Az Európai Bizottság a kötelezettségszegés megállapítása iránti kereseteivel annak kimondását kérte az Európai Bíróságtól, hogy a néhány tagállamban a jelenlegi formában gyakorolt latin típusú közjegyzői tevékenység a letelepedés szabadsága alá tartozzon. Ennek alapján és arra figyelemmel, hogy a közjegyzői feladatok nem tartoznak a közhatalom gyakorlásához kérte a Bizottság a Bíróságot, az előzőekben említett döntés meghozatalára.
Az Európai Bíróság, a Belga Királyság, a Francia Köztársaság, a Luxemburgi Nagyhercegség, az Osztrák Köztársaság, és a Német Szövetségi Köztársaság, valamint a Görög Köztársaság ellen indított ügyeket egyesítette. Véleményünk szerint ebben az ügyben a Bíróság az EK 43. és az EK 45. cikk első bekezdésével kapcsolatosan eddigi leglényegesebb értelmezésével néz szembe. Az eddigi bírósági gyakorlat alapján - mint ahogy arra az ügyben készített indítványában a Főtanácsnok is felhívja a figyelmet - annak eldöntése, hogy egy tagállam megkövetelheti-e saját állampolgárságát egy szakma gyakorlásához, olyan állásokkal kapcsolatban merült fel, amelyekben a közhatalom gyakorlása csak marginálisan jelent meg.
Az európai jog autentikus értelmezésének monopóliumával az Európai Bíróság rendelkezik. A bíróság joggyakorlata - mint azt részletesen kifejtjük majd a következőkben -jelentős bizonytalanságokat mutat.
Ez részben abból ered, hogy az Európai Bíróság eddigi joggyakorlata az európai érdekeket helyezte előtérbe. A Bíróság gyakorlatával kapcsolatban álláspontunk teljes mértékben megegyezik Étienne Pataut, az École de droit de la Sorbonne professzorának véleményével.[1] Ennek értelmében a diszkriminációmentes, és szabad munkavállaláshoz való jog a közösségi jogrend egyik legstabilabb alapját képezi. Ennek ellenére az Európai Bíróság elismerte, hogy léteznek olyan állások, amelyek megkövetelhetnek egy bizonyos fajta, csak a tagállami állampolgárságban megtestesülő, a tagállam és polgára között fennálló szolidaritáson alapuló viszonyt.
Louis Dubouis szerint azt az általános közigazgatási és nemzetközi jogi felfogást tették magukévá az alapító szerződések, miszerint a külföldi személyek azért nem tölthetnek be közszolgálati állásokat, mert ezek a státuszok olyan fajta azonosulást és elkötelezettséget követelnek meg az adott államhoz, és annak törvényeihez, amelyek külföldi személyek részéről nem feltételezhetőek.[2] Úgy véljük, hogy az Európai Bíróság joggyakorlata is alátámasztja ezt az álláspontot.
Bizonytalanságot okoz azonban az, hogy az Európai Bíróság ebben a körben is az európai érdekeket igyekezett érvényesíteni eddigi gyakorlata alapján. Első ítéleteiben megállapította, hogy a közszolgálati munkakörök esetében nem lehet automatikusan megkövetelni az állampolgárságot, hanem magát a munkakört is vizsgálni kell. Azaz az intézményi kritériumok helyett, a funkcionális feltételeket kell alkalmazni. Azonban ezek érvényesítése sem tekinthető konzisztensnek. Ugyanis bizonyos ítéletek alapján magánszemélyek, magánvállalatok esetében a munkahelyek nem köthetők állampolgársághoz. Nyilvánvalóan az Európai Bíróság ezekkel az elvekkel az állampolgársághoz köthető munkahelyeket kívánta korlátozni, megtartva azonban a hűséghez, és szolidaritáshoz kapcsolódó követelményeket.
