A zsidó emberekre vonatkozó törvények két fő forrásból: a mózesi öt törvénykönyvből (Tóra), illetve a Talmudból ismerhetők meg. A Tóra közvetlenül magának Istennek a parancsait tartalmazza, amelyek így emberi döntéssel sem meg nem változtathatók, sem felül nem bírálhatók; betartásuk minden zsidónak megfellebbezhetetlen kötelessége. A Talmud ellenben nem más, mint a zsidó nép gyűjteményes szent könyve, mely a Tórában található jogi, vallási és életvezetési szabályokat elemzi, értelmezi és kommentálja, és amelyet a legnagyobb zsidó jog- és vallástudósok döntéseiből és tanításaiból állítottak össze az i. sz. V. század végén. Ami a Biblia legfontosabb részét alkotó Tórában található előírások keletkezési idejét illeti: nagy biztonsággal állíthatjuk, hogy azok több különböző időszakban jöttek létre. A két legfontosabb törvénygyűjteményt Mózes II. Könyve, az Exodus[1] és Mózes V. könyve, a Deuteronomium[2] tartalmazza. Az előbbit a Szövetség Könyvének is nevezzük; az itt, a második (és ezen kívül a harmadik) könyvben található szabályok a királyság kialakulása
- 465/466 -
előtti, i. e. XII-XI. századi paraszti és pásztori szokásjog, illetve az erre alapozott bírói eseti döntések összefoglalásai, tehát tulajdonképpen nem is nevezhetők igazi "törvényeknek". A Mózes ötödik (és negyedik) könyvében található törvények viszont már tudatos jogalkotás eredményei, amelyek minden valószínűség szerint az i. e. VIII. században keletkeztek.
E mózesi törvények (mispátim) azonban, bár maguk megváltoztathatatlanok, gyakran értelmezésre szorulnak, lévén hogy az idő múlása folytán olyan új körülmények, helyzetek, viszonyok merülnek fel, amelyek évezredekkel ezelőtt nem léteztek. A zsidó jognak a változó idők változó viszonyaihoz való adaptálását a talmudi rendelkezések és az azokból kialakuló zsidó vallásjogi gyakorlat (háláchá) végezte el, mely gyakorlat, vagyis a Tóra előírásainak kommentálása már igen korán megkezdődött;[3] az első rabbi, akinek tanításait a Talmud tartalmazza, az i. e. 450 körül élt Ezra, az utolsó pedig az i. sz. V. század végén élt Ráviná. Maga a Talmud két részből áll: a Misnából (jelentése: "ismétlés", "tanulás") és a Misna előírásainak kommentárjaiból, amelyet a Misnával együtt összefoglalóan Gömárának (jelentése: "tan") neveznek.[4] A Misnát az i. sz. II. század végén állította össze a palesztinai Szepphorisz városában élő Jehuda (Juda) hánászi ("fejedelem", "pátriárka"), aki szerette volna megőrizni az utókor számára a bölcsek tanításait. A zsidó szóbeli hagyomány[5] ugyanis erre az időszakra érte el azt a mértéket, amely esetében már nem volt elég az emberi emlékezőtehetség, és félő volt, hogy azok egy része veszendőbe megy, ami ekkor már csak azért is reális veszély volt, mert Róma megtiltotta a héber rendelkezések tanítását, mivel azok ellenkeztek a Birodalom törvényeivel. Nem maradt tehát más választás, mint írásban összefoglalni mindazt a tudást, ami addig keletkezett; ez az összefoglalás lett a Misna.[6] A Misna
- 466/467 -
kompilációja után sem állt meg azonban a jog fejlődése; a Jeruzsálemi Szentély elpusztítása (i. sz. 70.) után megindult immár a Misna értelmezése, és természetesen folytatódott maguknak a mózesi törvényeknek a kommentálása is. Ezt részben a Babilóniában, részben a Palesztinában elé ámóráim (ámórá: "megbeszélő"; ámóráim: "megbeszélők") végezték el. A palesztinai bölcsek tanításait Rabbi Jochánán az i. sz. IV. század elején, a babilóniaiakét pedig a már említett Ráviná (Ráv Ábiná) az i. sz. V. század végén foglalta össze. Ezen összefoglalásokat nevezzük Gömárának; mivel ebből kettő volt, ezért megkülönböztetjük a Palesztinai (vagy más néven a Jeruzsálemi) és a Babilóniai Gömárát, ennek alapján pedig a Palesztinai (Jeruzsálemi)[7] és a Babilóniai Talmudot.
A zsidó jog fejlődése ezzel természetesen nem ért véget; ezt követően is fejlődött a társadalom és változtak a körülmények, ezekhez pedig a tórai és a talmudi előírásokat hozzá kellett igazítani. A zsidó jog élő jog, amely a mindenkori rabbik döntéseiből áll. A jog csak akkor tudja betölteni funkcióját, ha a mindenkori "itt és most" fennálló állapotokhoz igazítják és az aktuális problémák helyes megoldását keresik. Emiatt a jogszabályokat (és a vallási előírásokat) a mindenkori körülményekhez igazodva kell értelmezni és alkalmazni, az új problémákra és életviszonyokra meg kell találni a Tóra szellemének megfelelő szabályokat, a jogfejlődés tehát folyamatos és szüntelen. Éppen ezért a rabbinikus jogértelmezés a Talmud létrejötte után sem állt meg, a VII. és a XI. század között például a babilóniai Szúrában és Pumbaditában található vallási főiskolák elöljárói, a gáonok magyarázták a Tórát és a Talmudot. A XI. században Al-Fászi [más néven Rabbi Izsák Fászi, rövidítve Rif (1013-1103)] ír Talmud-magyarázatot "Döntések" ("Háláchót") címen; a XII. században Maimonidész [avagy Rabbi Móse ben Maimun, rövidítve Rambam (1135-1205)] alkot a talmudi jog továbbfejlesztésével egy kódexet Misné Torá címmel, amelyet "A hatalmas kéz" ("Jad ha-chazáka") néven is emlegetnek. Ezt követi Rabbi Jákob ben Asér (1280-1340) "Árbá turim"-ja ("Négy sor"), végül pedig Rabbi József Káró (1488-1575) "Sulchán áruch"-ja ("Terített asztal"). Ezután több ilyen nagy gyűjteményes munka már nem született, de a zsidó jog a mindenkori rabbik döntései révén (már ahol és amikor ezt ténylegesen ki tudják kényszeríteni) azóta is fejlődik, az új, a bibliai időkben még nem létezett helyzetekre kínálva a Biblia értelme szerinti megoldásokat.
- 467/468 -
E jogi és vallási döntések és útmutatók közül természetesen a mai napig is legfontosabbak a talmudi rendelkezések; a Talmud azonban nemcsak jogi és vallási előírásokat tartalmaz (amelyek egyébként is sokszor egybefonódnak, és egymástól szét nem választhatók), hanem sok egyéb dolgot is. Ennek alapján az abban található szövegeket két csoportba sorolhatjuk: a háláchába ("döntések") és az agádába ("elmélkedések").[8] A "háláchá" jelenti tulajdonképpen a "szóbeli tant" (torá sebál pe), vagyis a bölcsek Tóra-értelmezéseit, Tóra-magyarázatait, a felmerülő jogi kérdésekre adott válaszait, konkrét jogvitákban hozott döntéseit; míg minden, ami nem háláchá, az az agádába tartozik (így a Talmud agádikus szövegei között találhatunk életvezetési tanácsokat, bölcselkedéseket, földrajzi leírásokat, történelmi események ismertetését, parabolikus elbeszéléseket, orvosi javallatokat, csillagászati megfigyeléseket, matematikai fejtegetéseket és még sok minden mást). Mi a következőkben - témánkból kifolyólag - csak az előbbiekkel, vagyis a jogi (azon belül is a büntetőjogi jellegű)[9] előírásokkal fogunk foglalkozni, különös tekintettel arra, hogy a tórai (bibliai) parancsok eredeti értelmét a Talmud háláchái hogyan változtatták meg és írták át.
Rögtön a tanulmány elején célszerű tisztázni egy alapvető kérdést. Bár manapság sokan hivatkoznak a halálbüntetés megengedhetetlenségével kapcsolatban arra, hogy azt már a mózesi törvények is elítélték és tiltották, hiszen a 6. parancsolat egyértelműen kimondja, hogy "ne ölj", ez azonban minden szempontból megalapozatlan álláspont. Valójában a halálbüntetés a Bibliában és így a későbbi zsidó vallásjogban is ún. "rendes
- 468/469 -
büntetés" (későbbi, ám a jogászok számára jobban érthető terminológiával "poena ordinaria") volt, amelyet a következő tények igazolnak. Először is e parancs vonatkozásában egy fordítási hibáról van szó: már a Septuaginta, később pedig a Vulgata is helytelenül használja ezt a kifejezést; valójában az "öl" szó helyett a "gyilkol" kifejezésről van itt szó. Ahogy a magyar is megkülönbözteti az élet "szimpla" elvételét annak jogellenes változatától ("megöl", illetve "meggyilkol"), és ahogy ezt más nyelvek is megteszik,[10] úgy ez a különbség már az óhéberben is megvolt. A Tóra tehát nem azt mondja, hogy "ne oltsd ki más ember életét", hanem azt, hogy "ne ölj meg jogtalanul ártatlan embert", vagyis - röviden - "ne gyilkolj". Az előbbi már csak a történelmi ismeretek fényében is értelmezhetetlennek tűnne, hiszen ez azt jelentette volna, hogy semmilyen körülmények között sem lehetett volna mást (jogilag) életétől megfosztani, de tudjuk jól, hogy ekkoriban mindennaposak voltak a törzsi viszályok és a népek közötti háborúk (maga a Biblia is számos ilyenről beszámol), amely ezen indokolás alapján éppígy a "ne ölj" tilalma alatt kellett volna, hogy álljon, holott - tudjuk jól - nem állt.
