Szabó Krisztián: Egy évtized a letartóztatás történetéből (MJ, 2022/4., 223-234. o.)

Bevezető gondolatok

Már több, mint egy évszázaddal ezelőtt akként vélekedtek a büntető eljárásjoggal foglalkozó tudós elmék, hogy "a perjognak egyik legkényesebb és legnehezebben rendezhető része az, mely az előzetes letartóztatás vizsgálati fogság anyagát szabályozza."[1] Nem kérdés, hogy a letartóztatás a terhelt személye ellen foganatosítható kényszerintézkedések legsúlyosabbika, lényegét tekintve "a büntető eljárás sikerének biztosítása érdekében áttörése a személyes szabadságjog ama garanciális tételének, mely szerint jogerős ítélet nélkül senki le nem tartóztatható."[2] A letartóztatás kapcsán élesen körvonalazódik két egymással ellentétben álló és teljesen ki nem elégíthető érdek: az egyén jogainak alkotmányjogi szempontú védelme és a gyakorlati igazságszolgáltatás igényei. Amennyiben az egyéni jogok figyelmen kívül hagyásával kizárólag az eljárás sikerét tekintjük döntő szempontnak, úgy az jogállami és garanciális szempontból végzetes volna. Ugyanakkor a társadalmi rend fenntartása és védelme miatt az sem engedhető meg, hogy a terhelt súlyos bűncselekmények elkövetésének esetében a jogerős bírósági ítélet meghozataláig a személyes szabadságának és alkotmányos jogainak teljes birtokában maradhasson. A két érdek összehangolása szükséges tehát, amely csak a személyi szabadság elvonásának kellő határok közötti, egzakt törvényi feltételek és módozatok alapján történő szabályozásával lehetséges.

A bűnösséget megállapító jogerős bírói döntést megelőző szabadságelvonás szükségessége minden korszakban evidencia volt. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság is deklarálta 26/1999. (IX. 8.) AB határozatában, hogy a(z előzetes) letartóztatás mint büntetőeljárási kényszerintézkedés nem ellentétes az alkotmányos alapjogok között szereplő ártatlanság vélelmével, és nem sérti a jogállamiságot sem.[3] Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság értelmezésében a(z előzetes) letartóztatás a büntető igény hatékony érvényesítését, így a büntetőeljárás sikerének biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát, valamint a bűnismétlés megakadályozását célzó preventív intézkedés.[4]

A letartóztatás esetében felmerülő köz- és magánérdek kollíziója régóta állítja kihívás elé a jogalkotót, az azonban jogállamban elvárás, hogy kizárólag a valóban indokolt esetekben és az eljárási garanciák figyelembevétele mellett kerüljön sor alkalmazására. Annak érdekében, hogy "se beteges álhumanizmussá, se túlságos, tehát igaztalan szigorrá ne fajuljon, okvetlen szükséges a helyes középut feltalálása végett ugy az állami, mint az egyéni érdek javára garancziákat felállitani."[5] Ezzel a gondolattal teljes összhangban a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) 2. § (3) bekezdése rögzíti a szükségesség és arányosság, valamint a fokozatosság elvét, amikor kimondja, hogy a büntetőeljárásban alapvető jogot korlátozni csak az e törvény szerinti eljárásban, az e törvényben meghatározott okból, módon és mértékben lehet, feltéve, hogy az elérni kívánt cél kisebb korlátozással járó más eljárási cselekmény vagy intézkedés útján nem biztosítható. A külön alapelvi szintű megfogalmazás azért is célszerű a garanciális szempontok mellett, mert egyértelműen kijelöli az eljárás során lehetséges jogkorlátozások lehetőségeit az eljárás menetében, amelyek a törvényi feltételek és alakiságok megtartásával, a "szükségesség/arányosság tesztje mellett hajthatók végre."[6]

Ennek az alapvető rendelkezésnek megfelelően a Be. 271. § (2) bekezdése alapján súlyosabb korlátozással járó kényszerintézkedés is csak akkor rendelhető el, ha a kényszerintézkedéssel elérni kívánt cél kisebb korlátozással járó kényszerintézkedéssel vagy egyéb eljárási cselekménnyel nem érhető el. A jogalkotó mára tehát egyértelműen szakított a korábbi szabályozás "alapvetően előzetes letartóztatás központú megközelítésével."[7] Amíg a korábbi, 1998. évi büntetőeljárási törvényünk (1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról; a továbbiakban: régi Be.) alapján a bíróságnak azt kellett indokolni, hogy miért alkalmaz enyhébb kényszerintézkedést a letartóztatás helyett, addig a Be. rendszerében a bíróságnak éppen azt kell megindokolnia, hogy miért csak a legsúlyosabb eszközzel érhetők el a kényszerintézkedés céljai, miért nem elegendő "csupán" távoltartás vagy bűnügyi felügyelet elrendelése a terhelttel szemben. Már önmagában azzal, hogy a személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedések között utolsóként szerepel a letartóztatás, a jogalkotó a rendszert tekintve is érzékelteti, miszerint csak végső esetben, más kényszerintézkedések várható eredménytelensége esetén kerülhet sor az alkalmazására.[8] A szükségesség, arányosság, fokozatosság követelményének rögzítése maga után vonja azt, hogy a bíróságnak a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések elbírálása során határozatában meg kell indokolni, hogy a kényszerintézkedés elrende-

- 223/224 -

lésének általános és különös feltételei miként állnak fenn, vagy miért hiányoznak adott esetben.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt évtizedben az egyik legjelentősebb evolúción átesett büntető eljárásjogi jogintézmény a letartóztatás volt. Kiemelendő, hogy nemcsak a teljesen új szemléletet meghonosítani kívánó, 2018. július 1. napján hatálybalépett Be. hozott jelentős változásokat a szabályozásban, de több alkotmánybírósági határozatot, továbbá az Európai Parlament és a Tanács 2012/13/EU irányelvét a büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról (a továbbiakban: Irányelv) is ki kell emelnünk, az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) döntései mellett. Az új büntetőeljárási törvény kodifikációja során egyértelmű szempont volt, hogy a jogszabály tekintettel legyen többek között az Emberi Jogok Európai Egyezményének (a továbbiakban: Egyezmény) rendelkezéseire és az EJEB gyakorlatára.[9] A Be. indokolásának általános része is kiemeli, hogy "a letartóztatások számát az európai trendeknek megfelelően indokolt a minimálisra csökkenteni és a letartóztatást valóban csak a legszükségesebb esetekre korlátozni."[10]

A vizsgált évtizedben számos lényeges változás történt a letartóztatás törvényi szabályozásában, amelyek statisztikailag is jól kimutatható eredményekkel jártak.[11]