Sándor István hiánypótló monográfiája[1] mellett nem mehet el szó nélkül az, aki csak kissé is érdeklődik a magyar jog általános fejlődési tendenciái iránt, és nem ragad le az egyes konkrét jogintézmények mindennapos, operatív használatánál. Hiszen úttörő jelentőségű újításra került sor azzal, hogy a hatályos Ptk.-ban - a trust common lawban kidolgozott szabályai alapján - szabályozásra került a bizalmi vagyonkezelés eddig ismeretlen intézménye.[2] Az alapvetően a 19. századi pandektisztikán kijegecesedett civiljogi kultúránkban ezen intézmény olyan léket üthet, amely a joggyakorlat egyes szegmentumainak, első sorban a nagyobb vagyontömegek, cégvagyonok kezelésére vonatkozó szokások, illetve az ezekkel kapcsolatos cégutódlási, adóoptimalizálási technikák nagymértékű átalakulását eredményezheti. A tudományos kutatásoknak pedig a jogintézmény merev civiljogi kategóriák segítségével nehezen értelmezhető karaktere adhat újszerű impulzusokat.
Aki egy ilyen horderejű külföldi jogintézmény feldolgozására vállalkozik, alapvetően kétféleképpen kezdhet munkába. Vagy roppant erőfeszítéssel igyekszik megtalálni az adott jogintézmény esszenciáját, hasonlóképp ahhoz, ahogy az óriási tömegű salakból kinyerik az uránt, és aztán összegző megállapításait egy karcsúbb kötetben teszi közzé, vagy egyfajta szellemi baedeckert hoz létre, amelyben szinte kézenfogva vezeti végig olvasóját az idegen intézmény nevezetességeinek rengetegében. Sándor István az utóbbi metódust választotta. Monografikus jelleggel, de természetszerűleg nem kimerítőleg, a trust panorámaképet tárja a magyar olvasó elé. Műve alapvetően deskriptív jellegű, az angol jogi terminusokat szabatosan, a hazai szaknyelv alapján is jól érthető módon használva mutatja be a számunkra oly idegen és mégis vonzó jogi jelenség világát. Óriási munkát végzett el, nemcsak a trust jogi gondolkodásmódunktól merészen eltérő természete, a feldolgozott szakirodalom és jogeset mennyisége miatt, hanem legfőképp azért, mert három olyan területre is bemerészkedett, amelyek az idegen jogokkal foglalkozó kutató számára hagyományosan a legnagyobb kihívásokat rejtegetik. Az első ilyen veszélyes zóna az idegen jog vagy általában a jog történeti megközelítése, a másik a trust átvételének a problematikája, azaz a legal transplant kérdésköre, végül a harmadik a jogegységesítési törekvések bemutatása. Olyan területek ezek, ahol az állandó kollíziók következtében folyamatos a forrongás: a régi ütközik az újjal, az idegen az őshonossal, a sokféle az egységessel. A szerző komoly szakmai felkészültséggel igazít el bennünket ezeken a nehéz terepeken is. A magyar jogrendszer nóvumának számító bizalmi vagyonkezelés intézményét pedig úgy teszi szellemi építményének zárókövévé könyve végén, hogy e szerkezeti felépítésből kényszerítőleg adódik a felismerés, hogy az intézmény magyar jogba történő átültelése elkerülhetetlen, a globalizáció nagy erejű áramának megfelelő és szükséges lépés volt.
A szerző és a kötet felépítésének ismertetésére nem kívánok további szót vesztegetni, hiszen azt példaértékű módon megtette már korábban Téglási András a könyvről írt recenziójában.[3] Inkább egy kisebb gyakorlati jelentőségű, de érdekes részletkérdéssel foglalkoznék Sándor István könyve kapcsán, a trust intézmények egyházi eredetével.