A másik érv logikai: ha egyszer egy törvénykönyv egy adott módszert vagy eljárást esetek garmadájában tesz nemcsak lehetővé, hanem - ahogy azt rövidesen látni fogjuk - mérlegelést nem tűrő módon egyenesen kötelezővé, akkor lehetetlen úgy érvelni, hogy az a törvénykönyv ezt a magatartást tiltottnak tekinti. Ha ugyanis valóban tiltottnak tekintené, akkor nem írná elő. Ráadásul ha van egy alapelvünk és vannak konkrét szabályaink, és ezek alapján a jogalkotó akaratát kívánnánk felkutatni, akkor nem mondhatjuk az egyetlen alapelvre hivatkozva, hogy az a jogalkotó akarata, amit mi abba beleolvasunk, és nem a sok konkrét szabály. És mivel a Tóra összes, a halálbüntetésre vonatkozó konkrét szabálya ellentmond a 6. parancsolat mai kedvelt értelmezésének (tehát annak, hogy az megtiltotta volna a halálbüntetést), nyilvánvaló tehát, hogy itt a "ne ölj" parancs interpretációjában, és nem az összes többi, azzal szembenálló rendelkezés értelmezésében van a hiba. A mai abolicionistáknak ugyan rengeteg érv rendelkezésükre áll a halálbüntetés elítélésére, ebbe azonban a hatodik parancsolat szigorúan textualista interpretációja - az eredeti kontextus egyértelműen annak ellentmondó következtetésekre vezető értelme miatt - semmiképpen sem fér bele; nem szabad tehát abba a hibába esnünk, hogy mai felfogásunk, világszemléletünk alapján vetítünk bele utólagosan
- 469/470 -
egy olyan, évezredekkel korábban született törvénykönyvbe valamit, ami abban nem volt (nem is lehetett) benne.
Rátérve ezek után a halállal büntetendő cselekedetek és azok büntetései (vagyis a halálbüntetés végrehajtási módjai) konkrét elemzésére: míg a Biblia szerint a büntetés lehet magánbosszú (a meggyilkolt személy rokonának feladata megtorolni a gyilkosságot és megölni a gyilkost), megkövezés, élve elégetés és (kivételesen) akasztás, addig a Talmud ezek közül csak a megkövezést és az élve elégetést tartja meg, ezekhez viszont hozzáveszi a Bibliából kikövetkeztetett, ám a Bibliában expressis verbis nem említett lefejezést és megfojtást. A Talmudban a gyilkossági ügyeket (és persze minden egyéb büntetőügyet is) a szanhedrin (vagy szinhedrion)[11] feladata (szigorú eljárási szabályok alapján) elbírálni és a bűnöst - amennyiben bűne bizonyítást nyert - elítélni. Az akasztást pedig ugyan bizonyos esetekben előírja a háláchá, de az a zsidó vallásjog Tóra-értelmezése szerint már nem kivégzési mód, hanem pusztán a (volt) bűnös megszégyenítését szolgálja, mivel arra csak a kivégzés után, a megkövezést (és csakis a megkövezést) követően kerülhet sor.[12] A kivégzési módok (arbá mitot bét din) közül a Talmud Szanhedrin traktátusa (7:1) szerint a legsúlyosabb a megkövezés, majd az élve megégetés, a lefejezés és a megfojtás következik.[13]
- 470/471 -
Megkövezésre kellett ítélni azt a férfit, aki valamely nőrokonával fajtalankodik (azaz vérfertőzést követ el) és aki egy másik férfival közösül,[14] továbbá azt, aki (akár férfi, akár nő) állattal közösül. Úgyszintén ilyen büntetést kapott az istenkáromló, a bálványimádó, az, aki "fajtalankodik a Molokkal"[15] (vagy a Biblia megfogalmazásában: "odaadja az ő magzatát a Moloknak"),[16] a varázsló,[17] a jövendőmondó,[18] aki megszentségteleníti a szombatnapot, aki átkozza apját vagy anyját (de a talmudi magyarázat szerint csak akkor, ha azt Isten nevében vagy Isten nevére esküdve teszi), aki eljegyzett leánnyal fajtalankodik,[19] aki bálványimádásra csábít vagy egy egész várost bálványimádóvá tesz, valamint a boszorkány és a "pártütő és makacs[20] fiú". Ezek mindegyikének már a Biblia eredeti szövegezése sze-
- 471/472 -
rint is halálbüntetés járt, egy kivétellel: a szombat meggyalázása speciálisan zsidó tiltó parancs (micvá); a hetedik napon végzett munka tilalma ugyan a keresztény vallásban is megjelenik, ám ennek megszegése nem olyan főbenjáró vétek, mint a zsidóknál, akik a világ teremtése utáni isteni megpihenésből (és a Tízparancsolat negyedik parancsolatából)[21] a munkavégzésre vonatkozó tilalmak egész sorát vezették le.[22]
A Talmud szerint a megkövezést magát sem úgy kellett végrehajtani, ahogy azt manapság sokan gondolnák, illetve ahogy azt az arab országok némelyikében még ma is alkalmazzák [az elítéltet beássák egy gödörbe, úgy, hogy csak a feje látszik ki, vagy a földhöz kötözik, esetleg egy földbe vert oszlophoz láncolják őt, a közösség tagjai pedig egy-egy (vagy több) követ dobnak rá], hanem egészen másként. Mivel a rabbik szerint alapvetően Isten joga az ember életét elvenni, és ha ezt a jogot (Isten felhatalmazása alapján, az általa adott parancsok megszegésének szintén általa előírt szankciójaként) emberek is gyakorolják, e "bírói kivégzésnek" hasonlítania kell az élet Isten által történő elvételéhez. Mivel a Mindenható (aki a saját képmására formálta az embert) úgy veszi el az emberek életét, hogy azok külsejét nem változtatja meg (ha egy beteg vagy öreg ember természetes halállal hal meg, akkor arca nem torzul el a felismerhetetlenségig, teste nem csonkul meg stb.), ezért az Isten nevében ítélkező bíróságok is csak olyan kivégzési módokat alkalmazhatnak a Talmud bölcsei szerint, amelyek szintén nem roncsolják össze az ember testét. A megkövezésnek a ma az egyes iszlám országok gyakorlatából ismert formáját a zsidó jog tehát nem használhatta; ehelyett az elítéltet (férfiak esetében meztelenre vetkőztetve) egy sziklás alapra épített, két ember magas emelvényre kellett vezetni, és onnan kellett őt letaszítani. Ez ugyanis általában
- 472/473 -
az a magasság, amelyből sziklákra zuhanva valószínű a halál azonnali bekövetkezte, anélkül azonban, hogy a test számottevő mértékben roncsolódna vagy az arc eltorzulna. A Talmud tudósai azzal indokolták e módszer helyességét, hogy azt tanították, hogy az isteni parancs[23] szempontjából mindegy, hogy a követ dobjuk (ütjük) a testhez, vagy a testet dobjuk (ütjük) a kőhöz. Mindezt a Krónikák II. könyvében említett precedensből vezették le: "És Júda fiai tízezeret élve fogtak el, a kiket egy magas kőszikla tetejére vivének, és letaszították őket a magas kőszikláról..."[24]
Ezzel azonban a kivégzés vindicta publica jellege csak korlátozottan érvényesült: az a bibliai szabály a zsidó jogban is érvényes, hogy mindig a tanúknak kell kezdeni a kivégzést,[25] akik ezáltal igazolják, hogy tiszta a lelkiismeretük és nem ítéltettek el csalárdságból ártatlan embert, ám míg az eredeti bibliai metódusban ez általában nem volt elég ahhoz, hogy a bűnös halálát okozzák, addig a talmudi módszer során már pusztán a tanúk tevékenysége (a szikláról való letaszítás) az elítélt halálához vezetett, és rendszerint nem volt szükség a város teljes lakosságának az aktív részvételére. Arra csak akkor került sor, ha a gonosztevő mégsem halt meg azonnal; ebben az esetben a város lakosai sorban odajárultak a földön fekvő bűnöshöz, és kősziklákat dobáltak rá, amíg a szerencsétlen végleg ki nem szenvedett.
A második legszégyenletesebb mód a megégetés. Ezt a Biblia mindössze két esetben írja elő: ha egy férfi egyszerre vagy egymás után szexuális kapcsolatot részesít egy nővel és annak lányával, függetlenül attól, hogy bármelyikük is házas-e vagy sem, és akkor is, ha (akár egyszerre, akár egymás után) mind a kettővel házasságot köt;[26] valamint akkor, ha egy pap lánya paráználkodik.[27] Ez utóbbi azért különösen undorító és szégyenletes dolog, mert ezzel egy kohanitát szentségtelenít meg, ezáltal pe-
- 473/474 -
dig közvetve az egész közösséget beszennyezi. Ebben az esetben azonban csak a nőt kell megégetni, a férfit a "puszta" paráznaságért szubszidiárius büntetésként a Biblia szerint meg kell kövezni (mivel ott ez az általános büntetési nem, ha nincs speciális kivégzési metódus előírva), a Talmud szerint azonban meg kell fojtani (mivel az ezt a szankciót tekintette generálisnak). Ami pedig az előbbit illeti: a Talmud a Bibliához képest analógia révén kiterjeszti a megégetést azokra is, akik nem az anyával és a lányával, hanem egyéb nőrokonokkal egyszerre vagy egymás után szexuális kapcsolatra lépnek vagy házasságot kötnek. Ebben az esetben viszont a bűn olyan fertelmes, hogy mind a férfit, mind a nőt (nőket) meg kell égetni. Ez alól a Talmud szerint természetesen kivétel az a nő, aki először köt házasságot a férfival, ő ugyanis nem tehet róla, hogy az később valamely nőrokonával fajtalankodik vagy összeházasodik.
