Működése első időszakában az Alkotmánybíróság hajlamos volt egyes általános alkotmánybeli tételeket, például a jogállamiságot, egyszerű összefoglaló kifejezésként felfogni. A pusztán rájuk hivatkozó panaszokkal szemben tartózkodók voltunk, tartalmatlannak éreztük alapjukat. Úgy gondoltuk, ezeket az általános tételeket csak akkor lehet alkalmazni, ha az alkotmány más helye vagy más törvény kitölti tartalmukat. Aztán az egyedi esetekkel szembesülve beláttuk, hogy ezeknek az általános meghatározásoknak értéktartalma van: olyan tételek vezethetők le belőlük, amelyek lényegükhöz tartoznak akkor is, ha külön jogi norma nem önti őket határozott szövegbe. Kezdettől más volt a helyzet az Alkotmány 70/A. §-ával, amely voltaképpen az igazságosság elvét fogalmazza meg úgy, hogy a jogbiztonság tételének sérelme nélkül is alkalmazni lehessen. Első fordulata a törvény előtti általános megkülönböztetés tilalmával a római aequitas igazságossági elemét emeli alkotmányos szintre, míg következő tétele az aequitast méltányosságként értelmezi, és azoknak a társadalmi egyenlőtlenségeknek a feloldását kívánja jogi eszközökkel lehetővé tenni, amelyek miatt az egyenlő elbánás éppen igazságtalansághoz vezetne.
A szocialista évek örökségeként a bíróságok, de a jogásztársadalom egésze is a törvény betűhív követését, a jogszerűséget vélte megvalósítandónak az új jogállamban; maga az Alkotmánybíróság is hangsúlyozta, hogy a jogbiztonságot (a jogkövetés biztonságosságát) fölébe helyezi az igazságosságnak. A többi bíróság még a mi értelmezésünknél is messzebb ment. A társadalom viszont tele volt élményekkel arról, hogy a hatalom megkülönböztetően járt el vele szemben, hogy visszaélt a joggal, hogy nem hagyta érvényesülni a polgárok jogát. A polgárok az új rendtől e sérelmek, igazságtalanságok orvoslását várták, és csalódottak voltak, amikor nem kapták meg, amit reméltek.
Az Alkotmánybírósághoz érkező panaszokban tömegével fordult elő a diszkriminációs szakaszokra való hivatkozás. Számos egyén vagy csoport érezte úgy, hogy nem egyenlő elbánással, sőt hátrányos megkülönböztetést alkalmazva közelítenek hozzá. Az Alkotmánybíróságnak hétről hétre szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, hogy a 70/A. § alapján lát-e igazságtalanságot, és tud-e igazságot szolgáltatni a magukat sértve, megkülönböztetve érzőknek. Bár az Alkotmánybíróság hamar eljutott a jogegyenlőség általános követelményének megfogalmazásához, valamint a pozitív diszkriminációnak a megkülönböztetéstől való elhatárolásához, köteteket megtöltő gyakorlatában a maga meglátásait mégis állandóan finomíthatta az eléje kerülő újabb és újabb indítványok mérlegelése során. Hangsúlyozni kell, amit a munkánkat figyelemmel kísérők talán nem kellően értékeltek, hogy az esetek ezreinek megítélésében általában egyetértésre jutottak a bírák. Az Alkotmánybíróság gyakorlata e kérdésekben is túlnyomórészt egyértelmű volt. Ahol nem sikerült a kérdést azonnal és teljességében kielégítően megválaszolni, törekedtünk addig elmenni a határozatokban és azok indokolásában, ameddig az egyetértés fennállott, és a vitás pontoknál megvárni a vélemények kialakulását. Még ott is, ahol párhuzamos indokolások vagy akár különvélemények a 70/A. §-t a többségi véleménytől eltérően alkalmazták volna, a bírák szemlélete között többnyire csak fokozatbeli eltérések mutatkoztak, nem pedig antagonisztikus ellentétek.
Az alkotmánynak az Alkotmánybíróság gyakorlata révén számos vonatkozásban kibontott 70/A. §-a mára az egyenlőtlenségek alkotmányos kiküszöbölése terén részletes és teljes eligazítást nyújt. Nem hiszem, hogy alkotmányos szinten többet lehetne törvényi, normatív szöveggel kimondani, mint amennyit a mai alkotmány tartalmaz. Az alkotmány és annak autentikus magyarázata megadja mindazt, amit e szinten lehet és kell, sőt immár maga is forrásává válhat túlzásoknak. A diszkrimináció tilalmát tartalmazó 70/A. § fordulatait hajlamosak vagyunk túlreagálni. Mit ír elő a 70/A. § (1) bekezdése? Azt, hogy az emberi és állampolgári jogok mindenkit megilletnek, s azok terén a 70/A. § (2) bekezdése szerint a megkülönböztetést a törvény szigorún bünteti. Az új törvény koncepciója ennek a (2) bekezdésnek az érvényesülését kéri számon a jogrendszeren. Miután a jogállami forradalom örve alatt az ancient régime diszkriminatív intézkedéseinek hatásával érintetteket, hátrányba szorítottakat türelmes megadásra buzdítjuk azzal, hogy az idő majd behegeszti a sebeket, a magukat ma - joggal vagy anélkül - hátrányos helyzetben érzőket minden szinten pártolni, sérelmeiket megtorolni törekszik a politika.