A jogtudomány képviselői a közjegyzői szakma megítélésével kapcsolatban már korábban hangot adtak kétségeiknek. Jacques Pertek, a Lyon III Egyetem professzora szerint az Európai Bíróság eddigi joggyakorlata alapján nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy a tagállamok alkalmazhatják-e az állampolgársági megkötést a közjegyzői tevékenységgel összefüggésben.[3]
Pedro Cruz Villalón Főtanácsnok indítványában kifejtett véleményében arra a következtetésre jut, hogy a közjegyzők esetében az európai joggal nem egyeztethető össze az állampolgárság megkövetelése. Az állampolgársághoz köthető szakmák eddigi indoklása, azaz a tagállami állampolgárságban megtestesülő, kölcsönös hűségen, és szolidaritáson alapuló viszony helyett a Főtanácsnok indítványában államelméleti aspektusból vizsgálja a kérdést. Ennek alapján megkülönbözteti a közhatalom gyakorlásának közvetlen, és közvetett formáit. A Főtanácsnok álláspontja szerint az előző csoportosítás alapján nem lehet objektív kritériumokat megfogalmazni. Ezzel a véleménnyel mi is egyetértünk.
A Főtanácsnok indítványában az európai polgárságot, és az ahhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlatot úgy értelmezi, hogy azzal a bíróság az unió és a polgár között hoz létre egy kölcsönös hűségen alapuló kapcsolatot.
A Főtanácsnok szerint az eddigi bírósági gyakorlat annak vizsgálatára szorítkozott, hogy a adott tevékenység közvetlen, illetve tényleges részvételt jelent-e a közhatalom gyakorlásában. Véleménye szerint az Európai Bíróság a 45. cikk első bekezdésével kapcsolatos, általa vizsgált ügyeket a "közhatalom kategóriája" fogalmi felépítésének részletes elemzése nélkül is el tudta végezni.[4] Ezzel a megállapításával nem értünk egyet. Ugyanis a bíróság joggyakorlatát végigkíséri a közhatalom gyakorlásával kapcsolatban az adott szakma ellátásával összefüggő - az általunk sokat hivatkozott - szolidaritáson alapuló viszony szükségességének a vizsgálata.
Az Európai Bíróság az Allué/Universita degli studi di Venezia[5] ügyben hozott ítélete alapján azok a munkakörök, amelyek "nem vesznek részt közvetlenül, vagy közvetve a közhatalom gyakorlásában, vagy az adott munkakör célja nem az adott állam, vagy helyi közigazgatási egység alapvető érdekeinek előmozdítása, és e munkakörök betöltése nem feltételez a munkavállaló részéről egy bizonyos szolidaritást, valamint az állam és az állampolgár között fennálló - a jogok, és kötelezettségek kölcsönös, az állampolgárságban megtestesülő - viszonyt, nem tekinthetők olyan közszolgálati munkakörnek, amelyek megtilthatók más tagállam állampolgárai számára".
Amennyiben eltekintünk az eddig alkalmazott szempont - a tagállamhoz való hűség -vizsgálatától, úgy jogosnak tűnik a Főtanácsnok megállapítása, miszerint a Bíróság nem dolgozta ki az általa választott államelméleti megközelítés szerint a közvetett, közvetlen, vagy sajátságos közhatalom fogalmát.[6]
A Főtanácsnok véleménye szerint a közhatalom eszméjének megértéséhez, az államelmélet általános kategóriájának előzetes elemzéséből kell kiindulni, amelybe szükségszerűen beletartozik az Európai Unió, mint az államok közössége. Ebben az értelemben szerinte a "közhatalom" mindenekelőtt hatalom, vagyis egy leküzdhetetlen akaratnak megfelelő magatartásra való kötelezés képessége.[7]
Államelméleti alapon csak olyan közhatalom által irányított kényszer létezik, ami vagy az állam létezésének, és céljainak (közérdek) előmozdítására, vagy az egyes magánszemélyek mások magatartása tekintetében támasztott jogos elvárásait (magánérdek) tükrözi. Az állam által irányított, és kétségtelenül kisajátított kényszer napjainkban, - Európában jellemzően - a szociális és demokratikus jogállam legitimációjának alapját képezi.[8]