A megégetés azonban a zsidó vallásjog szerint nem úgy történik, ahogy azt mi a középkori (keresztény) boszorkány- és eretnekégetések alapján elképzeljük, itt is szerepet játszik ugyanis az a fentebb ismertetett követelmény, hogy a bírói halál lehetőleg olyan legyen, amilyen az isteni; vagyis külső sérelem a testet, amennyire csak lehetséges, ne érje. Ezért a megégetés "belső tűz" által történik, amely egyszerre jelképezi a lélek gonoszságának kiirtását (és ezáltal a bűnös lelkének megváltását) és tesz eleget a fenti kívánalomnak. A végrehajtás során itt is a tanúk játsszák a főszerepet: az elítélt nyakát két kendővel fonják körül,[28] amelyeket ellentétes irányba húznak, egész addig, amíg a bűnös tágra nem nyitja a száját. Ekkor egy égő gyutacsot nyeletnek le vele, amely szétégeti a beleit. Később ezt felváltotta a forró vasgolyó vagy a forró öntött ólom alkalmazása, amit a rabbik az előbbivel analógnak és ezáltal alkalmazhatónak ismertek el.
A Talmud szerint lefejezésre[29] kell ítélni a gyilkost, amennyiben tettét szándékosan követte el, valamint a bálványimádó város (vagy törzs) minden polgárát.[30] A gyilkosság a talmudi jogban is (csakúgy, mint a Bibliá-
- 474/475 -
ban) lehet szándékos és gondatlan. Ha emberölés történt, akkor a tettes a legközelebbi menedékvárosba[31] menekült, ahonnan saját városa ki kellett, hogy kérje, hogy ügyét megvizsgálhassa. Ha saját városának bírósága úgy ítélte meg, hogy nem szándékosan okozta felebarátja halálát, akkor visszaküldte őt a menedékvárosba, hogy ne kelljen tartania a vérbosszútól, és onnan csak akkor térhetett vissza, amikor az ottani főpap meghalt.[32] Ám ha a szanhedrin szerint akarattal gyilkolt, akkor lefejezték. A bibliai vérbosszúból pedig mindössze annyi maradt meg a talmudi jogban, hogy a halálra ítélt szándékos gyilkoson a megölt személy legközelebbi férfi hozzátartozója hajthatta végre az ítéletet, vagy (és ez vált általánossá) ő bízhatta meg azt a szakképzett és hozzáértő személyt, aki helyette és a nevében azt elvégzi.
A hitehagyó város (ir hanidachát) lakosainak lefejezése viszont rendhagyó büntetés: ez az egyetlen olyan szankció, amelyet nem egyes személyekkel, hanem egy település (vagy egy törzs) összes tagjával szemben kell alkalmazni. Erre is egy mózesi parancs szolgál precedensül: "Hányd kard élére annak a városnak lakosait..." [5 Móz. 13,15.].[33] A város "elvetemültté" vagy "eltántorodottá" nyilvánítását (amely a Nagy Szanhedrin kizárólagos joga) azonban több feltétel is nehezíti. A Talmud szerint[34] csak akkor le-
- 475/476 -
het ezt megtenni, ha saját polgára vezette a várost tévútra, ha a város többsége bálványimádóvá lett, és ha egy férfi vette rá őket az istentagadásra. Ha viszont egy idegen, egy gyermek vagy egy nő befolyásolta őket, valamint ha a város vagy a törzs lakosainak csak kisebbik része hagyta el a monoteista zsidó istenhitet, akkor a várossal mint egésszel szemben nem lehetett fellépni; ilyenkor csak az egyes bálványimádókat lehetett (megkövezéssel) megbüntetni.[35] Mivel ez némiképp igazságtalan (a hitehagyó város összes lakosát, beleértve a nem hitehagyókat is, kardélre kellett hányni), ezért a talmudi bölcsek későbbi döntései kinyilvánították (eltérve a Tóra szövegének szó szerinti értelmétől), hogy ezt a büntetést csak abban az esetben lehet alkalmazni, ha a város összes lakosa aposztata lett. Ha akár egy ember is van, aki nem vált bálványimádóvá (például a Nagy Szanhedrin által kiküldött vizsgálóbizottság talál egy házat, amelyen mezuza[36] van), akkor a várost tilos hitehagyottá nyilvánítani.[37] Ezenkívül a bölcsek gyakorlati megfontolásokból kiegészítették ezt a rendelkezést azzal a megszorítással is, hogy Jeruzsálemet, a szent várost soha nem lehet "elvetemültté" nyilvánítani, továbbá nem lehet ezt megtenni egy határvárossal vagy egyszerre három egymás mellett fekvő várossal sem.
Végül a negyedik kivégzési mód a zsidó vallásjogban a megfojtás. Ezt a Talmud alapján[38] azzal szemben kell alkalmazni, aki "megveri az ő atyját vagy anyját",[39] ha annak látható sérülés a nyoma;[40] aki "embert lop, és eladja azt, vagy kezében kapják",[41] feltéve, hogy az elrabolt személy zsidó;[42] aki ellenszegül a bíróság döntésének; aki házas asszonnyal paráználkodik;
- 476/477 -
aki hamisan vádolja házasságtöréssel a pap lányát[43] vagy aki paráználkodik vele; továbbá a hamis[44] és az olyan prófétával szemben, aki egy bálvány nevében lép fel.[45] A "bíróság döntésének ellenszegülő" személy egy olyan helyi vagy járási bíró, aki nem követi egy felsőbb bíróság jogi véleményét. A Talmud szerint[46] három ilyen vélemény kiadására jogosított bíróság (bét din) van: a jeruzsálemi Templomhegy bejáratánál székelő bíróság, a Templom kapujánál székelő bíróság és a Négyszögű Csarnokban ülésező Nagy Szanhedrin. Ha a helyi vagy járási bírónak kérdése merül fel, megkérdezi a Templomhely bejáratánál ülésező bíróságot; ha az hallott hasonló ügyről és tudja, hogyan kell dönteni, megmondja, ha nem, akkor felvilágosítást kér a Szentély bejáratánál ítélkező bét dintől; ha az hallott ilyen ügyről, felvilágosítást ad, ha pedig nem, akkor megkérdezi a Nagy Szanhedrint. Ezeknek a véleménye (mivel itt a bölcsek ítélkeznek és foglalnak állást a Tóra értelmezése alapján egy-egy vitás kérdésben) a helyi bírák számára kötelező; ha attól tudatosan eltérnek, ezzel a rabbik ítéletét, végső soron magát az isteni törvényt, a Tórát kérdőjelezik meg, amely istentelenséget halállal kell megtorolni. A megfojtás módja egyébként az elevenen megégetésnél írtakkal azonos, értelemszerűen azzal a különbséggel, hogy a két tanú az elítélt nyaka köré tekert kendőket nemcsak addig húzza ellentétes irányban, amíg a halálra ítélt kinyitja a száját (és az ennél a metódusnál természetesen nem is cél), hanem amíg az illető megfullad.
Szólni kell továbbá két speciális esetről is: az egyik a hamis tanú, a másik pedig a harmadszor is korbácsolásra ítélt személy esete. A hamis tanú büntetése nem előre meghatározott, hanem az mindig attól függ, hogy az illető milyen ügyben tanúskodott valaki ellen (vádolt meg valakit) hamisan. Büntetése (a tálió elvének megfelelően) ugyanis az lesz, amilyen szankcióban a bevádolt részesült volna, ha a vád igaznak bizonyul. Így minden olyan ügyben, melyben valaki főbenjáró bűncselekménnyel vá-
- 477/478 -
dolja meg embertársát, neki magának is főbenjáró büntetéssel kell szembenéznie, ha kiderül, hogy ezt alaptalanul teszi. Ilyen esetben még a kivégzés módja is azonos: ha a bevádoltat megkövezték volna, a vádlót is meg kell kövezni, ha lefejezték volna, őt is le kell fejezni, ha megfojtották volna, őt is meg kell fojtani, és ha megégették volna, őt is meg kell égetni. Ez utóbbi alól (ahogy fentebb már szó volt róla) csak egy kivétel van: a pap lányát paráznasággal hamisan vádolót nem megégetni kell, hanem megfojtani. Utoljára pedig a kivégzések között meg kell említeni a testi, a börtön- és a halálbüntetés egy speciális, csak a zsidó vallásjogra jellemző keverékét: a Talmud szerint[47] ugyanis ha valaki harmadszor is olyan bűnt követett el, amelynek szankciója a megkorbácsolás,[48] akkor őt börtönbe kell zárni,[49] és addig kell árpával etetni, amíg a hasa "felrobban".
E rendelkezések, akár a Tórából magából, akár annak értelmezéséből erednek, XXI. századi szemmel nagyon kegyetlennek tűnnek, ám a kor szokásaihoz és más országokban használatos törvényeihez képest mégis rendkívül enyhék voltak. Ha ezeket az előírásokat történelmi kontextusban szemléljük, akkor meg kell állapítanunk, hogy a talmudi háláchá szinte csak olyan cselekményeket nyilvánít halállal büntetendőnek, amelyeket
- 478/479 -
minden más birodalom joga is azzal büntetett [vallás elleni cselekmények, emberölés (de azt is csak akkor, ha szándékos volt), vérfertőzés, házasságtörés, emberrablás stb.], míg rengeteg más bűncselekményre, amelyekre a többi ókori jogrendszer (sőt a legtöbb közép- és újkori is) poena ordinariaként főbenjáró büntetést rendelt el, a zsidó jog csak pénzbüntetést alkalmazott. Ilyen volt például a lopás és a rablás; míg ezeket az ókori birodalmak rendszerint halállal büntették, addig a talmudi jog rablás esetében[50] mindössze kétszeres, a lopásra pedig négyszeres vagy ötszörös pénzbüntetést alkalmazott;[51] puszta vagyon elleni deliktumokat tehát a zsidók sohasem büntettek halállal, míg például Angliában még a XIX. század elején is évente több ezer embert ítéltek halálra kisebb lopások miatt.