- 131/132 -
A jogalkotásban ma már sokkal inkább az jelent veszélyt, hogy mindenféle jogviszonyban büntetni és tiltani kívánjuk a diszkriminációt, mint az, hogy a jogszabályok hanyagok e téren. Túlzó törekvések nemzetközi szinten is jelentkeznek, remek lehetőséget adva a politikai hangulatkeltésre azoknak, akiknek szociális, gazdasági vagy egészségügyi téren kellene biztosítaniuk a polgárok jólétét; ehelyett azon háborognak, hogy a falusi kiskocsmában a tulajdonos meggondolja, kit vesz fel csaposnak, vagy hogy a szülő igyekszik megválogatni gyermekei barátait az iskolában - noha senkinek nincs sem emberi, sem állampolgári joga az adott álláshoz vagy meghatározott baráti, családi kapcsolatokhoz.
Az alkotmány módosítását nem tartom szükségesnek e téren. Felvethető ugyanakkor, hogy az alapjogok elvi és gyakorlati érvényesítésére indokolt külön összefogó jogszabályt alkotni a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról. Ez aztán tételesen meghatározhatja azokat a szigorú szankciókat is, amelyeket az alkotmány a diszkriminációval szemben kilátásba helyez, de nem nevesít. Ezzel kapcsolatban elöljáróban megjegyzem, hogy a társadalomra lélektanilag nem hat békéltetőn a büntetéssel való fenyegetettség. Márpedig a diszkrimináció elkerülésének előfeltétele a társadalmi megbékélés, egymás elfogadása. Sokkal nehezebb elfogadni azt, akinek a léte, a vele való kapcsolat az állandó fenyegetettség érzését kelti bennünk. A magyar nép természettől fogva türelmes, befogadó és vendégszerető. A nőkkel szemben valaha lovagias, előzékeny volt. Ennek egészen a legutóbbi időkig tapasztalható hagyományai éltek, különösen vidéken. Ami ellene hat ennek a szabad és önkéntes türelmességnek, az többek közt a fenyegetettség és a kiszolgáltatottság érzése, amit egyes túlzó kisebbségvédelmi intézkedések táplálnak a többségben. Elsősorban a polgári nevelés, valamint a deviancia elleni hatásos védelem tudja jó irányba fordítani a mai közszellemet. Másrészt az állam alkotmányos kötelezettsége különböző intézkedéseket foganatosítani a hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségének megvalósítására. Minthogy ez alkotmányos kötelezettség, a költségvetésből való finanszírozása előnyt élvez más, nem alkotmányos célok támogatásával szemben.
A törvény koncepciója - az alkotmányt követve - maga is kettős feladatot rögzít: az állampolgárokra, illetve a hatóságokra is vonatkozó, a megkülönböztetést tiltó és szankcionáló rendelkezések megfogalmazása mellett szükségesnek látja az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését támogató intézkedési tervek rögzítését, mégpedig állami feladatként. Határozott meggyőződésem, hogy az utóbbi a fontosabb. A két terület jellege élesen elválik egymástól, mert az utóbbi, noha alkotmányos, tehát előnyben részesítendő költségvetési feladatot rögzít, a többi alkotmányos alapú költségvetési feladattal versenyezve mégis csupán az adott év költségvetésében pontosítható.
Jogalkotási szinten is javaslom a két terület pontos elhatárolását. Annál is inkább, mert az esélyegyenlőség valójában többnyire nem teremthető meg az esélytelenebbek számára, csupán mérsékelni lehet a hátrányt bizonyos előnyök nyújtásával: attól, hogy rámpákat biztosítunk a közlekedési útvonalakon, a tolókocsihoz kötött ember mozgáskorlátozott marad.
