A cselekvőképesség szabályozása a polgári jognak az a területe, amelynek az egész jogrendszerre kiható jelentősége van. Ez határozza meg ugyanis, hogy az általános, egyenlő és feltétlen jogképességgel rendelkező ember milyen feltételekkel tehet - személyi és vagyoni jogkövetkezmények kiváltására szolgáló - jognyilatkozatot. A jognyilatkozat nem más, mint az ügyleti akarat kifejezése bizonyos joghatás elérése érdekében. Egy vagy több jognyilatkozatból áll össze a jogügylet, amelyhez a jog éppen azért fűzi a célzott joghatás beálltát, mert a nyilatkozatban (nyilatkozatokban) kifejezésre jutó szándék (akarat) erre irányult.[1]
A cselekvőképesség az embernek az a képessége, hogy a maga nevében, saját személyében érvényes jogügyletet köthet, másképp fogalmazva saját cselekményeivel jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat. A jog feltételezi, hogy minden nagykorú személy képes saját érdekeit felismerni, ennek megfelelő akaratot kialakítani és azt (kétséget kizáró módon) kinyilvánítani. A megfelelő akarat kialakításába beleértendő az is, hogy képes nyilatkozatának jogkövetkezményeit átlátni, amelyeket viselnie kell. Ez a jogügyletek tételére való alkalmasság, más szavakkal az ügyek viteléhez szükséges belátási képesség. Hogy a jognyilatkozat tételekor ez a belátási képesség fennáll-e vagy sem, ténykérdés: a cselekvőképesség elismerése vagy el nem ismerése ennek a tényhelyzetnek a jogi minősítése. Az általános szabály - természetesen - a cselekvőképesség elismerése: cselekvőképesnek kell tekinteni minden embert, akinek cselekvőképességét a törvény nem korlátozza vagy zárja ki. A (teljes) cselekvőképesség el nem ismerése kivételes: a jogintézmény lényegéből adódóan csak akkor kerülhet rá sor, ha az érintett személynek a belátási képessége a jogügylet megkötésekor hiányzik vagy csökkent. Ezekben az esetekben ugyanis a jog nem ismerheti el őt teljesen cselekvőképesnek, mert ezáltal érdekeivel, akaratával ellentétes cselekvésekre, olyan jogkövetkezmények viselésére kényszerítené, amelyeknek a felismerésére saját maga képtelen volt. Ugyanakkor a forgalom biztonsága is megkívánja, hogy ne csak az érintett személy, hanem a vele jogi kapcsolatba lépők is tisztában legyenek partnerük belátási képességének meglétével vagy fogyatékosságával, ezért szükséges a cselekvőképesség mint jogi minősítés pontos és világos szabályozása.
A belátási képesség hiányának vagy korlátozottságának oka lehet az életkor (kiskorúság), vagy - ettől függetlenül is - bizonyos mentális képességek hiánya. Az utóbbinak a 14. életévüket betöltött személyeknél van relevanciája. A mentális képességek zavarai közül az értelmi- és a pszichoszociális fogyatékosság (régebbi kifejezéssel pszichiátriai vagy elmebetegség), a szenvedélybetegség és az időskori demencia lehet kihatással a cselekvőképességre. A szabályozás szempontjából fontos megkülönböztetnünk az ezekben szenvedő mentális sérülteket más fogyatékosoktól: a mozgásszervi, látás, hallásszervi valamint más, kellő értelmi képességgel rendelkező és pusztán a kommunikációjukban korlátozott személyektől[2]. Míg az utóbbiaknál elsősorban a jognyilatkozat kinyilvánítása igényel az általánostól eltérő szabályokat (pl. szigorúbb alakiságot a szerződések megkötésénél, végakarat kifejezésénél, jeltolmács igénybevételét hatósági eljárásokban), az értelmi képességeikben korlátozottak alapvetően más jellegű segítségre szorulnak: arra, hogy egy másik személlyel együtt tegyenek vagy egy másik - az érdeküket és akaratukat felismerő és kifejezésre juttatni tudó - személy tegyen helyettük jognyilatkozatot. Tekintettel arra, hogy a jognyilatkozat tételének ilyen korlátozása, illetve elvonása az egyén cselekvési autonómiájába való súlyos beavatkozás, alapvető alkotmányos jogokat érint, annak törvényen kell alapulnia és a "szükségesség-arányosság" mezejében kell mozognia[3]. Fontos továbbá, hogy az egyén megfosztása a teljeskörű önrendelkezéstől erre hivatott szerv (bíróság) szabályozott eljárásában történjék és az a személy, aki hatalmat kap a más személy életével kapcsolatos döntésekre, e tevékenységében hatósági felügyelet (gyámhivatal) alatt álljon.
