A jelen tanulmányban vizsgált alapjog az egyén szabadságszférájának lényeges részét garantálja. Az elemzés kiindulópontja az alkotmányi rendelkezések áttekintése, kiegészítve a nemzetközi jogi eredetű szabályozás releváns elemeivel. Ezután kerül sor az alapjog tartalmának és jellegének, illetve tárgyának (a védett magatartásnak) meghatározására, valamint a rendszertani és intézményi besorolására. A védelmet biztosító garanciarendszer összefoglalását követően a korlátozás alkotmányos határainak megvonása zárja az értelmezést. A munka fontos célkitűzése a vonatkozó alkotmánybírósági gyakorlat feldolgozása is, amely a magyar alapjogi dogmatikához, illetve jogalkalmazáshoz mellőzhetetlen, jogfejlesztő jellegű döntésekkel járul hozzá.
Az Alkotmány 55. §-ának (1) bekezdése deklarálja, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, továbbá rögzíti, hogy a szabadságtól való megfosztás csak törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján történhet. A következő bekezdés lényeges, ám csak a büntetőeljárásra vonatkozó garanciaként kimondja, hogy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. Végül a (3) bekezdésben alanyi jogként, reparatív jelleggel kártérítési követelést állapít meg az alaptörvény a törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozatai számára.
A tételes alkotmányjogi szabályozás vizsgálata során feltétlenül megemlítendők azok az emberi jogi tárgyú nemzetközi egyezmények is, amelyek a magyar jogrendszer részét képezik, mivel a belső jogot ezekkel összhangban kell értelmezni. Az ENSZ Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya[1] (a továbbiakban PPJNE) 9-11. cikkeiben, Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény[2] (röviden Emberi Jogok Európai Egyezménye, a továbbiakban EJEE) pedig az 5. cikkében rendelkezik a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jogról, mégpedig sokkal részletesebben, mint azt a hatályos Alkotmány teszi. Az EJEE taxatíve felsorolja a szabadságtól való megfosztás törvényes okait[3], a PPJNE pedig garanciális igénynyel kifejti az emberi méltósággal összhangban álló bánásmód követelményét a szabadságától megfosztott személlyel szemben, valamint kizárja a bebörtönzés lehetőségét szerződéses kötelezettség elmulasztása esetén[4]. Mindkét nemzetközi szerződés általánosságban, tehát nem csak a büntetőeljárásban biztosítja az őrizetbe vett vagy letartóztatott személy számára az olyan eljáráshoz való jogot, melynek során őrizetbe vételének törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és törvényellenes őrizetbe vétele esetén szabadlábra helyezését rendeli el.[5] Az egyezmények szólnak a tájékoztatási kötelezettségről[6], illetve rendelkeznek a törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás esetén adandó kártalanításról[7].
Rendszertani értelmezés alatt azoknak a szempontoknak a vizsgálatát értjük, amely alapján valamely alapjog különböző nagyobb csoportokba sorolható, amelyek hasonló típusú jogok gyűjtőkategóriáit képezik. Az intézményi értelmezés pedig annak bemutatására szolgál, hogy a vizsgált alapjog más nevesített alapjogokkal, azok különböző aspektusaival milyen viszonyban áll. Az alkotmányi rendelkezések közötti összefüggések feltárása az alapjogi normák esetében azért különösen indokolt, mert azok a személyiség különböző aspektusait hangsúlyozzák és védik, ezért csakis a kapcsolatrendszer bemutatása révén körvonalazható az alkotmányos demokrácia emberképe. A vizsgált alapjog intézményi értelmezése az egyén szabadságdimenziójának feltárását eredményezi.
a) Rendszertani szempontból a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog
- alanya szerint: mindenkit megillető emberi jog;
- gyakorlási módját tekintve egyénileg gyakorolható, azzal, hogy az egyén szabadságának, bizton-
- 22/23 -
ságának alkotmányos garantálása alapozza meg a szabad, demokratikus és nyílt társadalmi közösségek létezését és fejlődését;
- kialakulása szerint első generációs jog, és azon belül is az egyik legkorábban kifejezett és elismerést nyert jog: ennek oka abban rejlik, hogy a történelem során az élethez, méltósághoz, testi épséghez, tulajdonhoz való jog mellett a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog szenvedte (szenvedi) el a legsúlyosabb sérelmeket[8];
- tartalma és funkciója alapján egyértelműen szabadságjog, azon belül pedig a személyes szabadságjogok csoportjába tartozik.
