A házassági vagyonjog a német jogkörben a jogegységesítésig a magánjog legszéttagoltabb területei közé tartozott. 1871 előtt csupán a későbbi Német Birodalom határain belül több mint száz vagyonjogi rendszer élt: a római jogi dotális rendszer részleges átvétele mellett a vagyonközösségi rendszer kapott hangsúlyos szerepet, azonban úgy, hogy a territoriális és a helyi sajátosságok széleskörű érvényesüléshez jutottak. Ezt a helyzetet tovább bonyolította, hogy házassági vagyonjogi szerződéssel az adott területen és az adott társadalmi állású személyek vonatkozásában szokásos, ún. törvényes rendszertől a felek eltérhettek, illetve saját igényeikhez és viszonyaihoz igazíthatták azt. Nem véletlen, hogy ilyen előzmények után a kodifikátorok súlyos nehézséggel szembesültek, amikor szerves, tradíciókat szem előtt tartó jogegységesítésre törekedtek. Ahogy a területileg és közjogilag is széttagolt német jogkör korábbi, természetjogi kodifikációiban, úgy 1871 után az immár egységes, (kis)német állam birodalmi törvénykönyvében is a törvényes és a szerződéses vagyonjog kettősében rejlő lehetőséget használva oldották meg ezt a problémát. Egyrészt elzárkóztak az ún. regionális rendszertől, másrészt törvényes rendszerként a történelmi előzmények közül a leginkább elterjedt modell jellemzőit adták meg, harmadrészt pedig a házassági szerződés lehetőségével biztosították a feleknek, hogy a törvényes rendszertől eltérjenek és más, de ugyancsak törvényben szabályozott rendszert válasszanak.
Reiner János, a magyar magánjog-tudomány neves művelője a Jogtudományi Közlöny hasábjain mintegy százhúsz évvel ezelőtt, 1895-ben arról értekezett, "mennyire szükségünk van arra, hogy jogászi tudásunk részére megszerezzük a jogtörténelmi alapot". Úgy vélte, "az európai népek jogtörténelmének minden részébe és mind mélyebbre kell behatolnunk, hogy megismerjük (...) egy adott intézmény igazi tartalmát és lényegét".[1] A házassági vagyonjog fejlődéstörténetével foglalkozó jogtörténészként ezt az állítást nagyon is helytállónak találom.
A házassági vagyonjog a házasfelek közötti vagyoni viszonyokat szabályozó normák összessége, melynek alapvető funkciója az, hogy összhangot hozzon létre és tartson fenn a férj és a feleség egyéni érdeke és házassági kötelékből következő közös érdekük között úgy, hogy ez az összhang egyúttal minkét házasfél hitelezőinek az érdekeit is szolgálja. Ezt az összetett szerepkört a történelmi tapasztalat szerint a jogrend akkor tudja csak kellő hatékonysággal betölteni, ha személyi és területi partikularizmus helyett jogegység uralkodik - legalább az adott állam területén. A nemzeti magánjogi kódexek megalkotásának korszakát követően, a 20. század második felétől a nemzetállamok jogalkotói azonban új kihívással szembesültek. Az európai integrációs folyamat haladásával szükségessé vált a magánjogi jogharmonizáció körében a házassági vagyonjog közös alapokra helyezése is, ami ma sem tekinthető egyszer s mindenkorra elvégzett feladatnak. Ezért - Reiner János meglátására hivatkozva - azt állítom, hogy a széleskörű és részletekbe menő összehasonlító-jogtörténeti elemzések nagyon is időszerűek. Fontos, hogy a magyar házassági vagyonjog fejlődéstörténetét ne önmagában nézzük, hanem az európai modellek tükrében értékeljük, ami azonban azt feltételezi, hogy az európai házassági vagyonjogi rendszerekről átfogó képünk legyen.
Az alábbi tanulmányban a német magánjogi kodifikáció-történet kiemelkedő eredményeit, azaz a Porosz Királyságba integrált területek általános törvénykönyvét (1794, Allgemeines Landrecht für die Preußischen Staaten, a továbbiakban: ALR),[2] a Habsburg örökös tartományok számára készített polgári törvénykönyvet (1812, Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch, a továbbiakban: OPTK)[3] és a német birodalmi polgári törvénykönyvet (1900, Bürgerliches Gesetzbuch, a továbbiakban: BGB)[4] számba véve arra keresem a választ, hogy ezek előkészítésekor milyen házassági vagyonjogi rendszerek léteztek, illetve milyen módszert alkalmazva történhetett meg az egységesítés.
A házassági vagyonjogi rendszerek tudományos elkülönítését a német jogkörben az ún. történeti jogi iskola (Historische Rechtsschule) képviselőinek köszönhetjük, akik a történeti jogforrások felhasználásával fogalmakat alkottak, valamint az egymást nem egyszer átfedő és ezért áttekinthetetlennek tűnő vagyonjogi jogintézményeket rendszerbe foglalták. A 16. századtól kibontakozó pandektajogra (Pandektistik) és a germán jogi hagyatékra (Germanistik) egyaránt építkező történeti jogi iskola prominens képviselője, Georg Friedrich Puchta (1798-1846) pandektarendszert megalapozó, 1838-ban publikált alapművében[5] a házassági vagyonjog a VI. könyv (Rechte an Personen) első fejezetében (Eheliches Recht) kapott helyet "A házasság hatása a vagyoni viszonyokra" (Einfluß der Ehe auf die Vermögensverhältnisse) cím alatt.[6] Puchta, aki Friedrich Carl von Savigny (1779-1861) tanítványaként 1842-től Savigny utódja
- 81/82 -
is lett a berlini katedrán, a házassági vagyonjogi intézményeket konkrétan az ún. konstituált házassági vagyonjogi viszonyokról (A) és a házasság egyéb vagyonjogi joghatásairól (B) szóló alfejezetekben tárgyalta úgy, hogy a hangsúlyt - értelemszerűen - a római jogból örökölt dotális rendszerre (Dotalsystem) helyezte. A mester két évvel Puchta után, 1840-ben kezdte meg nyolc kötetes alapműve kiadását,[7] melyben az általános részhez tartozó első három könyv és a további négy könyv is más címet viselt, mint Puchta művében, rendszerét tekintve mégis ugyan arról volt szó. A VI. könyv a családjogot (Familienrecht) tartalmazta, amely egészét tekintve - a német magánjogtörténet-tudomány egyes képviselőinek értékelése szerint[8] - némiképp kilógott a "sorból" Savigny polgári jogrendet vagyonjogi megközelítéssel rendszerező munkájában. Ez a megállapítás persze egyes részekre, így a családjog házassági vagyonjogi részére messze nem igaz. Savigny szemben állította egymással a törvényes és a szerződéses házassági vagyonjog (gesetzliches/vertragliches Ehegüterrecht) fogalmát, illetve ez utóbbin belül a vagyonközösség (Gütergemeinschaft) és a vagyonelkülönítés (Gütertrennung) rendszerét, míg a vagyonigazgatási rendszer (Verwaltungsgemeinschaft) ez utóbbi altípusaként, később jelent meg a szakirodalomban.[9] Savigny a VI. könyvön kívül, a kollíziós jog körében[10] is tárgyalta a házassági vagyonjogot, a felsorolt rendszerek egymás mellett éléséből adódó jogkérdéseket tisztázva.
Az ALR és az OPTK előkészítésekor a fenti szakkifejezéseket a tudományos életben - a mögöttük álló jogintézmény tényleges megléte ellenére - még nem használták, mint ahogy hiányzott az egyes jogintézmények történeti indokolása is.[11] Puchta és Savigny hivatkozott műveiben azonban e két kódex házassági vagyonjoga is az általuk felállított tudományos kategóriák fényében nyert értékelést, sőt a 19. század végére már az osztrák magánjogtudomány képviselőinek műveiben[12] is az új tudományos iskola eszméi szerint jelent meg az OPTK házassági vagyonjoga, nem egyszer módosítva az addigi jogértelmezést. A szakirodalom azóta is a történeti jogi iskola terminus technicusait használja.
A házassági vagyonjog egyes intézményei - az adott helyen és időben érvényesülő vagyonjogi rendszertől függetlenül - mindig is kettős célt szolgáltak: egyrészt a túlélő házastárs (szabály szerint az özvegy nő) ellátását biztosították, másrészt lehetővé tették azt, hogy a feleség vagy helyette más a házassági terhek viseléséhez hozzájáruljon.[13] E közös célok pedig a különbségek ellenére is összekapcsolják a dotális rendszert (1.), a vagyonelkülönítés, illetve vagyon-igazgatási rendszert (2.), valamint a vagyonközösségi rendszer (3.) három altípusát, azaz az általános vagyonközösséget, a szerzeményi vagyonközösséget és az ingó vagyonközösséget. Ezért az alábbiakban mindezeket először definíciószerűen egyenként, majd egymással való kapcsolódásukra tekintettel mutatom be, végül pedig a szerződéses házassági vagyonjog (4.) jellemzőiről szólok.
A dotális rendszer olyan vagyonelkülönítésen alapuló szerződéses vagyonjogi rendszer volt, amelyben elsődleges szerepet a névadó dos töltött be. A dotális rendszer annak ellenére is kikerülhetetlen eleme a német jogkör házassági vagyonjogának, hogy a BGB ezt a történelmi előzményt teljes egészében elutasította. A negatív viszonyulás okait kutatva első sorban azt kell hangsúlyoznunk, hogy a római jogi dotális rendszer és maga a dos intézménye, bár germán jogi elemekkel keveredve két különböző korban (a germán-frank korszak népjogaiban, majd a recepció korában a ius romano-germanicum keretében) is jelen volt a német jogkörben, mégis idegen maradt, miközben a házassági vagyonjognak mindig léteztek hazai változatai is.