A talmudi jog egyébként is a lehető legnagyobb mértékben az élet pártján állt; bizonyítják ezt a bölcsek döntései. Ezek közül a legfontosabb, hogy a "szemet szemért" elvet (az emberölés esetét kivéve) a compositio fizetésének kötelezettségeként értelmezték és alkalmazták. Eszerint a tálió elve csak annyiban juthatott kifejezésre, hogy a különböző testi sérülésekért eltérő mértékű pénzbeli kártérítést ("vérdíjat") kellett fizetni, a fizikai megtorlás helyébe tehát a jóvátétel és a kár (lehetőség szerinti) helyreállítása lépett.[52] A bölcsek ezt abból vezették le, hogy a teljesen azonos
- 479/480 -
nagyságú megtorlás nem lehetséges. Mi van akkor például, ha annak a szeme, aki kinyomta másnak a szemét, az övénél erősebb vagy gyengébb, vagy ha egy félszemű az elkövető; ha az ő szemét kinyomjuk büntetésből, teljesen megvakítjuk, míg ő nem vakította meg az áldozatát teljesen. Hogyan büntessük a tálió alapján azt, aki vak, ha mást megvakított, aki sánta, ha mást sántává tett, a láb nélkülit, aki eltörte másnak a lábát? Ez nem lehetséges, de nem is kívánatos: ezért a bölcsek szerint a tálió elvét valójában az arányos kompenzáció fizetésének kötelezettségeként kell értelmezni.[53] Nem véletlen, hogy elterjedt az a mondás, miszerint azt a szanhedrint, amely hét évben egyszer (Rabbi Eliézer szerint hetven évben egyszer) halálra ítél valakit, "véreskezűnek" nevezik.[54]
A tálió elve a gyakorlatban egyetlen esetben érvényesült: a szándékos emberölés esetében. Ilyenkor viszont még az áldozat családtagjainak a kérésére sem lehetett a halálbüntetést mellőzni és azt az elkövetőnek pénzzel megváltani; e bűntettet mindenkor olyan súlyosnak értékelték, hogy e cselekmény elkövetőjét a társadalomból annak tagjai érdekében feltétlenül ki kell vetni.[55] Formailag a rabbik a jogegyenlőség és a társadalmi stabilitás elveire hivatkoztak; ha ugyanis lehetővé válna a pénzbeli kártérítés gyilkosság esetében is, akkor a gazdagok szabadon ölhetnének, hiszen utóbb egyszerűen "kifizetik az ezért járó árat".
Ami a hatásköri szabályokat illeti, a Talmud háromféle bíróságot (bét din) különböztet meg, amelyek közül kettő szabhatott ki halálbüntetést (illetve ítélkezhetett főbenjáró ügyekben). Az első a háromtagú "helyi" bíróság, amelyet minden faluban fel kellett állítani, és amely csak "polgári" ügyekben (diné mamonot) dönthetett, ideértve azokat is, amelyeket ma büntető-
- 480/481 -
ügynek tartanánk, de mivel csak pénzbüntetéssel vagy korbácsolással voltak büntethetők, halállal nem, ezért "polgárinak" minősültek (pénzköveteléssel kapcsolatos, ma is magánjoginak tartott perek, a válás kimondása, illetve lopással, rablással, testi sértéssel stb. kapcsolatos perek). A másik a 23 tagú "járási" bíróság vagy "kis szanhedrin" ("szanhedrin keténá"), amelyet azon városokban kellett létrehozni, amelyek legalább 120 lakossal[56] rendelkeznek;[57] ilyennek minősült továbbá a Jeruzsálemben székelő két 23 fős bíróság, a Templomhegy bejáratánál és az Előcsarnok bejáratánál ülésező bét din is. Ezek a bíróságok döntöttek a főbenjáró ügyekben vagy büntető ügyekben (diné nefásot), tehát csak ők hozhattak halálos ítéleteket és hajtathatták azokat végre.[58] Érdekesség, hogy az állatok "halálra ítélését" [(az öklelős ökör megkövezését, illetve az embert "meggyilkoló" vagy az emberrel "paráználkodó" vadállatok (farkas, oroszlán, medve, párduc, kígyó) megölését] ugyancsak a "járási" bíróság rendelhette el.[59] A harmadik és legfontosabb bét din pedig a Jeruzsálemi Templomban székelő, 71 tagú Nagy Szanhedrin[60] ("Szanhedrin Gedolá", vagy egyszerűen csak "a" Szanhedrin); ennek a hatáskörébe tartozott azon főbenjáró ügyek tárgyalása, amelyekben a vádlott egy főpap, törzsfő vagy magának a Nagy Szanhedrinnek a vezetője (nászi) volt, és csak neki volt joga a hamis prófétát és azt a rabbit halálra ítélni, aki ellenszegült valamely felsőbb bíróság döntésének. Ugyancsak a Szanhedrin Gedolá nyilváníthatott egy egész törzset vagy várost (Jeruzsálem és a határ menti városok kivételével) hitehagyónak vagy "elvetemültnek"; a kis szanhedrinek által bizonyos ügyekben [a "pártütő és makacs fiú", a bálványimádásra csábító és a főbenjáró ügyben hamisan tanúskodó (alaptalanul vádoló) ügyében] hozott halálos ítéleteket azok végrehajtása előtt jóvá kellett hagynia; előtte folyt le a házasságtöréssel vádolt asszonnyal szemben alkalmazott keserűvíz-próba, a
- 481/482 -
zsidó vallásjog által ismert egyetlen istenítélet;[61] továbbá ő nevezte ki a 23 tagú bíróságok tagjait.[62]
A szanhedrin (mind a nagy, mind a kicsi) úgy ülésezett, hogy tagjai félkörben ültek azért, hogy mindenki lássa egymást, a félkör közepén pedig két írnok volt, akik közül az egyik a vádlott javára, a másik a vádlott terhére elhangzó véleményeket és felszólalásokat jegyezte. Tagjai csak gyermekkel rendelkező családos férfiak lehettek, akik életkor szerint foglaltak helyet a félkörben; a félkör elején a legfiatalabb, a végén pedig a legidősebb bíró ült. A bírók (dájjánim) mögött három sorban a tanházak tanítványai ültek; ha egy bírói szék megüresedett, akkor az első sorban, az ő széke mögött ülő tanítvány foglalta el a helyét, míg a második sorban ülő tanítvány az első sorba, a harmadikban helyet foglaló a második sorba lépett előre; a harmadik sort pedig a jelenlevő többi tanítvány közül töltötték fel. A bírói széket frissen elfoglaló személy nem a megüresedő posztra, hanem az életkora szerint őt megillető helyre került. A szavazás rendje kialakításának bölcsességére jellemző, hogy a vélemények kifejtését (vagyis azt, hogy a bíró a vádlott elítélésére vagy felmentésére szavaz-e) mindig a legfiatalabb bíróval kellett kezdeni és a legidősebbel
- 482/483 -
befejezni, hogy az idősebbek tekintélye ne befolyásolja a fiatalabbakat az ítélkezésben, hanem tényleg saját meggyőződésük szerint szavazhassanak.
Az ítélethozatal szabályai a szanhedrinek vonatkozásában szigorúbbak, mint a helyi bíróságok esetében, hiszen az előbbiek életről és halálról döntenek, míg az utóbbiak csak kisebb jelentőségű ügyekben ítélkezhetnek. Az eljárási szabályok szigorúsága a szanhedrinek esetében mindig a vádlott javára szolgál: például míg a háromfős bíróságokon egyetlen szavazatnyi különbség is elegendő mind a vádlott elítéléséhez, mind felmentéséhez, addig a szanhedrinben (mindkét típusúban) csak a felmentéshez elegendő az egyfőnyi többség, a halálra ítéléshez már két szavazatnyi különbség szükségeltetik. Továbbá míg a helyi szerv ugyanazon a napon tárgyalja meg az ügyet és dönt, addig a szanhedrin előtt a tárgyalás és a döntéshozatal elválik egymástól; utóbbira csak a tárgyalás másnapján kerülhet sor, éppen azért, hogy a bírák ne hozzanak elhamarkodottan elmarasztaló ítéletet, mert azt a későbbiekben már nem lehet jóvátenni. Felmentő ítélet viszont még aznap hozható; e szabály értelmében a főbenjáró ügyben az eljárás úgy zajlik, hogy az első nap megtárgyalják az ügyet, meghallgatják a vádlottat és a tanúkat, megvizsgálják az egyéb bizonyítékokat, majd egy előzetes szavazásra kerül sor a fentebb említett sorrendben (a legfiatalabb szavaz először és a legidősebb utoljára). Amennyiben a többség a felmentésre szavaz, szavazategyenlőség van, vagy a többség az elítélést pusztán egyetlen szavazatnyi különbséggel támogatja, akkor fel kell őt menteni; amennyiben pedig legalább kétfőnyi többség a bűnössége mellett foglal állást, akkor az ítélethozatalt másnapra el kell halasztani, hogy a bírák jól átgondolhassák az ügyet. Szintén a terheltet védő szabály, hogy a következő nap csak a vádlott javára lehet a bíráknak a véleményüket megváltoztatni; vagyis az, aki előző nap ártatlannak találta a vádlottat, az nem módosíthatja a véleményét, aki viszont előző nap az elítélés mellett volt, az revideálhatja álláspontját és voksolhat az illető felmentésére. Természetesen e szavazás után is kétfős többség kell a halálos ítélethez; ha ez nincs meg, a vádlottat fel kell menteni. Van még egy nagyon érdekes szabály, amely kizárólag a zsidó jogra jellemző: a Talmud kimondja, hogy abban az esetben, ha az elítélés egyhangú, vagyis a szanhedrin mind a 23 vagy 71 tagja bűnösnek találta a terheltet, akkor felmentő ítéletet kell hozni, mert nagyon valószínű, hogy súlyos hiba történt, illetve azzal a bírósággal valami nincs rendben.