Ide kívánkozik az a megjegyzés, hogy az alapjogoknak (tartalom és funkció alapján, kialakulásukra is tekintettel) többféle csoportosítása létezik. Társadalomfilozófiai szempontból a szabadságogok feloszthatók személyes és politikai szabadságjogokra, amely megkülönböztetés a polgári társadalomban élő egyén kettős meghatározottságán alapszik. Az individuum burzsoá (magánember) minőségében a civil jogviszonyok és a személyes szabadságok alanya, míg a közhatalmi jogviszonyokban és a politikai jogok gyakorlása során citoyen (polgár) minőségben lép fel. A személyes szabadságjogok a magánszférába történő állami (és nem állami) beavatkozás legfőbb korlátjai, Jellinek státustana szerint a status negativus körébe sorolható védőjogok. A személyes szabadságjogok körébe tartozik első helyen a személyi szabadság, a személyi biztonság, a személyiségi jogok, a lelkiismereti szabadság és ezek garanciái. A továbbiakban ennek a logikának megfelelően a "személyes szabadság(jog)" kifejezést használjuk tágabb kategóriaként, a "személyi" jelzőt pedig az előbbi kategórián belül elhelyezkedő egyes jogokhoz kapcsoljuk.[9]
b) A szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog szoros összefüggésben áll az általános személyiségi jogként felfogott emberi méltósághoz való joggal.[10] A modern alkotmányok, illetve az alkotmánybírósági gyakorlat szerint az általános személyiségi jognak különféle aspektusai nevezhetők meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog, az önrendelkezés szabadságához való jog, általános cselekvési szabadság, vagy a magánszférához való jog.[11] A személy szabadságának és biztonságának a joga az általános személyiségi jog önállósult eleme, amelynek külön alkotmányi védelme azért indokolt, mert ezzel az egyén integritásának (önrendelkezésének, cselekvésének, kibontakozásának és fejlődésének) alapja teremthető meg.
A személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog a személyi integritást védő jogok nagyobb csoportjába tartozik, amely körbe az élethez való jog, a mozgásszabadság, valamint a kínzás, az embertelen és megalázó bánásmód tilalma, illetve a rabszolgaság, szolgaság és kényszermunka tilalma is tartoznak. E jogok közös funkciója az egyén fizikai értelemben vett szabadságának és testi épségének a védelme.[12]
A személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog elismerése és biztosítása számos más alapjog gyakorlásánál előfeltételnek számít, mert csakis a magát szabadnak tartó, külső kényszerektől és korlátozásoktól mentes személy képes a társadalmi és politikai folyamatokba való aktív bekapcsolódásra, és legkülönfélébb érdekeinek megalapozott képviseletére, érvényesítésére, védelmére.
