Hatvan évvel ezelőtt, 1960. május 1-jén lépett hatályba az 1959. évi IV. törvény, Magyarország első Polgári Törvénykönyve (Ptk.). Megalkotása 1953-ban, Nagy Imre kormányra kerülése után, a "szocialista törvényesség" helyreállításának szellemében kezdődött meg, előkészítésében a kor legkiválóbb elméleti és gyakorló jogászai vettek részt. A törvény szükségszerűen az ötvenes évek társadalmi-gazdasági viszonyaihoz igazodott. A gazdaság működésére vonatkozó polgári jogi szabályozás jelentős része azonban a kódex keretein kívül maradt: az állami vagyonnal a tervszerű irányítás rendszerében "gazdálkodó" vállalatok működését, szerződéses kapcsolatait, beruházásait éppúgy külön jogszabályok rendezték, mint a szövetkezetekre vonatkozó kérdéseket: az állami vállalatok közötti jogviták eldöntése is egy, a bíróságoktól különálló, önálló szervezeti rendszer, a döntőbizottságok hatáskörébe került. A Ptk. - és ez lett egyik titka időtállóságának is: annak, hogy az 1989-90-es gazdasági és politikai rendszerváltást követően, igaz, nagyszámú módosítással, a megváltozott viszonyokhoz igazodva még közel negyedszázadon keresztül hatályban maradt - az állampolgárok személyi és vagyoni viszonyait kívánta rendezni a magyar magánjog évszázados hagyományaira, a polgári jogi kodifikációk előzményeire támaszkodva. A szinte kivétel nélkül Szladits Károly iskolájához tartozó kiváló jogászok teremtették meg az új, a magyar polgári jog fejlődéséhez később szilárd kereteket adó, átfogó rendszerré épült civilisztikát, amely a korábbi magyar magánjog intézményeihez, a régi bírói gyakorlathoz való kötődését sosem tagadta meg, hidat teremtve ezzel a tudomány és a jogalkalmazás, a hagyomány és a modernitás, a polgári jog múltja, jelene és jövője között.
1953. november 13-án a kormány Nagy Imre miniszterelnök júniusban meghirdetett programja végrehajtásának részeként határozatot fogadott el a Polgári Törvénykönyv és a Büntető Törvénykönyv tervezetét előkészítő bizottságok felállításáról. Jelentős lépés volt ez: más, nagy fontosságú intézkedések mellett, a "törvényesség helyreállítása" jegyében annak kinyilvánítása, hogy a jognak a jövőben már nemcsak az állampolgárokat, a gazdasági élet szereplőit kell kötnie, de immár magát az államot is. Ennek azonban szükségszerű előfeltétele volt, hogy legyenek törvények, amelyek a társadalmi-gazdasági rend védelmét, viszonyait átfogóan szabályozzák - a két megalkotásra váró törvénykönyvre ebben kiemelkedően fontos szerep várt. A Polgári Törvénykönyv kodifikációs munkálatai 1953 végén, az Igazságügyi Minisztérium Szabó Imre által vezetett Törvényelőkészítő Osztálya koordinációja mellett veszik kezdetüket.[1] Az elvi, alapvető kérdések kidolgozására, a kódex rendszerére való javaslat megtételére az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Polgári Jogi Tanszékét, pontosabban annak vezetőjét, Világhy Miklóst kérik fel.[2] A feladat távolról sem egyszerű. A magyar polgári jog ekkor már túl van a "nagy megpróbáltatásoknak" és vitáknak a negyvenes évek végére, az ötvenes évek elejére eső idősza-
- 566/567 -
kán: létjogosultsága immár nem vitatott, de nem vitatott, nem vitatható "szocialista jellege" sem.[3] Az 1950 körül újjászülető terminus ("polgári jog") egy a korábbitól "minden szempontból különböző", új jogágazatot jelent, mely ideológiai alapon ugyan megtagad bárminemű közösséget az 1945 előtti "burzsoá" magánjoggal,[4] a gyakorlatban azonban még ezer szállal kötődik hozzá. Ott, ahol az 1945 utáni polgári demokratikus, majd szocialista jogalkotás[5] nem hozott változást, még ezt a régi, legnagyobbrészt a bírói gyakorlatra támaszkodó magánjogot kell alkalmazni, s ezt a jogot tárgyalják a korabeli tankönyvek is.