Szintén a kapitális hibákat megelőzni hivatott szabály, hogy a vádlott javára még a bűnössé nyilvánítás után is meg lehet változtatni az ítéletet;
- 483/484 -
a bíróknak ugyanis az ítélet meghozatala után is együtt kell maradniuk, míg az elítéltet ki nem végzik, és ha valamelyiküknek ekkor eszébe jut valami, ami az elítélt felmentését eredményezheti, akkor vissza kell hívni őt a kivégzés helyszínéről. Ugyanezt a célt szolgálja az a talmudi előírás is, hogy a kivégzés helyszínén egy "kikiáltónak" fel kell hívnia az embereket, hogy ha tud valaki valami érdemleges dolgot, amely a kivégzendő javára szolgálhat, akkor szóljon; ha szól valaki, akkor az elítéltet vissza kell vinni a bíróságra, a felszólalót pedig ott tanúként meg kell hallgatni, és ezt a procedúrát akár többször is le kell folytatni, mindaddig, amíg az új tanúk valóban fontos adalékokkal járulnak hozzá a történtek felderítéséhez és a bűnösség vagy ártatlanság megállapításához.
Végül érdemes néhány szót ejteni a talmudi jogelvekről, hiszen ezek sokban hasonlítanak a mai fejlett jogrendszerek elveire és az azokkal szemben támasztott követelményekre. A teljes zsidó jogszolgáltatást megalapozó kívánalom, amely az egész Talmudon végighúzódik, az az, hogy "inkább meneküljön száz bűnös, mint hogy bűnhődjön egy ártatlan". Ezt szolgálták az előbb ismertetett szabályok, és nagyrészt ezt szolgálják a most említendő rendelkezések is. Ezek közül az egyik legfontosabb az "egy tanú nem tanú" elve. Ez az elv már a Bibliában is megtalálható, és a Tóra alapján[63] a zsidó jog is következetesen érvényesíti. Azért azonban, hogy pusztán két, egymással összebeszélő tanú se okozhassa valakinek a halálát, a Biblia (és ennek alapján a Talmud) ismeri a tanúk meghazudtolását is. Lehetőség van ugyanis arra, hogy a tanúk által elmondottakat mások (a "meghazudtoló tanúk") kétségessé tegyék, például úgy, hogy eskü alatt vallják, hogy a tanú nem lehetett ott a bűncselekmény helyszínén, mert abban az időpontban egészen máshol látták őt. Ebben az esetben ha nincs másik két tanú, akiket nem hazudtoltak meg, úgy ez a személy hamis tanúnak minősül, akivel - mint láttuk - ugyanazt kellett ten-
- 484/485 -
ni, mint ami a bevádolttal történt volna, ha a vád igaznak bizonyul.[64] E szabály indoka nyilvánvaló: csak az tanúskodjon valaki ellen,[65] aki tényleg látta őt egy bűncselekményt elkövetni, mert ha hazudik, könnyen ellentmondásba kerülhet önmagával vagy másokkal és ekkor az életével játszik. Érvényesül ezenkívül az ártatlanság vélelme[66] és az in dubio pro reo elve. Mindenkit ártatlannak kell tekinteni, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik,[67] és kétség esetén mindig a vádlott javára kell dönteni. Ide tartozik az az elv is, hogy senkit nem lehet ugyanazon vád alapján kétszer perbe vonni. Ha tehát egyszer már felmentették őt, akkor még abban az esetben sem vonhatják őt felelősségre és ítélhetik el, ha a korábbi felmentése óta új, megdönthetetlen bizonyítékok merültek fel vele szemben.[68] (Tulajdonképpen ezek az elvek és azok érvényesítése konkretizálják az "inkább meneküljön száz bűnös, mint hogy bűnhődjön egy ártatlan" követelményét). A Talmud kimondja továbbá, hogy a bíróságoknak pártatlanoknak és elfogulatlanoknak kell lenniük; sem a gazdag, sem a szegény javára nem ítélkezhetnek[69] csak azért, mert szegény, vagy csak azért, mert gazdag.[70]
- 485/486 -
A fent ismertetett szabályok formaliter nyilvánvalóan csak az ókorban, egészen pontosan i. e. 962-től i. e. 587-ig [a Jeruzsálemi Templom Salamon király (i.e. 973-933) uralkodása alatti felépültétől kezdve addig az ideig, amíg Nabukodonozor babiloni király seregei el nem foglalták Jeruzsálemet és le nem rombolták a Szentélyt], illetve i. e. 516-tól i. sz. 70-ig (a Templomnak a zsidók "babiloni fogsága" utáni újjáépítésétől annak a rómaiak által történő, Titus császár által elrendelt ismételt elpusztításáig), vagyis az Első és a Második Szentély idejében voltak hivatalosan érvényben. A vallási parancsok természetesen azóta is minden hithű zsidó számára kötelezőek, a jogi normák azonban csak akkor, ha van olyan bíróság, amely képes azokat ténylegesen érvényre juttatni. Mivel a Nagy Szanhedrin nem létezhet a Templom nélkül (hiszen abban kell, hogy ülésezzen), a kis szanhedrinek pedig a Nagy Szanhedrin nélkül (mivel azoknak a tagjait a Nagy Szanhedrinnek kellene kineveznie), ezért i. sz. 70 óta[71] a zsidó vallásjog nem alkalmazható.[72] Más kérdés, hogy a vallásos zsidók számára ezek az előírások ettől függetlenül kötelezőek, és a rabbik (akár informális) ítéletét mindenképpen figyelembe veszik.[73]
- 486/487 -
Amikor a történelem folyamán lehetőség volt a zsidó jog kikényszerítésére (például a VII-VIII. században az arabok által uralt Hispánia területén), akkor a fenti rendelkezéseknek hivatalosan is érvényt tudtak szerezni. Ebben az időszakban éppúgy voltak halálbüntetések és kivégzések is, mint az ókorban. A rabbik azonban azért, hogy elkerüljék azt a látszatot, hogy a Szanhedrin hatáskörét gyakorolják, lehetőség szerint nem a talmudi kivégzési metódusokat írták elő, hanem egyéb végrehajtási módokat (élve eltemetés, vízbe fojtás stb.) vettek igénybe.
Halálbüntetés egyébként a mai Izraelben is van, bár nem alkalmazzák; amikor 1948-ban a független zsidó állam létrejött Palesztina területén, akkor komolyan felmerült, hogy ezt a szankciót ne vegyék be a büntetési rendszerbe, mivel azt csak a Szanhedrinnek van joga kiszabni, az viszont a Szentély hiányában nem alakítható meg. A halálbüntetést (ugyan nem a talmudikus jog figyelembe vételével) mégis bevezették Izraelben,[74] és az első években szándékos emberölés miatt rendszeresen halálra is ítéltek embereket, azonban ezek közül ténylegesen egyetlen halálos ítéletet sem hajtottak végre. 1954-ben aztán a gyilkosságért kiszabható halálbüntetést de iure is eltörölték;[75] azóta csak népirtás miatt[76] és háború idején elkövetett hazaárulás miatt[77] lehet ezt a büntetést kiszabni. Az egyetlen személy, akivel szemben ezen törvényi rendelkezések alapján nemcsak meghozták, hanem végre is hajtották a halálos ítéletet, az Adolf Eichmann, a zsidók nácik által történő kiirtásának ("Endlösung" - "végső megoldás") kitervelője és lebonyolítója volt,[78] aki személyében zsidók (és más személyek: ci-
- 487/488 -
gányok, szlávok, homoszexuálisok, kommunisták, elmebetegek stb.) millióinak haláláért volt felelős. Mivel Izrael állam a zsidó nép legnagyobb ellenségét, akinek tette minőségileg bármilyen más tettel összehasonlíthatatlan, nem akarja egy szintre hozni "közönséges" gyilkosokkal, hogy ezáltal a náci népirtást is mint egy "egyszerű" többszörös gyilkosságot legitimálja, ezért sem azóta nem került sor, sem pedig a jövőben nem fog soha többé sor kerülni Izraelben kivégzésekre.■
- 488 -
JEGYZETEK
[1] 2 Móz 20,22. - 23,33.
[2] 5 Móz 12,1. - 26,19.
[3] Az írott jog e magyarázóit és továbbfejlesztőit tánáimnak (táná: "írástudó", tánáim: "írástudók") nevezték.
[4] A Gömára ezért tulajdonképpen nem más, mint maga a Talmud.
[5] Maga a zsidó jog két fő részből áll: az írott tanból (torá sebiktáv), azaz magából a Tórából, és a szóbeli tanból (torá sebál pe), vagyis a hagyományokból, amely a bölcsek mondásait és rendelkezéseit tartalmazza.
[6] A Misna hat "rendből" (széder) áll; ezek traktátusokra (maszichta), a traktátusok fejezetekre(perek /többes számban perákim/), azok pedig szakaszokra (misna) oszlanak. Az első rend a Vetések (Zeráim), mely a földművelésre vonatkozó előírásokat, a második az Ünnep (Móéd), mely az ünnepekkel kapcsolatos törvényeket, a harmadik az Asszonyok (Násim), mely a házasság szabályait, a negyedik a Károk (Nezikin), mely a polgári és a büntető törvényeket, az ötödik a Szentségek (Kodásim), mely az áldozati szabályokat, a hatodik pedig a Tisztaság (Tehárot), mely a tisztátalanság fajtáit és a rituális tisztálkodásra vonatkozó előírásokat tartalmazza.
[7] A "jeruzsálemi" jelző pusztán tisztelgés a szent város előtt; mivel a zsidóknak, különösen pedig a tanítóknak menekülniük és rejtőzködniük kellett, ezért ezek a tanítások ténylegesen nem ott keletkeztek.
[8] A kettőt közösen midrásnak nevezzük (a szó jelentése "kutatás", amely arra utal, hogy a rabbik keresték az írott szöveg /a Tóra/ valódi értelmét).