Álláspontja értelmében a közhatalom meghatározása során, a hagyományosan alkalmazott feltételek közül a legalapvetőbb, a közhatalom egyoldalú akaratérvényesítő képessége, amelyhez nincs szükség a kötelezett beleegyezésére. Ezzel szemben egy magánszemély egy másik magánszeméllyel akaratát, kizárólag annak hozzájárulásával fogadtathatja el.[9]
Végső soron oda jut, hogy a közhatalom nem abszolút, hanem relatív fogalom. Ezek szerint hatalom minél inkább kikényszeríthető, annál inkább közelebb áll a közhatalom gyakorlásához. A Főtanácsnok által alkalmazott megközelítés bizonytalanságot rejt magában mind a kitűzött célra (közérdek/magánérdek) mind pedig a kényszerrel biztosított kötelezettség előírására (egyoldalú/kétoldalúan) vonatkozóan. Az előző kritériumokat alapul véve különösen pontatlan fogalmakba ütközünk, amely az objektivitás minimumát sem teszi lehetővé. A Főtanácsnok véleménye szerint e szempontok továbbra is alkalmazhatók, amennyiben a közhatalom gyakorlásának eseteivel állunk szemben (hadsereg, rendőrség, kormányzás). Azonban nehézséget okoz azon közfeladatok minősítése, amelyek kevésbé közvetlen módon kapcsolódnak a kényszer alkalmazásához, de nem minősülhetnek magántevékenységeknek sem.[10]
A Főtanácsnok szerint egyes kiegészítő tevékenységekkel együtt, a közjegyzői szakma legfontosabb eleme a hitelesítés. Ezért a közjegyzői hivatás állampolgársághoz köthetőségét elsősorban a hitelesítéséi tevékenység alapján vizsgálja, és a következőeket állapítja meg. A közjegyzői okiratok bizonyító erejűek, és végrehajthatóak. A közjegyző a felek kérelmére jár el, és elvégzi a hitelesítendő okirat törvényességi vizsgálatát. Közreműködése lehet választható, vagy kötelező. A közjegyzői közreműködéssel készült okiratok teljes bizonyító erővel rendelkeznek, megdöntésükre csak bírósági intézkedés alapján kerülhet sor.[11]
A közhatalom gyakorlásával összefüggő hitelesítési tevékenységgel kapcsolatos Főtanácsnoki álláspont a következő. Az állam akarata szerinte bírósági döntésekben nyilvánul meg végleges hatállyal, amelyet megelőzően azonban készülhet olyan okirat, amely kiállítójának személyétől függően végrehajtható. Ez a közvetlen végrehajthatóság a közhatalom azonosításának legmegbízhatóbb szempontja.
A Főtanácsnok véleménye szerint egy tagállam dönthet úgy is, hogy elébe megy a konfliktusnak, azzal, hogy bizonyított jogi kötőerővel, és benne foglalt végrehajtható minőséggel rendelkező közokiratnak minősít bizonyos okiratokat, amelyek önmagukban nem rendelkeznének több értékkel, mint a magánjellegű ügyletek.[12]
A magánszemélyek okirataival kapcsolatos közreműködése révén csökkenti az állam - többek között - a bíróságok ügyterhét. Ezért nevezik sokan - a Főtanácsnok szerint talán túlzott mértékben, de nem minden alap nélkül - a közjegyzők munkáját "megelőző igazságszolgáltatásnak". Ebből következően a Főtanácsnok úgy véli, hogy meglátása szerint a közjegyzők nyilvánvalóan közhatalmi tevékenységet végeznek. Azaz a közjegyzői feladatok ellátásánál a közhatalom felmentést biztosít a hitelesnek minősített valóságelem gyakorlása során, amit csak bíróság előtt lehet vitatni.[13]
A Főtanácsnok azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a hitelesítéssel a közjegyző nem alkalmaz kényszert, és nem is ír elő egyoldalúan kötelezettséget. A hitelesítésnek azonban hivatalos jelleget kölcsönöz, hogy előzetesen jogi kötőerővel ruházza fel a magánszemélyek okiratait. Ebből következően szerinte a közjegyzőket a közhatalomhoz oldottabb viszony jellemzi, megfogalmazása szerint a közhatalom gyakorlásához a szuverén hatalomhoz fűződő - más hatóságokhoz képest - lazább kapcsolat révén.[14]