A koncepció II. 3. pontja tartalmazza azt a tételt, amely az egész jogalkotás sikerének kulcsa: a diszkrimináció tilalma közjogi kérdés, közjogi viszonyokra vonatkozik, és ott az egész jogrendet át kell hatnia. Nem ütközhet azonban a magánjog területén az emberi méltóságból levezetetten érvényesülő magánautonómiával, a szabad ember választási és döntési szabadságaival. A koncepció itt elsősorban családjogi viszonyokat nevesít, de meggyőződésem, hogy a szerződési szabadságra is vonatkozik az autonómia. A magánfél nem vonható felelősségre azért, mert a piacon nem a cigány árustól vásárolt, hanem a mellette állótól, vagy mert (nemcsak a felesége, hanem) a háztartásába felfogadandó segítő kiválasztásánál is esetleg közjogilag diszkriminatívnak minősülő szempontokat érvényesít. Joga van egy-két segéd, kerti munkás, takarító alkalmazásánál akár a nem, a származás, akár a kor szerint különbséget tenni az objektíve egyformán alkalmas személyek közt. Joga van társasházépítő közösség szervezése során vagy akár személyegyesítő társaság alapításánál a neki rokonszenves, ismert vagy egyébként megbízhatónak tűnő egyénekkel társulni.
Nem szabad arra törekedni - és nem is lehet elérni -, hogy ott, ahol a szerződési szabadság vagy a családi kapcsolatok szűk köre szabadságként érvényesül, s az államnak a tartózkodást írja elő, bármely hatóság - diszkrimináció gyanújának ürügyével - beavatkozzék a magánszférába és megrontsa annak nyugalmát. Nemcsak a vélemény- és a lelkiismereti szabadság élvez elsőbbséget az állami beavatkozással szemben, hanem a személyi kapcsolatok szabadsága, a nevelés szabadsága, a lakóhely és az üzleti partner megválasztásának szabadsága, a magánalkalmazási viszony is. Általában az úgynevezett emberi jogok mind védett szabadságok is egyben. A magánember ezek gyakorlásával sem emberi, sem állampolgári jogokat nem sért.
Ezt azért kell kiemelten hangsúlyozni és szem előtt tartani, mert az elmúlt rendszerbeli jogi neveltetésünk okozta beidegződéseink miatt másodrangúnak érzékeljük a magánszféra területét. A magánautonómia biztosítását kegynek, nem velünk született alapjognak tekinti. A Munka törvénykönyvének a magánmunkaviszonyokra való alkalmazása során már eddig is születtek visszásságok. Azok kiküszöbölését a szerkesz-
- 132/133 -
tés alatt álló Polgári törvénykönyv célozza ugyan, de a koncepció elveit egy esetleg azt megelőző törvényben is meg kell előlegezni. A köz- és a magánjog egyaránt alapjogokon alapuló viszonyokat, társadalmi érintkezési területeket szabályoz, ebben egyenrangúak, és egyikük sem terjeszkedhet a másik területére.
Szeretném ezúton is felhívni a jogalkotó figyelmét arra, hogy közjogi vonalon viszont, akár nemzetközi szerződésekben is, kötelező az egyenlőként kezelés: a nemzetiség vagy állampolgárság szerinti megkülönböztetés, ha nem ez a szabályozás indítéka, tilos. Ha a csatlakozási szerződés az egységes közösségi terület mezőgazdasági kisvállalkozói között állampolgárságukra figyelemmel teremt megkülönböztetést, ha a földmagántulajdont aszerint minősíti különös rendelkezés tárgyának, hogy mely ország területén fekszik vagy mely állam polgára a tulajdonos, akkor az alkotmányellenes lesz: megtámadható és megsemmisítendő.
Érdemes figyelni arra is, hogy a diszkriminációval szembeni fellépés érdekében ránk gyakorolt nyomás mennyire a nemzetközi tőke szabad működésének lehetőségét kívánja biztosítani ott, ahol a hazai érdek, a törvényes védelem az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése alapján éppen az esélyegyenlőtlenség jogi eszközökkel történő kiküszöbölését írná elő. Így például erős nyomásgyakorlás érvényesül annak érdekében, hogy a hazai ingatlanpiacon az életmódjukkal helyhez és földhöz kötött rétegek létérdekeivel szemben is a gazdagabbak lehetőségeire legyünk tekintettel, noha az alkotmány hivatkozott szakasza szerint ezeket az önhibájukon kívül nem versenyképes személyeket a puszta tőkés érdekekkel szemben otthonuk, életvitelük és hagyományaik megőrzésében kellene legalábbis esélyessé tenni. Eközben a valódi jogsértőkkel kapcsolatban (önkéntes foglalók, közterheket nem fizetők) a sajtó toleráns hangot üt meg, hisz ezek főleg közületeket és középszintű magánérdekeket sértenek (a valódi tőke egyszerűen kivonult a lakásépítésből és lakáspiacból, így nem érdekelt a tulajdonosok védelmében).