A személyi szabadsághoz való jog egyik fokozata[13] a mozgásszabadság, amelyet mégis indokoltabb az alkotmányban önállóan nevesíteni, mint a személyi szabadság kiterjesztő értelmezését segítségül hívni, mert nagyon sokfajta - eltérő jellegű, különböző alanyi körre kiterjedő - konkrét tevékenység vonható hatókörébe.[14] A két jog egymásra vonatkoztatása alapján azonban a személyi szabadsághoz való jog érdemben felhívható valamennyi, a mozgást és a helyváltoztatást is korlátozó jogszabály alkotmányossági megítéléséhez.[15]
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének első fordulata a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jogot deklarálja. Kérdésként merül fel, hogy vajon milyen tartományban kell értelmezni e jogot (jogokat). A problémát az jelenti, hogy az Alkotmány a továbbiakban nem részletezi a személyi biztonsághoz való jog tartalmát, és a szabadsághoz való joggal összefüggésben is csupán annak büntetőeljárási jellegű garanciáira szorítkozik. Az sem derül ki, hogy a személyi szabadság és a személyi biztonság milyen viszonyban állnak egymással. Leszögezhető, hogy ezek nem egymás szinonimái, de mivel az Alkotmány szövege részletesen csak a szabadsággal foglalkozik, ez a tény arra enged következtetni, hogy a biztonság a személyi szabadság sajátos minősége. Bár a két állapot garanciái valóban hasonlóak, ez azonban nem jelenti azt, hogy valamelyik része lenne a másiknak, avagy egymástól elválaszthatatlan értékek lennének.[16] A személyi szabadságot ugyanis főként az állam és a közhatalom be nem avatkozása biztosítja, a személyi biztonság megteremtése viszont az állam részéről aktivitást is magában foglalhat. Az alkotmányi kifejtés hiányának indoka az lehet, hogy e jogok tárgyát képező szabadságot és biztonságot szinte lehetetlen pontosan, jogi szempontból kimerítően meghatározni, mivel e fogalmak értelmezése történelmi koronként is változott, valamint az e körbe tartozó emberi megnyilvánulások, vagyis a szabadság és a biztonság állapotának konkrét kifejeződései sokféleségük miatt felsorolhatatlanok.[17]
- 23/24 -
a) A szabadság a személy olyan autonóm állapotaként ragadható meg, amelyben az egyén - az akarati, gondolati és cselekvési szabadsága alapján - bármit megtehet, amit a jog (vagy az erkölcs) nem tilalmaz. Ebben a széles és abszolút értelemben a szabadsághoz való jog azt jelentené: mindenki mindent megtehet, amit törvény nem tilt és senki nem kényszeríthető semmire, kivéve, ha törvény másként rendelkezik.[18] Ez az általános szabadságklauzula[19], amelyet azonban a hatályos Alkotmány nem tartalmaz. A szabadsághoz való jog tartalmának pozitív meghatározása helyett az alkotmányok és a nemzetközi egyezmények inkább a negatív megközelítést alkalmazzák: vagyis a személyi szabadságjog lényegét annak korlátaival írják körül, és nem értik bele a gondolati (akarati) szabadság jogát.
A személyi biztonság állapotát az egyén civil életviszonyainak, vagyoni és közjogi viszonyainak zavartalansága, háborításmentessége teremti meg, és ez az állapot az emberi élet egyik minősége. A személyi biztonsághoz való jog az említett életviszonyok védelmére szolgál a személyi szabadsághoz való jog garanciájaként.[20] E jog természetesen nem teremteti meg azt az állami kötelezettséget, hogy mindenki számára egyénileg fizikai védelmet biztosítson mindenfajta (gazdasági, szociális, munkahelyi életviszonyaiban fölmerülő) zaklatással szemben, viszont az állam köteles a közhatalmi szerveit olyan módon irányítani, hogy az egyén biztonságban érezze magát.[21] Ezt az értelmezést támogatja, hogy a közbiztonsághoz fűződő közérdek realizálása sok esetben az egyének biztonságát szolgáló intézkedések kumulációja.
b) Alkotmányjogunk - az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatát követve - az alaptörvényben rögzített "szabadság" fogalmat a személyi szabadság alkotmányos megfogalmazásaként és ez idáig jellemzően csak a büntetőeljárási, illetve az ezzel összefüggő állami, hatósági kényszer alkalmazása tekintetében értelmezte.[22] Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a személyi szabadsághoz való jog ennél tágabb, e jog érvényesülése vizsgálható valamennyi - a személyi szabadságot valóban érintő - állami intézkedés alkotmányossági megítélésekor. Mindez az Alkotmány szövegkörnyezetéből is következik, mert amíg az 55. § (1) bekezdés általános érvénnyel deklarálja e szabadságjogot, és - a negatív módszert követve - korlátozásának formai feltételeit, annak a büntetőeljárásra vonatkozó további garanciáit az 55. § (2)-(3) bekezdése tartalmazza. Ugyanakkor a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog nem tekinthető a szabadságjogok anyajogának, hanem ez az egyén fizikai értelemben vett szabadságának és biztonságának védelmére irányul, és arra, hogy a szabadság korlátozására vagy elvonására önkényesen és törvényes alap nélkül semmiképpen ne kerüljön sor.[23] Az 55. § alapján tehát mindenkinek joga van biztonságban lenni az önkényes szabadságkorlátozástól. Az egyén szellemi szabadságát és ideológiai kényszertől való mentességét a külön nevesített gondolat- és lelkiismereti szabadság hivatott biztosítani.[24] Az említett két alapjog összekapcsolása - hátterükben az általános személyiségi joggal - garantálja az egyén szabadságszféráját.
