Jelen kutatás célja az volt, hogy választ kapjunk arra a kérdésre: vajon a Machine to Machine,[1] a hálózatok,[2] a jogi adatbázisok[3] megszületése (meg-
- 263/264 -
alkotása) megváltoztatta-e a jogról szóló könyvek, jogtudományi művek témaválasztását, tárgyát, különösképpen a jogtudományi monográfiák kutatási célkitűzéseit, módszereit, iránymutatásait, szerkezetét. Továbbá a kutatás során azt is megvizsgáltuk, hogy változott-e azon tudományok köre, amelyek hatása kimutatható magában a jogtudományi alkotásokban.
McLuhan hasonlata[4] nagyon találó. Voltaképpen egy ugyanolyan nagy változás körében élünk, amit, természetesen a kezdő kutatók nem is érzékelnek, hiszen ők már ebbe az információs társadalomba[5] születtek bele, és a szerencsések már az intelligens városokban élnek, és az intelligens egyetemeken, kutatóhelyeken dolgoznak. Eleddig a generációk közötti különbséget a technikai eszközökre (rádiós-nemzedék, televíziós-nemzedék, számítógépes-nemzedék) vezették vissza. Nekünk az a benyomásunk, hogy a XXI. században a korcsoportok közötti megkülönböztetés alapja az lesz, hogy milyen szellemi szolgáltatásokat vesznek igénybe, milyen adatbázisokhoz férnek hozzá.
A klasszikus egyetemi jogtudományi kutatások műhelye a könyvtár. Ezt a tényt felismerve az ambiciózus egyetemek, és ilyenek voltak kezdetben az amerikaiak, hatalmas nagyságú, kötetállományú könyvtárakat hoztak össze. A XXI. századra nem változott a helyzet, a könyvtár változat-
- 264/265 -
lanul valamely jogi kutatóhely (kar, intézet) temploma, kápolnája. Ami változott, az az, hogy a könyvtár monopolhelyzete megrendült, mert - mint köztudomású - más információforrások is versenybe szálltak a katalóguscédulákkal, a bibliográfiákkal szemben.
A katalóguscédulák, a bibliográfiák a tudományos célú keresés alapinstrumai voltak. Ami feltűnő, és új jelenség, a felhasznált szakirodalom, a lábjegyzetek körében, az a honlapok, elektronikus webhelyek, felületek megjelenése, mint a tudományos ismeretek forrásai. Jól érzékelhető az is, hogy a kézikönyvek, textbook aránya megnőtt, miközben olyan, korábban kutatási kiindulópontként kezelt eszközök, mint a tárgymutató és névmutató, eltűnőben vannak, Voltaképpen, ha elektronikus formában is megközelíthető a szöveg, nincs is szükség tárgyszóindexre vagy a névmutatóra, hiszen olyan keresőfunkciókat tartalmaznak a programok, hogy bármely, a szövegben szereplő névre vagy tárgyszóra rá lehet keresni, vagy épp azt lehet megállapítani, hogy valamely terminus technicus nem szerepel a szövegben, illetőleg azt is meg lehet tudni, például valamely könyv, folyóiratcikk beszkenelése után, hogy a szerző kiket nem idézett.
Csak az intelligens egyetem keretében születnek olyan művek, amelyek a legújabb technológiák (számítógépes és mobiltelefonos) jogi szabályozásával foglalkoznak hiteltérdemlően, hiszen a klasszikus, itt elmaradt, fejletlen infrastruktúrájú egyetemek tudósai nem tudnak a tudományos közvélemény, a szakma részére új ismereteket találni. Nagyon jól látszik, hogy elsőként a kommunikáció[6] témaköre emelődik be a jogtudományba, hiszen ez a legalapvetőbb kérdés vagy még inkább téma, témakör, tehát az, hogy mi lesz a digitális kommunikáció jogi szabályozása. Ezt követik csak a munkák, amelyek az internet mint információs háló jogával[7] foglalkoznak.
E típusú munkák után jelentek meg azok a művek, amelyek a kereskedelmi jog kérdéseihez nyúltak hozzá. Ez a kereskedelmi jog már nem az a klasszikus üzleti jog, ami a XX. század közepén volt, hanem egy másik, ami az elektronikus üzleti kapcsolatok jogát[8] elemzi. A másik oldalon, ti. a fenti magánjogi tárgyú könyvekkel állnak szemben azok a közjogiak, amelyek tematikusan nézve a közigazgatás elektronikus közszolgáltatásait
- 265/266 -
vizsgálják. Aztán megjelennek olyan témák is, mint az elektronikus aláírás, az e-domain joga stb.), amelyeknek tükörképét hiába is keresnénk a klasszikus jogirodalomban.
Az új irodalom, például Lloyd műve[9] más kutatási célkitűzést kénytelen megjelölni, mint a klasszikus művek, mert az információs társadalom tagjai sokkal jobban rá vannak kényszerítve jogi ismeretek elsajátítására, mint az azt megelőző társadalmi formációi, közgazdászai, mérnökei, managerei stb., akiknek specializált tudású szakemberek rendje (ügyvédek) nagyszámban álltak rendelkezésükre. Mára már kialakulóban van az elektronikus jogi szakképzés. A Lloyd-i kutatási célkitűzés jogász-polihisztorra szabott, aki egyformán jól mozog az elektronikus jog büntetőjogi és polgári jogi ágában. Az információs társadalom kutatója jól kezeli a hozzáférhető eszközöket, ti. a statute law-t és a common law-t, és az Eurojustice adatbázisára támaszkodva az Európai Unió jogalkotását, illetve azokat a nemzetközi jogi szerződéseket, amelyeken az alapul.
Ami az új tárgyú szakirodalom megkülönböztető jellemzője, az a tradicionálistól a korábbinál sokkal több műszaki tárgyú ismeret közlése, illetve föltételezése vagy elmagyarázása; itt elég legyen utalni az elektronikus aláírás szakirodalmára, ami szükségszerűen kitér a kriptográfiai adatokra.[10] A könyvek scenariójában, a tárgyalási módban nemcsak ez a közös (ti. a műszaki ismeretek megjelenése), hanem az is, hogy egy sokkal rövidebb jogtörténetet kell feldolgozniuk, továbbá, magától értetődően, nem foglalkoznak a római joggal, és még egy negatív meghatározás, kevéssé összehasonlíthatóak; másképp fogalmazva még nem láttuk az elektronikus jog René Davidjának könyvét az elektronikus jogról.
A klasszikus jogtudományra nagyon hatott a szociológia, a politológia. Ezt az intelligens környezet jogát tanulmányozva még nem lehet állítani; az információs társadalom jogát kutatók még nem kötötték be munkáikba a társtudományok eredményeit. Azt viszont jól lehet látni az irodalomban, hogy a környezetvédelemmel[11] foglalkozó tudományok felfedezték az információs társadalom jövőjéről szóló jelenségek tanulmányozásának szükségességét.
- 266/267 -
A következőkben, összehasonlításképpen áttekintjük a klasszikus egyetemeken született jogtudományi monográfiák főbb jellemzőit.
Ha a jogtudományi monográfiáról akarunk írni, nyilvánvalóan a könyvek[12] között kell válogatni, kizárva a tankönyvet[13] és a kézikönyvet,[14] amelyek a tudomány művelésére hivatott más műfajok. Ahogy a tankönyvnek vagy a kézikönyvnek vannak olyan elemei, amelyekről felismerhetők azok, úgy a monográfiának is vannak kizárólagos ismérvei, amelyek csak arra jellemzőek.
- 267/268 -
Ha azt a kérdést tesszük föl, hogy miben különbözik a monográfia a többi könyvtől, jól járunk el, mert rögtön rámutathatunk arra, hogy míg a monográfia egy tárgykör körül forog, addig a lexikon,[15] az enciklopédia,[16] a tankönyv, a jegyzet[17] sok fogalmat dolgoz fel; nagy mennyiségű témakörbe mennek bele szerzőik. A kézikönyv, az ismeretterjesztő[18] könyv szerzője csak az olvasó általános műveltségére támaszkodhat, a monográfia írója viszont igen átfogó tudást feltételez.
Világos: a kézikönyv is arra való, hogy valamivel, egy jogintézménnyel, egy fogalommal megismerkedjünk. A különbség abban van, hogy a monográfia - elmélyültebb. Az elmélyültségről akkor lehet beszélni egy könyv kapcsán, ha van benne összehasonlítás,[19] ti. a különböző nemzetek jogintézményei között, ha láthatjuk az eltérő törvényi rendelkezéseket, joggyakorlatot. Az elmélyültség másik jele, ha a mű olvasása közben képet kapunk a fogalom, a jogintézmény változásairól, fejlődéséről, egyszóval, ha van történeti áttekintés. Szükségünk van a nézetek bemutatására is; a szakirodalom áttekintése nélkül egy könyv nem monográfia. Egy igazán jó monográfia láttatja a szerző nézeteivel ellentétes nézeteket is, kísérletet tesz azok cáfolatára, bármilyen nehéz is azt kulturáltan megfogalmazni.
- 268/269 -
A monográfiában az ismeretek bemutatása inkább vertikális irányú, szemben az enciklopédiával, amely az információkat horizontálisan tálalja. Továbbá, a monográfia nem praktikus műfaj; nem így az esetjogi könyv[20] vagy a kézikönyv. Mi sem bizonyítja jobban a jogtudomány műfajaira irányuló vizsgálódások célszerűségét, mint Osztovits András[21] saját munkáját illető dilemmájára adott válasza: "...ez utóbbi célkitűzésből ered a kötet műfaji átmenetisége: kommentárt vagy kézikönyvet ajánlunk-e az olvasóinknak. E két műfaj közötti legmeghatározóbb különbség, hogy amíg a kommentár elméleti igénnyel igyekszik feldolgozni a magyarázott jogszabályi rendelkezéseket, irányt mutatva egyúttal a gyakorlat számára, addig a kézikönyv elsődlegesen a már kialakult gyakorlatot igyekszik feldolgozni és bemutatni."
Nemcsak különbségek vannak a többi könyv és a monográfia között: az enciklopédia, a lexikon is a haladóknak szól.
Mitől monográfia a monográfia? Egyfelől: per definitionem, ha valamely tudományterület egy szűkebb tárgykörére koncentrál, biztos nem széles, nem a tudományterület egészét átfogó. Az nagyon érdekes, hogy vannak monográfiák, amelyek egy-egy jogintézmény,[22] kifejezetten valamely törvény által használt szó[23] köré íródtak, de vannak olyanok is, amelyek címében szereplő szó, nem található a hatályos jogszabályok tárgyszójegyzékében.[24] Mondhatnánk: szoros fűzőre emlékeztető műfaj a monográfia, nem is minden művelője bírja ki a jogtudománynak ezt a szorítását; ki is bújnak belőle, ettől lesz az, hogy aztán az írásuk túl sok mindent ölel fel. Az is érdekes kérdés, hogy monográfiák-e azok a művek, amelyek két fogalmat[25] elemeznek. Sokat töprengtünk ezen, mert nagyon elmélyült munkákat találtunk, "amik két tárgykörűek". Valószínűleg ehhez a problémához is köthető az a vélekedés, amit egyik, sok könyvet írt
- 269/270 -
tudósunk úgy fogalmazott meg, ami bon mot-ként is értelmezhető, hogy "jogtudományi monográfia nincs is".
Kétségen kívül nem könnyű monográfiát írni. Ezt az állítást a ténylegesen monográfiát író szerzők kijelentéseire lehet alapítani. Arról van szó, hogy a szerzők vesznek egy témát, mondjuk a szerződés érvénytelenségét[26] vagy a polgári jogi felelősséget,[27] és aztán a kidolgozás során a téma elkezd szűkülni. Weiss Emília így ír erről:
"Bár a tanulmány az érvénytelenség, közelebbről a polgári jogi érvénytelenség kérdéseinek monografikus feldolgozását tűzte célul, ennek több vonatkozásban határt kíván szabni.