A Főtanácsnok véleménye szerint a funkció a jogálláshoz igazodik. Ennek értelmében a közjegyzők köztisztviselők, akik az államot képviselik, annak ellenére, hogy tevékenységük szabad foglalkozásnak minősül. A közjegyzők és az állam közötti kapcsolat hivatalos jellegét különösen hangsúlyozza a közhatalomhoz való kötődésük. Ezt fejezi ki a hivatali eskü, és a tisztviselői karhoz hasonló felvételi vizsga, a kinevezések állandó jellege, és a köztisztviselőkre vonatkozó fegyelmi szabályok közjegyzők esetében való alkalmazása is.[15]
A Főtanácsnok elemzi azt a kérdést is, hogy az állampolgársági kikötés mennyiben felel meg az arányosság elvének is. Azaz megvizsgálja, hogy a vonatkozó cikkek értelmében igazolható-e az említett két rendelkezés a megvalósítani kívánt célokkal. Úgy véli, hogy az EK 45. cikk első bekezdését eddig spontán értelmezték, mivel az nem utal az állampolgárság alapján történő megkülönböztetésre. Ez a társítás csupán az eddigi bírósági gyakorlatból következik.[16]
A Főtanácsnok rögzíti azt a véleményét is, hogy az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés nem egy egyszerű hátrányos különbségtétel, amelynek egyedüli következménye a letelepedés szabadságának korlátozása. Ez a megkülönböztetés egyúttal az állami protekcionizmus egyik legkézenfekvőbb megnyilvánulása, amely tagadja magának az integrációnak a szellemiségét is. A Főtanácsnok álláspontja szerint sérti az Alapjogi Charta 20. és 21. cikke által védett egyenlőség elvét. Ezt támasztja alá az EK 12. cikk is.[17]
Véleményünk szerint az előzőekben részletezett érvek nem fogadhatóak el.
Az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés tilalma, és a személyek szabad mozgása valóban az európai integráció, és a közösségi jogrend egyik alapvető fundamentumát képezik. Azonban Étienne Pataut értelmében e jogelvek ellenére sem tudták az Európai Bíróságot arról meggyőzni, hogy a tagállamok ne követelhessék meg a tagállam és a polgára között fennálló, állampolgársági jogviszonyban megtestesülő, hűségen, és kölcsönös szolidaritáson alapuló viszonyt megkövetelő munkakörök esetében az állampolgársági kikötést.[18]
A Főtanácsnok által hivatkozott, az Európai Bíróság a Wood ügyben hozott ítéletében[19] nem volt szó a tagállami állampolgárságban megtestesülő, kölcsönös szolidaritáson alapuló viszonyról.
A Főtanácsnok úgy érvel, hogy az állampolgárság szerinti megkülönböztetést az EK Szerződés 12. cikke tiltja. Azonban az EK 43. cikk és a 45. cikk első bekezdésének kombinált alkalmazásával véleménye szerint is lehetséges, hogy egy tagállam a természetes személyek tekintetében is szabályszerűen fogadjon el ilyen intézkedéseket. Ebben az esetben fel lehetne hozni az EK 18. cikkét, amely a szerződésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel érvényesíthetők, abban esetben, ha a gazdasági szabadságjogok nem alkalmazhatók. Azonban a főtanácsnok is elismeri, hogy az EK 45. cikkének első bekezdését ide kell érteni.
Az előzőek alapján a Főtanácsnok szerint megállapítható, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy valamely állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetéshez vezető intézkedés az EK Szerződés 45. cikke első bekezdésének negatív hatálya alá tartozik, a tagállamok jogosultak lennének eltérni az uniós jogtól, anélkül, hogy a szerződések egyéb rendelkezései alapján meg lehetne kérdőjelezni ezt az intézkedést. Álláspontjának értelmében az a tény, hogy az EK 12. cikk alkalmazása feltételekhez kötött, még nem vonja maga után azt, hogy kisegítő szabályként kellene rá tekintenünk. Véleménye szerint e rendelkezést nem kell automatikusan figyelmen kívül hagyni, ha a szerződés más különös rendelkezéseivel ütközne.[20] Úgy véljük, hogy a Főtanácsnok állítása a következőkben foglalt indokok alapján nem fogadható el.