A római jogi hozomány (dos)[14] az a vagyonbeli érték volt, amelyet a nő atyja, maga az önjogú nő vagy bárki más a nőre tekintettel a házasság okából elsősorban a házasság terheihez való hozzájárulásként a férjnek rendelt (dotis constitutio). A házasság személyi joghatásához tartozott, hogy a család eltartásának terhei (onera matrimonii) alapvetően a férj vagyonát terhelték akkor is, ha a nő vagyonos volt. A dos elsődleges célja azonban, ahogy az a fogalomból kitűnik, pontosan az volt, hogy a nő oldaláról is történjék hozzájárulás a férj tartási kötelezettségének teljesítéséhez (dos ad onera matrimonii sustinenda). Mivelhogy a hozományul rendelt javak a férj vagyonának alkatrészeivé váltak, a hozományul rendelt dolgok pedig tulajdonába kerültek, a hozzájárulást maga a dos, illetve annak természetes és jogi gyümölcsei képezték. Másodsorban azonban a dos az elvált vagy özvegy nő ellátását is szolgálta, hiszen a férjnek a házasság megszűnése esetén kötelmi kötelezettsége keletkezett a hozományi javak állagának visszaszolgáltatására, amely általában a nőt, illetve ilyen kikötés esetén azt illette, aki a dost rendelte (dos recepticia). A visszaszolgáltatás a hozomány tárgyától függően a dolgok visszaruházásával, az idegen dologbeli jogokról való lemondással vagy a követelések visszaengedményezésével történt. Ezzel szemben a germán dos (dotalitium, vidualitium, maritagium, oscu-
- 82/83 -
lum, tanodo, tantodono; azaz Wittum) a férj juttatása volt felesége részére a házasságkötés alkalmával. Amikor Tacitus a Rajna és a Visztula folyók között élő germán törzsek életmódját és jogszokásait az 1-2. század fordulóján jellemezte, hangsúlyozta, hogy a dost "non uxor marito, sed uxori maritus offert", azaz nem a feleség ajánlja fel a férjnek, hanem a szülők és a rokonok jelenlétében a férj a feleségnek.[15]
Kérdés, hogy a római jogi dos jelentésének változása hogyan és miért következhetett be a germánok között. A szakirodalom állásfoglalása szerint[16] ez a vulgárjogi donatio ante nuptias előtérbe kerülésével magyarázható, amely azt jelentette, hogy a vőlegény vagy családja a dos-rendelés lehetőségeivel azonos módon, azaz készajándékként vagy ígérettel a jövendőbeli feleségnek a házasságkötés előtt vagyontárgyakat juttatott a dos-rendelés már említett, másodlagos céljával egyező célra, azaz az elvált vagy özvegy nő ellátására. Amit azonban a férfi a házasságra lépés előtt ajándékozott, azt a nő a maga részéről megtoldva magával vitte a házasságba (donatio ante nuptias in dotem redacta), és a két időben egymást követő, de mindkét esetben a házasságkötés előtt bekövetkező jogügyletet egységes házassági szerződésben (instrumentum dotale) rögzítették. A germán dos eredetét kutatva azonban nem hagyható figyelmen kívül a Muntschatz intézménye sem, amit a vőlegény vagy atyja a menyasszony felett hatalmat gyakorló személynek (Muntwalt) vagy családjának fizetett nővétel (Kaufehe) esetén. A nővétel[17] a házasságkötés tradicionális germán formája volt a nőrablás (Raubehe), az eltérő társadalmi állású személyek közötti "szabad" házasság (Friedelehe) és az ágyasság (Kebsehe) mellett. E három utóbbi formától eltérően azt eredményezte, hogy a nő férji hatalom (Munt, mundium) alá került. A Muntschatz nem volt más, mint a nő, illetve a Munt vételára, amely a családot illette meg. Amikor azonban a római jogi konszenzusos házasság elve (consensus facit nuptias) a kánoni házassági jog közvetítésével a germán törzsi királyságok joggyakorlatában előtérbe került és ezzel párhuzamosan a nővétel vétel jellege elhalványult, a nő már nem tárgya volt az adásvételi szerződésnek, hanem szerződéskötő fél: a felek konszenzusa az érvényes házasság feltétele lett. A Muntschatz ezzel együtt tartalmi változáson ment át: olyan vagyoni értékké vált, melyet a férj feleségének a házasságkötés alkalmával juttatott. Ennek példáját látjuk többek között a vizigót uralkodó, Rekisvint 654-re datált jogkönyvében, amely származástól függetlenül királysága római és germán lakosaira is érvényes volt: a Lex Visigothorum a dos-rendelést a házasság létrejöttének feltételeként szabályozta, és ennek következtében a dos megfizetése nélküli együttélésből származó gyermekeket házasságon kívüli gyermeknek tekintette.[18]
A germán dos tárgya Tacitus szerint kizárólag ingó dolog lehetett: "nem asszonyi csecsebecsék és nem a fiatal menyecske cicomázására szolgáló ajándékok, hanem marha és felkantározott ló és pajzs, dárdával s karddal." A férj tehát - folytatja a római író - "ilyen ajándékok ellenében veszi át az asszonyt, és viszonzásul az is valamilyen fegyvert visz magával férjének (...)". A dos sajátos tárgyai a házasfelek sorsközösségét fejezték ki. "Hogy az asszonynak ne jusson eszébe, hogy kívül maradhat a vitézi gondon és háborús eshetőségeken, már a házasélet megkezdését kísérő szertartásokon figyelmeztetik: társnak szegődik a fáradalmakban s a veszedelmekben; ugyanazt kell békében, ugyanazt háborúban tűrnie és mernie (...)."[19] A dos jelentősége a népjogok érvényesülése idején - a szimbolikus tartalmon túl - elsősorban abban mutatkozott, hogy a juttatott tárgyak jelentős vagyoni értékkel bírtak, és így a férjét túlélő nő ellátásának biztosítását szolgálták. Ez a kizárólagos szerep tette érthetővé azt, hogy a gyorsan elhasználódó ingók mellett az ingatlanok egyre inkább előtérbe kerültek a dos tárgyai között. A frankoknál a 7. században jelent meg és vált szokássá,[20] hogy az ingó dos mellett ingatlan dost is létesítettek. A germán dos két alapvető típusa a szerződéses dos (dos conscripta), illetve ennek hiányában a törvényes dos (dos legitima) volt. Ha a házasságkötés alkalmával a szerződéses dos-rendelés elmaradt, a népjogok szerint a nőnek akkor is jogos igénye volt a férj vagyonának egy részére, azonban kizárólag csakis az ingó dolgokra. Ez a törvényes dos mértékét tekintve a száli frankoknál 62,5 solidus, a ribuári frankoknál 50 solidus, az alemannoknál 40 solidus, a burgundoknál pedig általában 15, nemesek esetében 50 solidus értékű volt.
A dotált javak a római jogban a férj vagyonába kerültek, hiszen azok felett a férj, illetve a vőlegény felfüggesztő feltétellel történő hozományrendelés esetén a házasságkötéskor, feltétel nélküli hozományrendelés esetén pedig azonnal tulajdonjogot szerzett.[21] Ennek ellenére azon belül különvagyont képeztek, amelyre a házasság fennállása alatt is női vagyonként (res uxoria) tekintettek, mely felett a férj tulajdonjoga több szempontból is korlátozást szenvedett. Egyrészt a lex Julia de fundo dotali értelmében az Itáliában fekvő fundus dotalist, majd később a provinciabeli hozományi telket sem idegeníthette el felesége hozzájárulása nélkül, másrészt női vagyonhoz tartozó rabszolgát sem szabadíthatta fel ennek hiányában, mivelhogy a házasság megszűnése esetén kötelmi kötelezettsége alapvetően a hozományi javak állagának visszaszolgáltatására vonatkozott, kivéve azt az esetet, amikor a dos tárgyát pénzben felbecsülve adták át és így a férj jogosult volt arra, hogy a házasság megszűnésekor a becsérték szerinti összeget fizesse ki.
- 83/84 -
Azt, hogy germán népjogokban a feleség a házasság fennállása idején milyen jogosultsággal bírt a dos tárgya felett, a dos-rendelő szerződés határozta meg. Ez alapvetően tulajdonjog, tulajdonközösség, haszonélvezet vagy várományosi jog lehetett. Meg kell említeni, hogy a 734 és 743 között írásba foglalt bajor népjog (Lex Baiuvariorum) szóhasználata alapján egyes szerzők[22] a dost a nőt özvegyi jogon megillető sajátos "örökrészként" értelmezik. Bár a dos rendeltetése szerint valóban szolgálta az özvegy nőről való gondoskodást (is), az "örökrész" kifejezés helyett a fentiek alapján pontosabbnak tűnik azt hangsúlyozni, hogy a házasság fennállása alatt a bajor népjogban a nő a dost tekintve várományosi joggal rendelkezett. A korszak általános vagyonjogi rendszere a vagyonigazgatási rendszer volt, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a női és a férji vagyon egymástól elkülönült, de az előbbi felett a férj igazgatási jogokat gyakorolt. Ez az alapelv a germán dos tekintetében is érvényesült: a férjet a vagyonigazgatási rendszer szabályai alapján megillette a kezelés és a használat joga, de a dos conscripta tárgyáról csak a feleség hozzájárulásával rendelkezhetett tulajdonjog átruházása és más, tulajdonjog fenntartással történő jogügylet esetében is.[23]
A dotális rendszer központi elemét képezi az a kérdés, hogy a házasság megszűnésekor mi volt a dos jogi sorsa. A házasság egyoldalú felbontása, azaz a feleség eltaszítása (repudium) esetén a Lex Baiuvariorum szerint a férj köteles volt kiadni a nőnek "mindazt, amit atyja házából hozott", azaz hozományát, valamint a dost is. Ennek mértékét dos legitimaként a nő nemzetsége szerint határozták meg.[24] Ha a házasság egyik fél halálával szűnt meg és a dos-rendelő szerződés másként nem rendelkezett, általában a következő elvek érvényesültek. A feleség halála esetén a dos főszabály szerint visszaháramlott arra, aki azt juttatta, azaz a férjre. Bizonyos népjogokban azonban, így a frankoknál és az alemannoknál erre csak akkor került sor, ha nem volt törvényes leszármazó, aki az anya után örökölhetett volna. Ha volt ilyen gyermek, a dos őt illette, míg apja csak élete végéig tartó használati jogot kapott, bár Sohm azt állította, hogy a ribuári frankoknál az atya köteles volt kiadni az örökösöknek legalábbis a szerződéses ingatlan-dost.[25] Egyes népjogok, így a Lex Baiuvariorum, nem rendelkeztek arra az esetre nézve, ha a nő hunyt el előbb, melynek oka a szakirodalmi állásfoglalás szerint valószínűleg abban kereshető, hogy a férj a felség törvényes örökösének számított.[26] Abban az esetben, ha a feleség élte túl férjét, megtartotta tulajdonjogát a dotált javak felett, azonban olyan módon, hogy elidegenítési tilalom, visszaháramlási és átszállási jog (devolutio) korlátozták, azaz tartalmilag a jogosultsága nem volt több mint egy élethosszig tartó haszonélvezet. Ha az özvegy feleség közös gyermekek nélkül hunyt el, a dost általában elhalt férje rokonai örökölték, míg néhány helyi érvényű frank kapituláré ilyen esetben a dos megosztását írta elő. Ha azonban a házasságból születtek gyermekek, úgy a dos őket illette, azaz az özvegynek életfogytig tartó haszonélvezete, a gyermekeknek pedig tulajdonjoguk volt örökségüknek ezen a részén. Hangsúlyoznunk kell, hogy az özvegy jogosultsága akkor sem szűnt meg, ha újra férjhez ment.[27] Sajátos, hogy westfáliai területen - Schroeder szóhasználata szerint - a gyermekek léte "megölte" az özvegy nő doshoz fűződő jogát, és csak a közös birtoklás illette meg.[28]
A germán népjogokból ismert dotális rendszer és maga a dos a középkor későbbi századaiban több szempontból is átalakult. Egyrészt keveredett a német házassági vagyonjog más intézményeivel, többek között a szerzeményi vagyonközösséggel, a dotalitium vel vidualitium (Wittib-Sitz, Leibgeding)[29] intézményével, amely az özvegy nő életfogytig, illetve újraházasodásig tartó haszonélvezetét jelentette a férj vagyonán házassági szerződés lététől függetlenül, valamint a Leibzucht (szerződésben kikötött életfogytig tartó tartás) és a Morgengabe (eredetileg a házasság elhálásáért adott férji ajándék)[30] intézményével, amelyek bizonyos mértékben ugyancsak az özvegyről való gondoskodást szolgálták. Ahogy ezzel az összeolvadással a germán dos elveszítette létét önálló intézményként, a dotalitium, amely eddig nem volt több mint a dos szinonimája, egyéni szerepre tett szert első sorban az ún. szász jogsziget területén, azaz a német térség középső és északi részén, ahol a szász jog a római joggal összekapcsolódva sajátos hazai joggá (ún. gemeine Sachsenrecht)[31] fejlődött. A dotalitium vagy contrados azt jelentett, hogy a férj halála esetére a római jogi értelemben használt dos (Mitgift, hozomány) értékének megfelelő vagyont juttatott vagy kötött le feleségének.[32] Ezzel - az említett területi kiterjedéssel - a dotalitium átvette a germán dos helyét.