A témát a munka címében megjelöltnél tágabban értelmezzük ..., de szűkebben annyiban, hogy csak az élők közötti ügyletek érvénytelenségének szabályaival, eseteivel, jogkövetkezményeivel foglalkozunk. A halál esetére szóló ügyletek talán éppen az érvénytelenség vonatkozásában mutatnak mind az érvénytelenség lényegéhez tartozó alapvető dogmatikai szabályokat, mind esetkörét és jogkövetkezményeit illetően a legtöbb eltérést az élők közti ügyeletekkel szemben. Ezek együtt tárgyalása aligha vezethetett volna hasznos eredményre...
Nem vizsgáltuk egyenlő súllyal az érvénytelenség egyes eseteit sem...".
Ami pedig André Tunc munkáját illeti, a terjedelemből jól lehet látni, hogy a polgári jogi felelősség két alakzata a szerződéses és a szerződésen kívüli közül melyikkel foglalkozik hosszasabban. Természetesen, gondoljuk, attól még egy mű sem veszíti el monografikus rangját, hogy a feldolgozott témakör szűkebb, mint a címben ígért. Megfelelő tárgyilagossággal, indikátorokat alkalmazva azért talán meg lehet ítélni egy könyvet abból a szempontból, hogy monográfia-e, vagy sem. Úgy véljük, ha a szerző szűkíti a feldolgozandó témát, azzal csak töményebbé teszi írását. Aztán, hogy a téma nem lesz-e túl parciális - az már egy másik kérdés. Megjegyzem, Tunc nem véletlenül e sorral kezdi munkáját: "L’objet de ce petit ouvrage est a la fois bien ambitieux et fort modeste."
Összefoglalva: magunk részéről nem fogalmaznánk olyan élesen, mint a bon mot szerzője, tehát a fentiek fényében inkább úgy vélekednénk: több jogtudományi mű van, mint monográfia.
- 270/271 -
Ama állítás cáfolatára, hogy jogtudományi monográfia nincs is, szabad legyen Savigny[28] művére hivatkozni. Elismerjük, nekünk kicsit furcsa, hogy Quellekunde-vel kezdi művét, majd a Literärgeschichte-vel folytatja. Ebből csak annyi következik, hogy a monográfiának nincs ideáltípusa, bármennyire is igyekszik ezt e cikk bizonyítani, a monográfiák szerkezete korhoz kötött. A múlt század második és harmadik harmadában elvárás volt a művek végén valamiféle jogfejlesztési javaslat megtétele, ami a XXI. században már nem elvárás. De nem is igazán ez az érdekes, hanem az ahogy, amilyen gondolatmenetben tárgyalja Savigny a témát, amint legördíti a cselekményt. Először megokolja, hogyan fogja tárgyalni, aztán beszél a tudományos vizsgálatul vett tárgy jogi fogalmáról, ahogy azt a jog értelmezi, ahogy a jog felfogja azt. Aztán a cáfolatok jönnek (Wiederlegung anderer Beziehungen), majd ez után foglalkozik azzal, hogy e nézetek hol helyezkednek el a római jog forrásai között. Ezek után föltesz egy alapkérdést, egy olyan kérdést, amelyben már benne van nézeteinek esszenciája, ti. hogy a birtok egy jog-e. Majd ezt megfejeli még egy kérdéssel, mármint azzal, hogy a jogok melyik osztályához tartozik a birtok.
Ezen a ponton lehet rámutatni a monográfia egyik jellemzőjére: valamilyen önálló elméletet ismertet, vagy egy paradigmáét,[29] hogy Kuhn kifejezését mi is, a többiekkel együtt, valószínűleg hibásan áthozzuk a jogtudományba. Anélkül, hogy e helyen belemennénk a paradigma és paradigmaváltás problémájába, nem kerülhetjük meg annak a kérdésnek a föltételét, hogy a tudományos közvélemény számára valamely újdonság közlése attributuma-e a monográfiának. Úgy gondoljuk, hogy - igen, de, miután túl követelődzőnek lenni oktalanság, elismerjük, nem minden monográfia szerzője törekszik arra, hogy a jogi világképet teljesen átalakító állítással jöjjön elő. Igen, a monográfiák többsége nem áll elő új elmélettel, de van olyan mű, nem is egy, ilyen például Tunc-é,[30] amely korábbi
- 271/272 -
elméleteket kritizál. Talán itt nem helytelen fölvetni azt a kérdést: vajon mi is az elmélet. Nyilvánvalónak látjuk, hogy az elmélet az, amire nincs még kísérleti bizonyíték; ha nem tévedünk nagyot, ilyen volt Einstein elmélete - a fény elgörbüléséről. A jogtudományban ehhez hasonló, amikor a vagyoni viszonyok (vagy bármely jogviszony) szabályozása alapjaira nézve új megközelítést javasolnak. Példaként erre fel lehet hozni Eörsi kettős kollektíva elméletét, ami Venediktovra megy vissza, amely az akkori dologi jogi felfogás alapjaihoz ment le.[31] A fentiek szerint könnyen belátható, hogy nemcsak a jognak van elmélete, ún. jogelmélet,[32] hanem az egyes jogágaknak[33] is, sőt még az egyes jogintézményeknek is.
Két példát fogunk felhozni arra, amikor egy monográfia egy jogintézményt dolgoz fel. Az első példa a lábjegyzetben már említett Hollán-munka.
A feldolgozásnak több módszertani erőssége van. Egyfelől ilyennek látjuk a jogi etimológiai elemzést, ti. amikor az a látszólag egymással szinonim értelmű jogintézmények, például Einziehung és Verfall analízisét elvégzi a német nyelvterületű jogban.[34] Másodszor: ugyanilyen természetű és alapos fogalomelemzést végez a szerző, amikor a "Forfeiture" és a "confiscation" jogintézményét hasonlítja össze. Az különösen jó, amikor
- 272/273 -
cáfolja Boistes állítását, azt írván, hogy "Téves tehát Boister azon állítása, hogy a confiscation és a forfeiture kifejezés abban tér el, hogy az előbbi európai, az utóbbi pedig amerikai kifejezés. Az amerikai jog ugyan kizárólag a forfeiture terminológiát használja, de ez a kifejezés az Egyesült Királyság jogában is megtalálható, márpedig azt ebben a vonatkozásban inkább Európához, mintsem Amerikához számítjuk."[35]
Igen áttekinthetővé teszi munkáját, harmadszor, az, hogy a külföldi irodalom (angol, amerikai, francia, német stb.) nem egy fejezetben, külön jelenik meg, hanem fejezetenként: fogalommeghatározás, rendszertani besorolás, alkalmazási feltételek, hatókör, bizonyítási könnyítések.
Az már a jogtudományon belüli tudományos irányzat és felfogás kérdése, hogy a monográfia szükséges kellékének tartjuk-e a jogalkotó részére készülő javaslatokat (a 205-221. oldalakon), amelyek jogszabályszöveg tervezetet is tartalmaznak; igaz, szabályos indokolás (általános rész, indokolás az egyes paragrafusokhoz) nincs. Majd látni fogjuk, Marton Géza olyan tervezetet készített, ahol az egyes szakaszokhoz részletes indokolás van, külön.
A másik mű, amit állításunk igazolására citálunk, Sárközyé. A monográfia egyfelől területi bontásban (Nyugat, Kelet) adja a polgári jogban, legfőképpen a társasági jogban szabályozott szervezetekre vonatkozó elméleteket, ki-kiutalva a jogi normákra. Másfelől pedig igen erősen koncentrál az országonként (és abban az időben társadalmi rendszereként is) eltérő szabályokra. Sárközy e monográfiájának és munkásságának irányultsága abban foglalható össze, amit ő maga így fogalmaz meg: "...a jognak olyan szervezeti jogalanyiság-elmélet kiépítésére van szükség, amely munkaképes, amely most, illetve belátható távlaton felmerülő problémák megoldására alkalmas.[36] Nyilvánvaló, hogy a Sárközy által megfogalmazott, a science of scienes szempontjából: irányzat, egyfajta aktualitást is megkíván a társadalomtudomány, ezen belül a jogtudományi elméletektől, következésképpen - a monográfiától, mint műfajtól. Egy oldallal később[37] konkrétan is kifejti a jogi elmélet feladatát: "...a jogi elméletnek nem egyszerűen csak az a feladata, hogy a szervezet komplex és belülről tagolt jogalanyiságát deklarálja, hanem ki kell mutatnia azt is, hogy melyek az azonosságai, illetve különbségei ennek a jogalanyiságnak az ugyancsak komplex emberi jogalanyisághoz képest, továbbá, hogy mikor, milyen feltételek mellett kaphatnak emberi személyegyesülések, csoportok jogké-
- 273/274 -
pességet; vannak-e ebből a szempontból fokozatok, különbségek, részleges és teljes fokú jogképességek; és végül, hogy mi a dialektikája a szervezetek különböző jogági jogalanyiságának egymáshoz való kapcsolatrendszereikben." Mit mondjunk, máig ható program.
Elmélet konstruálása, paradigmatikus állítás, újdonság, látható, ezeket tartjuk a szellem csúcsteljesítményeinek. Ezek tartalmi elemek. Kizárólag azért bocsátottuk ezeket előre, hogy e tartalmi elemek utánuk rögtön rátérhessünk a formaikra, amelyek, meglátásunk szerint, a könyvek közül kiemelkedővé teszik magát a monográfiát.
Ilyen formai elemnek tartjuk, először, a tárgyszó-indexet és a névmutatót. Azaz, olyan munkák, amelyek bár a majd ismertetendő további ismérveknek megfelelnek, ha ilyen elemet nem tartalmaznak könyvek ugyan, de a monográfia-minősítést nehezen kapják meg. Álláspontunknak az a magyarázata, hogy egyszerűen csak az indexből lehet látni, hogy milyen tárgyköröket tartott hangsúlyosnak a szerző, hányszor, hol, milyen összefüggéseket látva foglalkozott azokkal. Ezt a tartalomjegyzékből nem lehet kiolvasni. Természetesen ez egy formai szempont, ettől egy könyv lehet nagyon-nagyon jó, mi is ismertetni fogunk olyan monográfiákat, amiknek nincs tárgy- és névmutatójuk.
Szóba se kellene hozni a szakirodalom idézését, mint második formai ismérvet. Csak azért említjük mégis a témát, mert hangsúlyozni kívánjuk: egy munkának mindig nagy értéke, ha olyan szerzőket hoz be valamely nemzeti nyelv jogirodalmába, akiket korában nem idéztek. Jól tudjuk, a szakmai közvélemény megkülönböztet első és másodvonalbeli szerzőket, kétségtelenül vannak olyanok, akik rendszerint a szakma élvonalába haladnak. Ám néha vannak meglepetések, illetve helyes, ha képet kapunk, valamely szakterület tárgyalása közben, az újabb generáció nézeteiről is.
Ha nagyon sok, különféle módon író szerző írását jellemezni akarjuk, miközben őket össze akarjuk hasonlítani, mondjuk a XX. század harmadik negyedében publikálókkal, akkor azt mondhatjuk, hogy az újabbak - a tudományos szabadság megnövekedett mértéke és a több forrásmunkához való hozzájutás, hozzáférés okán - sokkal több jogesetet, külföldi jogforrást jelenítenek meg monográfiákban, mint elődeik, miközben nem arról van szó, hogy ez utóbbiak nem ismerték, ne olvasták volna a tárgykörükbe tartozó külföldi jogot, de az biztos hogy akkoron nem mentek bele annak olyan részletes ismertetésébe, amint azt pályatárs utódaik teszik. A 80-as-90-es évekbeli rendszerváltás joga világosan tanúskodik arról, hogy részleteiben is volt fogalmuk a jogállam jogáról, magától ér-
- 274/275 -
tetődően nyelvtudásuk szerint arról konkrétan jobban, amelyik állam (államok) jogát volt alkalmuk külföldön, hosszabb ideig tanulmányozni. Az ezredfordulóra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a jogállam joga milyen változatos, akárcsak Európában, bár ez a tény az összehasonlító módszert kiterjedten alkalmazók előtt a saját részterületüket illetően ismert volt, ugyanakkor azt is észre lehetett venni később, hogy az európai harmonizáció konvergálja a tagállami jogokat. Miközben a nemzeti jogokhoz ma már sokkal könnyebben hozzá lehet férni, a honlapoknak és az idegen nyelvre lefordított, a nemzeti jogszabályoknak köszönhetően, a szakirodalom feldolgozása változatlanul időigényes munka.
