A felperes néhai H. J.-né eltartottnak a testvére a törvényes öröklés rendje szerinti örököse, az alperesek az eltartott szomszédai voltak. Az eltartott J.-n a felperes pedig B.-n élt, a felperes évente két-három alkalommal látogatta meg testvérét.
Az eltartott havi 14 000 forint nyugdíjjal rendelkezett, 1994 őszéig önmagáról gondoskodott, tartásra és gondozásra nem szorult. 1994. október 14-én tüdőgyulladást kapott, melyből felgyógyult, majd október 28-án érsebészeti problémával került kórházba, ahol 1994. november 13-ig állott kezelés alatt. Ezt követően már ágyban fekvő beteg volt, ügyeit a részére már korábban is segítséget nyújtó alperesek intézték, a II. r. alperes várta haza a kórházból, majd az alperesek gondozták, ápolták és teljes körű ellátást nyújtottak a részére.
1994 november elején az eltartott az alperesekkel tartási szerződést kívánt kötni. A helyi polgármesteri hivatal tanácsára a tartási szerződés elkészítése érdekében őt dr. K. K. ügyvéd a titkárnőjével felkereste, az eltartottal elbeszélgetett, és ennek alapján meggyőződött arról, hogy az eltartott szellemi állapota megfelelő. Kioktatta őt a tartási szerződés lényegéről, majd a szerződés írásba foglalása után észlelte, hogy az eltartott aláírása olvashatatlan, ezért annak elkészítését nem vállalta, közölte, hogy a szerződés elkészítéséhez közjegyző közreműködése szükséges.
1994. november 14-én dr. B. G. közjegyző kereste fel az eltartottat a lakásán, aki szintén azt állapította meg, hogy az eltartott tudata tiszta, de látásromlása miatt nevének aláírására és olvasására képtelen, ezért a tartási szerződést annak írásba foglalása után az eltartott előtt felolvasta, majd az eltartott kinyilvánított egyetértése után azt két tanú jelenlétében aláírta.
A tartási szerződés tartalma szerint az alperesek vállalták, hogy az eltartottat élete végéig élelmezik, ápolják, gyógykezeltetik, ruházatát és lakását tisztán tartják, végül illően eltemettetik. Ezzel szemben az eltartott rájuk ruházta a tulajdonában álló házasingatlant, mezőgazdasági ingatlanát, értékpapírjait és ingóságait.
1994. december 28-án az eltartott meghalt.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az eltartott és az alperesek között létrejött tartási szerződés a Ptk. 17. és 18. §-ai alapján illetőleg a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése és 202. §-a alapján semmis.
Az alperesek ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.
A bíróság jogerős ítéletével a keresetet elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az eltartott a szerződés megkötésekor cselekvőképes volt, ezt több tanú igazolta, többek között a közjegyző titkárnője, az eltartott háziorvosa, de ezt a következtetést lehetett levonni a felperes fiának a tanúvallomásából is. A Ptk. 200. §-ának (2) bekezdésében írt semmisségi okkal kapcsolatban a bíróság kifejtette, hogy a szerződés nem ütközött a jó erkölcsbe, mert a felperes levelei már a korábbi évekre visszamenően is bizonyították az alpereseknek az eltartotthoz fűződő jó viszonyát és az általuk nyújtott segítséget, továbbá az orvosszakértői vélemény sem tartalmaz olyan megállapítást, hogy az alperesek a szerződés megkötésének időpontjában az eltartott közeli halálának bekövetkeztére számíthattak volna. Alaptalannak ítélte a felperesnek a Ptk. 202. §-ában foglalt uzsorás szerződésre való hivatkozását is, figyelemmel arra, hogy a tartási szerződés ún. "szerencsejellegű" szerződés, melyben a szolgáltatások egyenértékűsége, az arányosság kérdése a szerződés érvényességét nem befolyásolja. Végül alaptalannak minősítette a felperesnek azt a kereseti kérelmét is, hogy a szerződés megkötése a kötelező alakiság megsértésével történt, mert a Ptké. 38. §-ának (3) bekezdése szerint a közokirat minden más alakszerűséget pótol, így a tartási szerződés közokiratba foglalása a szerződés érvényességéhez szükséges alakisághoz képest többletgaranciát tartalmaz. Ezzel kapcsolatban arra is rámutatott, hogy az eltartott szerződési akaratát a közjegyző nem befolyásolta, hiszen a tartási szerződés megkötésére irányuló szándékát az eltartott már korábban, ügyvéd előtt is egyértelműen kifejezésre juttatta.