Másrészt a 15. század végét követően a dos új szerephez is jutott a német jogkörben. Bár a renovatio imperii Romanum vágyától fűtött III. Ottó császárként történő uralkodásától (996-1002) kezdve a jusztinianoszi kodifikáció császári jogként (Kaiserrecht)[33] érvényesült, ez az elméleti recepció nem volt több, mint a római jogi kifejezések és szófordulatok átvétele. A római jog tényleges recepciója előtt csak mintegy fél évezreddel később, akkor nyílt kapu, amikor a Birodalmi Kamarai Bírósági Rendtartás (Reichskammergerichtsordnung, 1496) a római jogot szubszidiárius jogforrásként alkalmazhatóvá tette a főbíróság előtt. A dotális házassági vagyonjogi rendszer ezt követően a ius romano-germanicum (gemeines Recht) keretében jelent meg bizonyos területeken, így Westfáliában,
- 84/85 -
Braunschweigban, Hannoverben, Pommernben, Mecklenburgban, Bajorország egy részén vagy Kurhessenben, de most sem tiszta formában, hanem úgy, hogy német jogi elemeket is magába olvasztott. Ekkor a dos terminus technicus használata már eltért a korábbiaktól, ahogy ez még a recipiált római jog érvényét Bajorországban megszüntető természetjogi alapú magánjogi kódexben (1756, Codex Maximilianeus Bavaricus Civilis, a továbbiakban: CMBC)[34] is továbbélt: a római jogi felfogásnak megfelelően, de a bevezetőben adott germán dos-definícióval szemben dosnak a hozományt (Heyrath-Gut, Ehesteuer) nevezte (I. rész, 1. fejezet 6., 13. §), míg a férjnek - szerződés hiányában a dos mértékével megegyező - juttatását felesége részére contrados vel donatio propter nuptias (Wiederlag, Gegen-Vermächtnuß) elnevezéssel illette (I. rész, 1. fejezet 6., 14. §) a dotalitium előző bekezdésben említett értelmében. Amikor Puchta már említett alapműve megjelent, abban a dos definíciója a következőképp szerepelt: "a dos (Heiratsgut) az, amit a nő a házasság terheihez való hozzájárulásként férje vagyonába bevisz."[35] Ez a fogalomalkotás megfelelt a német jogkörben általános, usus modernus pandectarum akkori római jogának (ún. heutiges römisches Recht).
A női dos-rendeléssel (Frauengabe) szemben azonban általában is elmondható, hogy férji ellenszolgáltatás (Mannesgabe) állt, amely rendszerint - és nem csak az említett, bajor korszakzáró kódexben - a donatio propter nuptias volt.[36] Ezt a Jusztinianosz óta ismert jogintézményt az Imperium Romanumban és a német jogkörben is antidosként értelmezték, mely értékében a doshoz igazodott, rendelése kizárólag ígéret formájában történt, és így a házasság megszűnéséig a férj tulajdonában és - természetesen - kezelésében maradt. A jogforrási rendelkezéseken túl a népi jogéletben a szólások is megőrizték ezeket az elveket: "Vom Brautschatz wird niemand reich" ("Hozományból nem lesz gazdag senki"), hiszen a férj halálakor a nőnek, illetve családjának azt ki kellett adni,[37] mint ahogy bontáskor a férj maga járt el így kötelmi jogi kötelezettségének eleget téve.
Bár Brauneder kifejezetten a recipiált római jogi elemek közt sorolja fel a dos, illetve antidos rendelésén alapuló szisztémát,[38] a korszak római jogi gyökerű házassági vagyonjogi rendszerét azért nevezi a szakirodalom ún. módosult dotális rendszernek,[39] mert a vagyonigazgatási közösséghez hasonulva a férfi családfői pozíciójából fakadóan - a római jogi szabállyal szemben kifejezett megbízás nélkül - kezelte a nő teljes vagyonát és szedte annak hasznait. Rendelkezési joggal a férj a fundus dotalis tekintetében egyáltalán nem, vagy kivételesen csak akkor bírt, ha a feleség ahhoz hozzájárult, vagy bírói engedély tette a jogügyletet lehetővé. Mindezeket összegezve azt állítjuk, hogy a dotális rendszer nem következetesen a vagyonelkülönítés szabályait követte, hanem mindig is germán/német házassági vagyonjogi intézményekkel és más vagyonjogi rendszerekkel keveredve jelent meg a német jogkörben; első sorban a férji vagyonigazgatási, bizonyos esetekben (elsősorban frank és westfáliai területen) a szerzeményi vagyonközösségi rendszerrel olvadt össze.[40]
Másodikként lássuk a vagyonelkülönítési rendszert, melynek lényege alapvetően abban állt, hogy mindkét házasfél egyedüli tulajdonosa maradt annak a vagyontömegnek, amit a házasságba bevitt, illetve amit a házasság fennállása alatt ő maga szerzett. A vagyonelkülönítés szabályait tekintve - a dotális rendszerhez hasonlóan - ugyancsak a római jogi előzményekhez kell visszanyúlnunk. Ez azt jelentette, hogy a manus-szerzés nélküli házasság (conventio sine manu) esetén az asszony vagyoni különállása megmaradt, azaz hatalomalattiként szerzeményei az atyai vagyont növelték, míg önjogú személyként vagyona szabadvagyonnak (parapherna) minősült.[41] A parapherna felett a nőnek kizárólagos használati és rendelkezési joga volt, bár az asszony dönthetett úgy, hogy szabadvagyona kezelését mandatummal átengedi más személynek, példának okáért a férjének. Ezek a római jogi szabályok jelentős hatást gyakoroltak a német jogkör házassági vagyonjogára is, de hangsúlyozni kell, hogy itt messze nem az önjogú nő szabadvagyonáról volt szó, hanem a férj hatalma alatt álló nő vagyonáról, hiszen az önjogú nő fogalma, azaz Munt-szerzés nélküli házasság a legtöbb germán törzsnél egyáltalán nem fordult elő.[42]
Ezzel magyarázható, hogy a más típussal nem keveredő, ún. tiszta vagyonelkülönítési rendszer alkalmazása nem a germán-frank korszak házassági vagyonjogának jellemzője volt. A vagyonelkülönítésnek a német jogkörben több változata is létezett. A tiszta vagyonelkülönítési rendszer az általános fogalmi elemeken túl azt is jelentette, hogy a vagyon használatának és kezelésének joga kizárólag a tulajdonost illették, rendelkezési jogában senki sem korlátozta és kizárólag ő viselte a vagyon terheit is, azaz azokért házastársa nem felelt. Éppen ezért az elkülönített vagyonnal (Frauengut, ill. Männergut) rendelkező házasfelek vagyoni jogviszonyai egymás irányába nem különböztek két nem házas személy vagyoni viszonyaitól.[43] Puchta a női vagyonról azt tanította, hogy az usus modernus pandectarum szerint arra alapesetben semmiféle hatása nincs a házasságnak (bár a nő a házasság fennállásának idejére átengedhette férjének a vagyonigazgatás jogát, sőt akár
- 85/86 -
a Frauengut feletti tulajdonjogot is).[44] A férj és a feleség vagyonjogi önállósága azonban nem zárta ki azt, hogy mindkettőjüket számos kötelezettség terhelje a család és a másik fél javára. Ezek közt elsődleges a felek hozzájárulása volt a család ellátásához, amely a férj tartási kötelezettségében, a nő részéről pedig a recepció kori dos-ban jelent meg, de nem feledhető közreműködésük sem a másik jövedelemszerző tevékenységében, amely értelemszerűen csupán a nő kötelezettsége volt mindaddig, amíg önálló jövedelemszerző tevékenységgel ő maga nem rendelkezett, illetve rendelkezhetett. Mivel a vagyonelkülönítési rendszer - bár háttérbe szorulva, de - jelen volt a germán-frank korszakban, megmaradt a középkor későbbi évszázadaiban és az újkorban is, nem meglepő, hogy a modern kódexek is lehetőséget adtak a házasfeleknek arra, hogy az egyéb házassági vagyonjogi rendszerek mellett választási lehetőségük erre is kiterjedjen. Mégis hangsúlyozni kell, hogy az ún. tiszta vagyonelkülönítési rendszer szerint csak egészen ritkán, elsősorban az újkorban éltek, szemben a vagyonelkülönítésen alapuló, azonban azt módosító férji vagyonigazgatási rendszerrel.
A vagyonigazgatási rendszer elnevezése magyarul szerencsésebbnek mondható, mint a német nyelvben, hiszen a valóságban semmiféle közösségről (Gemeinschaft) nem volt szó. A patriarchális családi viszonyokból következő germán, ún. nemi gyámság (Vormundschaft) vagyonjogi szempontból abban jelent meg, hogy a férj a feleség feletti Munt birtokosaként saját vagyonával együtt kezelte felesége vagyonát is, de e két vagyontömeg jogilag egymástól elkülönült. Az előzményeket tekintve hangsúlyozni kell, a római jogban a férji vagyonkezelés nem evidencia volt, hanem attól függött, hogy az önjogú asszony szabadvagyonát illetően mandatum útján átengedte-e ezt a jogot, illetve ha így tett, kérdéses volt még az is, hogy a megbízott harmadik személy, vagy maga a férj lett. Ha a megbízást harmadik személy kapta, a házasfelek jogait és kötelezettségeit egymás irányába ez értelemszerűen nem befolyásolta, és a vagyonkezelő a megbízás általános szabályai szerint járt el. Ha viszont a vagyonkezelő a férj lett, az általános szabályoktól annyiban tértek el, hogy férj - a köztük lévő házassági kapcsolatra tekintettel - köteles volt legalább a saját ügyeiben tanúsított gondossággal eljárni, illetve feleségének törvényes zálogjoga volt férje teljes vagyonán a vagyonkezelésből származó követelések biztosítására.[45] A dotált javak azonban, ahogy azt már részleteztük, nem a nő szabad vagyonába, hanem a férj vagyonába kerültek alvagyonként, és a dos kettős funkciója miatt sajátos szabályok vonatkoztak rájuk. Ezeknek azonban a férj nem csupán kezelője, hanem tulajdonosa volt.