Hangsúlyozni kell, hogy az Alkotmány a személyi szabadságot és biztonságot szűk értelemben fogja fel, és tömören szabályozza. A személyi szabadság korlátozásának is csak formai feltételeit tartalmazza, amikor kimondja: senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A szabadságkorlátozás okainak meghatározását és a szabadságtól való megfosztásra irányuló eljárás szabályozását ezzel teljes egészében a törvényhozóra bízza, és hallgat az okokkal kapcsolatos tartalmi követelményekről. Ezekre vonatkozóan az EJEE és az Alkotmánybíróság döntései adnak útmutatást, amelyeket a fejezet II. pontja alatt vizsgálunk. Az alább kifejtésre kerülő jogi garanciák közül az alaptörvény csupán a habeas corpus főbb elemeit, továbbá törvénytelen szabadságkorlátozással kapcsolatos kárigényt szabályozza.
A habeas corpus a szabadságtól való önkényes megfosztás elleni jogi biztosíték, amely szimbolikus jelentőséget kapott a polgári szabadságjogok elismeréséért folytatott küzdelmek során.[25] A mai alkotmányok és nemzetközi szerződések ezt az angolszász jogrendszerből származó terminust általában nem használják, de az intézmény lényegét kisebb-nagyobb eltérésekkel általánosan garantálják. A lényege pedig nem más, mint az, hogy a szabadságától őrizetbevétel vagy letartóztatás folytán megfosztott személynek joga van olyan eljáráshoz, amelynek során bíróság ésszerű időn belül dönt fogvatartásának törvényességéről, illetve törvénysértés esetén szabadlábra helyezéséről.[26] Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése szabályozza a habeas corpus magyar megoldását, bár csak a büntetőeljárás vonatkozásában, és nem olyan részletesen, mint az EJEE vagy a PPJNE. Ez utóbbiak a bűncselekmény gyanúja esetén bekövetkező fogva-tartásra alkalmazandó eljáráson kívül garantálják a fogva tartott személy által kezdeményezhető, és a fogvatartás bármely formájánál alkalmazható bírói felülvizsgálat lehetőségét. Ebbe beletartozik pl. az alkoholisták, elmebetegek őrizetére, kiadatási vagy ki-utasítási eljárás alatt lévő idegenek őrizetére vonatkozó felülvizsgálat is. A fogvatartott kérelmének célja a jogszerűtlen fogvatartás megszűntetése, ez az intézmény tehát csak a bírói döntéshozatal időpontjában
- 24/25 -
fennálló jogellenességet képes orvosolni, nem szolgál az időközben megszűnt szabadságkorlátozás jogellenességének utólagos megállapítására. A habeas corpus általában nem a bíróság, hanem más hatóság által elrendelt fogvatartás felülvizsgálatára irányul, de biztosítani kell a bíróság által elrendelt szabadságkorlátozás esetében is, ha a fogvatartás ideje alatt a fogvatartás jogszerűségét érintő lényeges változások történtek.[27] Az igazi habeas corpus tehát a magyar alaptörvényben nem szerepel.