A Főtanácsnok az európai polgárság alapján is megvizsgálja a kérdést. Úgy véli, hogy az európai polgársággal létrejött egy közvetlen kapcsolat a polgár, és az Unió között. Érvelése szerint az Európai Bíróság a Janko Rottmann[21] ügyben hozott ítéletében megállapította, hogy a tagállamok nem jogosultak beavatkozni a polgár, és az Unió kapcsolatába azáltal, hogy az előbbit megfosztják az államhoz kötődő állampolgárságtól.[22]
Egyetértünk a Főtanácsnokkal, hogy az Európai Bíróság kiszélesítette a jogosultságokat az európai polgárság viszonylatában. Azonban ez a megállapítás további elemzést igényel. Osztjuk Etienne Pataut azon álláspontját amely szerint[23] az Európai Bíróság kiszélesítette az európai polgárság fogalmát, sokkal nagyobb mértékben, mint azt a szerződések vonatkozó rendelkezései alapján feltételezhettük volna. Pataut úgy véli, hogy az európai polgárság mindenek előtt egy jogtechnikai elem, amely a politikai koncepciót megelőzve bizonyos jogoknak meghatározott személyekre való átruházására szolgál. Az európai polgár ebből a szempontból nem tekinthető másnak, mint akinek bizonyos jogosultságokat garantál az európai jog, anélkül, hogy megkövetelne az Európai Unióhoz való bármilyen specifikus kötődést. Ez a bizonyos speciális viszony jelenleg nem az uniós joggal, hanem a nemzeti joggal kapcsolatban áll fenn. Az európai polgárság a tagállami állampolgárságok következménye, ezért a szerző szerint mindenképpen védhető egy európai polgársággal kapcsolatos minimális álláspont.
Véleményünk szerint az Európai Bíróság a Rottmann ügyben hozott ítélete Étienne Pataut álláspontját támasztja alá.[24]
Az alapügyben egy osztrák állampolgár, bizonyos fontos adatokat elhallgatva megszerezte a német állampolgárságot, ami az osztrák állampolgárság automatikus elveszítéséhez vezetett. Később a német hatóságok tudomást szereztek arról, hogy Rottmann úr a német állampolgárság megszerzésekor elhallgatott egy ellene folyó büntetőeljárást. Ezért a német hatóságok a megszerzett német állampolgárságot utólagosan visszavonták.
Az Európai Bíróság többek között abban foglalt állást, hogy ellentétes-e az európai polgársággal egy ilyen döntés ha az, az európai polgárság elveszítését is maga után vonja. Az Európai Bíróság kifejtette, hogy az adott helyzetben megvonható a csalással megszerzett állampolgárság. Ugyanis "jogszerű az, hogy valamely tagállam védeni kívánja a közte, és állampolgárai között meglévő, szolidaritáson, és kölcsönös hűségen alapuló, különös kapcsolatot, valamint az állampolgársági jogviszonyt képező, jogok, és kötelezettségek kölcsönösségét".
Az ítéletben megfogalmazottak alapján jogosan következtethetünk arra, hogy bár az Európai Bíróság az európai polgársághoz kapcsolódó jogkövetkezményeket sokkal inkább kiszélesítette - az európai integráció a gazdasági közösségtől eltérő irányainak kialakítása céljából[25] -, mint ahogy ez a szerződés betűjéből következne. Az európai polgárságot továbbra is úgy kell értelmezni, hogy az nem alakít ki a polgár és az unió között a tagállami állampolgársághoz hasonló, kölcsönös hűségen, és szolidaritáson alapuló kapcsolatot, amit viszont az Európai Bíróság akár abban az esetben is igazolható közérdeknek ismer el, ha az az európai polgárság elveszítéséhez vezet.