Ha egységes jogszabályban ki tudjuk fejteni, mit értünk az emberi és állampolgári jogok körén, amelyen belül a diszkrimináció tilos, és mely körre nem terjed ki ez a tiltás, mert ott ehelyett éppen az emberi és állampolgári választás szabadságát kell védeni, hasznos munkát tudunk végezni, és az európai, sőt itt-ott világméretekben jelentkező túlzások között helyre tudjuk tenni a folyamatokat. A koncepciónak a törvény hatályáról szóló részét a fent mondottak alapján indokolt átértékelni.
A koncepció különböző hazai és nemzetközi normák felsorolásait próbálja összegezni, és azokból egy általános tilalmi listát szerkeszt mindazon társadalmi vonatkozásokról, tényekről, amelyekkel kapcsolatban a diszkrimináció tilalmának érvényesülnie kell. A koncepció szerint a leendő törvénynek "fel kell sorolnia a következő diszkriminációs alapokat, amelyek jelenlegi ismereteink szerint hátrányos megkülönböztetés alapját képezik: faji és etnikai hovatartozás, szín, nemzetiség, nyelv, fogyatékos állapot, egészségi állapot, vallás, politikai vagy más vélemény, nem [sexus], családi állapot, anyaság és terhesség, szexuális irányultság, nemi identitás, életkor, társadalmi származás, vagyoni vagy születési helyzet, egyéb helyzet". Magyarán, minden ebbe a körbe tartozik. Vigyázzunk, hogy szelet ne vessünk, mert vihart arathatunk. Az antidiszkriminációs törvény a koncepció szerint nemcsak az emberi és állampolgári jogok területén tiltaná a felsorolt okokból eredő megkülönböztetést, hanem minden téren és jogterületen.
Néhányat ezek közül külön is elemez a koncepció, dicséretre méltó szándékkal, de kevés gyakorlati rálátással. Nézzük a munkaviszonnyal kapcsolatos aggályok egy részét. Egyrészt kérdés, hogy a Munka törvénykönyve 1. §-ának (4) bekezdése biztosíthat-e kedvezőbb helyzetet külföldi munkáltatónak, mint belföldinek (jogi személyek indokolatlan előnye diszkrimináció!). Ez szerintem jelen formájában és gyakorlatában a közrendi záradékot is sérti. A koncepciót ez nem zavarja. Másrészt szerintem egyértelmű, hogy a koncepcióban felsorolt társadalmi szervezetek (egyházak) munkáltatóként is, vállalkozás kiadásánál is (tehát nem csak egyesületi tagok megválasztásánál) autonóm személyek, és választhatják a hozzájuk valamilyen okból közelebb álló partnert. Akár a képességei szerint alkalmatlanabbat is, például szociális rászorultsága miatt. A munkavállalással kapcsolatban a jogviszony mindkét oldalán tiltottnak tartott hátrányos megkülönböztetés a munkaalkalom nyújtása vonatkozásában könnyebben, de a munkáltató megválasztásánál szinte alig ellenőrizhető, márpedig a szöveg szerint az irányelv a munkavállalás területére is kiterjed.
Tudatosítanunk kell, hogy a közvetett hátrányos megkülönböztetések mögött a társadalomban többnyire józan és reális indokok állnak. Amennyiben ezeket a megkülönböztetéseket tiltani akarjuk, annak legjobb módja a statisztikailag jelentkező valószínű hátrány okainak kiküszöbölése vagy annak ellentételezése, a veszély átvállalása (akár biztosítással) a társadalom részéről. Egyébként már a közvetett hátrányos megkülönböztetés jogi megragadása is aggályos. Ugyanis az ilyen magatartás többnyire a megkülönböztetéssel vádolt indítékaiban jelentkezik, belső meggondoláson alapul, felszínre csak az eredmény jut. Ám a belső motiváció területén a jog nem illetékes. De internis non iudicat praetor, a belsőről nem mondható ítélet, vallották a rómaiak. A vélemény- és
- 133/134 -
gondolatszabadság alkotmányos alapjog. Köztudott, hogy a vagyon elleni bűncselekmények elkövetői statisztikailag nagyobb számban kerülnek ki egyes kisebbségek köréből. Köztudott, hogy a bűnelkövetés esélye statisztikailag nagyobb a már büntetett előéletűeknél. Köztudott, hogy statisztikailag nagyobb eséllyel kerülnek betegállományba a kis- és többgyermekes anyák. Ebből következően alkalmazásuk kockázata is nagyobb. Ha az e csoporthoz tartozókat alkalmazó foglalkoztatók károsodnak, sértetté válnak, a társadalom mossa kezét, noha társadalmi szinten a megnövelt kockázat ellentételezhető lenne. Egyetlen kormány sem kísérelte meg eddig, hogy e szociális veszélyek hátrányait kiegyensúlyozza valamilyen előnnyel. Hogy semleges területet említsek: a bírák fele nő. A bírónők közel fele, harmada a kora alapján szülhet vagy már vannak is gyermekei. A bírósági létszámkeretek megállapításánál mennyiben veszik ezt számításba? Tudjuk, hogy semennyire! Csoda, ha a bírósági vezető - aki pedig majd alkalmazza a diszkriminációs jogot - nem üdvözli lelkesen a szülési és gyermekgondozási szabadságról évek múltán visszatérő, három gyermeket otthon hagyó kolléganőt és igyekszik tőle szabadulni? Ami pedig diszkrimináció a javából!