a) Az Alkotmány 55. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult. Ez a rendelkezés több szempontból is hiányosnak tekinthető. Először is a kompenzációt törvénytelenséghez köti, noha a személyi szabadságnak jogszerű ("törvényes") elvonása is okozhat alaptalan sérelmet. Az EJEE és a PPJNE is a kártalanítást hangsúlyozza - mivel a kártérítés kötelessége a jogállamban magától értetődően az államot is terheli.[28] A formálisan jogszerű szabadságkorlátozásból adódó sérelmekért támasztható kártalanítási igényt viszont az alkotmányi rendelkezések nem említik, csupán a büntetőeljárás vonatkozásában található ilyen jogosultság a törvényi szabályozásban.[29] Másodszor, az alaptörvény csak a - törvénytelen letartóztatást, fogvatartást foganatosító - hatóságok által okozott jogsértésre utal, nem általánosan biztosítja a személyi szabadság megsértőivel szemben a kárigényt.[30]
b) A személyi szabadságtól való megfosztással kapcsolatban különösen hangsúlyosan érvényesül az Alkotmány 54. § (2) bekezdésében foglalt kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés abszolút tilalma. Az alaptörvény a személyi szabadság és biztonság garanciái között nem említi az emberi méltósággal összhangban álló bánásmód követelményét, de ezt a PPJNE megteszi - ez pedig megalapozza az alkotmányi rendelkezések egymásra vonatkoztatásának kötelezettségét. A személyi szabadság korlátozása nem jelenti automatikusan a személyi biztonság csökkentését is, sőt a szabadságától megfosztott személlyel szemben is olyan bánásmódot kell alkalmazni, amelyik biztonságát garantálja.
c) Az Alkotmány tisztességes eljárással kapcsolatos követelményrendszere (57. § (1)-(5) bekezdés) a szabadságkorlátozásra irányuló eljárás keretrendjének is tekinthető. Teljes értékű védelmet azonban e rendelkezés bevonása sem jelent a szabadságtól való megfosztás esetében. Indokolt lenne ugyanis az alaptörvényben szabályozni a letartóztatott, őrizetbe vett személy speciális tájékoztatáshoz való jogát, amely kétirányú: egyrészt fel kell világosítani a szabadságelvonással kapcsolatos jogairól, másrészt ismertetni kell vele a szabadságelvonó intézkedés indokát, büntetőügyben az ellene felhozott vádat.[31]
d) A személyi szabadsághoz való jog ágazati védelméről a Büntető Törvénykönyv és a Polgári Törvénykönyv is gondoskodik. Szabadságvesztéssel fenyegetett bűntett a kényszerítés, személyes szabadságtól való megfosztás, az emberrablás és az emberkereskedelem.[32] A személyhez fűződő jogok sérelme körébe tartozik a személyes szabadság jogellenes korlátozása, amelynek orvoslását a Polgári Törvénykönyv több sajátos jogvédelmi eszköz igénybevételének lehetőségével biztosítja. Ezek részben objektív, helyreállító jellegű jogkövetkezmények, részben pedig az általános polgári jogi szankciók, szubjektív szempontokat is értékelő vagyoni hátrányok (kárpótlás).[33]
A szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jog rendkívüli és szükségállapotban, valamint veszélyhelyzetben nem korlátozható[34], és a szabadságtól való megfosztás okait, a követendő eljárást törvényben kell meghatározni. A személyi szabadság alkotmányos alapjoga tehát nem abszolút jog, mivel törvény - leggyakrabban büntető jogszabály - az Alkotmány megengedő rendelkezése folytán [55. § (1) bekezdés] korlátozhatja. A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának az olyan intézkedések minősülnek, amelyek az egyént cselekvési és mozgásszabadságában egyidejűleg, meghatározott ideig bizonyos fokban gátolják. Az érintettnek a szabadságelvonás időtartama alatt a kijelölt - általában zárt - helyen kell tartózkodnia, speciális szabályokhoz (kezeléshez) alkalmazkodnia, és tűrnie kell magatartásának erre feljogosított személyek által történő felügyeletét. A szabadságkorlátozás alatt álló személyek is rendelkeznek bizonyos fokú "maradékszabadsággal", azonban ez utóbbi csökkentése általában nem minősíthető újabb szabadságelvonásnak.[35]
Az egyes korlátozó rendelkezések csak akkor fogadhatók el alkotmányszerűnek, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos. Az arányosság értékeléséhez hozzátartozik az is, hogy a korlátozás folytán esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legye-
- 25/26 -
nek. Megfelelő garanciák nélkül a szabadságelvonásra lehetőséget adó jogszabályok alkotmányszerűsége válhat kétségessé. Az Alkotmány tehát a törvénynek csak úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a szabályozás nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot. Ez a követelmény az Alkotmány 55. § (1) bekezdésnek és az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozását tiltó 8. § (2) bekezdésnek egymásra vonatkoztatásán alapul.[36] Alkotmányellenes az a törvényi szabályozás, amelyik a személyi szabadságot súlyosan korlátozó módszerek alkalmazásának jogszabályi feltételeit nem, vagy nem kellő részletességgel szabályozza.[37]
A személyes szabadság korlátozásával szemben fennálló másik alkotmányos követelmény, hogy a korlátozás nem sértheti e jog "érinthetetlen lényegét", nem ütközhet a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmába[38].