A Főtanácsnok eddigi elméletét részben a lojalitás elhallgatására építette fel, azonban indítványa implicite tartalmazza a lojalitás kritikáját általánosságban, és kifejezetten a közjegyzői tevékenységgel összefüggésben is. Kifejti, hogy a közjegyzői szakma közhatalmi jellegű, de a közhatalomhoz való kötődésének viszonylag kisebb intenzitásából következően, a közjegyzői feladatok gazdasági tevékenységnek minősülnek. Így nem igazolható véleménye szerint a közvetlen állampolgárságon alapuló megkülönböztetés.[26]
A Főtanácsnok véleménye szerint csak a közjegyzői eskü fejezi ki a közjegyző, és az őt hatalmi jogosítvánnyal felruházó állam közötti lojalitáson alapuló kapcsolatot. Megemlíti azt is hogy a Luxemburgi Közjegyzői Kamara az állampolgársági feltételt az alkotmányos identitás védelmével is összekapcsolja.[27]
A Főtanácsnok álláspontja szerint, egy politikai közösséghez való szolidaritást és lojalitást nem lehet csak a tagállami állampolgársággal kapcsolatban megkövetelni. Úgy véli, hogy tarthatatlan az a premissza, amelynek értelmében valamely tagállam állampolgára nem vállalhat elkötelezettséget egy másik tagállam irányába. Ez komolyan veszélyeztetné az állampolgárnak az európai polgárságból, az Európai Unió Alapjogi Chartájából, és a Szerződésekből eredő politikai jogait.[28]
Álláspontunk szerint a Főtanácsnoknak az előzőekben kifejtett véleménye nem fogadható el. Ugyanis ebben az esetben a tagállamok nem csak a közjegyzőkre vonatkozóan, hanem semmilyen munkakört illetően nem követelhetnék meg saját állampolgárságukat. Úgy véljük, hogy egy ilyen "jogfejlődés" a szerződések módosítása nélkül nem következhetne be. Abban az esetben, ha egy tagállam állampolgára szeretné kifejezni egy másik politikai közösséghez való lojalitását és szolidaritását, kérelmezheti az adott tagállam állampolgárságának felvételét.
A szerződések, különösen az EK 17. és 18. cikke az állampolgároknak nem juttat olyan politikai jogokat az európai polgárság alapján, amely a Főtanácsnok által kívánatosnak tartott jogfejlődést eredményezné. Általa e területen felhozott érvek elfogadásuk esetén a tagállamok semmilyen munkakör esetén sem követelhetnék meg az állampolgárságot. Részünkről osztjuk Etienne Pataut álláspontját, amely szerint az európai polgárság egyrészt politikai szlogen, azaz az európai polgároknak bizonyos jogosultságokat garantál, mint meghatározott körülmények között a diplomáciai védelemhez való jog, választhatóság, és szavazati jog stb. Az európai polgárság másik vetülete a jogtechnikai elem, amelyben az Európai Bíróság joggyakorlatában kitágította az európai polgárság jogkövetkezményeit, jóval tágabban, mint ahogy azt a szerződések betűi alapján következtethettük volna.[29]
Az európai polgárság e két vetülete közül egyik sem igazolhatja a Főtanácsnok álláspontját. Az Európai Bíróság a Rottmann ügyben hozott ítéletéből kitűnik[30], hogy a bíróság közérdeknek ismerte el, hogy a tagállamok védhetik a köztük, és állampolgáraik között fennálló, az állampolgársági jogviszonyban megtestesülő lojalitáson, és szolidaritáson alapuló jogviszonyt.[31]
Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 21. cikke értelmében valóban tilos minden, a szereződések alkalmazási körébe tartozó területen az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés. Azonban a Charta tartalmaz kivételeket, azaz az állampolgárság szerinti megkülönböztetés nem érinti a "Szerződések alkalmazási körét, és az azokban foglalt különös rendelkezéseket".
A Főtanácsnok kifejti, hogy büntető ügyekben való igazságügyi együttműködés során a közjegyző az Unió hivatalos képviselőjévé is válik.[32] A fenti érv ellen szintén felhozható, hogy az igazságügyi együttműködés a bíróságokra is kiterjed, amiből logikusan következik, hogy ezt az érvet sem lehet specifikusan a közjegyzőség ellen használni.[33] Mint már kifejtettük, a közszolgálatban betöltött munkakörökkel kapcsolatos kivételek végleges eltörlését a szerződések módosítása nélkül nem tartjuk elképzelhetőnek.