Ha kriminológiai statisztikánk világosan igazolja, hogy a bűnözési visszaesés valószínűsége nagy, lehet-e kifogásolni, ha nem vesz fel egy cég pénzkezelőnek rovott múltú egyént, vagy olyan társadalmi csoporthoz tartozót, ahol ugyanez a statisztika a fokozott veszélyeztetettséget bizonyítja? Átvállalja a társadalom ilyenkor a kockázatot? Tiltsuk be a statisztikát? Nyilván oda kell hatnunk, jóval nehezebb és költségesebb módon, hogy változzék a kép.
A diszkriminációs panaszok klasszikus területe a munkapiac. Ennek a területnek van a legnagyobb gyakorlata, itt ütköznek a legélesebben a gazdasági érdekek. Kétségtelen, hogy e téren nagy a kiszolgáltatottság lehetősége, de ugyanilyen kétségtelen a munkáltatói oldal kiszolgáltatottsága is jogi vonalon az érdekvédelem szervek, valamint a tömegeknél népszerűséget kereső politikusok felé. Ki kell küszöbölni a zavart a munkaviszony megjelölései kapcsán: a magánmunkaviszony (irányított tevékenység bér ellenében) nem azonos a magánmegbízással (nagyobb önállóság), sem a vállalkozással (kockázatviselés). Nem segít a megoldásban, csak tovább növeli a zavart, ha a tervezett törvény hatálya alá tartozó viszonyt munkajogviszonynak nevezzük, mert ez azt sugallja, mintha a magánmunkáltató és a munkát vállaló közt nem jogviszony állna fenn.
Egyenlő munkáért egyenlő bért, írja elő az alkotmány. Túl kellene jutni az ilyen szocialista fogalmakon, már csak azért is, mert egyszerűen alkalmazhatatlanok. Ezt az alkotmányos tételt csak egészen megszorítva lehet értelmezni - szemben a helytelen uniós gyakorlattal. Egymás mellett dolgozó, azonos teljesítményt nyújtó, netán akkordban számoló munkások esetén felvethető ugyan a kérdés, de már a piacszabadság is gátat szab neki. Nemrég olvashattuk a Világbank jóindulatú szakértői figyelmeztetését, hogy a munkabéreknek az EU átlaghoz való közelítésével romlik hazánk gazdasági versenyképessége. Szóval akkor ránk az EU-ban nem fog állni az egyenlő munkáért egyenlő bért nemzetközi elve? Mi eleve olcsó munkaerőforrás, szegény rokon, alacsonyabb nívóra szorított társ maradunk a közösségben? A francia vagy német bérszínvonal nem ijesztő, csak a miénk? S ha ezek a különbségek megengedettek, miért csak a hazai középmunkáltató nem használhatja ki a maga hasznára a jelentkező olcsóbb munkaerőt? Ha egyenlő munkáért egyenlő bért kell adni, érvényesül ez az elv a közszolgálati média bemondóinál? A közpénzen alkalmazott szakértőknél? Vagy nagy különbségekre a tétel nem vonatkozik? El fogja hinni a jogalkotást követő közönség, hogy a beterjesztő kormány, amely az egyenlőség figyelésére tárcát alapít, etikai testületet szervez, s közben mindezek felett szemet huny, komolyan gondolja, amit hirdet? Vagy az egész politikai szépségflastrom csupán, kár vele komolyan foglalkozni?
A szociális biztonság és az egészségügy területén is bőven van teendő. Talán észlelték a koncepció szerkesztői is, hogy az idősebb emberektől magasabb utazási biztosítási díjat követelnek a biztosítók. Nyilván statisztikai adatokon alapul a díjtarifa. Diszkriminatív-e ez a magatartás? Ha igen, nem szabadna alkalmazni. Jogos kívánalom lenne az ilyen csoportok kockázatának összevonása az általános díjtételben? Vagy a szociális biztonságot ígérő alkotmány szerint itt is a költségvetésnek kellene fedeznie a többletkockázatot?