A folytonosságot az ország jogi karain oktató professzorok, a kodifikációs bizottságba felkért, nagy tekintélyű jogtudósok személye is biztosítja: közülük szinte mindenki a két világháború közötti időszak legnagyobb magyar magánjogászának, Szladits Károlynak volt a tanítványa vagy épp kollégája. Az 1916-os születésű Világhy Miklós is "a híres Szladits Szemináriumban tette meg kezdő lépéseit a jogtudomány művelése felé".[6] Feladata most nem csak az, hogy a leendő kódex szerkezetét, alapvető rendezőelveit kidolgozza: a kor követelményeiből adódóan e szakmai javaslatot ideológiai, jogpolitikai érvekkel is alá kell támasztania. Az 1928-ban született, törvénnyé ugyan sosem emelt, de a bírói gyakorlat révén élő joggá vált Magánjogi Törvényjavaslatot jól ismerő, a törvény-előkészítés munkájában részt vevő valamennyi kodifikátor előtt világos volt, hogy a leendő Polgári Törvénykönyv szerkezetét tekintve aligha hozhat forradalmi változásokat: annak a nagy európai polgári jogi kodifikációk hagyományait kell követnie. A kérdés az volt, ez miként oldható meg úgy, hogy közben a "szocialista elvek győzelmét elősegítve", a "pártosság követelményének" és az 1949-es Alkotmány 4. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelve hozzájáruljon "a tőkés elemek fokozatos kiszorításához és a gazdaság és társadalom szocialista rendjének kiépítéséhez".[7]
Amilyen nehéz, szinte már-már lehetetlen a feladat, Világhynak annyira parádésan sikerül megoldania.[8] Egy több mint ötvenoldalas, Mádl Ferenc későbbi szavaival "monografikus alaposságú" tanulmányban[9] "a történeti tapasztalatokat összegyűjtve" igazolja: a pandektisztika európai kodifikációs hagyományaitól való eltérés nemcsak nem indokolt, de az adott viszonyok között szakmai és politikai hiba is lenne. A jog egésze felépítményi jellegű ugyan, s a gazdasági alaphoz igazodik, mondja - az érveléshez magát Sztálint is segítségül híva -, legalább alapvonásaiban, egy polgári törvénykönyv rendszere is, ez azonban "nem zárja ki, hogy a törvénykönyvek rendszere bizonyos társadalmi formák között öröklődjék, s ennek eredményeképpen viszonylagos állandóságot mutasson", az áruviszonyok fennmaradásának köszönhetően akár a szocialista társadalom viszonyai között is.[10] Világhy - természetesen a gazdasági és politikai rendszerek eltérőségéből adódó körülményeket azért figyelembe véve - nemcsak a külföldi, burzsoá, s azt megelőző polgári jogi-magánjogi rendszerek fejlődését, s ennek részeként a nagy kodifikációk tapasztalatait emeli be vizsgálódása körébe, nemcsak a szocialista törvényalkotási tapasztalatokra, mindenekelőtt a BGB erős hatása alatt álló 1922-es szovjet-orosz polgári törvénykönyvre hivatkozik követhető példaként, de figyelembe veendőnek tartja a magyar magánjogi kodifikációk történetének évszázados tapasztalatait is, a törvénykönyv elfogadása után pedig, a "nemzeti múlt távlatában" az 1953-ben kezdődött kodifikációt - immár nem burzsoá, de szocialista tulajdoni viszonyok között - az egykor az 1848-as polgári forradalom által kitűzött feladat elvégzéseként ragadja meg.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