A cselekvőképesség Ptk.-beli szabályozásában indokolt éles cezúrát vonni a 2001 előtti és utáni állapot között. Az eredeti Ptk. (1959. évi IV. törvény) lényeges változtatás nélkül vette át az 1952. évi 23. tvr.[4] anyagi jogi tartalmú rendelkezéseit, tehát az ezredfordulón egy csaknem ötven éves - és a fél évszázaddal korábbi szemléletet tükröző - joganyag alapján kellett a jogalkalmazóknak dolgozniuk. Ezeknek a szabályoknak a korszerűtlenségét, merevségét a jogirodalom okkal bírálta:[5] rámutatott a szabályozás rugalmatlanságára, nevezetesen arra, hogy a gondnokság alá helyezési perben a bíróság mozgástere csak annak - általánosságban történő - megállapítására szorítkozhatott, hogy az érintett személy cselekvőképessége korlátozott-e vagy teljesen hiányzik, ha választott, a törvény határozta meg, hogy mely nyilatkozatokat tehet meg a gondnokság alá helyezett önállóan, melyeket a törvényes képviselője, egyéniesítésre tehát nem volt lehetőség. Kifogásolták, hogy a jogkövetkezményeket illetően gyakorlatilag nagyon csekély volt a különbség a cselekvőképességet
- 104/105 -
korlátozó és kizáró gondnokság jogkövetkezményei között: a korlátozottan cselekvőképes, ugyanúgy mint a cselekvőképtelen - a törvényben felsorolt négy esetkör kivételével (a munkával szerzett keresménnyel való rendelkezés, a törvényben meghatározott személyes jognyilatkozat pl. házasságkötés, közvégrendelet tétele, szerződéskötés, amellyel az érintett kizárólag előnyt szerez, mindennapi életben előforduló kisebb jelentőségű szerződések) - csak jogi képviselője útján tehetett jognyilatkozatot. Ráadásul az ítélet véglegesen, de legalábbis hosszú időre meggátolta a gondnokolt önálló jognyilatkozat tételi lehetőségét; nem kerülhetett sor kötelezően annak időszakos megvizsgálására, fennáll-e még a gondnokság alá helyezést indokolttá tévő állapot, az arra jogosultak - időbeli kötelezettség nélkül - csak a gondnokság alá helyezés megszüntetése iránt indíthattak pert. Összemosódtak az életkor (kiskorúság), illetve a mentális állapot miatt korlátozott cselekvőképesség, illetve cselekvőképtelenség jogkövetkezményeire vonatkozó szabályok, noha a két esetkörbe tartozó természetes személyek jogi helyzete (többségükben szülői felügyelet alatt állnak vagy gondnokuk van) számottevően különbözik.
Időközben a nemzetközi jogi környezet is megváltozott. A nyugat-európai országok közül több fogadott el új szabályozást (pl. Németország, Hollandia), jelentős reformokat végrehajtva, amelyek a gondnokság alá helyezés visszaszorítására és a nem teljesen cselekvőképesek önrendelkezési jogának erősítésére irányultak. Az alapgondolat az volt, hogy a cselekvőképesség korlátozottsága és a gondnokság alá helyezés ne essen automatikusan egybe, az utóbbi csak annyira korlátozza az érintettet ügyei gyakorlásában, amennyire - állapotának függvényében - feltétlenül szükséges.[6] Az 1990-es évek végére nemzetközi dokumentum is született: az Európa Tanács R. (99) 4 sz. Ajánlása a cselekvőképtelen nagykorúak jogi védelméről, amely a nemzetközi fejlődés fősodrában haladva fektetett le lényeges alapelveket a cselekvőképességet érintő gondnokságra vonatkozóan, úgy mint az egyén döntési képességének megfelelő biztosítása, a szükségesség és szubszidiaritás, arányosság, az érintett személy kívánságainak tiszteletben tartása, amelyekre a tagállamoknak a jogi környezet kialakításánál figyelemmel kell lenniük.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