A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, melyben jogszabálysértésre hivatkozva megismételte azt az álláspontját, hogy a szerződés nem felelt meg a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 111. §-ában írott, a közjegyzői okiratra meghatározott feltételeknek, mert az eltartott látásromlása nem nyert bizonyítást, így a közjegyző aláírása az eltartott aláírását nem pótolhatta, tehát a szerződés a kötelező alakiság megsértésével jött létre. Fenntartotta azt a perbeli előadását, mely szerint a szerződés a Ptk. 202. §-a szerinti uzsorás szerződés volt, és tévesnek állította azt a megállapítást, hogy a tartási szerződés szerencse-jellege folytán a feltűnő értékkülönbözet megállapítása kizárt. Kifogásolta, hogy a bíróság a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdésére alapított semmisségi okot: a jó erkölcsbe való ütközést nem is vizsgálta, továbbá állította, hogy a szerződés a Ptk. 586. §-ának (1) bekezdését is sértette, mert az alperesek az eltartottról csak másfél hónapig gondoskodtak.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta, a következők miatt.
A Ptk. 586. §-ának (2) bekezdése a tartási szerződés érvényességét írásbeli alakhoz köti. A másodfokú bíróság helyesen mutatott arra, hogy a közjegyzői okirat a Ptké. 38. §-ának (3) bekezdése szerint minden más alakszerűséget pótol, a közjegyző által a törvény által megszabott alakban készített és aláírt szerződés érvényessége pedig az 1991. évi XLI. törvény 117. §-ának (3) bekezdésére hivatkozással azért nem támadható, mert az eltartott az aggálytalan tanúvallomások szerint, de az iratokhoz csatolt és az eltartott által 1994 októberében aláírt nyugdíjszelvényből is megállapíthatóan a szerződés megkötésekor a nevének olvasható aláírására nem volt képes.
A tartási szerződés az eltartott haláláig, tehát határozatlan időtartamra kötött szerződés, melynek egyik alapvető eleme a kockázatvállalás, ezért a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értéke közti aránytalanság utóbb nem eredményezheti a szerződésnek a Ptk. 201. §-ának (1) bekezdése szerinti érvénytelenségét. A Ptk. 202. §-a szerinti uzsorás szerződés a feltűnően értékaránytalan szerződés minősített esete, mely többlettényállásként feltételezi, hogy az előny kikötése a másik fél helyzetének kihasználásával történt. Mivel a tartási szerződés esetében - annak szerencse-jellege folytán - önmagában a feltűnő értékaránytalanság sem eredményez érvénytelenséget, a felperes által hivatkozott uzsora semmisségi okként való megállapítása szóba sem jöhet.
A Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése értelmében semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik. Az erre hivatkozó felülvizsgálati kérelem az első és másodfokú bíróság ítéletének részletes indokolása szerint minden alapot nélkülöz. Az orvosszakértői vélemény szerint az alperesek az eltartott betegségéből, illetve betegségi állapotából nem tudhattak arról, hogy az eltartott halála rövidesen bekövetkezik.
A tartási szerződés nem teljesítése vagy nem megfelelő teljesítése nem eredményezheti a szerződés érvénytelenségének utólagos megállapítását, csupán arra ad alapot, hogy a tartási szolgáltatások jogosultja a szerződés megszüntetését kérje. Ez a jog azonban csak a tartási szerződés jogosultját illeti meg; ha életében a szerződés megszüntetése iránt pert nem indított, halála után más személy ilyen per megindítására nem jogosult (Ptk. 658. § (1) bekezdése, BH 1996/12/641.) [Legf. Bír. Pfv. II. 21. 089/1997.].
A felperesek és az I. r. alperes házastársak voltak, a II. r. alperes pedig az I. r. alperes édesanyja. A házasságot a bíróság 1977-ben felbontotta. Az I. r. alperes 200 000 forintot fizetett ki 1990 márciusában különvagyoni pénzéből a felperes tulajdonába került lakás megváltási ár tartozására, és az ingatlan jelzálogjoggal biztosított 540 000 forint kölcsönt és járulékait a házasság fennállása alatt fizették ki. A lakást és a II. r. alperes családi házát a későbbiek során elcserélték egy másik ingatlanra, ami az alperesek 1/2-1/2 arányú közös tulajdonába került. A felperes előbb végrendelettel kívánta illetősége felét az I. r. alperesnek juttatni a 200 000 forint és 540 000 forint megfizetése ellenében, majd 1994. június 28-án közjegyzői okiratot készítettek. Ebben rögzítették az említett kifizetések tényét és azt, hogy emiatt az ingatlan 1/4 része a Csjt. 27. §-ának (I) bekezdése szerint az I. r. alperes ingatlan-nyilvántartási tulajdona és ebben hozzájárultak, hogy ezt az ingatlan-nyilvántartás feltüntesse.
