A cselekvőképesség szabályozása a polgári jognak az a területe, amelynek az egész jogrendszerre kiható jelentősége van. Ez határozza meg ugyanis, hogy az általános, egyenlő és feltétlen jogképességgel rendelkező ember milyen feltételekkel tehet - személyi és vagyoni jogkövetkezmények kiváltására szolgáló - jognyilatkozatot. A jognyilatkozat nem más, mint az ügyleti akarat kifejezése bizonyos joghatás elérése érdekében. Egy vagy több jognyilatkozatból áll össze a jogügylet, amelyhez a jog éppen azért fűzi a célzott joghatás beálltát, mert a nyilatkozatban (nyilatkozatokban) kifejezésre jutó szándék (akarat) erre irányult.1
A cselekvőképesség az embernek az a képessége, hogy a maga nevében, saját személyében érvényes jogügyletet köthet, másképp fogalmazva saját cselekményeivel jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat. A jog feltételezi, hogy minden nagykorú személy képes saját érdekeit felismerni, ennek megfelelő akaratot kialakítani és azt (kétséget kizáró módon) kinyilvánítani. A megfelelő akarat kialakításába beleértendő az is, hogy képes nyilatkozatának jogkövetkezményeit átlátni, amelyeket viselnie kell. Ez a jogügyletek tételére való alkalmasság, más szavakkal az ügyek viteléhez szükséges belátási képesség. Hogy a jognyilatkozat tételekor ez a belátási képesség fennáll-e vagy sem, ténykérdés: a cselekvőképesség elismerése vagy el nem ismerése ennek a tényhelyzetnek a jogi minősítése. Az általános szabály - természetesen - a cselekvőképesség elismerése: cselekvőképesnek kell tekinteni minden embert, akinek cselekvőképességét a törvény nem korlátozza vagy zárja ki. A (teljes) cselekvőképesség el nem ismerése kivételes: a jogintézmény lényegéből adódóan csak akkor kerülhet rá sor, ha az érintett személynek a belátási képessége a jogügylet megkötésekor hiányzik vagy csökkent. Ezekben az esetekben ugyanis a jog nem ismerheti el őt teljesen cselekvőképesnek, mert ezáltal érdekeivel, akaratával ellentétes cselekvésekre, olyan jogkövetkezmények viselésére kényszerítené, amelyeknek a felismerésére saját maga képtelen volt. Ugyanakkor a forgalom biztonsága is megkívánja, hogy ne csak az érintett személy, hanem a vele jogi kapcsolatba lépők is tisztában legyenek partnerük belátási képességének meglétével vagy fogyatékosságával, ezért szükséges a cselekvőképesség mint jogi minősítés pontos és világos szabályozása.
A belátási képesség hiányának vagy korlátozottságának oka lehet az életkor (kiskorúság), vagy - ettől függetlenül is - bizonyos mentális képességek hiánya. Az utóbbinak a 14. életévüket betöltött személyeknél van relevanciája. A mentális képességek zavarai közül az értelmi- és a pszichoszociális fogyatékosság (régebbi kifejezéssel pszichiátriai vagy elmebetegség), a szenvedélybetegség és az időskori demencia lehet kihatással a cselekvőképességre. A szabályozás szempontjából fontos megkülönböztetnünk az ezekben szenvedő mentális sérülteket más fogyatékosoktól: a mozgásszervi, látás, hallásszervi valamint más, kellő értelmi képességgel rendelkező és pusztán a kommunikációjukban korlátozott személyektől2. Míg az utóbbiaknál elsősorban a jognyilatkozat kinyilvánítása igényel az általánostól eltérő szabályokat (pl. szigorúbb alakiságot a szerződések megkötésénél, végakarat kifejezésénél, jeltolmács igénybevételét hatósági eljárásokban), az értelmi képességeikben korlátozottak alapvetően más jellegű segítségre szorulnak: arra, hogy egy másik személlyel együtt tegyenek vagy egy másik - az érdeküket és akaratukat felismerő és kifejezésre juttatni tudó - személy tegyen helyettük jognyilatkozatot. Tekintettel arra, hogy a jognyilatkozat tételének ilyen korlátozása, illetve elvonása az egyén cselekvési autonómiájába való súlyos beavatkozás, alapvető alkotmányos jogokat érint, annak törvényen kell alapulnia és a "szükségesség-arányosság" mezejében kell mozognia3. Fontos továbbá, hogy az egyén megfosztása a teljeskörű önrendelkezéstől erre hivatott szerv (bíróság) szabályozott eljárásában történjék és az a személy, aki hatalmat kap a más személy életével kapcsolatos döntésekre, e tevékenységében hatósági felügyelet (gyámhivatal) alatt álljon.