Az a meglátásunk, hogy az újabb magyar generáció írásaiban kétféle irányzatot képvisel. Az egyik fajta írásmód, ha szabad mondanunk, didaktikusabb, skolasztikusabb, tehát megjelöli és aztán aprólékosan levezeti az általa használt fogalmakat, a másik levegősebb, de erősen feltételez egy háttértudást az olvasónál. Az újabb monográfiák sokkal több tényt, "jogi terméket", tehát törvényt, nemzetközi szerződést, vezető jogesetet tartalmaznak, mint a korábbiak, amelyeknek erőssége a hosszabb gondolatmenetekben rejlett.
Ha harmadjára, a fejtegetést a terjedelem kérdésével folytatjuk, azt logikusan tesszük, mert a terjedelem kérdése is formai természetű. Azon nem lehet vita, hogy a monográfia nem egyszerűen könyv, hanem nagyobb terjedelmű, nagyobb terjedelmű könyv, hiszen akkor nem lenne kismonográfia.
Amikor rátérünk a cím- és tartalomválasztás kérdésére, elhagyjuk a formai kérdések területét. A témakör csak látszólag formai: a monográfia meghatározásából következően egy jogintézménnyel, egy fogalommal, egy témával kell foglalkozzék, nem kettővel; következésképpen a több jogintézménnyel, több fogalommal tárgyaló műveket ki kell zárnunk; azokat egy másik műfaj (a jogtudományi könyv) problémái alatt szükséges tárgyalni. Az még érdekes, hogy jogtudományi művek, címükben, nem feltétlenül jogi fogalmakat szerepeltetnek.[38] Ennek fő oka, meglátásunk szerint, hogy a jogtudománynak van egy módszertana, azon belül ilyen az összehasonlító jog, de még sok minden, például a kodifikáció technikája, pontosabban: annak tanulmányozása, aminek, ti. az instrumentumok, helyes alkalmazásával létrejön a jogtudomány másik csúcsteljesítménye, a
- 275/276 -
törvény. És az akkor is így van, ha a törvényt a politikusok rendelik meg (jogpolitikájuk nyomán), és ők is alkotják meg. (Ez, mint tudjuk, nem mindig így van: van amikor csak megszavazzák.) A jogtudós, ugyanis csak előkészítője szereplője a jogalkotásnak, de az aztán igen, természetesen azzal a cenzúrával és öncenzúrával, amit a politikai rendszer működtet. (Ennek a dolgozatnak most nem témája ez a problémakör.) Mellesleg: a többi jogi terméknek: ítélet, határozat, fellebbezés, is van előkészítési és megalkotási technikája, az más kérdés, hogy jogtudomány elhanyagolja vagy felkarolja e termékek megalkotására vonatkozó technikákat. Úgy látjuk, a jogtudomány lassan terjeszkedik ki erre a területre, de a jogeseteket előtérbe helyező szakirodalmat,[39] e tudományterület fejlesztésére irányuló szándékok előfutárának[40] tekintjük.
A monográfia, és minden írásmű lényege, ahogy legördíti témáját. Ez a második, explicit tartalmi kérdés. Valamely téma monografikus feldolgozására nézve nehéz skatulyákat adni egy képzeletbeli jogtudományi íróakadémia előadásán, de annyit talán lehet állítani, hogy a szerző által használt jogintézmények, kifejezések különbségtételét el kell végezni, valamilyen jogtörténetet elő kell adnia, a fejlődés bemutatása nem ellenzett, ajánlott, ahogy az általánosan elfogadott nézetek változásának kimutatása[41] is megengedett, sőt megkövetelt. A fentiekből következik, hogy egy jogtudományi mű ritkán lehet minden ízében új, a múlt, a korábbiak, leírásától egy része szükségképpen - leíró.
- 276/277 -
Figyelemre méltók a tárgykört, ti. a tudományos feldolgozást illetően Sólyom László megfigyelései:[42] "A személyiségi jogoknak újabban bőséges irodalma van. Ez az elméleti tevékenység azonban alapvetően reflexív és kommentár jellegű. ... Csak nagyritkán születik egy-egy tanulmány, amely valóban az élre tör, és a gyakorlatnak is utat mutat. ... Még ritkább az olyan mű, amely nem az ítélkezés vagy a törvényhozás újdonságait igyekszik egyeztetni egy adott ország uralkodó alkotmányjogi vagy polgári jogi doktrínájával, illetve gyakorlatával, hanem általában a személyiségi jogok lényegét kutatja. Az intézmény összehasonlító jogi vizsgálata pedig szinte teljesen hiányzik. ... A kifejezetten ‘jogi' elemzések pedig hagyományosan formai, rendszertani kérdésekre szorítkoznak. ... A dolgozat a személyiségi jogokat ... csakis ellentétpárokkal tartja elméletileg megközelítőnek." Ugyanakkor Sólyom munkája nem tudja elhagyni a történeti módszert, nem mintha ez követelmény volna. Erről így ír (10. old.): "Ez a dolgozat úgy elméleti, hogy történeti." Ha jól látjuk, a történeti és elméleti irány mellett még egyet alkalmaz - a jogpolitikait. A "társadalom szörnyű öntőformái" kutatásától akkor nagyon helyesen, nagyon előre látóan, mintha virradatot várt volna.
A jogtudományi művek között sajátos helyet vívtak ki és önálló kategóriát képeznek azok az alkotások, amelyek egyszerre tartalmaznak a monográfiára jellemző jegyeket (például összehasonlító részt, tehát a tárgykör külföldi jogot, illetve az azokat elemző szerzőket) és a kommentár műfajú könyvek elemeit, azaz a szakaszok szisztematikus elemzését.[43] Ahogy azzal már foglalkoztunk, egyes tudományos körök nehezen fogadják el elméleti teljesítményként a kommentárt. Kétségtelen, nehezen lehet vitatkozni azzal az állítással, hogy "a jogalkotó, mondjuk egy Csemegi szellemi alkotását nagyobbra, magasabb ívűre értékelik, mint egy őt kommentálóét.
Azonban manapság gyakran a jogalkotást valójában előkészítő jogtudós ír később kommentárt, így hát magunk inkább óvatos állásponton lennénk e vitában, és más ítészeknek is ezt sugalljuk.
Nem vitás, a mai világ hatással van a jogtudományi művekre. A kiadók szívesebben jelentetnek meg olyan alkotást, ami nemcsak a kifejezetten elméleti kérdések iránt érdeklődőknek szól. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, legalábbis számunkra, hogy miközben szegényebb lenne a jogtudo-
- 277/278 -
mány a szabályok természetével foglalkozó könyvek nélkül, fenntarthatatlanok a műhelyek a jogszabályok, jogesetek magyarázata nélkül.
Amikor Tóth Mihály a gazdasági bűncselekményeket választja monografikus célzatú feldolgozása tárgyául, eleget tesz annak a kívánalomnak, hogy a tudomány egy szűkebb területét elemezze, de nem túl keveset; bár ha nem tévedünk, van olyan társszerzővel írt műve, ami egy gazdasági bűncselekménnyel foglalkozik.[44] Amivel a kommentár műfaja fölé emeli e művét, ha erre a tudományos közvéleménynek igénye van, az az - túl a már említett összehasonlító jogi vizsgálatokon, amik érintik a német, az osztrák, a svájci, a finn és a svéd jogot -, hogy a történeti módszert alkalmazza a büntetőjogilag üldözendő tényállások ismertetésekor. A könyv egyik tanúsága, ti. hogy egy büntetőjogász kriminológiai tanulságokról ír (a 43. oldaltól), hogy a jog egyes területeihez szorosan tapad egy másik tudományterület - ahogy például a pénzügyi joghoz, többek között, a közpénzügytan úgy a polgári joghoz - adott esetben a tőzsdei ismeretek.
Természetesen, ha egy jogtudós kimegy a jog területéről, fejéhez vágható olyan vád, miszerint elhagyta szakterületét. Úgy gondoljuk, a szabad véleménynyilvánítás elvéből következően lehet ilyeneket mondani, de nem sok hozzáértésről tanúskodik. Ugyanis a kutatói, jogalkotói és jogalkalmazói munka inkább szélesebb ismereteket igényel, mint szűkebbeket, már csak a hatásvizsgálatok miatt is. (Itt csak utalok a mű 90. oldalára, ahol a szerző elkezdi analizálni "A könyvszakértői bizonyítás változó szemléletének igénye" című témakört.) Mindazonáltal, nagyon a jogi munkát védő megállapításnak véljük az 51. oldalon lévőt, ti. "A bűnözés és bűnüldözés legaggasztóbb tendenciái soha nem a jogalkotás hibáiból építkeznek." Ezen a könyvhelyen - bár a szerzőnek valószínűleg igaza van - elvártunk volna egy bővebb cáfolatot a szerzővel ellentétes nézetekről. (Általánosságban: szerintünk. nem rossz elvárás a monográfia szerzőkkel szemben, ha nemcsak azt várjuk el tőlük, hogy saját állításaikat bizonyítékokkal támasztják alá, de néhány bekezdést áldoznak a velük ellentétes nézetek cáfolatára. Mintha ilyen lenne az ideális tudomány...) Magunk például a pilóta-játékok megjelenésekor éreztünk egyfajta kutatói és jogalkotói lemaradást az eredmények mögött. Még egy megjegyzés egy korábbi témához. Egy-egy jogágnak nemcsak más társtudományi kötése van, mint büntetőjogi a kriminológiához, hanem adott esetben mintha más jogághoz is. Szabad legyen itt utalni Tóth Mihály könyvének 80. és
- 278/279 -
105. oldalára, ahol említésre egy társasági joggal foglalkozó jogtudós neve kerül.
A szerző e könyve jó példa arra, hogy van olyan eset, amikor egy monográfia nem kipattan a szerző fejéből, hanem azt megelőzik könyvek, jegyzetek.[45] Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ez a monográfia megszületésének qood practice-e, hiszen erre nincs előírás; egy monográfia általában korábban írt és közzétett tanulmányok átszerkesztéséből születik - természetesen írhat valaki monográfiát a részek publikálása nélkül is.
E tanulmányunknak nem témája a kommentár műfaja - annak elemzésére, jellemzőire korábban kísérletet tettünk[46] -, így itt nem megyünk bele a 133. oldaltól kezdődő rész elemzésébe, majd ha magunk is monográfiába rendszerezzük a jogtudomány műfajairól írt tanulmányinkat, meg fogjuk ezt tenni. Annyit azonban helyes már most rögzíteni, hogy talán más jogágak kommentárírói számára is érdekesek a szakaszok elemzése kapcsán kialakított alcímei, például valamely paragrafus előzményei, szerkezete, a tényállás elemei, valamely a szakaszban használt fogalom értelmezése, a szakasz tartalmának elhatárolása más cikkektől, gyakorlati, bizonyítási kérdések, és még lehetne folytatni, tudva, hogy azért az egyik jogág magyarázatai módszereinek nem mindegyikét lehet átvinni a másikba.