A felperes keresetében a szerződés érvénytelenségének megállapítását és az eredeti állapot helyreállítását kérte. Ebben arra hivatkozott, hogy az okiratot szerkesztő közjegyző - mint jogi szakértő - a jogszabályok tartalmára nézve nyilvánvalóan téves tájékoztatást adott a feleknek, az I. r. alperest pedig a kölcsönök visszafizetése okán tulajdonjog nem, csupán megtérítés illeti.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Ítéletének indokolása szerint a felperes szerződési akarata nem a közokiratba foglalt tájékoztatás hatására alakult ki, az 1/4 hányad átruházására irányuló szándék ettől függetlenül már ezt megelőzően fennállott.
A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet helybenhagyta. Az ítélet indokolását kiegészítette azzal, hogy a Csjt. 27. § (1) bekezdésében foglalt törvényi vélelem folytán az I. r. alperes visszterhes szerződéssel szerzett 1/2 illetőség a házastársak tulajdona lett, ezért a közjegyzői tájékoztatás nem volt téves. Azt pedig, hogy illetőségét teljes egészében különvagyonából szerezte meg, a felperes maga sem állította. A szerződés megkötésével a felperes arról mondott le, hogy különvagyoni igényét érvényesítse.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt, kérte annak megváltoztatását, keresetének való helytadást. Érvelése szerint a Ptk. 206. §-ának megsértésével hozta meg a másodfokú bíróság a határozatát, ezen túlmenően anyagi jogszabályt is sért az ítélet: a Csjt. 27. §-ára alapított döntés nem helytálló. Vitatta annak megállapítását, hogy a közjegyző tájékoztatása nem volt nyilvánvalóan téves. Megismételte, hogy a közös szerzés vélelmére az okirat utalást sem tartalmaz, csak a közös kölcsöntörlesztést jelöli meg tulajdonjogot keletkeztető jogi ténynek, aminek alapján az alperes legfeljebb elszámolási igény illetné. Hivatkozott arra is, hogy a különvagyon iránti igény érvényesítéséről lemondás a megállapodás kiterjesztő értelmezése és az igényérvényesítés nem évült el, mert tévedése felismerésekor azt nyomban érvényesítette.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A nem vitás tényállás szerint a házasság fennállása alatt a házastársak különvagyonaikkal rendelkeztek. A rendelkezési jog a Ptk. 112. § (1) bekezdésében felsorolt jogok gyakorlására egyaránt kiterjed és a Csjt. csupán a különvagyon felhasználásával kapcsolatban tartalmaz kötöttségeket [Csjt. 29. § (3), 32. § (2) és (3) bekezdés], az alvagyonok vegyülése tehát nem kizárt. A Csjt. 31. § (2) bekezdésében foglalt törvényi szabályozás biztosítja az életközösség megszűnésekor az alvagyonok közötti megtérítési jogosultságot. Ebből következően megtérítésre az alvagyonok között az életközösség fennállása alatt is sor kerülhet. A Csjt. 31. § (2) bekezdése nem mondja meg, hogy a megtérítésnek tulajdoni hányadban vagy pénzben kell-e történnie. A bírói gyakorlat alakította ki, hogy mi a helyes megtérítési mód a törvény alapján, de figyelemmel a Csjt. 27. § (2) bekezdésében biztosított szerződési lehetőségre, a felek a törvényi rendelkezéseitől eltérően határozhatják meg, hogy mely vagyon kerül a közös, illetve a különvagyonba. Ebből következően a feleknek jogában áll tulajdoni hányadban kielégíteni a megtérítési igényt, nem voltak kötve az arányokhoz sem, és nem volt akadálya annak sem, hogy különvagyonnak a közös vagyonba történő "utalásáról" rendelkezzenek.
A perbeli közokirat a fentiek szerint "megtérítésnek" felel meg, amelynek az I. r. alperesi különvagyon és részben közös vagyon vegyülése volt az indoka.
Az érvényesen létrejött szerződés jogkövetkezménye, hogy attól utóbb egyoldalúan egyik házastárs sem térhet el, nem teheti vitássá, hogy a szerződésben feltüntetett egyes vagyontárgyak a közös vagyonhoz vagy valamelyik fél különvagyonához tartoztak, helye volt-e a szerződéssel rendezett megtérítési igénynek. Annak azonban nincs akadálya, hogy bármelyik házastárs megtámadja a szerződést, ha erre a Ptk. lehetőséget ad. A megtámadásra a Ptk. 235-236. §-ai irányadók.