Az Alkotmány nem tartalmazza a szabadságtól való megfosztás okait - noha ez garanciális szempontból indokolt lenne. Ezért meg kell vizsgálni a törvényi szabályozásnak azt az összetevőjét, amely a Magyar Köztársaság nemzetközi kötelezettségvállalásából adódóan meghatározza a korlátok megállapítására irányuló belső jogalkotás mozgásterét.
Az EJEE 5. cikkének 1. bekezdése a szabadságtól való megfosztással kapcsolatban előírja a törvényes eljárás követelményét, és taxatív módon meghatározza a szabadságkorlátozás eseteit.[39] A törvényes okok az alábbi csoportokba sorolhatók.
- Elsőként említendő ok a bíróság által jogerősen elítélt személy őrizetben tartása a határozat kihirdetését követően a büntetés végrehajtása céljából. Ehhez kapcsolódik az olyan személy letartóztatása vagy őrizetbe vétele is, aki nem tesz eleget a bíróság jogerős rendelkezésének (pl. kivonja magát a büntetés végrehajtása alól, nem tesz eleget tanúzási kötelezettségének), illetőleg a törvény által megállapított kötelezettségét nem teljesíti. A "törvényes kötelesség" ekkor mindig konkrét, és a mulasztás tényleges, tehát a szabadságelvonás nem preventív (megelőző) jellegű, de büntetésként sem alkalmazható. Kizárólagos célja a kötelezettség teljesítésének biztosítása. Szerződéses kötelezettség elmulasztása esetén azonban a személyi szabadságot korlátozni nem lehet.[40]
- Bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt, az illetékes hatóság (bíróság) elé állítás céljából, továbbá - ésszerű esetben - bűncselekmény elkövetésének megakadályozása vagy annak elkövetése után a szökés megelőzése okán szintén korlátozható a személyi szabadság. Mindkét oknak megvan az a sajátossága, hogy bírói ítélet még nem született a bűnösség kérdésében, vagyis a szabadságától megfosztott személy továbbra is ártatlannak vélelmezendő, különösen a vele szemben alkalmazott bánásmód szempontjából. A szabadságkorlátozás konjunktív feltétele első esetben az alapos gyanú megléte és a konkrét cél (bíróság elé állítás) meghatározása, míg a második esetben az ésszerű indok bizonyíthatósága (pl. visszaeső az elkövető) határolja be a korlátozást foganatosító hatóság mozgásterét.[41]
- Külön csoportot képeznek a kiskorúakra vonatkozó szabadságkorlátozási esetek, amelynek indoka az, hogy gyermekek esetében a személyi szabadsághoz való jog más tartalommal értelmezendő. Egyfelől a gyermeki állapotból következően a kiskorúak esetében a személyi biztonság védelme dominál, mégpedig szoros összefüggésben a gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődését biztosító védelemhez és gondoskodáshoz való joggal.[42] Másfelől a gyermek szabadsága csakis a szülő, gondviselő kötelezettségeire tekintettel valósulhat meg, vagyis a gondozás és nevelés maradéktalan teljesítése a kiskorú személyi szabadságának természetes korlátja. A kiskorúak személyi szabadsága tehát értelemszerűen szűkebb körű, amely azonban nem jelenti azt, hogy személyi szabadsághoz való joggal nem rendelkeznek. A közhatalmi beavatkozásokkal szemben ugyanolyan védelemben kell részesíteni a gyermekeket is, mint a nagykorúakat, és ezeket sajátos garanciákkal kell kiegészíteni az állam által gondozott gyermekek vonatkozásában. A kiskorú tehát szintén csak törvény alapján vehető vagy tartható őrizetben, mégpedig vagy hatóság (pl. gyámhatóság) elé állítás, vagy nevelési felügyelet[43] céljából. Ezekben az esetekben a szabadságkorlátozás nem bűncselekmény elkövetésével áll közvetlen összefüggésben, hanem célja a kiskorú védelme.[44]
- A közegészséget veszélyeztető, illetőleg a deviáns magatartást tanúsító, szociális illeszkedési zavarokkal küzdő személyek vonatkozásában is indokolt külön, sajátos szabadságkorlátozási okként meghatározni speciális állapotukat.[45] Nem büntető jellegű, hanem a közegészséget szolgáló szabadságkorlátozás a törvényes őrizetbe vétel fertőző betegségek terjedésének megakadályozása céljából, és vegyes - az érintett érdekét, gyógyulását és a közösség védelmét szolgáló, esetenként represszív - jellegű az elmebetegek, alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy csavargók őrizetbe vétele.