Ezen a ponton óhatatlanul fölvetődő kérdés, hogy a törvény vagy a monográfia megírása a szakma csúcsa, a jogtudomány Mount Everest-ének megmászásához hasonlítható teljesítmény-e. Ha az előző, úgy akkor is vizsgálatot kíván, hogy a monográfiát miért övezi olyan nagy tisztelet, amiért kiemelkedő a jogtudományi könyvek közül.[47] A jogtudományi művek, tudjuk, sokfélék: ismeretterjesztő könyv, Festschrift, jegyzet, lexikon, enciklopédia). Lehet arra az álláspontra helyezkedni, hogy e könyvtípusokat nem illik összehasonlítani, összevetni, hiszen más és más célra készültek, más és más olvasóközönségnek, tetejében egymástól eltérő
- 279/280 -
funkciójuk van. Nem ennek, hanem egy következő tanulmánynak a tárgya a törvény, mint jogtudományi műfaj művelése, itt csak röviden a törvény és a monográfia viszonyára akarunk kitérni. A monográfia nem törvény, azaz nem feltétlenül tárgya valamely törvény vagy törvények, miközben a természettudományban magától értetődik, hogy természeti törvényekre irányul a vizsgálódás általában, ha csak nem valaminek a kísérleti módszertanát írják le. A társadalomtudományi monográfia górcső alá vehet egy vagy több törvényt, de nagyon könnyen átcsúszhat a kodifikáció műfajába, ami már a politika által uralt terület vagy legalábbis nem politikamentes terület. A jogtudomány szakma, ahogy a jogalkotás is, az előbbi ugyanúgy nem állhat a politika terrénumán, mint a bírói munka, mindkettőnek van egy rendszerfüggő szabadságfoka. A jogtudomány, végül is - vélemény, míg a jogalkotásnak beilleszkedőnek kell lennie a korábbi szabályokba, de a politika - a jogon keresztül - forradalmat csinálhat. Ugyanezt a bíró nem teheti meg, kötve van az Alkotmányhoz, a törvényekhez, a precedensekhez és nem formálhat véleményt azokról ítéletében. A jogtudós nincs ilyen kötésben, de köti a szakma módszertana.
Már többször említést tettünk a jogtudomány módszertanáról, ideje, hogy nyilatkozzunk is róla. Előrebocsátjuk, hogy a mű, a monográfia szempontjából tartalmi kérdésnek tartjuk, ha látjuk is azt, hogy a munka megformálása szempontjából formainak is minősíthetnénk. Első helyre helyeznénk az anyagkeresést, ti. a pozitív jog, a joggyakorlat, a szakirodalom keresését. A második helyen említenénk azt a folyamatot, amíg a szerző eljut legalább egy sejtésig vagy egy hipotézisig, egy álláspontig. Ezt az álláspontot aztán, ritkán egy elméletet, meg kell tudni védeni. Bizonyítani kell a saját vélemény megalapozottságát, a vele ellenkező véleményt pedig hitelt érdemlő bírálatban kell részesítenie. Voltaképpen arról van szó, hogy az Olvasó világos képet kapjon a "mi" (a fogalom, a jogintézmény) tartalmáról. Válasznak kell lennie arról is a műben , hogy miért működik az a "dolog" úgy ahogy működik. Nem kevésbé fontos annak láttatása, hogy "hogyan" működik. És végül, de nem utolsó sorban, fel kell sorolnia azokat, akik értenek ahhoz, amiről a szerző értekezik. Azaz: ki kell tűnnie a munkából annak, hogy "kik" tudják azt, amit a szerző tud.
Természetesen a jogtudományi munka kísérletet tehet rá, hogy törvényszerűségeket (Kelsen[48]) állapítson meg. Ezt rendszerint úgy teszi,
- 280/281 -
hogy bizonyos fogalmaknak bizonyos jelentést tulajdonít, miközben azt is megállapíthatja, hogy ugyanazon szavakat más és más jelentéssel használják mások. Esetleg jogáganként eltérően. Voltaképpen jogdogmatikát is művelhet, amit ugyan inkább a bírónak kellene. Ahogy a szerző beleeshet abba a csapdába, hogy vizsgálódásai kapcsán jogon kívüli fogalmakkal is foglalkozik. Hogy aztán ez csapda-e avagy egy gödeli helyzet a jogtudományban, azaz nem arról van-e szó, hogy adott esetben a jogot csak jogon kívüli fogalmakkal lehet megmagyarázni, azt, mindig alaposan meg kell vizsgálni.
Végül: úgy látjuk, hogy vannak logikai műveletek és stílusjegyek, amelyek jellemzik, jellemezniük kell a monográfiát. Ilyen logikai művelet az analizálás, a különbségtétel az egyes használt fogalmak, jogi kategóriák, jogdogmatikai terminus technikusok kötött. Nem hiányozhat az se, hogy tárgykörét belehelyezze a tudomány rendszerébe, a tudomány periódusos rendszerébe. Ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy a ‘(jog)tudomány periódusos rendszere' olyan fogalom, ami nem más, mint próbája annak, hogy egy gondolatmenet beilleszthető-e valamilyen más műfajba, nevezetesen egy jogi enciklopédiába vagy lexikonba, nem kizárva, természetesen, egy új szócikk megalkotásának indokoltságát. Lehetetlen úgy jó monográfiát írni, ha a változások vonalát nem találja a szerző. Biztos folytatni lehetne a sort, de most azzal fejezzük be, hogy a monográfia kell, hogy tudja csoportosítani azt annak elemeit, amit vizsgál. Gyorsan még annyit hozzá teszünk ehhez a részhez, hogy a jogtudományi mű stílusa megengedi egyfelől a bonyolultabb mondatszerkesztést, továbbá különböző igemódok használatát, a kettős tagadást stb. Megengedhető egyfajta, nem gyakori önirónia, szellemesség, szellemeskedés, még aforizmák[49] idézése is. És ami ritka jogtudományi művekben, szemben a természettudományokkal, metaforák használata is.
Ami a jogtudományi és természettudományi monográfiák összehasonlítását illeti, magától értetődően egy sor műre kiterjedő vizsgálatról nem tudunk beszámolni, de néhány könyv alapján az a benyomásunk, hogy az utóbbiak gyakrabban használnak metaforákat, hasonlatokat jelenségek
- 281/282 -
megmagyarázására, mint az előbbiek. Különösen Kajtár[50] metaforája szép a 147. oldalon, de Wigner[51] képe (Gruppenpest) is kifejező a csoportelmélet kritikájáról. Einstein[52] pedig, közismerten, zseniálisan magyarázza, láttatja gondolatkísérletekkel elméletét.
Ennyi minden előrebocsátása után bevallhatjuk, nemcsak a monográfia ideáltípusáról akartunk írni, hanem konkrét monográfiákról. Ugyanis nagyon úgy tűnik nekünk, egyfajta szerkezet ideálként való kezelése egyes korokhoz köthető, például azé a felfogásé, amely szerint valamilyen tárgykörnek először a történetét kell bemutatni, majd ezt követheti a jelenlegi pozitív jog ismertetése, ami után következik a bírói gyakorlat ismertetése, ezután olvashatóak a külföldi megoldások és végül a munkát a de lege ferenda rész zárja.
Ha veszünk egy monográfiát, mint Steinbaum, a jó tanuló, egy gúlát, mondjuk Vékás Lajosét,[53] akkor elindulhatunk egy úton, amelyen a polgári jogi monográfiákat elemezzük. Most nem ezt fogjuk tenni, ebben a tanulmányban nem egyedül polgári jogi monográfiákat dolgozunk fel. A munkát olyan művek társaságában tárgyaljuk, amelyek valamely fogalmat vagy jogintézményt úgy analizálnak, hogy a "fejlődés"-t, mint olyat, segítségül hívják. Vékásnál a fejlődés (most eltekintve a társadalmi formáció változásától) a gazdaság kihívásaira adott jogi válasz, például az, amikor megjelenik a szankció a szerződésszegésért. Ami pedig a "rendszer"-t illeti, ez egyenlő a szerződések tipizálásával létrejövő konstrukcióval, a common law vonatkozásában pedig a szerződésszerű igény elismerésének jogi formáival (trespass és deceit). Ezek alapja a "vállalás", az "ígéret". Ha azt a kérdést is föltesszük magunknak, hogy nekünk, mint olvasónak, mi jött le a "csomópont fogalom alatt, azt mondhatjuk válaszként, hogy valamely, a jogban megtett "lépés". Azaz, például az angol jogban a write-ok szelektálása. Ugyanerre a "csomópont"-ra, példa a kontinentális jogban "nudum
- 282/283 -
pactum" kifogásának negligálása. Amennyiben azt nézzük meg, hogy a monográfia írója hogyan gördíti le témáját, azt látjuk, hogy vizsgálódásai középpontjában a szerződéstípus áll. Ez a fogalom van az I. fejezetben (Elméleti tanulságok a szerződéstípusok genezisénél); a III. fejezetben (Általános szerződésfogalom és a szerződéstípusok funkcióváltása); a IV. fejezetben (A szerződéstipizálás válságjelenségeiről); és a VI. fejezet 3. pontában (a szerződéstípusok lényegéről és mai szerepéről), ami egyébként a monográfia záró pontja is egyben. Az angol joggal foglalkozó rész címében a szerződési jog fejlődéstörténeti csomópontjairól ígér tájékoztatást (itt nincs semmiféle szerződéstipizálás), de ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy az angol jog fogalmi absztrakciója más, mint a kontinentális jogé, "az agency a képviselet igen sok válfaját átfogja". Ugyanígy a bailment (60-61. old.). Mindezek után a szerző tesz egy szerénységére következtethető megállapítást: "...a common law-t kóstolgató kontinentális jogásznak be kell látnia, hogy gondolatainak logikáját túlságosan kötik jogi neveltetésének béklyói, és sokkal több tanulmányra van szüksége ahhoz, hogy a számára olyannyira kívülálló jogi világ lényegéhez eljuthasson; hát még ahhoz, hogy e lebilincselően idegen jogrendszer jövőjéről ítéletet mondhasson."
J. Joffe[54] munkája, több szempont mellett, azért érdemes tárgyalásra, mert monográfiája kapcsán rá lehet mutatni arra, hogy mennyire furcsa, így utólag, ha egy monográfiából hiányzik valamely nemzeti jognak az előtörténete és azok az "idegen" hatások, amelyek amúgy nyilvánvalóan érnek egy nemzeti jogot. A könyvben nincs külföldi szerző, nincs összehasonlító jogi rész. Ugyanakkor nagyon jól lehet követni azt, hogy egy intellektuel számára milyen nehéz leírni a jog klasszikus terminus technicusait nélkül a tárgyalt társadalmi rendszer szervezeteinek jogalanyiságát, értelmezni elméleteket, például az ún. "igazgatói" jogalanyiság elméletét (308. old.).
Verebics könyve[55] még nem kész monográfia, csírája egy monográfiának, de azért említjük meg, mert egy fontos megfigyelés közlésére alkalmas témánkban. A szerző munkájában nem valamivel foglalkozik, ami kész, hanem azzal, ami lesz. Számunkra a folyamat (az európai magánjog) tanulmányozása azért érdekes, mert Európa, benne államai újból nagyhatalmak akarnak lenni, és látjuk, ezúttal is, mint minden grande puissance
- 283/284 -
megszületését, nagyon komoly erőfeszítések előzik meg a polgári jog területén. Ennél a szerződél is, ti. Verebicsnél, érdemes megnézni, mit ért a "fejlődés" tartalma alatt. Úgy látjuk, Verebics Bürge, Zimmermann és Bennachio kijelentéseire támaszkodva, voltaképpen a tudomány feladatának tartja az európai ius communae kialakítását, ami - Hamza megfogalmazásával - egy új stílus curiae megszületésével jön létre. Másképp megfogalmazva: Verebics - egyetértve Bürgével - a fejlődést voltaképpen a hagyományokhoz való visszanyúlásban látja; a bolognai iskola munkamódszeréhez való visszatérésben, amely igazából a különböző jogi megoldásokra való - reflexió. A szerző foglalkozik egy európai polgári törvénykönyv létrejöttének realitásával. Úgy tárgyalja a témát, hogy maga is éles határvonalat húz a két célkitűzés, ti. a harmonizáció és a kodifikáció között, értelmezvén azokat az összes, nemzeti polgári jogi karakterisztikájú szabályra nézve. Ettől függetlenül tovább idéz a témában monográfiákat író szerzőket (Ugo Mattei, Gert Brüggemeier, 59. old.), bizottságokat (Landro) és mottókat, például: "Megvizsgálni mindent, megtartani a jót.", illetve használ olyan jól ismert kifejezéseket, mint "közös mag" vagy "közös jogelvek". Verebics könyve arra teremt igazán jó alkalmat, hogy rámutathassunk: a szakirodalom tudja egyfelől - és ez az elterjedt - visszafelé nézni a fejlődést valami tekintetében, ami már létrejött (szerződési rendszer, valamelyik nemzeti jog, egyes szerződések stb.), másfelől viszont tudja ezt előre is az egyedi, valamely produktum tekintetében, mint amilyen az Európai Polgári Törvénykönyv), amelynek megalkotása még csak szándékolt.