[9] Természetesen a magánjog-büntetőjog szétválása nem olyan fejlett, mint a modern jogrendszerekben (például a Tórában és a Talmudban több, ma polgári joginak tekintett jogsértésnek büntetőjogi jellegű jogkövetkezménye van), a két jogterület többé-kevésbé mégis viszonylag jól elkülöníthető egymástól. Ezt az elhatárolást elősegíti, illetve bizonyítja a zsidó bíróságok hatáskörére vonatkozó szabályozás, amely a polgári jellegű ügyek elbírálását a helyi, háromtagú bíróságok, míg a büntetőügyek legtöbbjének elbírálását a huszonhárom tagú "járásbíróságok" feladatává teszi. Sokkal problematikusabb ennél egyáltalán a jogi és a nem-jogi előírások elkülönítése, mivel a Tóra nagyon sok vallási szabály betartását jogi (büntetőjogi) eszközökkel kívánja elérni, illetve a jogsértések nagy részének (bizonyos vonatkozásban mindegyikének) vallási szankciója is van.
[10] Példaként talán elég, ha csak az angol "kill" és "murder" vagy a német "töten" és "morden" közti különbségre gondolunk.
[11] Mivel az óhéber írás csak a mássalhangzókat jelölte, ezért nehéz pontosan rekonstruálni az eredeti kiejtést; emiatt az itt szereplő szavak többféleképpen is kiejthetők helyesen és többféle magyar fonetikával is leírhatók.
[12] A Talmud ezt két esetben írja elő (Szanh. 6:4): az istenkáromlóval és a bálványimádóval szemben. A rabbik a végrehajtás részleteit is kidolgozták: eszerint a megkövezettet rögtön a kivégzés után fel kell akasztani, és még ugyanazon a napon le kell onnan venni és el kell temetni. Az akasztófa egy fölbe ásott facölöpből és egy ahhoz erősített gerendából, Rabbi Joszé szerint viszont egy falnak támasztott faoszlopból áll. A kivégzettek kezét az akasztás előtt (a megszégyenítés fokozása miatt) össze kell kötözni; a férfiakat Rabbi Eliézer szerint arccal az emberek felé, a nőket pedig arccal a faoszlop felé fordítva kell felakasztani, a bölcsek többségének véleménye azonban az, hogy nőket egyáltalán nem szabad ily módon megszégyeníteni. A felakasztottat (és egyébként általában a kivégzettet) nem lehet rögtön a rendes temetőbe ("az ősök temetőjébe") elhantolni, hanem az ő testüket a halálbüntetés következtében elhunyt személyek számára fenntartott sírkertek valamelyikébe kell vinni (külön temetőben vannak egyrészt a lefejezettek és a megfojtottak, másrészt a megkövezettek és a megégetettek), és csak miután a hús elbomlott, lehet a csontokat a megszentelt helyen eltemetni (Szanh. 6:5).
[13] Rabbi Simeon szerint azonban a sorrend: megégetés, megkövezés, megfojtás és lefejezés (Szanh. 7:1).
[14] Ez kétszeresen is bűnös cselekedet volt: először is a rokoni, másodsorban pedig a homoszexuális kapcsolat miatt.
[15] A Moloknak (vagy Molochnak) való áldozat egy szakrális emberáldozat volt, amikor is valaki Molok isten tiszteletére saját gyermekét áldozta fel. E kánaánita istenség mását vasból öntötték ki úgy, hogy a szobor belül üres volt. A feláldozandó gyermeket a szobor karjaiba tették, amely egy mechanikus szerkezet segítségével a szobor belsejébe vitte az áldozatot. A szobor belsejében tűz égett, így a Moloknak feláldozott gyermek elevenen elégett. A mózesi törvények és a Talmud ezt az emberáldozatot (és az emberáldozatokat általában) tiltották be, részben a szándékos emberölés, részben pedig a bálványimádás miatt.
[16] 3 Móz. 20,2.4.5.
[17] Más megfogalmazásban: "akinek házi szelleme van" (Szanh. 7:4), amit a Talmud úgy értelmez, mint olyan személyt, aki "a hónaljából beszél" (Szanh. 7:7). Ez a rendelkezés azokra a szemfényvesztőkre vonatkozott, akik különböző trükkök, csalások (pl. hasbeszélés, bűvészkedés) által próbálták megtéveszteni az embereket, és elhitetni velük azt, hogy természetfeletti képességeik vannak, illetve túlvilági erőkkel állnak kapcsolatban, mivel ez a magatartás alkalmas volt arra, hogy az emberekben az egyistenhit iránt kétségeket ébresszen, ezáltal pedig arra, hogy letérítse őket a monoteizmus útjáról és bálványimádásra ösztönözze őket. Ez pedig megrengette volna a zsidó vallás alapjait, mert annak alfáját és ómegáját, a Tízparancsolat első parancsolatát kérdőjelezte volna meg: "Én, az Úr, vagyok a te Istened, a ki kihoztalak téged Égyiptomnak földéről, a szolgálat házából. Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem..." [2 Móz 20,1.2.]
[18] Ez a Talmud szerint olyan személy, akinek a száján keresztül szólalnak meg a szellemek, vagyis spiritiszta szeánszok (a "varázslóhoz" hasonlóan csalónak tartott) médiumait jelenti.
[19] Az eljegyzett leány tulajdonképpen már házas [ezért a férfi (és a nő) tette házasságtörés], de még apja házában lakik (és az ő hatalma alatt áll), mivel az elhálás még nem történt meg.
[20] Talmudi megfogalmazásban: "konok és javíthatatlan" (Szanh. 7:4), illetve "lázadó és javíthatatlan" (Szanh. 8:1) fiú. Ide tartozik például az, aki részeges, aki tisztátalan ételeket eszik, aki engedetlen szüleivel szemben és nem engedelmeskedik a szülői parancsoknak, aki lop szüleitől stb.
[21] "Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a Te istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, senki, aki a te kapuidon belől van; Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, a mi azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt." [2 Móz. 20,8-11] Továbbá: "Hat napon át munkálkodjatok, a hetedik nap pedig szent legyen előttetek, az Úr nyugodalmának szombatja. Valaki azon munkálkodik, megölettessék." [2 Móz. 35,2.]
[22] Idetartozik például a tűzgyújtás bibliai tilalma; a rabbik éppen ezen tilalom alapján állapították meg azt a szabályt, hogy ekkor még a halálos ítéletek végrehajtása is tilos, kivégzéssel történő munkavégzés által tehát éppúgy nem szabad meggyalázni a szombatnapot, mint más tevékenységek révén. (Lásd még: "Ne gerjeszszetek tüzet a ti házaitokban szombatnapon." [2 Móz. 35,3])
[23] "... az ő városának minden embere kövekkel kövezze meg azt, hogy meghaljon." [5 Móz. 21,21.]; "... a földnek népe kövezze agyon kővel..." [3 Móz. 20,2.]; "... kövezzétek meg őket kővel, hogy meghaljanak." [5 Móz. 22,24.]; stb.
[24] 2 Krón. 25,12.
[25] "A tanúk keze legyen első rajta, hogy megölettessék, és azután mind az egész nép keze. Így tisztítsd ki magad közül a gonoszt." [5 Móz. 17,7.]
[26] "Valamely asszonynak és az ő leányának szemérmét fel ne fedd; az ő fiának leányát, vagy leányának leányát el ne vedd, hogy annak szemérmét felfedjed; mert vér szerint való rokonok ők; fajtalankodás ez." [3 Móz. 18,17.]; "És ha valaki feleségül vesz valamely asszonyt annak anyjával egybe: fajtalankodás ez; tűzzel égessék meg azt és azokat, hogy ne legyen köztetek fajtalankodás." [3 Móz. 20,14.].
[27] "Hogyha valamely papnak leánya vetemedik paráznaságra, megszentségteleníti az ő atyját, azért tűzzel égettessék meg. [3 Móz. 21,9.]
[28] Azért nem kötéllel, hogy az ne dörzsölje ki a nyakon a bőrt, és így ne idézzen elő feltűnő külső sérülést.
[29] A lefejezést általában karddal, kisebb részben bárddal hajtották végre; ez volt az egyetlen olyan talmudi kivégzési mód, ahol nem érvényesült a külső sérelem okozása tilalmának elve.
[30] Emellett a zsidó királyok az ún. "rendkívüli bíráskodás" ("din melech" - "a király törvénye") keretében (amely esetben a Szanhedrin belegyezése nélkül és a Tóra ilyetén rendelkezésének hiányában is büntethettek) rendszerint szintén a kard vagy bárd általi lefejezést alkalmazták, amennyiben valaki a király által fővesztés terhe mellett tiltott cselekményt követett el.
[31] Hat ilyen levita város volt: Kedes, Sikem, Hebron, Beczer, Rámoth, Gólán. A leviták, amikor Kánaán területét szétosztották a zsidó törzsek között, nem kaptak földet, kaptak viszont 48 várost (és azt a jogot, hogy a zsidóktól tizedet szedjenek). Habár a Biblia csak a hat menedékvárosról tesz említést, de ténylegesen mind a 48 levita város menedékhelyül szolgált a zsidók számára, ahol védve voltak a vérbosszútól.
[32] Ez alól egy kivétel volt: ha a főpap a megérkezését követő egy héten belül hunyt el, akkor az őt követően felszentelt főpap haláláig tartott a száműzetés.
[33] A teljes idézet a Deuteronomiumból: "Ha valamelyikben a te városaid közül, a melyeket az Úr, a te Istened ád néked, hogy ott lakjál, ezt hallád mondani: Emberek jöttek ki közüled, istentelenségek fiai, és elfordítják városuk lakosait, mondván: Nosza, menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, a kiket nem ismertetek: Akkor keress, kutass és szorgalmasan tudakozódjál, és ha igaz, és bizonyos a dolog, és megtörtént az efféle útálatosság közötted: Hányd kard élére annak a városnak lakosait; áldozd fel azt mindenestől, a mi benne van; a barmát is kard élére hányd. És a mi préda van benne, hordd mind együvé az ő piaczának közepére, és égesd meg a várost tűzzel és annak minden prédáját is teljes áldozatul az Úrnak, a te Istenednek, és legyen rom mind örökké, és soha többé fel ne építtessék." [5 Móz. 13,12-16.] Megjegyzendő, hogy a felégetés már csupán a kipusztított, üres város épületeinek és egyéb javainak a felégetését jelentette; azután viszont soha többet nem lehetett azt a várost újjáépíteni.