A betegség jellege szerint más-más ápolást, másmás kosztot igényelhet két egymás mellett fekvő beteg. Ők fogják elbírálni, hogy ez diszkriminatív, vagy pedig szükséges a különbségtétel? És mi lesz, ha a diétás étrendet igénylő beteg kosztja a maga nemében gyengébb lesz, mint az általános? Ketten fognak diszkriminációs panaszt tenni: miért kap az egyik diétásat, miért kap a másik jobbat? További önigazoló adminisztrációra kívánjuk szorítani az amúgy is túlterhelt egészségügyi apparátust?
A most második olvasatban is jóváhagyott szociális törvénycsomag az anyák részére munkaidő-kedvezményt enged nyugdíjba menetelükkor, gyermekenként egy évet, de csak három gyermekig. Nem érzi a jogalkotó, hogy ezzel diszkriminálja a roma és a hívő keresztény rétegeket, méghozzá teljesen értelmetle-
- 134/135 -
nül? Amellett diszkriminálja a negyedik és a további gyerekeket is! Ennek ellenére az Országgyűlés még csak foglalkozni sem volt hajlandó a köztársasági elnök figyelmeztetésével.
Ha valahol van helye a társadalmi megkülönböztetésnek, differenciálásnak, az az oktatás, a képzés területe. Maga a kötelező közoktatás az esélyegyenlőséget szolgálja politikai, társadalmi vonalon. Ám a kötelezettség mélyén egy sor szabadság rejlik, az oktatók, a tudomány művelői, a nevelést megszabó szülők szabadságai. A koncepció e szirtek közt próbál lavírozni. Egyetérthetünk az elvben rögzítettekkel, de figyelni kell arra, hogy sok a buktató! Így a "képességeinek megfelelő" megjelölés a képzéshez való jogot illetően félreérthető. Az egymásra épülő oktatási szakaszokban nemcsak a tanuló veleszületett képessége vehető számba, hanem a szerzett előfeltételek is. Ezek esélyegyenlősége viszont illuzórikus: a különböző családi hátterek nyújtotta előnyök mellett a különböző adottságú fiatalok szorgalma, hozzáállása az alkalmasságot befolyásolja, s nem is engedhető meg ennek kizárása. Másrészt ebben a vonatkozásban tág tere nyílik ugyan a hátrányok kiküszöbölésének, de az eszközök igénybevétele nem kényszeríthető ki. A segítséget elutasító egyéni vagy szülői döntés okozta hátrány későbbi figyelembevétele viszont már nem diszkrimináció, hanem a szerzett adottság szükséges tudomásulvétele. A szülőket megilleti gyermekeik nevelése meghatározásának alkotmányos joga. A nekik e szempontból megfelelő iskolák létrehozására igényük, joguk van. Az ezekbe való felvétel az előfeltételek vállalásához köthető, bár ez különbségtétel. De válogathat a szülő a gyermeke számára társadalmi példát megtestesítő tanár meggyőződése, erkölcsisége (akár szexuális irányultsága) szerint is, mert alapjoga dönteni arról, kivel osztja meg a nevelés feladatát. Az azonos bánásmód az oktatásban nem jelentheti a kedvező előfeltételek kialakításának tilalmát. Az állami eszközökből biztosított megfelelő alapoktatás mindenkinek jár; ugyanakkor kifejezetten lehetővé kell tenni, hogy a lemaradók felzárkóztatására létesített intézmények működése eltérhessen a rendes oktatás rendjétől, előnyöket nyújtson a felzárkózni készeknek. Ugyanígy kifejezetten lehetővé kell tenni, hogy a többletteljesítményre képesek kibontakoztathassák e tehetségüket a társadalom érdekében, valamint a maguk hasznára.
A diákszervezetek alakulásánál az egyesülési szabadság alapjogából kell kiindulni, és szűkítően kell értelmezni a meg nem engedett kizárás megállapítását. Elképzelhető akár nemek, akár korosztályok, akár az érdeklődés vagy a szabadidő eltöltése, de akár nemzetiség, nyelv, vallás, politika szerint szerveződő csoport. Sem szervezésük, sem a csatlakozás nem üldözhető jogilag, mivel az alapszabadságot teljesít ki. Kényes terület az oktatásban a pedagógus felelősségének kérdése. Úgy vélem, az intézmény vezetőjét - kivált mivel az oktatók megválogatásának törvényi lehetősége nem adott - nem lehet a koncepció által javasolt mértékben felelőssé tenni a pedagógusok magatartásáért. A pedagógusok felkészítése az egyenlő bánásmód megfelelő alkalmazására az országos pedagógusképzés feladata. A koncepció szövege egyébként tág teret nyújt az ellenkező hatásra is: eszközt ad az intézményvezetőnek a nem kedvelt kollégáktól való megszabadulásra, kivált a még tárgyalandó fordított bizonyítási teher mellett. Nem a gyerek lesz kiszolgáltatott, hanem a pedagógus, kétfelé is.