A cselekvőképesség Ptk.-beli szabályozásában indokolt éles cezúrát vonni a 2001 előtti és utáni állapot között. Az eredeti Ptk. (1959. évi IV. törvény) lényeges változtatás nélkül vette át az 1952. évi 23. tvr.4 anyagi jogi tartalmú rendelkezéseit, tehát az ezredfordulón egy csaknem ötven éves - és a fél évszázaddal korábbi szemléletet tükröző - joganyag alapján kellett a jogalkalmazóknak dolgozniuk. Ezeknek a szabályoknak a korszerűtlenségét, merevségét a jogirodalom okkal bírálta:5 rámutatott a szabályozás rugalmatlanságára, nevezetesen arra, hogy a gondnokság alá helyezési perben a bíróság mozgástere csak annak - általánosságban történő - megállapítására szorítkozhatott, hogy az érintett személy cselekvőképessége korlátozott-e vagy teljesen hiányzik, ha választott, a törvény határozta meg, hogy mely nyilatkozatokat tehet meg a gondnokság alá helyezett önállóan, melyeket a törvényes képviselője, egyéniesítésre tehát nem volt lehetőség. Kifogásolták, hogy a jogkövetkezményeket illetően gyakorlatilag nagyon csekély volt a különbség a cselekvőképességet korlátozó és kizáró gondnokság jogkövetkezményei között: a korlátozottan cselekvőképes, ugyanúgy mint a cselekvőképtelen - a törvényben felsorolt négy esetkör kivételével (a munkával szerzett keresménnyel való rendelkezés, a törvényben meghatározott személyes jognyilatkozat pl. házasságkötés, közvégrendelet tétele, szerződéskötés, amellyel az érintett kizárólag előnyt szerez, mindennapi életben előforduló kisebb jelentőségű szerződések) - csak jogi képviselője útján tehetett jognyilatkozatot. Ráadásul az ítélet véglegesen, de legalábbis hosszú időre meggátolta a gondnokolt önálló jognyilatkozat tételi lehetőségét; nem kerülhetett sor kötelezően annak időszakos megvizsgálására, fennáll-e még a gondnokság alá helyezést indokolttá tévő állapot, az arra jogosultak - időbeli kötelezettség nélkül - csak a gondnokság alá helyezés megszüntetése iránt indíthattak pert. Összemosódtak az életkor (kiskorúság), illetve a mentális állapot miatt korlátozott cselekvőképesség, illetve cselekvőképtelenség jogkövetkezményeire vonatkozó szabályok, noha a két esetkörbe tartozó természetes személyek jogi helyzete (többségükben szülői felügyelet alatt állnak vagy gondnokuk van) számottevően különbözik.
Időközben a nemzetközi jogi környezet is megváltozott. A nyugat-európai országok közül több fogadott el új szabályozást (pl. Németország, Hollandia), jelentős reformokat végrehajtva, amelyek a gondnokság alá helyezés visszaszorítására és a nem teljesen cselekvőképesek önrendelkezési jogának erősítésére irányultak. Az alapgondolat az volt, hogy a cselekvőképesség korlátozottsága és a gondnokság alá helyezés ne essen automatikusan egybe, az utóbbi csak annyira korlátozza az érintettet ügyei gyakorlásában, amennyire - állapotának függvényében - feltétlenül szükséges.6 Az 1990-es évek végére nemzetközi dokumentum is született: az Európa Tanács R. (99) 4 sz. Ajánlása a cselekvőképtelen nagykorúak jogi védelméről, amely a nemzetközi fejlődés fősodrában haladva fektetett le lényeges alapelveket a cselekvőképességet érintő gondnokságra vonatkozóan, úgy mint az egyén döntési képességének megfelelő biztosítása, a szükségesség és szubszidiaritás, arányosság, az érintett személy kívánságainak tiszteletben tartása, amelyekre a tagállamoknak a jogi környezet kialakításánál figyelemmel kell lenniük.7
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