A Statute of Uses 1535-ben történt elfogadását megelőzően a trust intézményének megfelelő funkciót az ún. uses töltötte be. Épp ezért a trust kialakulásának megértéséhez elkerülhetetlen a uses eredetének feltérképezése. Nem véletlen, hogy a legnagyobb angol jogászok közül többen - mint például Maitland, Blackstone, Holmes vagy Ames - sem tudták megkerülni ennek a nehezen elhanyagolható fontosságú kérdésnek a megválaszolását. Sándor István maga is a use ismertetésével kezdi kutatásainak érdemi részét.[4]
A use eredetére vonatkozóan három fő, különféle "rasszokra" (német, angol, római) alapított teóriát különíthetünk el, illetve az ezekből eredő különféle szinkretista elképzeléseket. Az első, Oliver
- 487/488 -
Wendell Holmes nevével fémjelzett iskola német eredetűnek tartja az intézményt, megjelenése a 19. század végére tehető. Holmes teóriáját[5] alapvetően a nagy germanista, Georg Beseler háromkötetes, 1835 és 1840 között megjelenő művében, a Díe Lekre von den Erbver-trägenben részletesen ismertetett[6] salman inspirálta. A korai angol jogban szereplő, ún. feoffee to uses Holmes véleménye szerint egy az egyben megfeleltethető a salman-nak. Mindkettő olyan személy volt, akinek a részére egy ingatlan átadásra került, hogy azt az átadó rendelkezéseinek megfelelően adja tovább, többnyire annak halálát követően.[7] Az intézmény a feltételezések szerint a 11. században, a normann hódítások révén jutott el az angolszász területekre.
Ames álláspontja[8] ezzel szemben azok vélekedését reprezentálja, akik a use-t ex asse angol intézménynek tekintik. Véleménye szerint a use az angol kancellár ténykedésének köszönhető, aki először érvényesítette a cestui que use, azaz a kedvezményezett jogait. Az első ilyen értelmű dekrétumról 1446-ból van tudomásunk. Ames szerint e procedurális védelem jelentette az eguity-földtulajdon megjelenését. Holmes nézetét akkép inkorporálta saját elméletébe, hogy a salmanra vonatkozó teóriát elfogadta azzal, hogy az pusztán a bizalmi jellegű aktusokra korlátozódott, azonban a feoffe kötelezettségének valódi jogi kötelezettséggé való transzformálását eredeti angol vívmánynak tartotta.
A harmadik nagy elmélet római jogi gyökerekre vezeti vissza a use intézményét. Ennek fő szószólójává Blackstone-t kiáltották ki, de a római eredetet Spence és Gilbert is vallotta. E nézet egészen Holmes és Maitland koráig uralkodónak számított. A Blackstone-t interpretálók szerint a kiemelkedő angol jogtörténész a római fideicommissum intézményére vezette volna vissza a use intézményét, kronológiai szempontból pedig a 14. század utolsó negyedére. Vélekedésük szerint a római fideicommissum-ot kontinentális egyháziak implementálták volna az angol jogrendszerbe, hogy az egyház ingatlanszerzését megnehezítő egyes királyi tilalmak hatását mérsékeljék.
A szinkretista elméletek közül Maitland álláspontja érdemes említésre, aki szerint római és germán hatások egyaránt szerepet játszottak a use kialakulásában. Nézete szerint a kilencedik századtól kezdődően[9] található meg az angol jogban a frank és longobárd jogforrásokból ismert, "ad opus" használata az ingatlannak. Ez a kedvezményezett javára tulajdonszerű használatot eredményezett a földtulajdonon, amelyet azonban a pozitív jog nem ismert el. Később, a 13. század első felében a szigetországban megjelenő ferences szerzetesek használták fel céljaik érdekében az ingatlan "ad opus" használatát, azért, hogy ezzel szegénységi fogadalmukat megkerülhessék, és az ingatlan formális tulajdonlása nélkül élvezhessék annak hasznait.[10] Ennek megfelelően az "ad opus" használat nem annyira a fideicommissumhoz, mind inkább a szintén római usus-hoz állt közelebb.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