Azok az újabb[56] jogtudományi művek, amelyek valamely jogterület, jogintézmény fejlődésének bemutatására vállalkoznak, biztos hogy szembe találkoznak azzal a régi problémával, hogyan lehet szétválasztani a jog (a kodifikáció) és a jogtudomány nézeteinek változását, miközben azokat nem haszontalan párhuzamosan bemutatni. Ugyanakkor azt is nehéz az operatőrnek parallel vetítenie, hogy a dogmatikai pillérek hogyan alakultak ki. Nehezíti a szerző feladatát valamely jogterület analízisénél, ha a jogterület peachwork-szerűen állt össze, és közben még fejlődik is, mint a szerző esetében, ahol mindig újabb és újabb műfajok keletkeznk (v.ö.: szofverek és adatbázisok, például). Ez utóbbi ugyan nem szerzői jogi, hanem ún. sui generis védelmet kapott uniós szinten. A modern jogtudományi műveknek van egy új problémája, ti. hogy a viszonylag ma már könnyebben hozzáférhető külföldi és közösségi jogot külön, vagy az egyes témáknál prezen-
- 284/285 -
tálják (Nótári mindkét módszerrel megpróbál élni); és egy korábbi: hol jelölje ki a szerző a fordulópontokat, azokat a fordulópontokat, amik Vékásnál a csomópontok voltak.
Az angol jog mindig is kihívást jelentett a monográfiát író kontinentális szerzőknek. A már említett André Tunc[57] is nekirugaszkodott a tárgykörnek, ahogy azt már jóval korábban Horváth Barna[58] is megtette. A szerző nem Halsbury's típusú munkát írt az angol jogról,[59] tehát nem kommentárt, hanem megkísérelte az angol jogról gondolkodók nézeteit Salisburytől Keetonig ismételni és elemezni. Horváth elmélettörténeti monográfiát írt, amely nevek, irányzatok alapján íródott. Bevezetője, az első fejezet (Az angol jogi kultúra és a common law szelleme) összefoglaló az angol jog formáiról, és az ahhoz tartozó szervezetről.
Egy pillanatra visszatérve André Tunchez, az ő említett művével szemben Marton Géza[60] mindkét felelősségi alakzatot tárgyalja három nagy részben, úgymint: a felelősségről általában; kártérítési felelősség; tételes magyar kártérítési jog; polgári jogi felelősség a szocialista jogban de lege ferenda, ezen belül (X. fejezetként): tervezet egy polgári törvénykönyv kártérítési fejezetéhez; még ezen belül: a törvénytervezet szövege és különös indokolás a törvényjavaslathoz.
Ez a mű több, mint reprint, gondolunk itt Horváthéra, mert az Utószóból láthatóan a kézirat Zlinszky János által kiadás (sajtó) alá rendezett, Marton Géza kívánsága szerint. Így, ahogy kezünkben tarthatjuk Marton munkáját, soha nem sikerült egybe foglalni, tehát a teljes, Marton által írt mű egyedül ebben a kiadmányban elérhető (900. lábjegyzet). A 880. láb-
- 285/286 -
jegyzet tanúsága: az Archiv szerint für die zivilistische (helyesen: civilistische) Praxis a mű általános részét közölte, a javaslatot és az indokolást nem.
Marton számos gondolata közül ő maga a legértékesebbnek az eredménykötelemmel (obligation de résultat, Erfolgschuld)[61] kapcsolatosakat tartja, és hogy ezeket a többi szakíró nem értékelte, mindig is nagy bánata volt. Erről így ír a 865. lábjegyzetben: "A francia írók egyszerűen fel sem vetik a kérdésnek ezt az oldalát. Agyonhallgatják a nehézséget. Jellemző, hogy valamennyi író, aki e tárgyban a Revue Trimestriellben másfél évtizeddel ezelőtt írt cikkemmel foglalkozott, mely cikknek tengelygondolatává éppen a most tárgyalt konzekvenciát tettem, ezt a pontot teljes hallgatással mellőzi. A vétkességi elv náluk, annak ellenére, hogy tételes joguk azt úgyszólván teljesen megcáfolja, az elmélet számára szent és sérthetetlen."
Ez a lábjegyzet a 278. oldalon lévő szöveghez tartozik, ahol - többek között - ezt írja: "Logikai képtelenség, hogy valaki tartozzék egy eredménnyel, de ne feleljen érte. Aztán még a 279. oldalon a következőket írja erről a témáról: "Vagyis röviden: az élet nem a vétkességi (morális), de az eredmény-felelősség alapján áll, s ezt a tárgyi megoldást - szinte öntudatlanul - magáévá teszi a rómaiaktól örökölt, de ma is érvényes jogi rendezés is akkor, mikor a késedelmes adóst annak a képzeletbeli eredménynek helyreállítására kötelezi, amely bekövetkezett volna akkor, ha ő szerződési kötelezettségének eleget tett volna (quod interest creditoris moram factum non esse). A sérelem az alábbiak szerint kifejtve a 335. oldalon az 1. lábjegyzetben: "Úgy tűnik, Ön nem veszi észre, hogy ez az új látásmód nem csak a bizonyítás rendjét, de az egész eddig uralkodó felelősségi elméletet felborítja, a vétkességit. Ha ugyanis egyszer felismertem, hogy az adós az eredménnyel tartozik, elképzelhetetlen, hogy nem-teljesítés esetén csak a vétkéért (az igyekezet hiányáért) feleljen. Ha valamire kötelezve van, azért felel is. Csak azért felel, amire köteles, és nincs kötelezve arra, amiért nem felel. Az eredménykötelem szükségszerűen feltételez eredményfelelősséget, azaz tárgyi felelősséget (Erfolghaftung). ... Ez volt a végkövetkeztetése 1935-ben közölt cikkemnek. ... 1932-ben megjelent könyvem is visszhang nélkül maradt."
Ha ebben a tárgykörben - ti. polgári jogi felelősség - maradunk, és rátérünk Sólyom monográfiájára,[62] akkor nem álljuk meg, hogy a mo-
- 286/287 -
nográfiákat a családregényhez hasonlítsuk, mert noha azok egy témára íródnak, mégis a problémák egy összetartozó nagy családjára kell koncentrálnia a szerzőnek. Ugyanakkor azt is sugallni akarjuk, hogy az azonos vagy hasonló tematikájú monográfiák egymás folytatásai, és ez akkor is így van, ha egy előbb megjelent mű egy későbbi folytatása. Igen, az élet néha különös helyzeteket teremt a jogtudományban is. Marton A polgári jogi felelőssége 1993-ban látott napvilágot, Sólyomé 1977-ben. Sólyomnál van Marton: 77. old. 6. lábjegyzet; 97. old. 96. lábjegyzet; 102. old. 123. és 124. lábjegyzet, valamint 179. old. 102. lábjegyzet. Az más kérdés, hogy sem a lábjegyzetekben, sem a 189. oldalon kezdődő irodalomban Marton Gézánál (193. old.) azok a művek, amikre Marton feltehetően a legbüszkébb, nem szerepelnek.[63] Mondjuk, azért az is érdekes, hogy a Zlinszky által összeállított irodalommutatóban a Marton-féle Les fondaments miért nem került bele.
Természetesen Weiss is meghivatkozott Sólyomnál (113. és 115. old.), de Sólyom is benne van a Marton-könyv Irodalommutatójában és a 143. lábjegyzetben a 359. oldalon. ez a beszúrás nyilvánvalóan Zlinszkyé, az előtte lévő szöveg ("Az angol jogfejlődés annyira elüt ettől a kontinentális fejlődéstől s annyira nem gyakorolt erre befolyást történetileg sem, hogy itt mellőzhetőnek látszik, hogy erre is kitérjünk. Az érdeklődő az első irányítást megkapja Curti könyvében: Englands Privat- und Handelsrechts. I. köt. 1927.") - Martoné. Marton tehát nem nagyon merít az angol irodalomból, mondhatnánk alig van angol szerző a névmutatóban, de a franciákról sincs Sólyomnál sokkal több (84. old., ahol Marton Kártérítési kötelmek jogellenes magatartásból c. munkájára hivatkozik a 28. lábjegyzet és 102. old. 123 lábjegyzet: "A francia gyakorlat igen szigorú gondossági mércéi már tárgyi szigorúságú felelősséget lepleztek. Mindemellett a francia elmélet ragaszkodott a szubjektív felelősség ideológiájához."), mint ami Martonnál a vétkesség témakörét illetően, illetve van - újabbak, mint Mazeaud, Tunc műve - 1957-ből.
Amint azt láttuk, végül is Sólyom folytatása Martonnak, tehát a jogtudomány folyamként is felfogható, amely monográfia- és tanulmányszigeteket alkot. Ebben a témában, ti. a polgári jogi felelősséget illetően ilyen
- 287/288 -
új szigetek - többek között - Fluginszky,[64] Menyhárd,[65] Jójárt[66] munkái. Természetesen azt is mondhatnánk, hogy Kisfaludi meg Sárközy folytatása, aminek kapcsán az az igazán érdekes kérdés, hogy az utóbb jöttek másképp írnak-e, mint az előbbiek. Számunkra az is kérdésként vetődött fel, hogy a polgári jog mennyire lefedett monográfiákkal, és oda jutottunk, hogy a kötelmi jog különös részéről, ti. az egyes szerződésekről készültek magyar nyelvű könyvek, de az összehasonlító szál bennük lehetne jobban megcsomózva.[67]
Összefoglalva: a monográfia, alapossága folytán tényleg a legértékesebb műfaja a jogtudomány művelésének. Ez még akkor is így van, ha egy lexikon vagy enciklopédia szócikk nyilvánvalóan tömörebben közli a tudomány eredményeit. De a tudomány nemcsak eredményekből áll, hanem kétségekből, hipotézisekből, ma még nem igazolt sejtésekből és egyéb, ma még kialakulatlan, de később tartalommal megtelő irányzatokból. Az sem kétséges, hogy a jogtudomány mérhető eredménye a jogalkotás során keletkező produktum, amennyiben annak előkészítésébe bevontak kutatókat. Az azonban megállítható, hogy könnyű lenne megalkotni egy lexikoncikket anélkül, hogy tárgyában ne született volna monográfia; az az igazság, hogy mind az enciklopédia, mind jogalkotói termék előállítását nagyon megnehezíti, ha nincs rendelkezésre álló előkészületi anyag, nem lehet színvonalas törvényeket és lexikonokat előállítani
- 288/289 -
rögtönzéssel, brain-storminggal vagy ún. delfi módszerrel; ennél komplikáltabb mind a törvény, mind egy bírói ítélet, nem beszélve arról, ahogy az már közismert a franciáknál, hogy az alkotmányellenességet nem a jogszabályokban, hanem valamely szerv ítéletének, határozatának indoklásában mutatja ki az arra jogosult szerv.[68]
A monográfiák világa a témák feldolgozásának módja szerint inkább színesnek[69] mondható, semmint szürkének, noha nyilvánvaló a módszerek száma a tudományos közvélemény szemében - véges. Ennek ellenére azt nem lehet mondani, hogy a monográfiáknak "egy hangon kell szólniuk". Inkább azt lehet állítani, hogy van köztük tenor, bariton és basszus, ha már differenciálni akarunk köztük. Magától értetődően további osztályozást is végezhetnénk a könyvek között, mondván: egyes monográfiák tenore buffok, mások meg tenore di graziak, illetőleg Heldentenorok, de egy ilyen csoportosítás nyilván csak az értékelő ízlését tükrözi vissza, semmint az opusokat. Az viszont vállalható kategorizálás, hogy egyes monográfiákat aszerint különböztetjük meg a másiktól, hogy mely más társadalomtudomány, a szociológia, a történettudomány, a politikatudomány stb. hatása érezhető rajta a legerősebben. (Természetesen az is egy kérdés, hogy a jogtudomány mely más tudomány aláfestő-zenéje, illetve hol az a határ valamely tudomány művelésénél, amikor azt már nem lehet folytatni jogtudományi műveltség nélkül.)