Ezzel szemben a férji vagyonkezelés a germán-frank korszakban és lényegét tekintve a későbbi évszázadokban is a nő hatalomalatti pozíciójának, de mondhatjuk úgy is: a női jogegyenlőség hiányának a következménye volt. A vagyonigazgatási rendszer azért lehetett a germán-frank korszak általános vagyonjogi rendszere, mert Munt-szerzés nélküli házasság gyakorlatilag nem létezett. Ennek ellenére a vagyonigazgatási rendszerben a magam részéről nem a nő feletti "férfiuralom" megnyilvánulását látom, hanem a hatalomalatti germán feleség sajátos helyzetét nem csak a férji manus alatt lévő római nő vagyonjogi állásához képest, hanem a germán házközösségben (Hausgemeinschaft)[46] együtt élő generációk tagjainak jogállásához képest is. Ők (kiskorú és gyakran nagykorú fiúgyermekek is, hajadonok, egyéb családtagok és a háznál élő szolgák) mindannyian a ház urának (Hausherr) hatalma alatt álltak, és osztatlan családi vagyonközösségben (Gemeingut) éltek. Bár a gyermekek sajátvagyont is szerezhettek, ezt a vagyonközösséghez tartozó ingó és ingatlan vagyonnal együtt az atya kezelte és használta.[47] Mindezek alapján az ugyancsak hatalomalatti nő vagyonjogi szempontból kivételezett személy volt. A nő vagyona a gyermekek sajátvagyonához hasonlóan nem olvadt be a házközösségi vagyonba, legyen a házközösség ura az atya, maga a férj vagy idősebb bátyja, aki az atya helyét annak halálakor átvette. A női és a férji vagyon egymástól elkülönült, de az előbbi felett a Munt birtokosa - bármiféle kifejezett megbízás, vagy hallgatólagos jogátengedés nélkül -vagyonkezelői jogokat gyakorolt, mint ahogy többnyire a használat joga is megillette. A férji, germán dos tekintetében ugyancsak e két jog érvényesült, mint ahogy a korlátok is hasonlóak voltak a dos és a Frauengut esetében is. (Ne feledjük, a germán dos felett a nőnek tulajdonjoga, használati joga és várományosi joga is lehetett a szerződéses szabályok értelmében, azaz nem feltétlenül volt a dos a Frauengut tartozéka.) Ahogy fent már szó volt róla, a dos conscripta, azaz a szerződéses ingatlan dos tárgya felől csak felesége hozzájárulásával rendelkezhetett a férj tulajdonjog átruházása és más, tulajdonjog fenntartással történő jogügylet esetében is. A Frauengutot kezelő férjnek rendelkezési joga csak az ingók vonatkozásában volt, azzal a plusz korláttal, hogy bár a Frauengut-hoz tartozott, nem álltak férji vagyonkezelés alatt a kiházasítás részeként juttatott ingók, az ún. jegyajándék (Gerade).[48] Ennek oka abban keresendő, hogy a jegyajándék tárgyai (rendszerint ékszerek, ruhák, ágy, ágynemű stb.) rendeltetésüknél fogva a nő személyes használatában voltak. A Gerade öröklése eltért az általánostól: a férj halála esetén részben az özvegy nő örökségét képezte (Witwengerade), részben pedig visszaháramlott az özvegy roko-
- 86/87 -
naira, akiktől származott (Niftelgerade),[49] míg az ingók közül a férfi rokonokat illette az ún. Heergeräth (kard, dárda stb.), ahogy azt a szász tartományi szokásjog 13. század elején összeírt gyűjteménye, a Szász tükör (Sachsenspiegel, I. könyv 27. cikkely) is tartalmazta ("Die Gerade an die nächste Niftel, das Heergewäte an den nächsten Schwertmag").[50] A férj elszámolási kötelezettségét tekintve a római jogi férji vagyonkezeléstől még távolabbra kerültünk, mint eddig, hiszen ismert volt Verwaltunggemeinschaft olyan formában is, hogy egyáltalán nem vagy csak periodikusan terhelte a vagyonkezelőt ez a kötelezettség,[51] és így a használt női vagyon hasznait szabadon az őt terhelő házassági kiadások fedezésére fordíthatta. Arra azonban nem volt joga, hogy vagyonkezelői tevékenységéért külön juttatást kérjen. A házasság megszűnése esetén a nőnek, illetve örököseinek a Frauengutot eredeti nagyságában kellett kiadni.
Ezek a germán-frank korszakból származó tradicionális jogelvek rendszerint a jogi közmondásokban is megjelentek. A Szász tükörből (I. könyv, 31. cikkely) ismert, illetve a Szász tükör hatásaként más tartományi és városi jogokban is megjelenő[52] közmondás szerint "Mann und Weib hat kein gezweites Gut zu ihrem Leibe" ("Férj és asszonya testükre nézve külön vagyonnal nem bír"). Ezt a német jogtörténet-tudomány egyértelműen a vagyonigazgatási rendszerrel, nem pedig vagyonközösséggel magyarázza: a férjet felesége Vormundjaként illette meg az életszükségletek fedezésére (zu ihrem Leibe) szolgáló kezelési és használati jog annak vagyona felett.[53] A Szász tükörnek erre a cikkelyére vezetik vissza a "Gewere zu rechter Vormundschaft" közmondást is: ha a férj asszonyt (das Weib, nem pedig die Ehefrau) vesz (nehmen, nem pedig heiraten), úgy birtokába (das Gewere) veszi azt, és vele minden javát jogos hatalma (zur rechter Vormundschaft) alá.[54] A női vagyonra vonatkozó kiszolgáltatási kötelezettséget pedig a "Einer Ehefrau Gut soll hinter ihrem Mann weder wachsen noch schwinden" ("Nem nő és nem enyészik el a férjnél, ami az asszony vagyona") közmondás fejezte ki, hiszen a Frauengut veszteségét a férjnek meg kellett fizetnie, míg annak haszna őt illette.[55]
S hogy mivel magyarázható a germán-frank korszak vagyonigazgatási rendszerének - lényegében változatlan - továbbélése a középkor későbbi évszázadaiban, majd az újkorban? Úgy tűnik azzal, hogy nem kizárólagos házassági vagyonjogi rendszert képezett, hanem territoriálisan érvényesült, vagy másutt a felek akaratától függő szerződéssel jutott szerephez mindaddig, amíg az ún. házassági vagyon (Ehegut) intézményével a vagyonközösségi rendszer előretörése miatt átmenetileg háttérbe nem szorult. Territoriális fennmaradásának elsődleges színhelye pedig nem volt más, mint Alsó-Szászország;[56] ennek köszönhetően kapott helyet a Szász tükörben, majd a Szász tükör közvetítésével a határos szláv területeken és más német tartományokban is. Ahol a vagyonigazgatási rendszer megmaradt, ott a recepció korában is megőrizte eredeti konstrukcióját azzal, hogy a női vagyon csorbítás nélküli kiadását a férj egész vagyontömege feletti zálogjog biztosította.[57] Nem véletlen tehát, hogy a kodifikáció korában a német jogkör mértékadó természetjogi törvénykönyve, az ALR a férji vagyonigazgatást intézményesítette törvényes házassági vagyonjogi rendszerként.
A vagyonközösségi rendszer elsődleges jelentőséget a német jogkörben a germán-frank korszak után, a középkor későbbi évszázadaiban érhetett csupán el az ekkor érvényesülő törvényes házassági vagyonjogi rendszerek között.[58] Sajátos, hogy maga a német vagyonközösség kifejezés (Gemeinschaft der Güter, azaz communio bonorum, I. rész, 1. fejezet 6., 32. §) csak a bajor magánjogi kódexben jelent meg. A vagyonközösségi rendszer azt jelenti, hogy a férj és a feleség vagyona felett a felek tulajdonközössége, ún. Gesamthand áll fenn. A vagyontömeg kezelésének joga azonban családfői hatalmánál fogva a férjet illette, mégpedig a férji vagyonigazgatási rendszer szabályai alapján.
A vagyonközösségi rendszer kialakulását a jogtörténet-tudomány a házasság újszerű felfogására vezeti vissza: germán-frank korszakot követően a Hausgemeinschaft bomlásával a férj és a feleség közösségéből, illetve gyermekeikből álló kiscsaládok jöttek létre, az eddigi családi vagyon (Familiengut) helyét - az alsó-szász területek kivételével - a házassági vagyon (Ehegut) vette át, illetve a nemzetségi kötelék lassú bomlásával és a végrendeleti úton rendelt Vormund intézményével jelentős mértékben megváltozott a Vormundschaft is: középpontjába a jogosultságok helyett a gondoskodási kötelezettség került.[59] Külső formáját tekintve az in facie ecclesiae kötött kánoni házasság, mely a római jogi elveket követve konszenzusos házasság volt (consensus facit nuptias), már általánosan érvényesült úgy, hogy ez - tartalmát tekintve - továbbélést biztosított az ugyancsak megegyezésen nyugvó Munt-szerzéssel járó házasságnak.[60]
Az általános vagyonközösségnek a vagyonközösségi rendszernek azt a változatát nevezzük, amikor a vagyonközösség tárgyát a házasfelek teljes vagyontömege, azaz házasságba behozott és a házasság fennállása alatt szerzett vagyonuk képezte, különvagyonnal tehát alapesetben egyáltalán nem rendelkeztek.[61] Az általános vagyonközösségbe tartozó vagyontömeg teljes egészében, vagy túlnyomó
- 87/88 -
részben mentes volt a korábbi családi kötöttségektől, azaz visszaháramlási jog nem terhelte. Annak azonban nem volt akadálya, hogy szerződéssel vagy az adott helyen érvényesülő törvényes változat szerint bizonyos javakat fenntartsanak maguknak a felek, amelyek így különvagyont (Sondergut), illetve ún. fenntartott vagyont (Vorbehaltsgut) képeztek. Az általános vagyonközösség joghatálya legkésőbb az első közös gyermek születésével, de többnyire már a házasságkötéssel, illetve a házasság elhálásával (copula carnalis) beállt, ahogy ezt a szabályt több német jogi közmondás is megőrizte: az "Ist die Decke über dem Kopf, so sind beide Ehegatten gleich reich" szabad fordításban a következőképp adható vissza: "Ha férj és feleség fejére takarót borít, a kettő együtt gazdagodik."[62] Függetlenül attól, hogy az adott terhek a házasság előtt vagy a házasság fennállása alatt keletkeztek, az általános vagyonközösség a terhek közös viselését is jelentette: "Die den Mann trauet, die trauet die Schuld", azaz "Aki a férfival esküszik, tartozásával is esküszik".[63] Érdekes azonban, hogy a Szász tükör alapján (I. könyv 31. cikkely) közismertté vált közmondást ("Die Ehefrau mag ihr Gut nicht hingeben ohne ihres Mannes Willen", azaz "A feleség nem rendelkezhet javaival férje akarata nélkül") egyes szerzők ugyancsak a vagyonközösségi rendszerre vonatkoztatják arra hivatkozva, hogy ott a nő - mivelhogy "férji Munt alatt állt" - valóban nem tehette ezt. [64] Úgy vélem, ez az érv nem kellően erős, hiszen a férji vagyonigazgatási rendszer sem tette lehetővé a szabad rendelkezést, és tulajdonközösségre a női szabad rendelkezési jog kizárásához nem volt szükség. Más kérdés, hogy a tulajdonközösségbe tartozó javak valóban férji vagyonkezelés alatt álltak.