A koncepció az áruk cseréje és a szolgáltatások nyújtása terén is érvényesíteni kívánja elveit. Az áruk mindenfajta cseréjét védi a piacgazdaság alkotmányos elve. Ha például a kereskedő egyeseknek hajlandó hitelt nyújtani, másoknak nem, az nem diszkrimináció. Ha a vendéglátóipari létesítmény a többi vendégre tekintettel megköveteli a józanul, tisztességes öltözékben való megjelenést, az nem diszkrimináció - annak ellenére, hogy egyes rétegeket, csoportokat esetleg nagyobb mértékben érinthet, mint másokat. Arra persze ügyelni kell, hogy ez ne legyen megalázó, megszégyenítő, ameddig az érintettet hibáján kívül érinti. De itt felettébb kockázatos büntetőjogi eszköztárat bevetni. Kivált, ha az alább következők szerint eleve a vizsgálat alá vont köteles védekezni. A mai tanúzási készség mellett nem várható, hogy épp a kedvezményezett vendégek, vevők álljanak ki adott esetben a megvádolt mellett.
Kérdés, kell-e az egyenlő elbírálás megvalósulásához külön intézményrendszer? A kormány máris minisztert rendelt a feladathoz, vagyis a kérdés valószínűleg már eldőlt. A koncepció azonban nem elégszik meg ennyivel. Indokolásként uniós irányelv előírására hivatkozik: egyenlőség-hatóságot, bizottságot szervezne. Úgy vélem, az irányelv javasolta testület egyetlen jogköre sem olyan, amely kívül esne a polgári jogok biztosának hatáskörén. Kár emellé még egy intézményt létrehozni. A diszkriminációs vizsgálatok alanya is általában hatóság, közszolgáltató lesz, hisz az a közjog területén érvényesül. Munkaügyekben van illetékes bíróság. A magánszemélyek autonómiája miatt - az előzőekben elmondottak szerint - rájuk jószerivel csak a büntetőjog által nevesített esetekben terjedhet ki a vizsgálat. Az iskolákban is van ombudsman.
Egyedül a tervezett bírságolási és perindítási jogkör nem szerepel a polgári jogok biztosa eszközeinek sorában. Ezekkel kapcsolatban azonban a hasonló ügyészi jogkör sem állta ki az alkotmányosság próbáját, nem fogja kiállni az új intézményé sem. Ha min-
- 135/136 -
denáron külön szervben gondolkodunk, annak szakbíróságnak kell lennie, már csak a hatalmi ágak elválasztása miatt is. Ha tehát mégis szervezünk "bizottságot", annak a bírói hatalmi ágon belül, a politikától függetlenül kell megalakulnia. A kormányjavaslat átpolitizálná a kérdéskört, és ez komoly veszélyt jelent. Esetleg az Országos Igazságügyi Tanács területenként jelölhetne ki szakosodott bíróságokat.
Az egész koncepció egyik alapvető gondolata, hogy jogsegélyt kell nyújtani a megkülönböztetést elszenvedők számára. Valóban, védeni kell a hátrányos helyzetű személyeket - de nem mindenáron! Még ha a közösségi jog mást ír is elő, abszurdumnak tartom ezekben az ügyekben a bizonyítási teher megfordítását, puszta állítás alapján, "minden peres eljárásban". Ha valaki azt állítja, hogy a szomszéd lekicsinylőn gondolkodik róla származása miatt, és a panaszolt nem tudja bizonyítani, hogy hogyan gondolkodik, úgy el fogják marasztalni? Ezzel a társadalmi békétlenség, a magánbosszú, a politikai ellenfelek kiküszöbölése, éppen a szigorú, következetes vezetők, tanárok állandó zaklatása következnék be, ami megengedhetetlen.
Az actori incumbit probatio (az állító bizonyítani tartozik) nem önkényes elv, hanem az alkotmány és több nemzetközi egyezmény által biztosított fair eljárás sarkköve; nem is beszélve arról, hogy a negatívum egyébként is bizonyíthatatlan. Emellett a legtöbb diszkriminációs ügy mérlegelésen alapuló döntést kíván, állítás feszül szembe tagadással - ha itt eleve a panaszosnak adunk igazat, azzal a teljes törvény komolyságát veszélyeztetjük. Az esetek többségének nincs párhuzamos azonos eset változata, amit bizonyítékként, példaként lehetne felhozni.