Akármennyire specializálódik a tudomány művelőinek rendje, ami egy folyamat, nagyon úgy látszik: az egyes tudósoknak mégis szükségük
- 289/290 -
van egyfajta polihisztorságra, hogy tudományukat az intellektuálisan fejlődő világban a társadalom számára értékesen tudják tovább művelni.
Magunk részéről nagyon úgy látjuk, hogy a XXI. században a pszichológia[70] lesz a következő társadalomtudomány, amelyet a jogtudomány meg fog hívni háttérnek, hogy még inkább előtérbe tudja helyezni épp azt a témát, amit majd valamely monográfiában prezentál, bemutat.
Ha összehasonlítjuk a klasszikus jogi műveket a modern, az intelligens egyetem környezetében született publikációkkal több megállapítást tehetünk. Mindenekelőtt az tűnik elsőként megemlítendőnek, hogy a hagyományos, ha szabad mondani, XX. század közepi munkák erősen koncentráltak az adott tárgykörben alkotó szerzők nézeteire, és maga a pozitív jog több esetben inkább illusztráció, bizonyíték valamely elméleti álláspont alátámasztására.[71]
A második megállapítás amit tehetünk, az az, hogy a klasszikus egyetemről és más kutatási helyekről kikerült művek logisztikai környezete egészen más volt, mint a maiakénak: A jogi dokumentációs tevékenység[72]
- 290/291 -
élesen megkülönböztetett volt a kutatási produktumoktól (tanulmányok, könyvek stb.). A mai időkben ellenkezőleg, a dokumentáció (a nemzeti jogszabályok, a nemzetközi szerződések, az előkészítő anyagok, tervezetek, jogesetek) szerves részét képezik a publikációknak, nem is mellékletei azoknak, hanem beépülnek a szövegbe. Nem állítjuk, hogy a modern korban született jogtudományi művek mindegyike ilyen lenne, de hogy a jogtudomány művelésének van egy ilyen irányzata - az érzékelhető.
Talán már a fentiekből következik is a harmadik megtehető megállapítás, ami az, hogy az új eszközhasználattal, ti. a számítógépekkel, mobiltelefonokkal és a hálózatokkal kapcsolatos jogtudományi szerzők nézetei közötti viták elvékonyodtak, de a jogalkotással összefüggő viták is kevésbé élesek lettek a szakirodalomban. Ennek oka az, különösen a közösségi jogot, az uniós jogot illetően, hogy az előkészítő munka során, ami a tagállami közigazgatási szervekben és az uniós intézményekben folyik egyszerre,[73] szinte minden vitás kérdés felmerül. A konzultációk olyan széles körben és olyan intenzitással folynak, hogy a tudományos publikációkban inkább e viták regisztrációja jelenik meg, semmint maga a vita, kivéve a történeti munkákat,[74] amelyekben viszont ezekről bőven olvashatunk.
Miután az információs társadalom joga igazán újnak nevezhető, egészen más hívószavai, tárgyszavai vannak, mint a papír alapú jognak, nem meglepő, hogy a könyvek szerkezete és stílusa inkább a tankönyvekére és a kézikönyvekére hasonlít, semmint a klasszikus monográfiákra.[75]
- 291/292 -
Nem igaz ez a megállapítás a Social Science Research Network-ön megjelenő kéziratokra.[76] Ez a publikálási rendszer gyökeresen eltér az egyetemek, kutatóhelyek klasszikus periódusától, amikor a szerzők még nem tölthették fel working paperként anyagjaikat a netre, így az információk (közlemények) közül a tudományos közvélemény csak azokat ismerhette, amelyek folyóiratokban vagy különlenyomatokban megjelentek. A tudományos információk szabad áramlását a kiadók - például a Wiley, de másokat is említhetnénk - azzal akadályozzák, hogy a megjelenéstől számított egy évig nem engedélyezik a cikkek megjelenését a weben. Az úgymond intelligens korszakába belépő egyetem - pontosabban annak kutatóié - helyzete sem könnyű. Ugyanis régen az lett a legnevesebb folyóirat, amit a legtöbben olvastak. Ma a legnevesebb folyóiratok olyan összeget kérnek egy-egy folyóiratszámért, amit a periférián lévő egyetemek, kutatóhelyek kutatói nem tudnak megfizetni. Csak példaként: a Reuters adatbázisában lévő közgazdasági karakterisztikájú adatok előfizetési díja egy évre - 70 millió forint. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az intelligens egyetem kutatója nemcsak arra törekszik, hogy a neves folyóiratokban publikáljon, hanem arra is, hogy minél többen olvassák. E célokat azonban nem tudja elérni, ha nincs pénze arra, hogy fizessen azért, hogy közleményét elolvassák, amennyiben valamelyik kiadó ellenszolgáltatást kér esetleg már magáért a vizsgálatra való jelentkezésért (review process) is, nemcsak a cikk elfogadásakor. Természetesen a tudományos közvélemény számára fontos, hogy a tanulmányok ellenőrzöttek legyenek (double eyes system), a kutatók számára legalább annyira fontos a gyors átfutási idő. Ha egy közlemény a leadástól számított két év múlva jelenik meg, a tudományos közvélemény odajut, mint az Indiában dolgozó gyarmati tisztviselő a XIX. században: három hónapi késéssel olvassa a napilapok híreit, a múltban él, miközben a jelenben van. Erre vezethető vissza, hogy az intelligens egyetemeken már nem könyvekből tanítanak és tanulnak, hanem folyóiratokból.[77] (Most ne is taglaljuk azt az esetet, amikor a könyvet le is kell fordítani.) A fentiekből is látszik, hogy
- 292/293 -
az a veszély fenyeget, sőt már itt is van, hogy a tudományos élet végképp szétszakad, fejlettek lesznek és fejletlenek, ahogy Soderlind (Svájc) mondta: az adatokhoz és a módszerekhez való hozzáférés híján a helyszínen (ti. a tudományos szempontból fejletlen régiókban) a csiszolatlan gyémántokból, ti. a tehetséges kutatókból, nem tudnak csiszoltat csinálni. Minden kutatónak érdeke, hogy az adatbázisokban jelenjen meg abstract-je (Eurojournal), ahogy az is, hogy a folyóirattartalmak (Dictionnary open acces journal) hozzáférhetők legyenek. Nem túldramatizálva a helyzetet, csak az jutott eszünkbe, hogy a háborúk tesznek ilyet: megszakítják a tudósok közötti kapcsolattartás lehetőségét.■
- 293 -
JEGYZETEK
* A munka szakmai tartalma kapcsolódik a "Minőségorientált, összehangolt oktatási és K+F+I stratégia, valamint működési modell kidolgozása a Műegyetemen" c. projekt szakmai célkitűzéseinek megvalósításához. A projekt megvalósítását az Új Széchenyi Terv TÁMOP-4.2.1/B-09/1/KMR-2010-0002 programja támogatja
[1] A gép és gép közötti kommunikáció, más jelöléssel M2M, valójában a Web of Things tárgykörébe tartozik, még tágabb értelemben a környezeti intelligencia kutatását jelenti. Ez az a témakör, amiben megjelenik a smart home, a smart city és a smart university. A teljesen friss téma jogi oldala egyáltalán nem kidolgozott, de nagy érdeklődésre tarthat számot akkor is, ha a gépek magatartása sose lesz jogi szabályozás tárgya, ahogy az állatoké se az. Viszont amint az állattartóké, úgy előrelátható, hogy a gépek körüli kommunikáció üzembentartóinak viselkedése (magatartása) pozitív és negatív, polgári joginak minősülő és egyéb jogági szabályozás tárgya lesz.
[2] A machine to machine tárgykörben még nem találtunk monografikus terjedelmű művet, noha a témáról már több konferenciát rendeztek, az utolsót 2011. június 14. és 16. között Chicagóban. Megjegyezzük: Európa Uniós Elnökségünk keretében a szakértők 2011 májusában tartottak konferenciát. A hálózatokról viszont több, érdekes társadalomtudományi munka jelent meg, például: HOFFMANN, U.: Netzwerk-Ökonomie. Physica Verlag, Heidelberg, 2001. 242 old., vagy Anthologie ein einführendes Handbuck zur Akteur-Netzwerk-Theorie (szerk.: Bellinger, A.-Krieger, A.). Bielefield, Wetzlar, 2006. 578 old., ahol a "hálózat" mint kutatási módszer jelenik meg a filozófiai és szociológiai művek területén. Természetesen az angolszász irodalom is foglalkozik a hálózatokból származó kihívásokkal: KLEINDORFER, P.-WIND, Y. J.: The network challange. Prentice Hall, New Yersey, 2009. 529 old.
[3] A jogi adatbázisok egyes vélemények szerint teljesen át fogják formálni a jogi szakmát: oly mértékben ráutalódnak majd a jogalkalmazók a jogi adatbázisokra, amelynek mértékét a felhasználók ma még el se tudják képzelni. Köztudott: az adatbázisok jogi védelmet élveznek az Európai Unióban a 96/9/EK irányelvben foglaltak szerinti terjedelemben. A német jogban megkövetelt az Überdurchschnittlichkeit, az északi államok ilyen követelményt nem érvényesítenek az adatbázisokkal szemben. Ma már az adatbázisok szerzői jogi védelem alatt állnak, de ez természetesen nem volt mindig így, ahogy Reinbother írja (A szerzői jog perspektívái Európában. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle. 107. évf. 1. sz.): "A tagállamok szerzői jogi jogszabályainak harmonizációjában az első generáció az információs társadalmat megelőző korszakhoz kötődik (kiemelés: F.E.), és alapvetően olyan jogszabályokból áll, amelyeket 1991 és 1996 között fogadtak el. Idézi: Vranyecz T.: Adatbázisok jogi védelme az Európai Unióban (http://ki.oszk.hu/kf/2010/10). Ződi Zsolt is publikál a témában. A külföldi irodalomban Bernard Edelman ír az adatbázisokról (La propriété littéraire et artistique. PUF, Paris, 2008. 80. old. A francia irodalomban továbbá: BITAN, H.: Protection et contrefaçon des logiciels et des bases de donnée. Lamu, Paris, 2006. 339 old.
[4] "Manapság mi épp annyira vagyunk benne az elektronikus korban, mint amennyire az Erzsébet-koriak a nyomdászat és a mechanika korszakában."
[5] Nagyon fontos jelenség, ti. hogy a könyvtárak 2004-től információs tanfolyamokat hirdettek meg, világít rá John Feder (The information society: a study of continuity and change. Facet, London, 2008. 218 old.) Manuel Castells ugyan információs társadalomról ír Johen Steinbicker könyvében [Zur Theorie der Informationsgesellschaft. (Ein Vergleich der Ansätze von Peter Drucker, Daniel Bell und Manuel Castells) Leske-Budrich, Opladen, 2001. 100. old.], de jól látja meg, hogy Netzwerkgesellschaft-ról van szó valójában. Bell és Drucker szintén a lényeget hozza elénk, amikor az információs társadalom, illetve a poszt-ipari társadalom tudástársadalom jellegét emelik ki. Az információs társadalom kapcsán Frédéric Péron L'Europe dans la société de l'information c. művében (Larcier, Bruxelles, 2008. 232 old.) arra világít rá, hogy olyan technológia van kialakulóban, amely a corpus iuris eddig elkülönült részeit egy felületre tudja összehozni.
[6] ARCAND, R.-BOURBEAU, N.: La communication efficace. De Boeck Université, Paris, 1998. 468 old.
[7] GIMMY, M. A.-KRÖGER D.: Handbuch zum Internetrecht: Electronic Commerce-Informations-, Kommunikations- und Mediendienste. Springer, Berlin, 2002. 1026 old.
[8] VERBIEST, T.: Le nouveau droit de commerce électronique. LGDJ, Paris, 2005. 234 old.
