden összegezzük a kockázatitőke-befektetések, mint alapjogviszonyok sajátos jellemzőit, amelyből következtetéseket vonunk a biztosított ügyletekre, majd elemezzük az üzletrészen alapított zálogjogot, bemutatva annak minden egyes létszakaszát, egészen a zálogjog létrejöttétől, a projektfenntartási időszakon át, a zálogjog érvényesítéséig.
Az alapügylet tárgyának definíciójaként Karsai Judit meghatározását idézzük, miszerint a "kockázati tőke nagy haszon megszerzése céljából, tőzsdén nem jegyzett vállalatokban, átmeneti időre tulajdonossá váló, professzionális szervezetek részesedésvásárlására fordított tőkéje".[4] A fogalomhoz hozzá kell tenni, hogy a kollektív befektetési formákról szóló törvény definíciója szerint a kockázatitőke-alap (mint a kockázatitőke-befektetők alapvető szervezeti formája) a vállalati fejlődés kezdeti szakaszában lévő vállalkozásokba fektet be.[5] E meghatározás elemeit részletesebben most nem elemezve a kockázati tőkebefektetések létszakaszait vizsgálva az alábbi megállapításokat lehet tenni.[6]
A kockázatitőke-befektető vagy egy forrásból, vagy a megtakarításokat összegyűjtő kollektív befektetési formaként helyez ki tőke formájában gazdasági társaságokba pénzeszközöket, rendszerint tőkeemelés formájában. A gyakorlati tapasztalatok szerint befektetéssel érintett vállalkozások minden esetben valamilyen kiválasztási mechanizmussal kerülnek azonosításra, amelynek eredményeként a befektető a vállalkozással és tagjaival szerződést köt (befektetési, vagy szindikátusi szerződés).[7] A szerződésben mindig rögzítésre kerülnek a befektető elsőbbségi jogai, így többek között a befektető mindig elsőbbségi joggal rendelkezik a taggyűlésen egyes kérdések eldöntésére, mindig kiemelt ellenőrzési jogai vannak, esetenként menedzsment jogok[8], vagy osztalék elsőbbségi jogok is megilletik. [9]
A befektetési szerződésekben a befektetőket sajátos biztosítéki rendszer védi. A hitel-kölcsön jogviszonyokkal összevetve rögzíthető, hogy míg kölcsön típusú ügyleteknél az adós fő kötelezettsége, hogy határidőre adja vissza a kamatokkal növelt kölcsönkapott összeget, addig a tőkebefektetési szerződésekben ilyen határidő rendszerint nem kerül rögzítésre. A befektető célja, a lehető legmagasabb hozammal történő kilépés, amiért rendszerint nem tartoznak felelősséggel sem az alapítók, sem a menedzsment.[10] Felelősségük viszont
- 31/32 -
fennáll a szerződésben meghatározott bizonyos szerződésszegési eseményekért, amelyek az esetek túlnyomó többségében szubjektív (felróhatósági) alapúak, kivételesen objektívak, azaz felróhatóságtól függetlenül szerződésszegésnek minősülnek és megnyitják az alapítókkal, tagokkal szembeni igényérvényesítési eljárások lehetőségét.
A fiduciárius biztosítékok szabályozásának és gyakorlatának viszontagságos történetével kapcsolatban igen komoly bizonytalanság alakult ki abban a kérdésben, hogy a tőkebefektetéseket lehet-e fiduciárius biztosítékokkal biztosítani. Mint ismeretes, ebben a körben leginkább alkalmazott biztosítékok az opciók voltak, mégpedig annak mindkét formájában, azaz put és a call opció egyaránt használatos volt, már akkor is, amikor a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) még nem is ismerte az eladási jogot. Bár a bírósági gyakorlat egységes volt az eladási jog létezését illetően, a fiduciárius biztosítékokkal kapcsolatban megosztott gyakorlat alakult ki, időben és térben egyaránt hektikusan ismerték el a bíróságok a fiduciárius biztosítékok létezését, vagy éppen a commisoria tilalomra hivatkozással tagadták meg azok alkalmazhatóságát.[11] A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) hatályba lépése sem sokat javított a kialakult jogbizonytalanságon, mivel hatálybalépésétől kezdődően a 6:99. §-ában - szűk kivételtől eltekintve - megtiltotta a fiduciárius biztosítékokat, majd 2016. július 1. napjával a fiduciatilalom - szűk kivételtől eltekintve - ismét megszűnt. A bírósági gyakorlat, valamint a jogalkotási aktusok páli fordulataiból adódóan a befektetők egyre gyakrabban alkalmazták és alkalmazzák a kiszámíthatóbb zálogjogi intézményeket, így kiemelten az üzletrészen alapított zálogjogot.
A továbbiakban most már csak az üzletrészen alapított zálogjogra koncentrálva, az üzletrész mint zálogtárgy jogi sorsát vizsgáljuk a zálogjogviszony keletkezése, fennállása és megszűnése során.
Az üzletrészen alapított zálogjogra a Ptk. részletszabályt nem tartalmaz, viszont a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (a továbbiakban: Ctv.) 27. § (3) bekezdés c) pontja szerint az üzletrészen alapított zálogjog a cégjegyzék kötelező tartalmi eleme.
A Ptk. 5:14. § (1) bekezdését tekinthetjük a dolog meghatározásának, amely szerint a birtokba vehető testi tárgy tulajdonjog tárgya lehet. A hivatkozott jogszabályhely (2) bekezdése a fogalmat megfelelően kiterjeszti a pénzre és az értékpapírokra, valamint a dolog módjára hasznosítható természeti erőkre is. Mindezt a zálogjogi szabályok még tovább szélesítik, mivel 5:101. §-a szerint zálogtárgy bármely vagyontárgy lehet. A vagyontárgy fogalmára pedig a Ptk. 8:1. § (1) bekezdésének 5. pontja ad iránymutatást, amely szerint vagyontárgyon dolgot, jogot és követelést kell értenünk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
