Mielőtt még az olvasó felkapná a fejét, hogy olyasmi történt, amiről nem tud, meg kell nyugtatnom. Sem az Alkotmánybíróság, sem a kormányzat, sem más, a szociális jogok érvényesíthetőségére kiható tényező nem váltott új szabályra a szociális jogok megítélése terén. Úgy tudom, a jogtudományban sem történt áttörés. Pusztán a szerző szemlélete kezd változni e tárgyban.
Következetes az az álláspont, amely a szociális jogokat (e cikkben tágan értelmezve a gazdasági jogokkal együtt)[1] tartalmi és szerkezeti sajátosságai alapján külön kezeli a klasszikus szabadságjogoktól. Közismert az elhatárolás fő rendezőelve is: a szociális jogok alapvetően az állami cselekvésre építenek, s javarészt a gazdaság mindenkori teljesítőképességének függvényei. Ezért az Alkotmány szociális jogokat szabályozó rendelkezései - főszabályként - nem teremtenek alanyi jogosultságot; tartalmukat a törvényhozásnak kell kitölteni, az ún. másodlagosan megadott alanyi jogok formájában. A törvényhozásnak nagy szabadsága van az alanyi jogok megadásában, de a jogosultságok átrendezésében, sőt bizonyos esetekben csökkentésében, visszavételében is (ha csupán a szociális jogok alkotmányi szemszögéből vizsgálódunk). Az Alkotmányból a minimumok biztosítása következik, nem több. Ha az alkotmányértelmezés ezen túlmenne, s a törvényhozás által megadott alanyi jogosultságok védelmét bevonná a szociális jogok védelmi körébe (pl. a GYES), vagy az alapjogi védelem kapcsán szociális jogokat is nevesítene (pl. lakhatáshoz való jog), akkor - adott esetben - a kormányzatot megoldhatatlan feladat elé állítaná. Romló gazdaságban (ezt megállítandó) a kormányzat visszavesz a korábban biztosított jogokból. Márpedig ha e jogok alkotmányos védelem alatt állnak, a visszalépéssel devalválódik az Alkotmány. Ha pedig a kormányzat az Alkotmány szerint cselekszik, vagy az alkotmányvédelem a visszavételt megakadályozza, az könnyen "államcsődhöz" vezet. A szociális jogokkal ezért "nagyon óvatosnak kell lenni", s biztosabb az, hogy a klasszikus szabadságjogok következetes érvényesítése mellett a szociális jogok terepe a gazdaságpolitikáé, a szociálpolitikáé, a foglalkoztatáspolitikáé stb., de alapvetően nem az alkotmányvédelemé. A szociális jogok kiterjesztésével növekednek az állami feladatok, nő a bürokrácia, s mind a mellett, hogy ez többe kerül, minél nagyobb az állam annál kevesebb a tere a társadalomnak, csökken a szabadság. A szociális jogok széles köre azt eredményezi, hogy a polgárok függőségi viszonyba kerülnek az államtól, kiszolgáltatottá válnak az állam jóléti juttatásaitól.[2]
- 363/364 -
Az alap jogvédelem kiterjesztése a szociális jogok terepére magában hordja továbbá azt a veszélyt, hogy elméletileg a szabadságjogok a szociális jog érvényesülése érdekében is korlátozható válnak,[3] amely mint további negatív hatás immár a klasszikus szabadságjogok védelmi szintjének csökkenésével is járhat. Mind e mellett a szociális jogok nem tekinthetők homogén jogcsoportnak, vannak közöttük - kevés számban - alapjogok (pl: munkához való jog, sztrájkjog), vannak közöttük alapjogi védelemben nem részesülő alkotmányos jogok (pl.: pihenéshez, szabadidőhöz való jog; önhibán kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén az ellátáshoz való jog stb.), s vannak közöttük államcélok (pl.: a közművelődés kiterjesztése, kiterjedt szociális gondoskodás). A tipizálás azonban az alapképleten nem változtat: a szociális jogok alkotmányi védelme nem azonos a szabadságjogokéval.[4]
A fenti gondolatsor a maga rendszerében szinte támadhatatlan, azzal azonosulni lehet, azonosulni tudtam.[5] Hogy ebbéli nézetem mégis változik, s a biztos alapokról az "ingoványosnak" tűnő talajra léptem számos összetevő következménye, amelyeket e tanulmányban megpróbálom összefoglalni.