Marion Ho Dac, a Montesquieu-Bordeaux IV Egyetem kutatója szerint a Francia Közjegyzői Kamara például[34] kiválóan eredményeket ért el az európai igazságügyi együttműködés területén. Ebből következik, hogy az igazságügyi kooperáció célkitűzései a jelen helyzetben is megvalósíthatók.
Az Európai Unió Bírósága ítéleteiben megállapította, hogy a szóban forgó tagállamok esetében - mivel e tagállamokban a közjegyzők által végzett tevékenységek nem minősülnek a közhatalom gyakorlásában való közvetlen, és sajátos részvételnek[35] - a közjegyzői hivatás állampolgársághoz kötése az EK 43. cikkében tiltott, állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetésnek minősül.
Úgy tűnik, hogy az ítéletekben az Európai Bíróság nem vette figyelembe a Főtanácsnok álláspontját a lojalitás - mint a közhatalomhoz való kötődés kritériumának - kritikájára, illetve az európai polgárság és az Alapjogi Charta rendelkezésének alkalmazása vonatkozásában. Véleményünk szerint a bíróság megfogalmazása szerint a közhatalomhoz való sajátos kötődés egyértelműen a lojalitás szinonimájának tekinthető.
Álláspontunk szerint ezen ítéletekből azonban semmi esetre nem következik, hogy a magyar szabályozás állampolgárság megkövetelésére vonatkozó rendelkezését megsemmisítette volna az Európai Bíróság, illtetve, hogy nem lenne lehetőségük bizonyítani, hogy a magyar közjegyzők tevékenysége az EK 45. cikkének első bekezdése értelmében a közhatalom gyakorlásában sajátos, és közvetlen módon vesz részt, azaz az állampolgársági megkötés az európai joggal összeegyeztethető.
Denys Simon, a Strasbourgi Egyetem professzora kifejti, hogy [36] a tagállami kötelezettségszegésből eredő ítéletek esetében számításba kell venni a közösségi jogrend legalitására, és a tagállamok intézményi és eljárási autonómiájára vonatkozó követelményeket.
Ezen ítéletek esetében az Európai Bíróság a tagállami kötelezettségszegés megállapítására szorítkozik, a tagállam feladata az Európai Bíróság ítéletében foglaltak végrehajtásához szükséges intézkedések meghozatala. Az Európai Bíróság nem rendelkezik semmilyen, az európai joggal ellentétes belső jogi normák megsemmisítéséhez szükséges hatáskörrel, illetve a nemzeti hatóságokat sem utasíthatja a kötelezettségszegés megszüntetéséhez szükséges intézkedések meghozatalára.
Az Európai Bíróság azonban - Denys Simon szerint - egyre inkább szűkíti a tagállamok intézményi, és eljárási autonómiáját azzal, hogy az indokokat rendkívüli részletességgel hozza fel. Jelen esetben azonban az ítéletek indokainak részletes bemutatása lehetőséget biztosít a magyar közjegyzőség tevékenységeinek az ítéletekben szereplő tagállamoktól eltérően a közhatalomhoz való sajátos, és közvetlen kötődésének bizonyítására.
Alapelv szerint az tagállami kötelezettségszegésből eredő ítéletek - mint az előzetes döntéshozatali eljárásból eredő ítéletek - erga omnes hatállyal bírnak az adott tagállam irányába, bizonyos esetben a többi tagállam irányába is. Azonban jelen esetben van lehetőség annak bizonyítására, hogy a magyar közjegyző feladatai szorosan kötődnek a közhatalom gyakorlásához.