A perbeli esetben miként azt az elsőfokú bíróság helyesen megállapította - a fent kifejtettek miatt - nem volt nyilvánvalóan téves a közjegyző tájékoztatása és egyébként sem ez befolyásolta a felek szerződési akaratát, ezért a Ptk. 210. § (2) bekezdése alapján a felperes okkal a szerződés érvénytelenségére nem hivatkozhat.
A felülvizsgálati kérelemnek a megtámadási határidő "elévülésére" vonatkozó rendelkezése ugyancsak alaptalan, mert a kereset elutasítására nem ebből az okból került sor.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. II. 22. 689/1998. szám).
A súlyosan mozgássérült örökhagyó az 1976. május 6-án kelt írásbeli magánvégrendeletében minden vagyonát egymás között egyenlő arányban leányára: az I. r. felperesre, valamint két testvérére: az alperesekre hagyta. Rendelkezését azzal indokolta, hogy így kívánja elismerni és viszonozni azt a támogatást és gondoskodást, amelyben gyógykezeltetése, illetőleg háza építése során szülei és testvérei részesítették.
Az örökhagyó 1982. október 16-án házasságot kötött a II. r. felperessel.
Az örökhagyó 1992. szeptember 25-én bekövetkezett halála után indult hagyatéki eljárásban az I. r. alperes által a szülői házban megtalált és a közjegyzőnek bemutatott végrendeletet az I. r. felperes érvényesnek fogadta el, a II. r. felperes azonban vitatta annak érvényességét. A felek "hosszas tárgyalást követően egyezséget kötöttek, amelyben megállapodtak abban, hogy a végrendeletet a hagyaték átadásánál félretenni kérik". Az I. r. felperes valamint az I-II. r. alperesek elismerték a II. r. felperesnek a hagyatékban lévő személygépkocsi 1/2 tulajdoni hányadára házastársi vagyonközösség címén támasztott igényét és kérték a gépkocsi 1/2 részének a kihagyását a hagyatékból. Megállapodtak abban is, hogy a gépkocsinak a hagyatékba tartozó 1/2 tulajdoni hányada a II. r. felperes tulajdonába, míg az ingatlan 2/5 részben az I. r. felperes, 1/5 részben a II. r. felperes, 1/5 részben az I. r. alperes és 1/5 részben a II. r. alperes tulajdonába kerül. A megállapodás szerint "az I. r. felperes, valamint az I-II. r. alperesek tulajdoni hányadára a II. r. felperest 10 évi időtartamra: 2003. január 22-ig haszonélvezeti jog illeti meg, az ingatlan bármikor történő értékesítése esetén azonban a tulajdon átruházásához hozzá kell járulnia, a haszonélvezeti jogáról ellenérték nélkül le kell mondania és a lakásból ki kell költöznie".
A közjegyző az egyezséget jóváhagyta. Megállapította, hogy a személygépkocsi 1/2 része házastársi vagyonközösség jogcímén a II. r. felperest illeti meg, a hagyatékot pedig az egyezség alapján adta át a peres feleknek. Utóbb a felperesek által beszerzett írásszakértői vélemény megállapította, hogy a végrendeleten lévő névaláírás nem az örökhagyótól származik. E szakvélemény alapján a felperesek az egyezséget a Ptk. 210. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel megtámadták. Arra hivatkoztak, hogy közös téves feltevésben voltak, mert nem volt tudomásuk arról a tényről, hogy a végrendeleten lévő névaláírás nem valódi.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A végrendeleti tanúk vallomása és a kirendelt írásszakértő véleménye alapján megállapította, hogy a végrendeleten szereplő névaláírás az örökhagyóé. "Ebből következően pedig a felek nem lehettek tévedésben, ha az egyezséget a végrendelet érvényességének tudatában kötötték meg. Utalt az elsőfokú bíróság arra is, hogy a II. r. felperes a hagyatéki eljárás során vitatta az örökhagyói aláírás valódiságát, így a Ptk. 210. §-ának (3) bekezdése szerinti megtámadási okra alappal abban az esetben sem hivatkozhatna, ha a végrendeleten szereplő aláírás hamisított volna".