A részleges vagy korlátozott vagyonközösségnek számos változata ismert volt. Ezek között legrégebbi formaként[65] a szerzeményi vagyonközösséget (Errungenschaftsgemeinschaft) tartják számon, amelyet a magyar jogi nyelv közszerzeményként ismer. Általános szabály szerint a felek házasság fennállása alatt szerzett vagyona tartozott a vagyonközösséghez (Errungenschaft, Zweihandgut), míg egyébként a felek házasságba behozott vagyona különvagyon volt (Sondergut, Einhandgut), amelyre a vagyonelkülönítés elvét alkalmazták. A részletszabályokat, elsősorban a Zweihandgut és az Einhandgut meghatározását tekintve a szerzeményi vagyonközösségnek is többféle változata létezett. Általában a közösen és külön-külön szerzett javakat is a Zweihandguthoz sorolták, ha a szerzés a házasság fennállása alatt következett be, sőt gyakran a fáradtság nélkül szerzett javakat (kincstalálás, játéknyeremény) is. Ezzel szemben a CMBC a "házassági közszerzeményt" (questu conjugali) a következőképp határozta meg: kiterjed mindarra, amit "a házasok jövedelmükből félretesznek, vagy közös szorgalmuk és együttes munkálkodásuk révén szereznek, de arra nem, ami a házasok egyikének tulajdona volt már a házasság előtt, vagy a házasság alatt öröklés útján, ajándékozás útján vagy házastársának közreműködése nélkül jutott hozzá" (I. rész, 1. fejezet 6., 20. §). Ezek szerint a bajor kódexben a visszterhes jogügylettel vagy közösen szerzett vagyon tartozott a szerzeményi vagyonközösséghez, míg a házasság fennállás alatt, de egyik fél által, önállóan szerzett vagyon nem. Végezetül a szerzeményi vagyonközösség, mint említettük már, nem csak önmagában, hanem a dotális rendszerrel keveredve is megjelenhetett abban az esetben, ha a felek a házassági vagyonjogi szerződésben úgy állapodtak meg, hogy a dos nem csak a férj jelenlegi, hanem jövőbeli vagyonára is kiterjed - szerzésben való közreműködése következtében. Lényegét tekintve a szerzeményi vagyonközösség altípusa az ún. ingó vagyonközösség (Fahrnisgemeinschaft) is, melynél a szerzeményi ingó és ingatlan vagyonon túl a felek házasságba bevitt ingó dolgaira is kiterjedt a vagyonközösség, míg a házasságba bevitt ingatlanok tekintetében a vagyonelkülönítést alkalmazták.[66]
A sokféleség ellenére a szerzeményi vagyonközösség általános szabálya az volt, hogy a tulajdonközösséghez tartozó javakat, legyen szó bármely változatról is, a férji Munt miatt az általános vagyonközösségnél megszokott elv szerint a férj kezelte. Az Einhandgut terheiért a két fél elsődlegesen a vagyonközösséghez tartozó vagyontömeggel, másodlagosan Zweihandgutjával felelt, míg a Zweihandgut terheit csakis az adott fél viselte. Az Einhandgut terhei közé főszabály szerint nem csak a felek vagy egyik fél által a házassági szükségletek fedezésére, illetve a közös szerző tevékenységből következő terhekre fordított vagyon tartozott, hanem gyakran a nő házasság előtti tartozásai is.[67] A Zweihandgut terhei közé sorolták ezzel szemben a férj házasság előtti tartozásait és azokat az adósságokat, amelyekre az egyik házasfél a közös érdekekre tekintet nélkül vállalt kötelezettséget. A férj és a feleség deliktuális felelősségéből következő terhek megítélésére egységes előírások nem voltak. A házasság megszűnésekor nyert jelentőséget az a szabály, hogy a női vagyon a szerzeményi vagyon meghatározott részével növekedett, ezért a német jogtörténet-tudomány az "Ehegeldgewinnt Besserung" ("Szaporodik a házassági pénz") jogi közmondást erre házassági vagyonjogi rendszerre vonatkoztatja.[68] Ún. unbeerte Ehe esetén, amikor is a házasság egyik fél halálával történt megszűnésekor nem volt a házasfeleknek egymással nemzett, közös utódjuk, illetve a közös utódnak élő leszármazója, a túlélő házastárs és az elhalt örökösei osztoztak a vagyonközösséghez tartozó vagyontömegen fele-fele vagy 2/3-1/3 részben. Ezzel szemben ún. beerbte Ehe esetén, azaz ha
- 88/89 -
volt élő, közös utód a hagyaték megnyílásakor, a közszerzeményből és a felek különvagyonából álló családi vagyont egyben tartották a túlélő házastárs haláláig úgy, hogy az özvegynek csak az ingatlanokra nézve volt szabad tulajdona, míg a családi vagyon lekötöttségéből (Verfangenschaftsrecht, devolutio) fakadóan, a gyermekek várományosi jogállása miatt az ingatlanok tekintetében rendelkezési joga korlátozva volt.[69]
A szerzeményi vagyonközösségi rendszer egyes elemei már a germán-frank korszakban is jelen voltak: a frank és westfáliai területek telepesközösségeiben a nőt többnyire részesedés illette a házasság fennállása alatt szerzett vagyonból azért, mert a szerzéshez tevékenységével ő is hozzájárult. Míg az általános vagyonközösség a középkor során elsősorban a Sacrum Romanum Imperium északi és keleti területein terjedt, a szerzeményi vagyonközösség különösen dél-német területen volt népszerű. A vagyonközösségi rendszer különböző típusai tehát a virágzó középkorban egyre inkább háttérbe szorították a vagyonigazgatási rendszert. Különösen nagy népszerűségre a városok kisvilágában tettek szert. Legtöbbször azonban csak olyan házasságnál alkalmazták, amelyből születtek törvényes örökösök, míg közös gyermekkel nem rendelkező felek vagyonigazgatási közösségben éltek. A vagyonközösségi rendszer akkor is továbbélt, amikor a módosult dotális rendszer a recepció korában széleskörű érvényesüléshez jutott. Mégis - legyen szó részleges vagy teljes változatáról - Planitz értékelése szerint[70] az előzményekhez képest a nő vagyonjogi helyzetének tényleges rosszabbodását jelentette. Ezzel a véleménnyel egyet kell értenünk, hiszen a feleség tulajdonközösségbe tartozó vagyonával felelt férje adósságaiért, és a házasság megszűnésekor a vagyonközösség kvóta szerinti örökléssel szűnt meg, ami a nő érdekeit házasságba hozott nagy értékű vagyon esetén nem kellően szolgálta. Minden bizonnyal ezzel magyarázható a vagyonközösség háttérbe szorulása és a vagyonigazgatási rendszer újabb előretörése. A vagyonközösségi rendszer, ha veszített is népszerűségéből, még a 19. században is fontos szerepet játszott, hiszen a BGB előkészítésekor a német népesség mintegy háromötöd része ennek valamely változata szerint élt.[71]
A szerződéses házassági vagyonjog jelentősége az ún. törvényes, azaz a házasságkötéssel, a törvényi (szokásjogi) rendelkezéseknek megfelelően létrejövő vagyonjogi rendszerek mellett a német jogkörben mindig is rendkívül nagy volt. Lényegét tekintve azt jelentette, hogy a két házasságkötő fél közti vagyonjogi viszonyokat a házasságkötés előtt vagy a házasság fennállása alatt a felek szabadon rendezték azzal, hogy ez a szerződés a későbbiekben módosítható vagy feloldható volt.[72]
A germán-frank korszakban a dos-rendelés szóbeli vagy írásba foglalt szerződéssel (dos conscripta) történt, ha viszont ilyet nem kötöttek, a nő törvényes dost (dos legitima) követelhetett férjétől. A szerződéses dos tárgya feletti női jogosultságot (tulajdonjog, tulajdonközösség, haszonélvezet vagy várományosi jog) a házasság fennállása idején, illetve a dos tárgyát és mértékét is a dos-rendelő szerződés határozta meg. Ez utóbbi a gyakorlatban többnyire a Muntschatz, illetve a törvényes dos mértékének felelt meg. Tárgyát tekintve a dos állhatott ingatlanokból és ingókból, vagy kizárólag ezek egyikéből is, azonban többnyire a férj teljes ingó- és ingatlanvagyonának egy eszmei hányadát kötötték ki szerződéses dosként. A dos rendelésről szóló szerződést a vőlegény vagy gyámja és a menyasszony felett hatalmat gyakorló személy, a Muntwalt kötötte meg. Ha a dos tárgya ingó dolog volt, nem volt szükséges a szerződés írásba foglalása. Szóbeli szerződéskor jogvita esetén a dos típusát és mértékét a nőnek kellett bizonyítania. A használható bizonyítási eszközök köre eltérő lehetett: a száli frankoknál 12 eskütárs felvonultatását (ún. Zwölfereid) várták el az özvegytől, míg a ribuári frankok törzsi jogkönyve okleveles bizonyítást kívánt, de csak akkor, ha az özvegy a törvényes dosnál többre tartott igényt. Írásba foglalt ingatlan dos-rendeléshez a germán népek szerződéskötési gyakorlatában formailag az ún. libella dotist használták, amit rendszerint az okirat átadása (traditio cartae) követett.[73] A jogosult az ügyleti okirattal a kezében kérhette azt, hogy a helyi hivatalnokok által vezetett Gesta municipialiába a tulajdonszerzés tényéről kivonatot készítsenek - amennyiben a szerződés a dos tárgya feletti tulajdonjogot engedte át. Mindez azt jelentette, hogy a jogügylet érvényességéhez a germán-frank korszakban szükség volt arra, hogy a megállapodást a kiállító kézjegyével ellátott, közhiteles okiratba foglalják, ahogy ez más ingatlannal kapcsolatos jogügyletnél is történt.[74]
A házassági szerződéseket a középkor későbbi évszázadaiban és az újkorban is általánosan használták a felek közötti vagyoni viszonyok szabályozására. A dos Puchta szerint dos voluntaria (jogügylettel ígért dos) és dos necessaria (törvényi előírások szerint járó dos az atyától, annak hiányában az anyától) lehetett. Dos-rendelés követelésére a kötelezett személlyel szemben a nőnek volt joga, de kereseti jogát férjére átruházhatta.[75] Házassági szerződésben határozták meg a Morgengabe nagyságát, mint ahogy az életfogytig tartó özvegyi tartás (Leibzucht) és a recepció korabeli dos ellenügyleteként járó férji contrados (Widerlage) kikötése is szerződéses úton történhetett
- 89/90 -
e vagyonjogi intézmények természetéből fakadóan, hiszen mindegyikük arra irányult, hogy a törvényes házassági vagyonjogi rendszeren változtasson, vagy azt kiegészítse. Ilyen módon volt lehetőség arra is, hogy a Frauengut, a házasságba behozott női vagyon biztosításáról rendelkezzenek a felek a férj széleskörű vagyonigazgatási jogosultságával szemben. Kivételt e házassági vagyonjogi intézmények között az özvegy nőnek életfogytig, illetve újraházasodásig tartó haszonélvezeti joga (Leibgeding) képezett férje ingatlanvagyona felett, ami a házassági szerződés lététől függetlenül is járt. Ezeknek a házassági vagyonjogi intézményeknek a lényegét Weiss Emília abban látja, hogy biztosították a házasság megszűnésekor az özvegy (vagy elvált) nő ellátását, hiszen a vagyon családi, nemzetségi jellege miatt a germán-frank korszak joga egyáltalán nem ismerte a házastársi öröklést, és a középkor későbbi évszázadaiban az ingatlanok tekintetében ez továbbra is így maradt. A túlélő házastárs vagyonjogi eszközökkel való juttatása azonban nem valósulhatott meg a vagyonjog általános elvei ellenére, ezért az özvegy férje ingatlanvagyona felett tulajdonjogot házassági vagyonjogi jogcímen sem szerezhetett.[76]
A szerződés érvényessége a német jogkörben mindig is bizonyos formaságokhoz volt kötve, ahogy ez a legtöbb jogrendre igaz. Míg a germán-frank korban bíróság vagy tanúk előtti szóbeli megállapodást, illetve ha a dos tárgya ingatlan dolog volt, írásba foglalt megegyezést kívántak meg a felektől, a középkor későbbi évszázadaiban általánossá vált, hogy a házassági szerződéseket tanúk előtt írásban rögzítették. Előfordult azonban az is, hogy bírósági vagy közjegyzői oklevélbe foglalták, esetleg városi könyvbe[77] jegyezték be a felek egyességét. A szerződés érvényességét az is befolyásolta, hogy az adott házasságból született-e gyermek, mivel a házassági szerződéshez való jog a partikularizmus sajátos visszatükröződéseként sok territoriális, illetve helyi jog szerint csak akkor állt fenn, ha a feleknek nem volt törvényes, közös gyermekük (unbeerbte Ehe) -ahogy ezt a "Kinderzeugen bricht Ehestiftung" ("A gyermeknemzés megtöri a házassági szerződést") elv is kifejezi.[78]
A szerződés tartalmát tekintve a házasfeleket a "Gedinge bricht Landrecht und Stadtrecht" ("Az alku megtöri a tartományi és a városi jogot") elv[79] értelmében korlátlan szerződési szabadság illette meg a házasságkötés előtt és után, azaz a házasság fennállása alatt is. Ha adott esetben a házasfelek közötti szerződés és az egyik fél házastársa javára tett végintézkedése egymásnak ellentmondott, a késő középkori joggyakorlatban a túlélő házastársnak jogot adtak arra, hogy maga válasszon a kettő közül. Ha ezzel a lehetőséggel nem élt, a megegyezésen nyugvó házassági szerződés, amely egyoldalúan nem is változtatható meg, elsőbbséget élvezett a végrendelettel, azaz az egyoldalú jogügylettel szem-ben.[80] Az újkorban, az usus modernus pandectarum kibontakozása idején a szerződéses házassági vagyonjog jelentősége továbbra is megmaradt, sőt az "Alle Gedinge brechen gemeines Recht" elv, illetve jogi közmondás értelmében akár a recipiált római jogi szabályokkal szemben is lehetséges volt a házassági szerződés tartalmi formálása.