[34] Szanh. 10:4
[35] Az előbbi büntetés annyival is súlyosabb volt, hogy az aposztata város kivégzett lakóinak a városban található vagyontárgyait a más városban lakó rokonok nem örökölhették meg, mert azokat mint szentségtelen dolgokat tűzzel el kellett pusztítani.
[36] A mezuza a zsidók által a ház bejárati ajtajának jobb ajtófélfájára helyezett pergamentekercs, amely egyes tórai parancsokat [5 Móz. 6,4-9. és 5 Móz. 11,13-21.] tartalmaz, és amely Isten zsidókkal szembeni gondviselésének a jelképe és egyúttal a hit kinyilatkoztatásának és a világgal szembeni felvállalásának módja.
[37] E szabályok alapján azt gondolhatnánk, hogy soha ilyen nem fordult elő, de valószínűleg néhányszor mégis megtörtént. Például Rabbi Jonátán kimondja: "Én láttam egy ilyen lerombolt várost, és ültem romjain." Idézi: KRAUS: i. m. 488. )
[38] Szanh. 11:1
[39] 2 Móz. 21,15.
[40] Ez alól a Talmud egyetlen kivételt tesz: a jogos védelem esetét. Ha ugyanis szülei meg akarják őt ölni, védekezhet, még az ő megölésük árán is, de ha "csak" meg akarják verni, akkor már nem.
[41] 2 Móz. 21,16.
[42] 5 Móz. 24,7.
[43] Itt arról a tanúról van szó, aki hamisan tanúskodik a pap lánya ellen folyó perben.
[44] A Talmud szerint (Szanh. 11:5) egyrészt az a személy tekintendő "hamis prófétának", akit Isten valódi prófétai feladatokkal látott el, de olyasmit próféciál, amit nem Isten parancsolt neki, másrészt pedig az, aki soha nem volt valódi próféta, csak magát az isteni üzenetek közvetítőjének adja ki.
[45] Ez utóbbi a Talmud szerint akkor is halállal büntetendő, ha egyébként azt hirdeti az embereknek, ami Isten szándéka és ami megfelel a valóságnak ["tisztátalannak mondja, ami tisztátalan, és tisztának, ami tiszta" (Szanh. 11:6)], mert pusztán azzal, hogy mindezt idegen istenek nevében hirdeti, megvalósítja a bálványimádást és másokat is arra csábít.
[46] Szanh. 11:2
[47] Szanh. 9:5, Jevámot 6:5.
[48] A megkorbácsolás számos kisebb, főleg vallási vétek büntetése a Bibliában, a tiltott állatok húsa fogyasztása tilalmának megsértésétől kezdve az ünnepek törvényeinek a megszegéséig. A Biblia eredeti értelme szerint ezen vétkek elkövetőit negyven korbácsütéssel kellett büntetni: "Ha per támad férfiak között, és törvény elé mennek, és megítélik őket, és igazat adnak az igaznak, és bűnösnek mondják a bűnöst: Akkor, ha a bűnös ütleget érdemel, vonassa le azt a bíró, és üttessen arra maga előtt annak bűnössége szerint való számban. Negyvenet üttessen rá, ne többet, hogy netalán, ha ennél több ütést üttet reá, alávalóvá legyen előtted a te atyádfia." [5 Móz. 25,1-3.] A talmudtudósok azonban a korbácsütések (makkot) számát 39-ben maximálták, hogy az akár elszámolás miatt se legyen több, mint negyven. Ezenkívül lehetővé tették a bíró számára azt, hogy a bűn súlyához és az elkövető fizikai állapotához képest ennél kevesebb korbácsütést is megállapíthasson, valamint bevezették azt a szabályt, hogy amennyiben a végrehajtás közben a bíró úgy látja, hogy a bűnös nem fog kibírni annyi ütést, mint amennyire ítéltetett, akkor azt abbahagyathassa, és ezzel a bűnös büntetését kitöltse (azt tehát később se kelljen folytatni vele szemben.)
[49] Ugyanezen talmudi traktátus ugyanezen szakaszában szó van a "valódi" börtönbüntetésről is: ha valaki úgy öl meg egy embert, hogy bizonyosan tudható, hogy ő volt a gyilkos, de a két tanú hiányzik (lásd lentebb!), akkor halálra ítélni a Tóra szerint nem lehet; ehelyett börtönbe kell zárni, a "nyomor kenyerével" etetni és a "szenvedés italával" itatni. A Biblia sem a harmadszori megkorbácsolás helyetti büntetésről, sem az ebben a lábjegyzetben említett börtönbüntetésről nem beszél; mindkettő a rabbik jogfejlesztő tevékenységének az eredménye.
[50] Természetesen itt vagyoni javak elrablásáról van szó, hiszen az emberrablást (zsidók sérelmére) a Tóra halállal rendeli büntetni, amennyiben azt azért tette valaki, hogy az illetőt saját maga dolgoztassa vagy rabszolga-kereskedőknek eladja.
[51] A lopás szankciója azért volt súlyosabb, mert a tolvaj ezen bűncselekmény elkövetése során az embert (akitől lop) többre becsüli, mint Istent, hiszen az embertől fél, mivel a dolgot titokban veszi el tőle, míg Istentől (aki mindent lát) pedig nem. A rabló ellenben nyíltan veszi el más dolgait, ezáltal nem fél sem Istentől, sem embertől, és bár ő is bűnt követ el, mégsem akkorát, mint a tolvaj, mivel az embert Istennél nem tartja nagyobbra.
[52] A zsidó jog szerint az, aki másnak testi sérülést okoz, ötféle kötelezettséggel tartozik vele szemben: értékcsökkenésének, fájdalmának, gyógyításának, időveszteségének és megszégyenítésének a pénzbeli megtérítésével. Az értékcsökkenés díját úgy számolják ki, hogy felbecsülik, mennyit ért volna a sértett a sérülése bekövetkezte előtt, ha rabszolga lett volna, és mennyit érne most, a sérülés után, és az illető ezen a címen a kettő közötti különbözetre lesz jogosult. A fájdalom díját annak alapján állapítják meg, hogy egy hozzá lehetőség szerint mindenben hasonló ember mennyiért lenne hajlandó önként ugyanolyan típusú és nagyságú fájdalmat elviselni. A gyógyítás költségei azok a kiadások, amelyek a felépüléshez nélkülözhetetlenek. Az időveszteség pénzbeli ellenértékét az alapján határozzák meg, hogy mennyi volt a sebesülés előtti keresete, és mennyi egy olyan ember keresete, aki "uborkát őriz" (ez ugyanis az a foglalkozás, amit egy félkarú, félszemű vagy féllábú ember is el tud látni); a kettő közötti differencia lesz az időveszteség költsége. Végül a megszégyenítés díja az az összeg lesz, amelyet a bíróság erkölcsi kártérítésként, a szégyenérzet kompenzálására (egyfajta "lelki fájdalomdíjként") ítél meg, és amely jogintézmény tulajdonképpen nem más, mint a fejlett európai jogrendszerek által (és így többek között a magyar jog által is) szabályozott nemvagyoni kártérítés intézménye.
[53] Ezt tanította többek között Rabbi Dosztái, Rabbi Simon, Rabbi Jismáél, Ráv Zvid, Ráv Pápá, Ráv Ási és Rabbi Eliézer. Lásd: Bábá Kámá (Első Kapu) 8:3-4.
[54] A talmudtudósok megosztottságára, véleményeinek eltérésére ez éppen egy jó példa: Rabbi Tárfon és Rabbi Akiba ugyanis kijelenti, hogy ha ők lettek volna a szanhedrinben, amikor az még halálos ítéleteket hozhatott, akkor soha egy embert sem végeztek volna ki, míg Simon szerint ők ezzel csak a vérontók számát gyarapították volna.
[55] "Az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el váltságot, a ki halálra való gonosz, hanem halállal lakoljon." [4 Móz. 35,31.]
[56] A "lakosok" közé a Talmud szerint csak a szabad felnőtt férfiak számítanak.
[57] Rabbi Nechemja ellenben azon a véleményen van, hogy legalább 230 polgár szükségeltetik ahhoz, hogy a városnak szanhedrinja legyen, hogy legalább tíz-tíz lakosra jusson egy bíró.
[58] Rabbi Jizmáél szerint korbácsolásra ítéléshez is a 23 tagú törvényszék szükséges, a többségi (és az elfogadott) vélemény azonban - mint láttuk - az, hogy ilyen esetben elég a "helyi" bíróság.
[59] Ez utóbbiakat nevezi a talmudi jog "kvázi büntetőügyeknek".
[60] A legfőbb bírói szerv azért állt éppen 71 tagból, mert Isten azt parancsolta Mózesnek, hogy gyűjtsön egybe hetven férfiút a vének közül, hogy velük a Gyülekezet élén álljanak, vezessék azt és ítélkezzenek számára. [4 Móz. 11,16.] Mózessel együtt tehát számuk éppen 71 volt.