A másodfokú bíróság az első fokú ítéletet a per főtárgya tekintetében helybenhagyta. Ítéletének indokolása szerint az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, így helyes az a kereset elutasítását eredményező megállapítása is, hogy a végrendelet nem hamis. Az elsőfokú bíróságnak azonban elsődlegesen akkor kellett volna állást foglalnia, hogy a kérdéses egyezség kölcsönös téves feltevés címén való eredményes megtámadásának a feltételei megvoltak-e vagy sem. A másodfokú bíróság álláspontja szerint ezek a feltételek nem álltak fenn, így az elsőfokú bíróság a végrendelet érvényes vagy érvénytelen voltának eldönthetősége érdekében szükségtelenül foganatosított bizonyítást és szükségtelenül foglalt állást ebben a kérdésben. Az adott esetben ugyanis az alpereseket a végrendelet érvényességének feltételezése nem indíthatta olyan egyezség megkötésére, amelynél fogva a felperesek a köteles résznél nagyobb mértékben részesültek a hagyatékból; elfogadható tehát az az alperesi állítás, hogy az egyezség kötés indoka részükről a felpereseknek méltányosabb részesítése volt. Ugyanakkor a felpereseknek már az egyezségkötés előtt kételyei voltak a végrendelet érvényességét illetően. Mindez azt bizonyítja, hogy az egyezségkötés célja "a jogviszony körüli bizonytalanság végleges eloszlatása volt". Ez pedig a Ptk. 240. §-ának (4) bekezdése értelmében a tévedés jogcímén való megtámadás lehetőségét is kizárja. Ehhez képest a végrendelet érvényes vagy érvénytelen voltának nem volt jogi jelentősége, így a további bizonyítást a másodfokú bíróság mellőzte.
A jogerős ítélet ellen a felperesek felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek a téves feltevésre alapított megtámadás tekintetében meghozott keresetet elutasító rendelkezését - részben eltérő jogi indokból - helytállónak találta.
A hagyatéki eljárásról szóló 6/1958. (VII. 4.) IM rendelet (He.) 58. §-ának (3) bekezdése - a He. 53. §-ának (4) bekezdése szerinti osztályos egyezség mellett - lehetőséget biztosít az örökösöknek más típusú egyezség kötésére, amelyben az esetleges
vitás kérdésekről a hagyatéki vagyonnak az öröklés rendjétől eltérő megosztásáról rendelkeznek. A közjegyző által alakszerű végzéssel jóváhagyott ilyen egyezségnek a bírói egyezséggel azonos hatálya van. Ez az eljárásjogi egyezség azonban anyagi jogi szempontból megállapodás: azaz szerződés, amelynek alapja az egyezséget kötő felek közti öröklési jogviszony; nincs viszont olyan korábbi szerződés, amelyet az egyezséggel módosítanának. Ennek folytán a Ptk. 240. §-ának (4) bekezdése az adott esetben nem alkalmazható.
A hagyatéki eljárás során kötött egyezség azonban - mint az örökösök megállapodása - az általános ügyleti megtámadási alapokon éppúgy megtámadható, mint más jogügylet, így megtámadható abból az okból is, hogy azt a felek ugyanabban a téves feltevésben kötötték meg. A megtámadás feltétele, hogy a közös téves feltevés olyan lényeges körülményre vonatkozzon, amely meghatározó volt a megállapodás létrejöttében és ennek fennállását az arra hivatkozó félnek kell bizonyítania.
Az adott esetben az eljárt bíróságok az egyezségkötés körülményeire, a szükséges bizonyítást lefolytatva és a bizonyítási eljárás anyagát összességében értékelve jutottak arra a következtetésre: a felperesek nem tudták bizonyítani, hogy a feleket az egyezségkötésre a végrendelet érvényességének feltételezése indította. Ennek megállapításánál a Pp. 206. §-ának a bizonyítékok értékelésére vonatkozó rendelkezéseit nem sértették meg, indokolási kötelezettségüknek eleget tettek.
A másodfokú bíróság okfejtése mellett a Legfelsőbb Bíróság kiemeli: a felek éppen a végrendelet "félretételével" kötöttek olyan egyezséget, amelyben a végrendeleti örökösök a köteles részt meghaladó mértékben részesítették a törvényes örökösöket a hagyatékból, ebből pedig a felperesek állítása szerinti következtetésre nem lehet jutni. Éppen ellenkezőleg: az egyezségkötés feltételezhető indokaként inkább az fogadható el, hogy a végrendelet érvényességével kapcsolatos felperesi aggály miatt az esetleges hosszadalmas bírósági eljárás megelőzése céljából kívánták az alperesek az öröklési jogi vitát a felperesek méltányos részesítése mellett lezárni.
A közös téves feltevés bizonyítottságának hiányában pedig annak valóban nincs jelentősége, hogy a vitás végrendelet érvényes volt-e vagy sem.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet - indokolásbeli módosítással - hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. V. 20. 563/1997. szám). ■
Visszaugrás