Puchta - mintegy negyvennégy évvel az ALR hatályba lépése után - tankönyvében kiemelte, hogy "a felek vagyoni viszonyaikról történő megállapodással, de különösen a dos tárgyában eltérhetnek a törvényi előírásoktól, csakhogy e pacta dotalia tartalma nem állhat szemben a jó szokással és a házassági jogviszony lényegével (1), a dos intézményének lényegével (2.) és ha a dos a nőt illeti, nem csorbíthatja jogait (3)".[81] Ez a megfogalmazás, valamint az ALR alapelvéhez igazodva a törvényes és szerződéses házassági vagyonjog már említett szembeállítása Savignynál jelzi, hogy a két rendszer között a sorrend megfordult: egyrészt a szerződési szabadsággal szemben érvényesült a törvényhez való kötöttség, másrészt a törvényes házassági vagyonjog elsődlegessé vált, míg a felek megállapodásán alapuló vagyonjog szerződéses kivétel lett. Hogy a szerződéses rendszer jelentősége a német jogkörben ennek ellenére is nagy maradt, nem igényel különösebb bizonyítást. Kiderül ez abból az egyszerű tényből is, hogy a házassági vagyonjogot az ALR és az OPTK - a francia Code civilhez hasonlóan, de a pandektista alapokon álló BGB-vel szemben -a kötelmi jog körében[82] szabályozta, mivel a házassági szerződések kötelmi karakterét döntőnek tekintették a házassági vagyonjog egészére nézve.
A porosz, az osztrák és a (kis)német törvénykönyvek előkészítésekor a házassági vagyonjog területén az elsődleges kérdés az volt, hogy a jogalkotó egységes és egyedüli szabályozást adjon, vagy az ún. regionális rendszer (Regionalsystem) alkalmazásával lehetővé tegye, hogy területenként eltérő normák érvényesüljenek. A házassági vagyonjogi rendszerek előző fejezetben bemutatott sokszínűsége nyilvánvalóvá teszi, hogy a következetes jogegységesítés az adott állam lakossága jelentős részének érdeksérelmet okozott volna, mivel ez a megoldás nem számolt volna a lokális, illetve helyi tradíciók mélyre nyúló gyökereivel pont akkor, amikor - a természetjogi kodifikációkkal és a polgári modernizációval párhuzamosan
- 90/91 -
- az alattvaló kategóriát az állampolgári jogállás váltotta fel. Ahogy a Code civil előkészítésekor a dél-franciaországi népesség tiltakozott az ellen, hogy a droit coutumier vagyonközösségi rendszere legyen a kizárólagos forma, és elvárta, hogy a délen általában használt dotális rendszert is kódexbe emeljék,[83] úgy a német jogkör kodifikátorainak is szembesülniük kellett az egységes és egyedüli rendszer helyességéről szóló társadalmi vitával.
A porosz törvénykönyvben az említett probléma megoldására a regionális rendszerben találták meg a kellő eszközt: az ALR rögzítette, hogy ahol a tartományi vagy városi jog a vagyonközösségi rendszert írja elő, ott ez továbbra is megtartható (II. rész 1. cím 6. fejezet 345.§). Ezeket a partikuláris jogokat többnyire az ALR hatályba lépését követően rövidesen kodifikálták, méghozzá úgy, hogy elsőbbségüket továbbra is megőrizték a porosz törvénykönyvvel szemben.[84] Az OPTK és a BGB megalkotói azonban nem a regionális rendszer, hanem a szerződéses vagyonjog segítségével találtak kompromisszumos megoldást az egységesítés igénye és a tradíciókhoz való ragaszkodás között: lehetőséget adtak arra, hogy a felek szerződésükben rögzítsék, melyik törvényben meghatározott, szerződéses vagyonjogi formát választják, illetve attól érdekeiknek megfelelően mennyiben térnek el. Ha azonban ilyen megállapodás nem jött létre, a törvényes vagyonjogi rendszer érvényesült.
Tagadhatatlan, hogy a házassági szerződések jelentősége ezzel ismét megnőtt épp úgy, ahogy ez az egykor ius commune szerint élő más európai népeknél is történt. Míg azonban a francia Code civil (1804) 1387. cikkelye teljes szabadságot adott a feleknek arra, hogy szerződésükben vagyoni viszonyaikat a házasságkötés előtt (1394. cikkely) rendezzék, a német jogkör kódexei ezt a szabadságot korlátozták, hiszen ragaszkodtak ahhoz, hogy a felek a törvényben meghatározott szerződéses vagyonjogi formák közül válasszák ki a számukra leginkább megfelelőt - a házasságkötés előtt vagy a házasság fennállása alatt. A házassági szerződés megkötésének időbeliségére vonatkozó szabály a német jogkörben megfelelt a korábbi gyakorlatnak és az ALR rendelkezésének (II. rész 1. cím 5. fejezet 251. §) is. A BGB, hogy a szerződések nyilvánosságát biztosítsa, rendelkezett a házassági vagyonjogi nyilvántartás (ún. Ehegüterregister) felállításáról. Ezekbe az első fokon eljáró bíróságoknál (Amstgericht) vezetett regiszterekbe bejegyezték a felek által kiválasztott törvényes formát, és azt is, hogy attól történt-e bármiféle eltérés (1458.§§).
Ezek után lássuk, a német jogkör három kódexe a középkori és újkori előzményekre alapozva melyik házassági vagyonjogi rendszert részesítette előnyben! ALR-ben a férji vagyonigazgatást tették törvényes házassági vagyonjogi rendszeré, "amennyiben ezt a jogot törvény vagy szerződés az asszonynak nem tartja fenn" (II. rész 1. cím 5. fejezet 205. §). Mindez messze nem meglepő: a kor családmodelljének megfelelt a törvénykönyv előző fejezetében rögzített alapelv: a férj "köteles és jogosult" (schuldig und befugt) volt felesége személyének, becsületének és vagyonának védelmezésére (II. rész 1. cím 4. fejezet 188. §). A házastársak tulajdonát tehát egymástól következetesen elválasztották, de mindkettőjük vagyonát a férj kezelte, akinek felesége házasságba bevitt vagyona felett haszonélvezeti joga volt. Az asszony azonban az idézett 205. § szerint szerződésben fenntarthatott olyan javakat, amelyek nem kerültek férji haszonélvezet alá. Ezt a rendszert, mivelhogy több mint 17 millió állampolgár eszerint, illetve a római jogi dotális rendszer szerint élt, törvényes házassági vagyonjogi rendszerként vette át a BGB is.