A bíróság joggyakorlata alapján az európai közjegyzők fő tevékenységeként definiálható hitelesítési, és közokiratok kiállítására irányuló tevékenysége nem felel meg a közhatalomhoz való sajátos és közvetlen kötődés feltételének. Az állandó bírósági gyakorlat szerint ahhoz, hogy egy tevékenység közvetlen és sajátos módon kötődjön a közhatalom gyakorlásához, szükséges bizonyos kényszerítő eszközök alkalmazásának, illetve bizonyos mérlegelési és döntési jogkör gyakorlásának bizonyítása. Meglátásunk szerint a vizsgált tagállamokban a hitelesítési, illetve a közokirat kiállítási tevékenység nem felelt meg ezen kritériumoknak.
Úgy véljük, hogy a magyar közjegyzőség esetében teljes körűen fel kell tárni, és rendszerezni kell a mérlegelési jogkörrel járó, illetve a kényszer alkalmazásának lehetőségével járó tevékenységeket. Példának okáért kiemelhető a fizetési meghagyás során alkalmazható mérlegelési jogkör, illetve a hagyatéki eljárásban és a fizetési meghagyás során bírság alkalmazásának lehetősége, valamint kényszer alkalmazása. A magyar közjegyzőség specifikus helyzetéből, valamint mérlegelési jogkör és kényszer alkalmazásának lehetőségéből következik, hogy nagy valószínűséggel az Európai Bíróság előtt alá tudjuk támasztani, hogy a magyar állampolgárság megkövetelése összeegyeztethető az európai joggal. ■
JEGYZETEK
[1] Étienne Pataut: Citoyenneté de L'Union européenne et nationalité étatique, RDTE, 2010/3 P 624
[2] Domat: Lois civiles in Louis Dubouis, Claude Blumann: Droit matériel de TUnion européenne, Montrestien, 2009, 5. édition, P 91
[3] Jacques Pertek: Droit matériel de TUnion européenne, Thémis droit, puf, Paris, 2005, P 63
[4] C-47/08 ügyben hozott Főtanácsnoki indítvány 84. pont
[5] CJCE, 33/88
[6] Főtanácsnoki Indítvány, 90. pont
[7] Főtanácsnoki Indítvány, 92. és 93. pontok
[8] Főtanácsnoki Indítvány, 93. és 94. pontok
[9] Főtanácsnoki Indítvány, 94. pont
[10] Főtanácsnoki Indítvány, 97, és 98. pontok
[11] Főtanácsnoki Indítvány, 109-113. pontok
[12] Főtanácsnoki Indítvány, 116-117. pontok
[13] Főtanácsnoki Indítvány, 118. pont
[14] Főtanácsnoki Indítvány, 119-120. pontok
[15] Főtanácsnoki Indítvány, 124-125. pontok
[16] Főtanácsnoki Indítvány, 128. pont
[17] Főtanácsnoki Indítvány, 129. pont
[18] RDTE, 2010/3, P 624
[19] CJCE, C-164/07
[20] Főtanácsnoki Indítvány, 132-133. pontok
[21] CJCE, C-135/08
[22] Főtanácsnoki Indítvány, 135-136. pontok
[23] RDTE, 2010/03, P 617-633
[24] CJCE, C-135/08, 51. pont
[25] Cathérine Pietro: Un gouvernement économique pour L'Europe RDTE, 2010/3 P 535
[26] Főtanácsnoki Indítvány, 140. pont
[27] Főtanácsnoki Indítvány, 141. pont
[28] Főtanácsnoki Indítvány, 142. pont
[29] Citoyenneté de L'Union, RDTE/2010/3, P 618-620
[30] CJCE, C-135/08
[31] CJCE, C-135/08, 51. pont
[32] Főtanácsnoki Indítvány, 143. pont
[33] Olivier Dubos, , L'approfondissement du marché interieur, Paris, Pedone 2009, P 94
[34] Olivier Dubos, L'approfondissement du marché interieur, Paris, Pedone, 2009 P 95
[35] CJUE, C-50/08, 75. pont
[36] Denys Simon: Le systeme juridique communautaire, Puf, Paris,1997, P 646-647
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Imre Miklós tanszékvezető főiskolai tanár, dékán, BCE KIK Korom Ágoston tanársegéd, BCE KIK Közigazgatási, és Európa Jogi Tanszék
Visszaugrás