A munkaügyi perekben is - ismereteim szerint - a ló másik oldalára kerültünk. Ha a büntetőeljárásra nem vonatkozik a bizonyítási teher megfordítása a koncepció szerint sem, akkor mire vonatkozik? Polgári per a legtöbb esetben nem indítható; többnyire nincs megfogható anyagi kár, legfeljebb személyiségi jog sérelme miatti sérelemdíj követelhető. Szabálysértésként nevesítve a sérelmeket, azokra áll a büntetőeljárási elv. Mit jelent hát a "valamennyi peres eljárás"?
A koncepció az általa elképzelt egyenlőség-hatóságot bírságolási joggal ruházná fel. Ha a pénzbírságot nem bíróság állapítja meg és ellene az elmarasztalt csak az államigazgatási eljárás általános szabályai alapján élhet jogorvoslati kérelemmel, akkor a bíróság csak a jogszerűséget vizsgálhatja, a tényállást nem. Ez csaknem minden panaszt sikeressé tenne. Ha nem bíróság szabja ki a bírságot, rendes perben kell a panasz lehetőségét biztosítani, mégpedig a rendes bizonyítási szabályok szerint. Az egész szankciórendszerrel kapcsolatban aggódom azon, hogy az a koncepció szerinti formájában teljes társadalmi békétlenséget okozna, a lumpen elemek biztatását, a jogbiztonság alkotmányos értékének súlyos veszélyét jelentené. A polgári jog kapcsán egyeztetni kellene az új Polgári törvénykönyv kodifikációs bizottságával, nehogy keresztezzék a készülő szabályozást.
A koncepció legelőremutatóbb és legtöbb eredménnyel - persze, nem látványos vagy gyors eredménnyel - kecsegtető része az Országos Esélyegyenlőségi Program; ezért is sajnálatos, hogy a koncepció szerint a törvényben ez a fejezet a szankciórendszer után következne. Feltétlenül fordítottnak kell lennie a sorrendnek: előbb kell a programot megtervezni és megvalósítását elkezdeni, s annak tapasztalatait felhasználni a törvényi tiltások rögzítésénél. Ha a program elindítására csak kellő mennyiségű bizottsági tapasztalat birtokában kerülne sor, az ebben a ciklusban meg sem indítható, holott valóban nagy szükség lenne rá.
Az Alkotmány 70/A. §-a (3) bekezdésének érvényre juttatása érdekében nagyon sok mindent kellene még tenni - többnyire nem jogi szankciók, hanem költségvetési ráfordítások, politikai (és iskolai) nevelés, felvilágosítás révén. A terrorizmus vonatkozásában kezdünk eljutni oda, hogy nem megállítható, amíg a biztató háttér ellen nem lépünk fel erélyesen, nem büntetjük a tettessel együtt az őt felbujtó vagy hallgatólag támogató szervezetet is. Ám ugyanez sok más területen is áll. Általában tudatosítani és jogszabállyal is támogatni kellene minden téren a szabadság-felelősség fogalompár megjelenését. A diszkriminációnál ez azt jelenti, hogy az indokokat mérlegelni kellene. Nem faji (nemi stb.) megkülönböztetés, ha a statisztikailag nagyobb biztonságot keressük zárt fajú kötelmeknél, még akkor sem, ha ez itt-ott igazságtalan megkülönböztetést okoz.
A magam részéről úgy vélem, elsősorban neveléssel, tanulmányi ösztöndíjakkal, szociális lakásokkal, egészségügyi propagandával, szociális munkalehetőségekkel kell harcolnunk a diszkrimináció ellen. Azokat az értékeinket és forrásainkat, amelyek a globalizáció és a piacok megnyitása során elveszhetnek számunkra, idegen érdeket, hasznot szolgálva, meg kell menteni, akár a protekcionizmus vádját is vállalva mindaddig, amíg a mi érdekünk nem válik azonossá az uniós csatlakozás révén a nyomást gyakorlók érdekével. Arra kell azokat fordítanunk, hogy a terhes örökségünk okozta indokolatlan különbségeket mielőbb felszámoljuk. Ismerjük be, ezzel nem az a baj, hogy nem tudjuk, hol és hogyan kell segíteni, hanem hogy mindig másra kell a pénz. Ezzel kapcsolatban arra hivatkozom, ami az alkotmányos értékrendek szerinti költségvetési prioritásokról már gyakran elhangzott: közpénznek elsősorban alkotmányos célokra kell jutnia. ■
Visszaugrás