Ezzel szemben az OPTK-ban törvényes házassági vagyonjogi rendszerként a vagyonelkülönítést nevesítették arra az esetre, ha a felek másként nem egyeztek meg (1237. §). Eszerint mindkét házastárs megtartotta addigi tulajdonjogát és "arra, amit a házasság alatt szerzett, a másik nem formálhat(ott) igényt": ez utóbbi körben ingók esetén az volt a tulajdonos, akinek a dolgot átadták, ingatlanok esetén pedig az, akinek a tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték. A házasfelek rendelkezési szabadságát elidegenítési vagy terhelési tilalomról szóló megegyezésük azonban korlátozhatta (364.§). A szerződéses házassági vagyonjog körében lényegét tekintve három formát ismert a törvénykönyv. Szerződésükben dönthettek a felek a vagyonközösségi rendszer alkalmazása mellett, mivel "önmagában a házassági kapcsolat nem hoz(ott) létre a házasfelek között vagyonközösséget"(1233. §). A vagyonközösség szabályait a társasági jognak megfelelően adták meg, és társaságként csak halál esetére intézményesítették. Ezek szerint "a házastársnak joga volt a felére mindannak, ami a vagyonközösségbe kölcsönösen bevont javakból a házastárs halálakor megvolt" (1234. §). Mivel az Osztrák Császárságnak számolni kellett azzal, hogy a birodalomba beolvasztott Galícia sajátos jogtörténeti gyökerekkel rendelkezik, a szerződéses vagyonjog körében másodikként az ott elterjedt ún. advitalitás (Advitalitätsrecht) is bekerült a törvénykönyvbe (1255-1257. §). Ez lényegét tekintve özvegyi haszonélvezeti jog volt, azaz a házastársak egyike túlélő házastársának haszonélvezeti jogot engedhetett a vagyonán. A nemesség és a vagyonos polgárság körében a jogegységesítés korában is nagy népszerűségnek örvendett az osztrák magánjogi szakirodalomban házassági adományok rendszerének (Heiratsgabesystem)[85]nevezett,
- 91/92 -
dotális rendszert követő formátum, ezért az OPTK a szerződéses vagyonjog keretében lehetővé tette a hozományrendelést (Heirathsgut, 1218. §), valamint Widerlage (1230-1231. §§) és Morgengabe (1232. §) adását is. Bár a római-germán jogi tradíciót követő területeken továbbélt a házastársak közötti ajándékozás tilalma, az ALR (II. rész 1. cím 5. fejezet 310.§) és az OPTK (1246.§§) ezt a szabályt nem vették át. Az OPTK hatályba lépése óta eltelt mintegy kétszáz évben azonban két jelentős változás is bekövetkezett a házassági vagyonjog területén. Egyrészt a házassági adományok rendszere és a galíciai advitalitás mára elveszítette jelentőségét, másrészt 1978-ban a nemi jogegyenlőség biztosítása érdekében a házasság felbontása esetére megváltoztatták a házassági megtakarítások és a házasság során közösen használt vagyon felosztásának szabályait, és ezzel - alapjaiban a német modellt követve - törvényes vagyonjogi rendszerként intézményesítették az ún. szerzeményi közösséget (Zugewinngemeinschaft).[86]
A BGB a német jogkör két előbb említett kódexével szemben nem a kötelmi jog, hanem a családjog körében, a IV. könyvben (Familienrecht) szabályozta, illetve szabályozza a házassági vagyonjogot. Ebben, míg a házasfelek közötti vagyoni viszonyokhoz tartozó háztartásvezetésre, jövedelemszerző tevékenységre (1356. szakasz) és tartási kötelezettségre (1360-1361. szakaszok) vonatkozó szabályok, valamint a házastársak birtokában lévő ingó dolgok tulajdonjogára vonatkozó vélelem (1362. szakasz) az 1. fejezet (Bürgerliche Ehe) 5. címében (Wirkung der Ehe im Allgemeinen) kaptak helyet, a házassági vagyonjog külön, a 6. cím (Eheliches Güterrecht) alatt szerepel. A BGB a római jogi dotális rendszert nem vette át. Törvényes házassági vagyonjogi rendszerként (1. alfejezet) - az ALR-t követve - a férji vagyonigazgatási rendszert adta meg, melynek szabályai a BGB hatályba lépésétől (1900. január 1.) 1958. július 1-ig, azaz az 1957. június 18-i nemi jogegyenlőségről szóló törvény[87] hatályba lépéséig a következők szerint alakultak. Alapesetben a nő vagyona (ún. eingebrachtes Gut, azaz behozott vagyon) a házasságkötéssel a férj kezelése és használata alá került (1363 § 1. bek.). Ezzel szemben a férji jogosultság nem állt be, ha a férfi korlátozott cselekvőképességű nővel törvényes képviselője beleegyezése nélkül kötött házasságot (1364. §). A behozott vagyonhoz tartozott az a vagyon is, amit a nő a házasság fennállása alatt szerzett (1363. § 2. bek.), szemben az ún. fenntartott vagyonnal (Vorbehaltsgut), amire a férji vagyonkezelés és használat nem terjedt ki (1365. §). Ilyen vagyon tárgya lehetett a nő személyes használatában álló dolog, különösen ruhanemű, ékszerek és munkaeszközök (1366. §), az, amit a nő munkával vagy önálló jövedelemszerző tevékenységgel szerzett (1367. §), valamint az, amit házassági szerződésben fenntartott vagyonnak nyilvánítottak (1368. §). Fenntartott vagyon volt végezetül az is, amit a nő öröklés útján, hagyomány útján vagy kötelesrészként szerzett, vagy élők között, harmadik személytől ingyenesen kapott, amennyiben az örökhagyó végrendeletében vagy a harmadik személy a juttatásakor a szerzeményt fenntartott vagyonként határozta meg (1369. §). A fenntartott vagyonra a vagyonelkülönítés szabályainál előírt rendelkezéseket alkalmazták, azzal a különbséggel, hogy a nőnek a házassági kiadásokhoz csak akkor kellett hozzájárulnia, ha a férj a behozott vagyon használatával a kellő hozzájárulást nem kapta meg (1371. §).
Szerződéses vagyonjogi rendszerként (2. alfejezet) a BGB 1900. január 1-jén hatályba léptetett szövege a vagyonközösség (3. cím, 1415. §§) három formáját szabályozta, az általános vagyonközösséget, a szerzeményi vagyonközösséget és az ingó vagyonközösséget. Mindez nem meglepő, hiszen vagyonközösségi rendszer népszerűsége a 19. században is tetemes volt. A nemi jogegyenlőségről szóló törvény azonban csak egy formáját őrizte meg, azt, amely tartalmát tekintve az általános vagyonközösségnek felel meg. Arra viszont lehetőséget kaptak a felek, hogy a törvényben meghatározott formától eltérjenek szerződésükkel, bár szerzeményi vagyonközösségben és ingó vagyonközösségben e törvény hatályba lépése óta nem egyezhetnek meg. Ugyancsak a szerződéses vagyonjog körében, kisegítő jelleggel tette alkalmazhatóvá a BGB a vagyonelkülönítési rendszert (2. cím 1414. §) arra az esetre, ha a házasfelek szerződés útján kizárták a férji vagyonigazgatási rendszert, méghozzá úgy, hogy más rendszer alkalmazásában nem egyeztek meg. Mintegy öt éven át, 1953. április 1-jétől a már említett nemi jogegyenlőségről szóló törvény hatályba lépéséig a vagyonelkülönítés törvényes rendszerként élt a Német Szövetségi Köztársaság jogrendjében. A vagyonelkülönítés intézményét azonban jogpolitikai értelemben két szempontból is vitatták.[88] Egyrészt azért, mert kérdéses, hogy a házasfelek együttéléséhez szükséges vagyontömeget kellően biztosítja-e, másrészt azért, mert a nő annak ellenére sem részesül a férj kereső tevékenységének hasznából, hogy a háztartásban munkát végez vagy férje kereső tevékenységében közreműködik.
Ezek az okok vezettek ahhoz, hogy a nemi jogegyenlőségről szóló törvény a szerzeményi közösség (Zugewinngemeinschaft, 1363. §) törvényes vagyonjogi rendszerkénti intézményesítésével a vagyonelkülönítési modellt, illetve a mindeddig törvényes rendszerként érvényesülő férji vagyonigazgatási rendszert is felülírta. A szerzeményi közösség élesen különbözik az Errungenschaftsgemeinschaft intézményétől, amit a jogtörténet-tudományban szerzemé-
- 92/93 -
nyi vagyonközösségként vagy közszerzeményként szokás fordítani. A Zugewinngemeinschaft alapvetően vagyonelkülönítést jelent azzal, hogy a házasság megszűnése, azaz a szerzeményi közösség megszűnése esetén kötelmi jogi vagyonkiegyenlítésre (ún. Zugewinnausgleich, 1371. §§) kerül sor - szemben az osztrák megoldással, ahol elsősorban a vagyontárgyak kiadásáról, és csak másodlagosan a vagyoni érték megfizetéséről van szó.[89] A szerzeményi közösség törvényes vagyonjogi rendszerkénti szabályozásából az következik tehát, hogy a vagyonelkülönítés eddigi és ekkor is megőrzött formájával vagy az általános vagyonközösségi rendszer lehetőségével a felek szerződéssel élhetnek, illetve e két törvényben szabályozott szerződéses vagyonjogi rendszertől érdekeiknek megfelelően szerződésükben eltérhetnek.
Tanulmányomban arra a kérdésre kerestem választ, hogy a német jogkör meghatározó magánjogi kódexeinek előkészítésekor milyen házassági vagyonjogi rendszerek léteztek, illetve milyen módszert alkalmazva történhetett meg az egységesítés. Azt állítom, hogy az ALR, az OPTK és a BGB a házassági vagyonjogi jogegységesítésben messze menően figyelembe vette a jogtörténeti hagyatékot, és így volt képes arra, hogy szerves modernizációt valósítson meg. Az ALR, amely a BGB hatályba lépésével történeti forrássá vált, módszerét tekintve még rendkívül óvatos volt, és a regionális rendszer alkalmazásával az egységesítési célzatot feláldozta a területi, illetve helyi tradíciók oltárán. Ezzel szemben az OPTK és a BGB a következetes jogegységesítés jegyében törvényes rendszert rögzített, de lehetővé tette, hogy a felek ezzel szemben más, törvényben szabályozott rendszert válasszanak. E két kódex törvényes rendszere így azzal egészült ki, amit az Osztrák Császárságban, illetve a vilmosi Német Birodalomban a népesség jelentős része a törvénykönyvek előkészítése idején követett. Bár a 20. század második felében a nemi jogegyenlőség biztosítása érdekében Ausztriában és Németországban reformtörvények láttak napvilágot, a házassági vagyonjog fejlődéstörténete tökéletes példa arra, hogy a jogtörténet-tudomány jelentősége és haszna miben ragadható meg: a történeti elemzésből kirajzolódik az állandósult struktúra, a test, amire az adott kor társadalmi elvárásaihoz és jogpolitikai célzatához igazodó hatályos szabályozás a részleteket, a cserélhető öltözéket segíti fel. ■
JEGYZETEK
[1] Reiner János: Szemle a jogtörténelmi és egyházjogi irodalom köréből. Jogtudományi Közlöny 1895. 5. sz. 33-35. o. A fenti állítás alátámasztásaként lásd továbbá Reiner János: A jogtörténelem és kutatási módszerei. Jogtudományi Közlöny 1894. 47-48-49-50. számaiban megjelentetett sorozatot.
[2] http://ra.smixx.de/Links-F-R/PrALR/pralr.html, letöltve: 2013. 12. 30.
[3] http://www.ibiblio.org/ais/abgb1.htm, letöltve: 2013. 12. 30.
[4] http://lexetius.com/leges/BGB/Inhalt?3, letöltve: 2013. 12. 30.
[5] Puchta, Georg Friedrich: Lehrbuch der Pandekten. Leipzig: Verlag von Johann Ambrosius Barth, 1838
[6] Puchta, i.m. 403. oldaltól.
[7] Savigny, Friedrich Carl von: System des heutigen Römischen Rechts I-VIII. Berlin: Sei Veit und Comp., 1840-1849
[8] Ld. bővebben Schlosser, Hans: Grundzüge der Neueren Privatrechtsgeschichte. Rechtsentwicklungen im europäischen Kontext. 10. kiadás, Heidelberg: C. F. Müller, 2005, 151. o.
[9] Ld. többek közt Krainz, Josef - Pfaff, Leopold: System des österreichischen allgemeinen Privatrechts II. 4. kiadás, Wien: Manz, 1907, a 453. oldaltól.
[10] Savigny, i.m. VIII. köt. 495-496. o.
[11] Brauneder, Wilhelm: Ehegüterrecht als Spiegel von Österreichs Privatrechtsgeschichte. In: Festschrift für HansWolfgang Strätz zum 70. Geburtstag, szerk. H. Derschka - R. Hausmann - M. Löhnig, Regenstauf, 2009, 43. o.
[12] Ld. bővebben Ogris, Werner: Die historische Rechtsschule der österreichischen Zivilistik. In: Festschrift für Hans Lentze zum 60. Geburtstag dargebracht von Fachgenossen und Freunden. Forschungen zur Rechts- und Kulturgeschichte 4. Innsbruck 1969, 449-496. o.