1. A rendszerváltoztatást közvetlenül követő években a szociális jogok érthető okokból nem "törtek előre". A "jogállamiság megteremtése jogállami eszközökkel", a gazdasági és tulajdoni rendszerváltás feladatai, a kárpótlási, elégtételi problémák s megannyi más, - mind-mind olyan súlyos kérdések voltak, amelyek egyidejű rendezésébe se alkotmányjogi, se gazdasági szempontból nem fért volna bele a szociális jogok alkotmányi érvényesítése. A demokratikus társadalom létrehozásának célja, a korábban eltiport szabadságjogok stabilitásának megteremtése igazolható módon hárította el azon törekvéseket, amelyek a szociális jogok alapjogi jellegének elismertetését célozták. A korai alkotmányértelmezés ezt követte. A társadalom az 1991-ben meghozott lakáscélú kölcsönök kamataival kapcsolatos alkotmánybírósági döntésben szembesült először azzal, hogy a szociális szempontok adott esetben kívül esnek az alkotmányvédelem körén, pontosabban fogalmazva az állam oldalán felmerülő körülmények lényeges megváltozása is szempont lehet egy-egy beavatkozás megítélésénél.[6] A nyugdíjemelés ügyében - szintén 1991-ben hozott - ún. "négy különvéleményes" végzés,[7] majd ennek folyományaként az 1993-ban született "négy különvéleményes" határozat[8] megosztottságot mutatott. Míg a többség a nyugdíjrendszer átfogó átalakításáig nem kívánt a kérdéssel érdemben foglalkozni, illetve a társadalombiztosítás (örökölt) rendszeréből eredő sajátosságok alapján az alkotmánybírósági beavatkozást csak a szélső esetekre helyezte kilátásba,[9] a kisebbségben maradt bírák ezt az álláspontot több szempontból nem osztották. Kifejtették: "Az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerint az állampolgároknak joguk van a szociális biztonsághoz. A szociális biztonsághoz való Alkotmányban rögzített jog nem csupán program. Magyarországon egyenesen folyik a jogállamiság fogalmából, noha nem feltétlenül tartozik a jogállamiság elvont fogalmához."[10] A "különvéleményesek" hangsúlyozták, hogy a megélhetéshez szükséges ellátás (a minimumok biztosításának kötelezettsége) nem azonos a szociális biztonság jogával. Ez utóbbi egyes vagyoni pozíciók (pl. a nyugdíj relatív értékállandósága) védelmét jelenti. Ez a megosztottság - azaz, hogy a szociális biztonság csupán program, vagy ennél több - lényegében az 1995-ös ún. Bokros-csomag kapcsán meghozott döntésekig fennmaradt.
2. Az Alkotmánybíróság az 1995-ös évben két hullámban (nyár végén és a második félévben) 15 határozatot hozott a Bokros-csomag által bevezetett megszorító intézkedésekkel kapcsolatban. Az akkori kormányzat a gazdaságpolitikába való nyílt beavatkozásként -addig és ezt követően is példátlan módon elítélően, mintegy drámai hangot - értékelte a döntéssorozatot.[11] A gazdaság a döntések ellenére talpra állt, az al-
- 364/365 -
kotmánybíráskodás pedig gazdagabb lett azzal a tapasztalattal, hogy a szociális biztonság alkotmányi tételéhez kapcsolódó alanyi jogok kibontása nélkül, miképpen lehet hatékony védelmet biztosítani. A jogállamiságon belül a jogbiztonság, s annak számos összetevője, pl. a szerzett jogok védelme, a bizalomvédelem, a juttatások megvonásához, átrendezéséhez kapcsolódó átmeneti idő követelményei, továbbá az ellenszolgáltatáson alapuló juttatásoknál (jellemzően ilyen az öregségi nyugdíj) a tulajdonvédelem bevonása az alkotmányvédelem körébe, helyettesítette a szociális (és/vagy munkavégzési) biztonság tágabb kibontását (s ezen túl, mintegy hozadékként az eddigi gyakorlatot is "összerendezte"). Két összetevőt érdemes kiemelni. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy a jogbiztonság -ha nem is azonos fogalom - de magában foglal egyfajta szociális biztonsági kritériumot.[12] Különösen egzakt e területen az a megfogalmazás, ami a családi állapottal kapcsolatos juttatásokat érinti. A már folyósított rövid távú (maximum három évre szóló) juttatásokat - a szerzett jogok védelme alapján - nem lehet elvonni (ez vonatkozik a már megfogant gyermekek után járó juttatásokra is). A hosszú távú juttatások csak megfelelő felkészülési idő után csökkenthetők, az azonnali elvonás alkotmánysértő. Végül a család és gyermektámogatási rendszernek (egészét tekintve) hosszabb távra kell tervezhetőséget biztosítani, ami éveket jelent. A Bokros-csomaghoz tartozó döntésekben megfogalmazott (megszilárdított) másik jelentős összetevő annak végérvényes tisztázása, hogy a tulajdonvédelem kiterjed egyes közjogi várományokra is. De hogyan szemlélhetjük e döntéseket a szociális biztonsági igények szempontjából?[13] A jogállamiság-jogbiztonság számos követelményt közvetít, egyet azonban nem: a jogbiztonság nem teremt alanyi jogosultságot. Így a jogbiztonság által védett szociális biztonság sem. Más a helyzet a tulajdonvédelemmel.[14] Az Alkotmánybíróság 1993-ban rögzítette azt - a filozófiában is fellelhető - gondolatot, hogy "az Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben".[15] Az 1995-ös döntéssorozat ezt a tételt többször is segítségül hívta (tartalmában a szociális biztonsággal is összefüggő problémák megoldásához).[16] A tulajdonvédelem kapcsán azonban már az Alkotmányra visszavezethető alanyi jogról van szó. "A tulajdonvédelem nem veszti el kapcsolatát a saját vagyonnal vagy értékteremtő munkával" - mondta a testület. A "saját vagyon vagy értékteremtő munka" [aminek védelme egyébként a szociális biztonságból (beleértve a gazdasági jogokat) is folyik] bekapcsolása a védelmi rendszerbe új dimenziók megnyitása felé mutat. Ha új dimenziót nem is nyitott, de ajtókat tárt ki a korábban zártnak tűnő rendszeren (az alanyi jogi jogosultságok elismertetése terén). Mivel a társadalombiztosítás működtetésének állami kötelezettségét az alkotmány a szociális biztonság jogával összefüggésben fogalmazza meg, a tulajdonvédelem bevonásával (kimondatlanul ugyan), de a szociális biztonság körében nyert elismerésre egy, az ellátáshoz kapcsolódó jogosultság.[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