[9] LLOYD, I.: Legal Aspects of the Information Society. Butterworths, London, 2000. 303 old.
[10] THIERRY, P.-C.: La signature électronique. (Introduction technique et juridique a la signature électroniques sécurisée, preuve et écrit électronique.) Litec, Paris, 2001. 131 old.
[11] OLAJOS P.: Konzervatív zöldség: politikáról, gazdaságról jövőidőben. L'Harmattan, Budapest, 2011. 366 old.
[12] Jogtudományi könyvek csoportjába azokat a műveket soroljuk, amelyek sem nem monográfiák, sem nem tankönyvek. De ebbe az osztályba tartozónak véljük a kismonográfiákat, a két vagy több témakört feldolgozó opusokat, illetve a többszerzős alkotásokat. Figyelemre méltó és igényes Sárközy megfogalmazása - témánk, a jogtudományi monográfia szempontjából - saját könyvéről (A privatizáció joga Magyarországon. Unió, Budapest, 1991. 214 old.): "...ez a könyv ... nem szoros értelemben vett tudományos munka. Indokolása szerint a tudományos munkát jogdogmatikai elemzés, aprólékos lábjegyzetelés, tételes irodalom-feldolgozás és olyan nemzetközi összehasonlító vizsgálódás jellemzi, amely a jogszabályokon keresztül történik." Gondoljuk, a jogtudományi monográfiának a fenti ismérveknek meg kell feleljen. Egyébkén - talán nem minden tanulság nélküli - könyvének szerkezete a következő: Bevezető (a téma fölvezetése); a privatizáció fogalma, módjai; története (a magyar); dilemmák a privatizáció köréből, és végül: javaslatok.
[13] A tankönyv olyan mű, amelyből jól látható, hogy a tudomány milyen kérdéseket zárt le, a monográfia meg inkább olyan, amiből az látszik, mely kérdések nyitottak még. A tankönyv inkább vitathatatlan ismereteket igyekszik közölni, a monográfia - vitathatókat. Hanna Mainzer mondását átalakítva: a tankönyv nem lehet illetlen fantáziák harca azok ellen, amelyeket áttekinthetetlen definíciók révén illedelmesnek nyilvánítottak.
[14] A kézikönyv a szemlélőt nagyon könnyen becsapó műfaj. Tényleg vannak olyanok közülük, amelyeket az ismeretekbe való bevezetésre írtak (GRÁD A.: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről. HVG-ORAC, Budapest, 1998. 406 old.), legyenek azok, ti. az ismeretek lexikálisak vagy elméletiek, bár Grad kifejezetten a gyakorlatra akar építeni, amint azt írja. Azonban, láttunk már olyan könyvet is e műfajban, amely nevében ugyan kézikönyv (SAJÓ A.: A szólásszabadság kézikönyve. MTA Állam- és Jogtudományi Intézete-KJK-KERSZÖV kiadványok, Budapest, 2004. 183 old.), de olyan mívességgel íródott, ami a monográfiákra jellemző, igaz, nincs tárgymutatója és névindexe. Kezünkbe került "kézikönyv kézikönyv" (Nouveau manuel du droit suisse. Polygraphiques, Zurich, 1946. I-II. kötet, 934, illetve 315 old.), amely a konföderáció törvényeit és rendeleteit közli. Jól látható, maga a műfaj is átalakult: a fentebb említett Sajó-kézikönyv, de másoké is, például VÖRÖS Imréé (Az európai versenyjogok kézikönyve. Logod, Budapest, 1996. 274 old.), vagy NAGY CSONGOR Istváné (Kartelljogi kézikönyv: a közösségi és a magyar kartelljog gyakorlata. HVG-ORAC, Budapest, 2008. 787 old.), a svájcihoz képest, full service-t ad.
[15] Magyar jogi lexikon (szerk.: Márkus D.) 1-5. kötet. Pallas, Budapest, 1895-1907.); Jogi lexikon (főszerk.: Lamm V.). Complex, Budapest, 2009. 729 old.
[16] Állam- és Jogtudományi enciklopédia (főszerk.: Szabó I.). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.
[17] TÖRÖK G.: Egyes polgári jogi szerződések. Államigazgatási Főiskola, Budapest, 1993. 38 old.
[18] SAJÓ A.: Félemelet - Bábelben. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1983. 237 old.
[19] Az összehasonlító jog nem valamely pozitív jogi jogága a jognak, mégis elméleti értékű a nemzeti jogok csoportosítása [DÁVID, R.: Les grands systèmes de droit contemporains (Droit comparé). Dalloz, Paris, 1964. 630 old.]. Az más kérdés, hogy az összehasonlító jog inkább összehasonlított jog. Az viszont igaz, hogy a közösségi jog jogforrásainak (rendelet, irányelv) előkészítéséhez elengedhetetlen e tudományterület művelése. Nem is beszélve arról, hogy az egyes jogcsaládok jobban rálátnak magukra az összehasonlító jog tükrében [ZIMMERMANN, R.: The law of obligations (Roman foundations of the Civilian Tradition). Oxford University Press, Oxford, 1996. 1241 old.; különösen 20. fejezeten belül. French Franks and Belgian Franks (Introduction) 621. old.].
[20] Alkotmánybírósági esetjog (szerk.: Halmai G.). CompLex, Budapest, 2007. 480 old. Lenia Samuel: Az Európai Szociális Karta esetjoga (fordította: Ohlik A.-Könczei Gy.). Európa Tanács, Strasbourg, 1997. 253 old. A kötetnek 2002 óta új, bővített második kiadása is megjelent: Fondamental Social Rights. Case law of the European Social Charter.
[21] Az Európai Unióról és az Európai Unió működéséről szóló szerződések magarázata (szerk.: Osztovits A.). Complex, Budapest, 2011. 1-3, kötet, 3355 old. Előszó 11.
[22] HOLLÁN M.: Vagyonelkobzás (Bűncselekményből eredő vagyon elvonása). HVG-ORAC, Budapest, 2008. 255 old.
[23] SÁRKÖZY T.: A jogi személy elméletének átalakulása (Vizsgálódások a szervezetek komplex jogalanyiságáról). KJK, Budapest, 1985. 464 old.
[24] MAJTÉNYI B.: A nemzetállam új ruhája. Gondolat, Budapest, 2007. 268 old.
[25] SÁRKÖZY T.-SZTANÓ I.: A társasági törvény és a számvitel kapcsolata. Kompkonzult, Budapest, 1999. 231 old.
[26] WEISS E.: A szerződés érvénytelensége a polgári jogban. KJK, Budapest, 1969. 584.
[27] TUNC, A.: La responsabilité civile. Economica. Paris, 1981. 182 old.
[28] SAVIGNY, F. C.: Das Recht des Besitzes. Heyer, 1803. 495 old.
[29] A paradigma fogalmát nehéz értelmezni a jogtudományban, szemben azzal, ahogy azt használjuk a természettudományra. Ott olyan állítással kapcsolatban mondjuk, ami a világról alkotott képünket változtatja meg, például ilyen volt, hogy nem a Föld az Univerzum középpontja. Ilyen súlyú kijelentést nehéz találni a modern jogtudományban. Így aztán úgy véljük: a társadalomtudományokban kicsit elhasználták ezt a kifejezést. Úgy véljük: a paradigma "nagy elmélet". A problémához ld.: FEKETE B.: A modern jog összehasonlításának paradigmái. Gondolat, Budapest, 2011. 216 old.
[30] TUNC: i. m. 151-153. old.
[31] Itt föl lehet vetni azt a kérdést: a jogtudományban csak jó elméletek vannak? Természetesen nem. Egy elmélet értékállandóságáról a tudományos közvélemény dönt, e tekintetben a tankönyvek, a lexikonok, az enciklopédiák nyújtanak tájékoztatást. Megjegyezzük, a jog, bármily szigorú is, nem matematika, amiből csak egy van; inkább geometria, amiből több van; hogy aztán ebből következik-e az, hogy a jogtudomány több elméletet is megtűr magán, az csak akkor lehet igaz, ha azt mondjuk, minden jogcsaládnak (anglo-saxon, kontinentális és mások) tényleg megvan a saját jogelmélete. Bonyolítja a jelenséget, hogy mi jogászok tudjuk, a modern államban egy meghatározott időpontban csak egy jog van.
[32] BÓDIG M.: Jogelmélet és gyakorlati filozófia: jogelméleti módszertani vizsgálódások. Bíbor, Miskolc, 2004. 601 old. Magyar jogelmélet című munkát nem találtunk. Igaz, Perecz László is amellett érvel, hogy nemzeti filozófia nincs is, és az is igaz, hogy nemzeti matematika sincs, bár Bólyai azért van. Érdekes, francia jogelméletet se találtunk. Maximum ami van, francia alkotmányjog-elmélet: Felix Berriat Saint-Prix: Théorie du droit constitutionnel français. (Esprit det la Constitution de 1848. Précédé d'un essai sur le pouvoir constituant et d'un précis historique des constitutions francaises.) Videcog, Paris, 1851. 723 old.
[33] Néhány monográfia arra nézve, hogy az egyes jogágaknak, illetve jogintézményeknek is van elmélete. BRAGYOVA András: Az alkotmánybíráskodás elmélete. KJK, Budapest, 1994. 208 old. SULYOK Gábor: A humanitárius intervenció elmélete és gyakorlata. Gondolat, Budapest, 2004. 360 old. Ilyennek tartjuk KADNER, Th.: Graziano művét (Összehasonlító szerződési jog. Fordította: Bóka János. CompLex, Budapest, 2010. 604 old.) az összehasonlító jog (új) módszertanára nézve, ha magát a könyvet tankönyvként, texbookként is használják.
[34] HOLLÁN: i. m. 54.
[35] Uo. 57-58.
[36] SÁRKÖZY: i. m. 23.
[37] Uo. 24.
[38] PAP A. L.: Mozgásszabadás: alkotmányjogi és nemzetközi jogi alapok. L'Harmattan, Budapest, 2009. 206 old.; Természetesen osztályozásunk hibás, ha arra gondolunk, hogy a címben szereplő szavakat más jogokban a jogalkotó használja.
[39] KIRÁLY M.: A diszkrimináció tilalma az európai Bíróság joggyakorlatában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998. 255 old. Király könyve nemcsak az esetjogról írt monográfiákra példa (a szerző ugyan írásáról mint tanulmányról beszél, valószínűleg részekből rakta össze könyvét), hanem arra is, hogy úgy is fel lehet dolgozni egy témát, ha a szerző először a téma külső körét dolgozza fel (Király esetében: EKSZ releváns rendelkezései, Európai Bíróság, a négy szabadság), majd beljebb megy (diszkrimináció fogalma, fajtái, a diszkrimináció tilalmának korlátai), majd újból kijön abból és egy általánosabb kérdés (a közösségi jog közvetlen hatálya) aspektusából vizsgálja tárgykörét. A mű abból a szempontból is érdekes, hogy jól reprezentálja a műfaj, ti. a monográfia új tárgyát: a bírói joggyakorlatot, amit nem könnyű úgy feldolgozni, hogy abszolút koncentrált legyen a joggyakorlatra, hiszen magának a jurisprudenciának is van környezete (a vonatkozó joganyag és annak szakirodalma), amely viszont - ha jogági szemüvegen keresztül nézzük - igen heterogén.
[40] BOÓC Á.: 50 jogeset a kötelmi jog általános részéhez. Patrocinium, Budapest, 2010. 54 old. és 66 jogeset a kötelmi jog különös részéhez. Patrocinium, Budapest, 211. 101 old.
[41] SÓLYOM L.: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 204 old.
[42] SÓLYOM L.: A személyiségi jogok elmélete. KJK, Budapest, 1983. 9. old.
[43] TÓTH M.: Gazdasági bűnözés és bűncselekmények. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2002.
[44] TÓTH M.-TÖRÖK G.: Csődjog. Gazdasági törvények kommentárjai. HVG-Orac, Budapest, 2001.