[61] Ezt az ordáliát a férj vehette igénybe, ha feleségét paráználkodással gyanúsította. Ekkor először fel kellett hívnia a nő figyelmét, hogy ne találkozzon más férfiakkal (vagy egy konkrét férfival) kettesben. Ha a nő ezt a figyelmeztetést semmibe vette, akkor a férj a Nagy Szanhedrin elé idéztethette őt, ahol a bölcsek megkérdezték az asszonyt, hogy a vád igaz-e. Ha nemmel válaszolt, akkor készítettek számára egy italt (ez volt a "keserű víz"), és elmondták neki, hogy amennyiben valóban nem csalta meg a férjét, akkor a víznek semmilyen hatása sincs, de ha hazudott, akkor a hasa felpuffad. Ha a nő nem vállalta a vízpróbát (erre ugyanis kényszeríteni nem lehetett őt), ha bevallotta vétkét, továbbá ha a próba során vétkesnek találtatott, úgy a férj köteles volt tőle elválni, anélkül, hogy a házasságlevélben a válás esetére előírt pénzösszeget kiadta volna a részére. (Természetesen ha tanúk voltak a házasságtörésre, akkor mind a parázna férfinak, mind a parázna nőnek halálbüntetés járt.) Ez az istenítélet azonban csak az i. sz. I. századig alkalmaztatott, mivel ekkor Jochanán ben Zakkáj eltörölte, mondván, hogy úgy elszaporodott már az erkölcstelenség (a férfiak részéről is), hogy a vízpróba többé nem lehet hatásos; annak ugyanis szerinte csak akkor lehet foganatja, ha maga a férj is hűséges feleségéhez.
[62] Ezen kívül a Nagy Szanhedrinnek további feladatai és jogkörei is voltak. Így például eredetileg az ő joga volt királyt választani (bár később ez a tisztség Dávid családjában öröklődött, a Szanhedrin joga pedig a formális jóváhagyásra korlátozódott); a jóváhagyása nélkül nem lehetett támadó háborút indítani; ő nevezte ki a főpapokat; értelmezte és továbbfejlesztette (kiegészítette, néha pedig felülbírálta vagy módosította) a törvényeket, amely döntések mindenkire kötelezőek voltak, tehát gyakorlatilag precedensként szolgáltak; végül ennek kapcsán kétséges ügyekben más bíróságok számára tanácsot adott azok mikénti eldöntésére nézve.
[63] "Ha valaki megöl valakit, tanúk szavára gyilkolják meg a gyilkost; de egy tanú nem lehet elég tanú senki ellen, hogy meghaljon." [4 Móz. 35,30.] Továbbá: "Két tanú vagy három tanú szavára halállal lakoljon a halálra való; <de> egy tanú szavára meg ne haljon." [5 Móz. 17,6.] Ezt az elvet egyébként olyan szigorúan vették, hogy még abban az esetben sem lehetett valakit elítélni, ha többen látták, hogy az egyik ember üldözi a másikat, az berohan egy házba, az üldöző utána, majd mikor a többiek is megérkeznek, hogy megakadályozzák a gyilkosságot, már csak azt látják, hogy az üldözött halott és vérben fürdik, míg az üldöző kezében véres kés van. A dolog minden emberi számítás szerint nyilvánvaló, a szigorú bizonyítási szabályok azonban ilyen esetben sem teszik lehetővé az elítélést, mivel ha ekkor mérlegelést engednének a bíróknak, akkor más, kevésbé nyilvánvaló esetekben is mérlegelni szeretnének, amikor már az ítélet kevésbé egyértelmű, ez pedig lassan, fokozatosan egy bírói önkényhez vezethetne.
[64] Egy tanú csak akkor számít meghazudtoltnak, ha valaki az ő (és nem a gyilkos vagy az áldozat) személye vonatkozásában teszi kétségessé az általa elmondottakat. Hamis tanúzás miatt halállal tehát csak akkor bűnhődik valaki, ha a "meghazudtoló tanú" azt mondja, hogy a tanú nem láthatta egy meghatározott helyen és időben a bűncselekményt, mert abban az időben valahol máshol volt; akkor viszont nem büntethető a tanú halállal, ha a "meghazudtoló tanú" pusztán azt állítja, hogy azért nem igaz a tanú vallomása, mert abban az időben akár a gyilkos, akár az áldozat volt máshol, vagyis a tanú által vallottól eltérő helyen.
[65] A zsidó jog szerint nem lehet mindenki tanú. Maimonidész kikereste mindazokat a talmudi rendelkezéseket, amelyek megtiltják azt, hogy valaki tanúskodhasson; ennek alapján a következő tíz csoport tagjai nem szerepelhetnek tanúként egy perben: a nők, a rabszolgák, a kiskorúak, a vakok, a süketnémák, az értelmi fogyatékosok, az érdekelt felek, az érdekelt felek közeli hozzátartozói, a "szégyentelen" emberek és az "aljas" emberek.
[66] "... ne haljon meg a gyilkos, míg ítéletre nem áll a gyülekezet elé." [4 Móz. 35,12.]
[67] Ez annyira így van, hogy még azt sem lehet tekintetbe venni, ha valakit már ítélt el bíróság valamely bűncselekmény miatt; mindez a folyamatban levő ügyben irreleváns kell, hogy legyen, és ezt a tényt nem lehet a vádlott terhére értékelni.
[68] Ez a rendelkezés nagyon hasonlít az amerikai alkotmány 1791-ben elfogadott 5. kiegészítésében található, a kétszeres elítélés lehetőségét megelőzni hivatott tilalomhoz ("double jeopardy clause"). A Talmud tehát ebben - is - jóval megelőzte korát.
[69] "Szegénynek se kedvezz az ő peres ügyében." [2 Móz. 23,3.] "A te szegényednek igazságát el ne fordítsd az ő perében." [2 Móz. 23,6.] "Ne kövessetek el igazságtalanságot az ítéletben; ne nézd a szegénynek személyét, se a hatalmas személyét ne becsüld; igazságosan ítélj a te felebarátodnak." [3 Móz. 19,15.]
[70] Tilos tehát mind a negatív, a szegénnyel szembeni, mind a pozitív, a szegény javára történő diszkrimináció; ez utóbbi azért, mert attól, hogy valaki jobban rászorul az anyagi segítségre, még nem lesz igaza. A jog tehát mindenek felett áll, és igazságtalanul (az igazsággal ellentétesen) még méltányosságból vagy a segítségnyújtás szándékából sem lehet ítélkezni.
[71] Ténylegesen a római megszállás miatt már évtizedekkel korábban sem hozhatott a Szanhedrin a római joggal szembenálló ítéleteket, hatásköre tehát valójában már akkor megszűnt.
[72] A Talmud szerint azóta Isten maga büntet: aki olyan bűnt követett el, ami miatt őt megkövezésre kellene ítélni, az vagy leesik a tetőről, vagy egy vadállat széttapossa; akit le kellene fejezni, azt vagy a világi hatóságok kezébe adják, hogy ők ítéljék halálra, vagy rablók ölik meg; akit meg kellene égetni, az vagy tűzbe esik és ott ég el, vagy kígyó marja meg; akit pedig meg kellene fojtani, az vagy vízbe fullad, vagy diftériában hal meg.
[73] A talmudi polgári jogi normák azonban egy esetben mind a mai napig alkalmazhatóak: akkor, ha a két fél közösen felkéri a rabbikat arra, hogy ügyükben ítéletet hozzanak. Ez tulajdonképpen nem más, mint a modern jogrendszerek mindegyikében, így Magyarországon is ismert választottbíráskodás intézménye, azzal az eltéréssel, hogy a kijelölt alkalmazandó anyagi jogi normák nem világi törvények, hanem a Tóra és a Talmud előírásai. A "választottbíróságokról" egyébként már maga a Talmud (Szanh. 3:1) rendelkezett; eszerint a felek a "hivatalos" bírák igénybevételét mellőzve maguk is kiválaszthatják az ügyüket eldöntő rabbikat, mégpedig gyakorlatilag ugyanolyan módon, ahogyan ezt a felek a világ országaiban és nemzetközi szinten is a mai választottbíróságok esetében is teszik. Vagyis az egyik fél jelöl egy bírót, a másik fél is jelöl egy bírót, majd a két fél közösen kijelöli a harmadik döntnököt; ha pedig a felek a harmadik bíró személyében nem tudnak megállapodni, akkor az általuk kijelölt két döntnök közösen kooptálja a bírói testületbe a harmadik bírót.
[74] A bevezetés tehát szigorúan világi alapon történt. Ezt egyrészt mutatja az, hogy a vallási alapú szabályozás a Szanhedrin léte nélkül fogalmilag kizárt volt (és ma is az lenne); másrészt az is ezt jelzi, hogy a halálbüntetés törvénybe iktatása olyan bűncselekményekre is megtörtént, amelyeket a Tóra - ilyen deliktumokat egyáltalán nem is ismervén - nem büntetett (így nem is büntethetett) sem halállal, sem mással (pl. emberiesség elleni bűntettek), illetve más olyan deliktumokra pedig nem írtak elő Izraelben kapitális szankciót, amelyeket a Tóra és a Talmud értelmében elvileg halállal kellene büntetni.
[75] A gyilkosság miatt kiszabandó halálbüntetés eltörléséről szóló törvény, 5714-1954.
[76] A népirtás bűncselekményének megelőzéséről és megakadályozásáról szóló törvény, 5710-1950.
[77] Az állam biztonságáról szóló törvény, 5717-1957.
[78] Eichmann a Heydrich által vezetett Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak a zsidó ügyekkel foglalkozó osztályát vezette, és ebbéli minőségében szervezte meg a megszállt területek zsidó lakosságának gettókba zárását, deportálását és módszeres megsemmisítését. 1945-ben a szövetségesek kezére került, fogságából azonban megszökött és Argentínába menekült, ahol az izraeli titkosszolgálat, a Moszad 1960 májusában kalandos körülmények között elfogta és kicsempészte az országból. Kivégzésére 1962. május 31-én került sor, szigorú biztonsági intézkedések közepette, nehogy valaki a hivatalos állami akasztás előtt saját maga vegyen elégtételt rajta valamely hozzátartozójáért vagy akár az egész zsidó népért, hanem szimbolikusan is érvényesülhessen az aktus (emberiesség elleni bűncselekmény miatt kiszabott) büntetés jellege, tehát hogy Eichmann halála ne pusztán a bosszú, hanem valamilyen erkölcsileg magasabb rendű tett következménye legyen.
Lábjegyzetek:
[1] Tóth J. Zoltán, Egyetemi tanársegéd, Károli Gáspár Református Egyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, 1042 Budapest, Viola u. 2-4., E-mail: tothzoltaan@gmail.com
Visszaugrás