[13] Weiss Emília: A túlélő házastárs öröklési jogállása történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1984, 22. o. és Brauneder, Wilhelm: Die Entwicklung des Ehegüterrechts in Österreich. Ein Beitrag zur Dogmengeschichte und Rechtstatsachenforschung des Spätmittelalters und der Neuzeit. Salzburg - München: Wilhelm Eink Verlag, 1973, 26. o.
[14] Vö. Benedek Ferenc - Pókecz Kovács Attila: Római magánjog. Budapest-Pécs: Dialóg Campus, 2013, 138. o.
[15] Tacitus, Publius Cornelius: De origine et situ germanorum, c. 18. Az eredeti szöveget lásd http://www.thelatinlibrary.com/tacitus/tac.ger.shtml, németül ld. Eugen Fehrle fordításban és magyarázataival, R. Hünnerkopf gondozásában. Heidelberg: Winter, 1959
[16] Ogris, Werner: Dos. In: Handwörterbuch zur Deutschen Rechtsgeschichte (a továbbiakban: HRG a kötetszám megjelölésével), I. köt. Berlin: Erich Schmidt Verlag, 1971, 776. hasáb.
[17] Ld. Sohm, Rudolph: Recht der Eheschließung aus dem deutschen und canonischen Recht geschichtlich entwickelt. Weimar: Hermann Böhlau, 1875, Koschaker, Paul: Eheformen bei den Indogermanen. Berlin: Walter De Gruyter, 1937, valamint magyarul Herger Csabáné: A nővételtől az állami anyakönyvvezetőig. A magyar házassági köteléki jog és az európai modellek. Budapest-Pécs: Dialóg Campus, 2006, 46-47. o.
[18] Nehlsen, Hermann: Lex Visigothorum. In: HRG, 2. kötet, 1966-1979. hasáb.
[19] A mű magyar fordítását Borzsák István tollából lásd http://mek.oszk.hu/04300/04353/, letöltve: 2013. 12. 27.
[20] Ogris, Dos, i.m. 776. hasáb.
[21] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 139. o.
[22] Nótári Tamás: A Lex Baiuvariorum személyi, családi és öröklési joga. De iurisprudentia et jure publico 2012/1-2. sz. 10. o., http://dieip.hu/wp-content/uploads/2012-1-05.pdf, letöltve: 2014. 01. 06.
[23] Ogris, Werner: Eheliches Güterrecht. In: HRG, I. kötet, 1874-1876. hasáb, itt ld. különösen az 1875. hasábot.
[24] Nótári, i.m. 10. o.
[25] Sohm, Rudolph: Über die Entstehung der Lex Ribuaria. Zeitschrift für Rechtsgeschichte 5. Weimar: Böhlau, 1866, 380458. o., itt különösen a 419. oldaltól.
- 93/94 -
[26] Nótári, i.m. 12. o.
[27] Ogris, Dos, i.m. 778. hasáb.
[28] Ld. bővebben Schroeder, Richard: Geschichte des ehelichen Güterrechts in Deutschland 1-2. Stettin: Saunier, 1863 és 1874
[29] Brauneder, Entwicklung, i.m. 39. o.
[30] A Morgengabe jelentésének későbbi módosulásait lásd Brauneder, Entwicklung, i.m. 45-49. o.
[31] Ld. hozzá Conrad, Hermann: Deutsche Rechtsgeschichte II. Neuzeit bis 1806. Karlsruhe: Verlag C. F. Müller, 1966, 377. o.
[32] Hessler, Rudolf: Dotalitium, In: HRG, I. kötet, 775778. hasáb.
[33] A birodalom jogforrási rendjéről lásd Dahm, Georg: Zur Rezeption des römisch-italienischen Rechts. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1943, valamint Planitz, Hans: Deutsche Rechtsgeschichte. 2. kiadás Karl August Eckhardt közreműködésével, Graz-Köln: Verlag Hermann Böhlaus Nachf. 1971, 133. o.
[34] http://www.koeblergerhard.de/Fontes/CMBC1756.htm, letöltve: 2014. 01. 03.
[35] Puchta, i.m. 404.§, 447. o.
[36] Brauneder, Wilhelm: Közép-Európa újabb magánjogtörténete Ausztria példáján (1900-ig). Budapest: Eötvös József könyvkiadó, 1995, 53., majd 54. o.
[37] Schmidt-Wiegand, Ruth: Deutsche Rechtsregeln und Rechtssprichwörter. Ein Lexikon. München: Verlag C. H. Beck, 1996, 57. o.
[38] Ls.d Brauneder: Magánjogtörténet, i.m. 52-53. o.
[39] Ogris, Dos, i.m. 778. hasáb, valamint Brauneder: Entwicklung, i.m. 39. o.
[40] Planitz, i.m. 107. o.
[41] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 136. o.
[42] Ld. Planitz, im. 55. o., valamint bővebben Merschberger, Gerda: Die Rechtsstellung der germanischen Frau. Leipzig: Rabizsch, 1937
[43] Vö. Hinteregger, Monika: Familienrecht. Wien: Verlag Österreich, 2001, 73. o., valamint Ogris, Werner: Gütertrennung. In: HRG, I. köt. 1876-1877. hasáb.
[44] Puchta, i.m. 414. § 459-460. o.
[45] Benedek - Pókecz Kovács, i.m. 136. o.
[46] A Hausgemeinschaft értelmezését bővebben lásd Hajnik Imre: Egyetemes európai jogtörténet. A középkor kezdetétől a francia forradalomig. 4. javított kiadás, Budapest: Eggenberger, 1896, 86. o.
[47] Ld. bővebben Schultze, Alfred: Zur Rechtsgeschichte der germanischen Brüdergemeinschaft. Weimar: Böhlau, 1936., valamint Rive, Friedrich: Geschichte der deutschen Vormundschaft II. Braunschweig: C. A. Schwetschke und Sohn, 1862, különösen a Geschlechtsvormundschaft über verheirathete Weiber c. fejezet a 328. oldaltól.
[48] Planitz, i.m. 57. o.
[49] Rechtslexicon für Juristen aller teutschen Staaten. 5. kötet, szerk.: Julius Weiske, Leipzig: Verlag von Otto Wiegand, 1844, 752. o.
[50] A Heergeräth és a Gerade különállása az ingók között már a lex Burgundiorumban is megvolt. A jogi közmondás értelmezéséhez ld. Schmidt-Wiegand, i.m. 129-130. o.
[51] Ogris, Werner: Verwaltungsgemeinschaft. In: HRG, I. kötet, 877. hasáb.
[52] Ld. hozzá Martitz, Ferdinand von: Das eheliche Güterrecht des Sachsenspiegels und der verwandten Rechtsquellen. Leipzig: Haessel, 1867
[53] Eisenhardt, Johann Friedrich: Grundsätze der deutschen Rechte in Sprüchwörtern durch Anmerkungen erläutert. Leipzig: Weygandsche Buchhandlung, 1792, 115. o.
[54] Eisenhardt, i.m. 116. o.
[55] Schmidt-Wiegand, i.m. 82. o.
[56] Planitz, i.m. 201. o.
[57] Ogris, Verwaltungsgemeinschaft, i.m. 878. hasáb.
[58] Ogris, Werner: Gütergemeinschaft. In: HRG, 1. kötet, 1871-1874. hasáb.
[59] Lásd bővebben Kraut, Wilhelm Theodor: Die Vormundschaft nach den Grundsätzen des deutschen Rechts I-III. Göttingen: in der Dieterischen Buchhandlung, 1835-1859
[60] Herger, i.m. 47-48. o.
[61] Ogris, Gütergemeinschaft, i.m. 1872. hasáb.
[62] Eisenhardt, i.m. 134. o.
[63] Eisenhardt, i.m. 120. o.
[64] Schmidt-Wiegand, i.m. 108. o.
[65] Ogris, Werner: Errungenschaftsgemeinschaft. In: HRG, I. kötet, 1004-1006. hasáb.
[66] Planitz, i.m. 201. o.
[67] Ogris, Errungenschaftsgemeinschaft, i.m. 1005. hasáb.
[68] Schmidt-Wiegand, i.m. 83. o.
[69] A beerbte Ehe és az unbeerbte Ehe tekintetében lásd bővebben Pauli, Carl Wilhelm: Abhandlungen aus dem Lübischen Rechte größtenteils nach ungedruckten Quellen II. Lübeck: Friedrich Asschenfeldt, 1840, 65. o., valamint Escherich, Fridrich: Darstellung des im Königreiche Bayern bestehenden ehelichen Güterrechts, Ausgearbeitet im königlichen bayrischen Staatsministerium der Justiz 1877, mit 11 statistischen Anlagen. 1878, 239. o.
[70] Planitz, i.m. 201. o.
[71] Ogris, Gütergemeinschaft, i.m. 1871. hasáb.
[72] Lehmann, Jens: Die Ehefrau und ihr Vermögen: Reformforderungen der bürgerlichen Frauenbewegung zum Ehegüterrecht um 1900. Köln-Weimar-Wien: Böhlau, 2006, 79. o.
[73] Brunner, Heinrich: Die fränkisch-romanische Dos. Berlin: Walter de Gruyter, 1894, 544. oldaltól, valamint a traditio cartae értelmezéséhez általában Brunner, Heinrich: Zur Geschichte der römischen und germanischen Urkunde. Berlin: Weidmann, 1880, 63., 87. és 147. o. és Baják Ildikó: Barbárság vagy germánság? Árucsere Európa hajnalán. Budapest: Gondolat, 2011, 264-265. o.
[74] Babják, i.m. 265. o.
[75] Puchta, i.m. 406. §, 452. o.
[76] Weiss, i.m. 22. és 27. o.
[77] Planitz, i.m. 201. o.
[78] Schmidt-Wiegand, i.m. 83. o. A közös gyermek öröklési képessége a kereszteléssel állt be, ahogy ezt a fenti jogi közmondás egy változata ("Kindtaufe bricht Ehestiftung") pontosítja.
[79] Schmidt-Wiegand, i.m. 124. o.
[80] Brauneder, Entwicklung, i.m. 34. o.
[81] Puchta, i.m. 413. §, 459. o.
[82] Az OPTK kötelmi jogát a II. rész 2. fejezet tartalmazza, amely a "Személyes dologi jogokról" (Von den persönlichen Sachenrechte) címet viseli. Ezen belül meglepő módon a házassági vagyonjog egészét a 28. pontban, "A házassági megegyezésekről" (Von den Ehepakten) cím alatt szabályozták.
[83] Coing, Helmut: Europäisches Privatrecht 1800 bis 1914. II. kötet, München: C. H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, 1989, 312. o.
[84] Dernburg, Heinrich: Lehrbuch des preußischen Privatrechts und der Privatrechtsnormen des Reichs. Halle: Verlag der Buchhandlung des Waisenhauses, 1896, 24. §, valamint Dernburg, Heinrich: Das bürgerliche Rechts des Deutschen Reichs und Preussens. Halle: Verlag der Buchhandlung des Weisenhauses, 1905
[85] Hinteregger, i.m. 77. o.
[86] Bundesgesetz über die Änderungen des Ehegattenerbrechts, des Ehegüterrechts und des Ehescheidungsrechts, BGBl 1978, 280. o.
[87] Gleichberechtigungsgesetz vom 18. 06. 1957, BGBl. I 609. o.
[88] Ogris, Gütertrennung, i.m. 1877. hasáb.
[89] Hinteregger, i.m. 76. o. és 114-117. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