[45] TÓTH M.: A magyar büntetőjog és büntető eljárásjog alapjai. A gazdasági bűncselekmények rövid magyarázata. ELTE Jogi Továbbképző Intézet, Budapest, 1994., Gazdasági bűncselekmények az alakuló joggyakorlatban. ELTE Jogi Továbbképző Intézet, Budapest, 1996.
[46] FERENCZY E.: A jogtudomány művelésének műfajai: a kommentár. Állam- és Jogtudomány, 2006. 4. 543-575.
[47] Ha azonban a törvényalkotást ítéljük mívesebbnek, az megérdemelne egy másik tanulmányt, ti. a törvény, mint a jogtudomány művelésének műfaja címmel.
[48] KELSEN, H.: Reine Rechtslehre: Einleitung in die Rechtwissenshaftliche Problematik. Franz Deuticke, Leipzig-Wien, 1934. 236 old.
[49] Ahogy Jean Roux mondta: "Az okos kezén az aforizma gyémántgyűrű, másén - bizsu."
[50] KAJTÁR M.: Változatok négy elemre. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2009. 1300 old.
[51] WIGNER J.: Csoportelméleti módszer a kvantummechanikában. Akadémiai Kiadó, 1979. 7. old.
[52] EINSTEIN, A.: A speciális és általános relativitás elmélete. Gondolat, Budapest, 1978. 27. és 33. old. például.
[53] VÉKÁS L.: A szerződési rendszer fejlődési csomópontjai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 156 old.
[54] JOFFE, O. Sz.: A szovjet civilisztikai gondolkodás fejlődése. KJK, Budapest, 1979. 361 old.;
[55] VEREBICS J.: Az európai magánjog fejlődésének főbb irányai. Typonova, Budapest, 2004.
[56] NÓTÁRI T.: A magyar szerzői jog fejlődése. Lectum, Szeged, 2010. 331 old.
[57] TUNC: i. m. 63-67.
[58] HORVÁTH B.: Az angol jogelmélet. Pallas-Attraktor, Budapest, 2001. 616 old. A könyv először 1943-ban az MTA Jogtudományi Bizottságának kiadványsorozatában jelent meg.
[59] Cs. KISS L.: Szabadság és kényszer. (Horváth Barna szellemi pályája) című tanulmányában így ír erről: "Az angol jogelmélet fejlődéstörténetének horváthi elemzéséből nem fogjuk megtudni, hogy mi a jog, csak arról kapunk átfogó, gazdagon dokumentált képet, hogy az angolok a joguralom- és szuverenitás-elméletek perspektíváiból mit gondoltak a jogról, amikor a teóriával szembeni idegenkedésüket legyűrve feltették a jog lényegére irányuló kérdést." In: HORVÁTH: i. m. 603. Megjegyezzük, persze igen nehéz egy kontinentális jogásznak megtalálni a performák mögötti anyagi jogot, amikor az igazi jog az ítéletekben van, nem a törvényekben, bár nyilvánvalóan Bacon fejezi ki pontosan, miről van szó: "Judicia enim anchorae legum sunt, ut leges respublicae".
[60] MARTON G.: A polgári jogi felelősség. Triorg, Budapest, 1993. 495 old.
[61] Magyarul: MARTON G.: Eredmény-kötelem. Franklin, Budapest, 1936. 12.
[62] SÓLYOM L.: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 204 old.
[63] MARTON, G.: Les fondaments de la responsabilité civile: revision de la doctrine, essai d'un système unitaire. Sirey, Paris, 1938. 460 old.; Obligations de résultat et obligations de moyens. Revue trimestrielle de droit civil. 1935. 6., 45., 3. SÓLYOM a 193. oldalon a Magyar Jogi Szemle 1931. évi évfolyamából "A szubjektív és objektív felelősségi elv küzdelme a francia judikatúrában" című tanulmányt említi.
[64] FLUGINSZKY Á.: Megy-e kártérítési jogunk az előreláthatósági klauzula által elébb? Felróhatóság, adekvát kauzalitás és előreláthatóság a szerződésszegéssel okozott következménykárok kezelésében. Acta Conventus de Iure Civili. Tomus VII. Lectum Kiadó, Szeged, 2007. 225-261.
[65] MENYHÁRD A.: Contract Law in a Changing Society - Hungarian Experiences. The Private Law and the Many Cultures in Europe (eds: Thomas Wilhelmsson-Elina Paunio-Annika Pohjolainen). Kluwer Law International, 2007. 105-122.
[66] JÓJÁRT E.: Az esély elvesztések, mint kár? Jogtudományi Közlöny, 2009. 12. 518-533.; Gondolatok a termékhibáért való felelősségről egy monográfia kapcsán. Jogtudományi Közlöny, 2010. 1. 46-49.
[67] FALUDI G.: A felhasználási szerződés. KJK, Budapest, 1949. 324 old. Nyilvánvalóan egy témáról készült mű, de csak hazai felhasználásra készült (KJK-szerződés), noha a felhasznált szakirodalom jegyzékében szerepel külföldi szerző (a 320-321. oldalon). KISFALUDI A.: Az adásvételi szerződés. KJK, Budapest, 1999. 311 old. A bibliográfiában nincs külföldi szerző. LESZKOVEN L.: A kezességi szerződés. Hatra Mag, Miskolc, 2009. 144 old.
[68] GUILLAUME, M.: La question prioritaire de constitutionnalité. In: Justice et cassation. 2010. A témáról Le contentieux constitutionnel en relation avec le développement de la question prioritaire de la constitutionnalité címmel 2011-ben az MTA Jogtudományi Intézetében Benoît Mercuzot-tól kitűnő előadást hallhattunk.
[69] BOÓC Á.: A nemzetközi kereskedelmi választottbíróság: a választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC, Budapest, 2009. 417 old.; FUGLINSZKY Á.: A polgári jogi felelősség útjai vegyes jogrendszerben. Québec, Kanada. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2010. 518 old.; MOLNÁR G. L.: Bevezetés az angol társasági jogba. Gondolat, Budapest, 2002. 304 old.; PÁZMÁNDI K.: Modern reklámjog: a reklám a tisztességtelen verseny elleni jog és a modern reklámjog határán. HVG-ORAC, Budapest, 2007. 320 old.; GÁDROS-OROSZ F.: Alkotmányos polgári jog? Dialog Campus, Budapest, 2011. 216 old.; FEKETE B.: A moder jogösszehasonlítás paradigmái. Gondolat, Budapest, 2011. 246 old. SCHWEITZER G.: Az önkormányzatiság színe és fonákja: a fővárosi törvényhatósági bizottság szabályozása 1920 és l930 között. L'Harmattan, Budapest, 2010. 280 old. Nagy kérdés, hogy a jogtörténeti munkákkal szemben milyen tudományos elvárások támaszthatók, azaz indokolt-e egy időintervallumot tanulmányozó műtől térbeli (összehasonlító) vizsgálatot követelni, vagy a múlt tanulmányozása után a jelenre érvényes következtetéseket várni.
[70] Természetesen voltak (Sajó) és vannak szociálpszichológiai kutatások a magyar szakirodalomban; KELEMEN L.: Miként vélekedünk a jogról? Line Design, Budapest, 2010. 215 old. Az a próféciánk, hogy a pszichológia el fog távolodni a laikusok jogtudatát vizsgáló témától és elindul a jogot professzionálisan művelők lelki, pszichológiai folyamatainak elemzése felé. Hogy aztán ezt a munkát a pszichológia tudományának melyik irányzata fogja elvégezni - sejtésünk szerint a kognitív - az egy másik kérdés.
[71] PESCHKA V.: A jogviszonyelmélet alapvető kérdései. KJK, Budapest, 1960. 219 old.
[72] Ilyen az állam- és jogtudományi bibliográfia, amelyből most csak egy kötetet jelölünk meg: Állam- és jogtudományi bibliográfia 1970-72. (szerk.: Nagy L.). MTA ÁJI-KJK, Budapest, 1975. 367 old. Ilyenek a különböző jogszabálygyűjemények. Házszabályok. (szerk.: Pikler K.). MTA ÁJI, Budapest, 1971.; Alkotmányok. (összeáll.: Pulay G.). MTA ÁJI, Budapest, 1972.; Alkotmánybíróságok (szerk.: Pikler K.). MTA ÁJI, Budapest, 1973.; Az emberi jogok dokumentumokban (szerk.: Kovács I.-Szabó I.). KJK, Budapest, 1976.; A Szovjetunió szövetségi alkotmányai (Alaptörvények és alkotmányok sorozat) (szerk.: Kovács I.). KJK, Budapest, 1982.; Az európai népi demokráciák alkotmányai (Alaptörvények és alkotmányok sorozat) (szerk.: Kovács I.). KJK, Budapest, 1983.; Nyugat-Európa alkotmányai (Alaptörvények és alkotmányok sorozat) (szerk.: Kovács I.). KJK, Budapest, 1988. Emberi jogok. Nemzetközi okmányok gyűjteménye (szerk.: Mavi Viktor). Emberi Jogok Magyar Központja-MTA ÁJI, Budapest, 1993.; Bokorné Emberi jogok a nemzetközi jogban (szerk.: Bokorné Szegő H.-Mavi V.). Emberi Jogok Magyar Központja-MTA ÁJI, Budapest, 1994. Nemzetközi szerződések válogatott gyűjteménye: segédanyag a nemzetközi jog oktatásához (szerk.: Bragyova A.-Kovács P.-Lamm V.). Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996.
[73] FERENCZY E.-HORVÁTHY B.: Az uniós jogalkotás mechanizmusa. Állam- és Jogtudomány, 2008. 4. 429-455. old.
[74] VIDA K.: Az Európai Unió intézményi reformjának kényszerpályái. MTA VKI, Budapest, 1999.; FERENCZY E.: Az Únió döntési mechanizmusának jogintézményeiről. Közlemények, No. 20. MTA JTI, Budapet, 2004. 234 old.
[75] Arra, hogy a modern kor újabb szerkezetű könyvet hoz napvilágra, jó példa: BUJÁKI J.-CSUKA D.-DÓSA I.-DUDÁS G.-FREIDLER G.-GASPARETZ A.-SUM Sz.-SZABÓ I.-SZENTKUTI D.-TARJÁN G.: Az informatikai jog nagy kézikönyve. Complex, Budapest 2009. 935 old. Gondoljuk, a munka erényei Takács Tibor és a lektor Dósa Imre nevéhez is fűzhető. A kézikönyv három részből áll (Adatvédelem, adatkezelés, az információszabadság területei, Informatikai jogviszonyt szabályozó területek; Információbiztonság), de ami igazán új benne, azok az ún. indexszámok, amik nagyon hasonlítanak a lexikonokban alkalmazott technikákhoz, ti. hogy a lexikon is visszautal a már használt és a lexikonban megtalálható címszóra, itt indexszámra. Ikonokat is alkalmaz a kézikönyv, mégpedig a fogalomértelmezésekre, továbbá a bírói gyakorlatra. A tippek, ötletek, példák, magyarázatok, összefüggések (ti. kapcsolatok más jogterületekkel) és a szabályzatminta előtt is van egy jellegzetes ikon, például az összefüggések jelölésére egy gémkapocs rajzát adják. A részeket ún. Végjegyzetek követik, amik egyszerűen a fejezetek végén elhelyezett lábjegyzetek. Miután külön összehasonlító fejezetet nem tartalmaz a kötet, a végjegyzetekben pl. a 671-681. old. között egymás mellett van a magyar, a német, az angol nyelvű szakirodalom és jog.
[76] www.ssrn.com Az további információkat Ormos Mihály és Galántai Zoltán szíves közlése alapján tudjuk közzétenni.
[77] Ezért is kell megvizsgálnunk egy másik közleményben a "tanulmány"t, mint a jogtudomány művelésének egy másik műfaját a monográfia mellett.
Lábjegyzetek:
[1] Ferenczy Endre, Tudományos főmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, 1014 Budapest, Országház u. 30.; MTA-BME Információs Társadalom Joga Kutatócsoport, Budapest, Magyar Tudósok körútja, 2., E-mail: ferenczy@jog.mta.hu
Visszaugrás