- Az utolsó csoportba a külföldiekre (hontalanokra) vonatkozó speciális szabadságkorlátozási esetek köre sorolható. Az említett alanyokra vonatkozó eltérő szabályozás két szempontból is indokolt. Egyfelől az idegenek nem tartoznak automatikusan az állam szemé-
- 26/27 -
lyi felségjoga alá, viszont a területi felségjog alapján a területi állam saját jogszabályait hatékonyabban érvényesítheti velük szemben, mint saját államuk. Másfelől az idegeneknek nincsen alanyi joga a mozgásszabadsághoz más állam területén, vagyis az érintett állam maga dönti el, kit és milyen feltételekkel enged a területére lépni, ott tartózkodni és letelepedni. Mindezekre tekintettel a külföldiek (hontalanok) személyi szabadsághoz való jogának korlátozása a saját állampolgárokétól eltérő okokból történhet. Az egyik eset az olyan idegen személyek törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, akikkel szemben - kiutasításuk vagy kiadatásuk céljából - eljárás folyik. A másik eset a szabadságtól való megfosztás az országba való jogtalan belépés megakadályozása céljából. A szabadságkorlátozás az idegenek tekintetében sem lehet önkényes, vagyis csak a megjelölt célokból történhet.[46]
Áttekintve a szabadságkorlátozás lehetséges okait, megállapítható, hogy a legtipikusabb és leggyakoribb törvényes - és alkotmányos - indoka a szabadságtól való megfosztásnak az állami büntetőigény érvényesítésével függ össze. Ehhez képest különös korlátnak minősülnek a közegészség védelme érdekében foganatosított intézkedések, amelyeken belül helyezhető el a pszichiátriai betegek mint speciális alanyok - gyógykezelésük céljából történő - szabadságának korlátozása. Az említett korlátozásokkal kapcsolatos alkotmányos követelményeket érdemes részletesen tárgyalni.
A személyi szabadság leggyakoribb jogszerű korlátozása abból fakad, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány rendelkezéseiből levezethető joga és egyben kötelezettsége van az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntetőigény érvényesítésére.
a) A szabadságtól való megfosztás általában jogerős bírói döntésen alapul, represszív szankcióként kerül kiszabásra és többféle formában, fokozatban valósulhat meg. Alapja az egyén által általában bűnösen tanúsított antiszociális magatartás, amely veszélyes a társadalomra és a törvény büntetni rendeli. A bíróság által elrendelhető, személyi szabadságot elvonó büntetések és intézkedések - a nulla poena sine lege elvével is összhangban[47] - törvényi szintű szabályozásban kerülnek meghatározásra. A szabadságtól való represszív jellegű megfosztás okának, módjának, eljárásának, időtartamának, az állami szervek és az érintett személyek jogainak, kötelességeinek részletes meghatározása a büntetőjog, a büntetőeljárási jog, a szabálysértési jog és a büntetés-végrehajtási jog tárgykörébe tartozik.[48]
b) A szabadság korlátozására, illetve elvonására azonban a bűnösséget megállapító jogerős bírói döntést megelőzően is sor kerülhet.[49] Az ilyen korlátozással kapcsolatos alkotmányos követelményeket az Alkotmánybíróság az előzetes letartóztatás intézményével összefüggésben állapította meg. A bűncselekmény alapos gyanújával terhelt, de egyébként bűnösnek nem tekinthető egyén személyi szabadságának a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát megelőzőbírói elvonása a legsúlyosabb személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedés. Lehetővé tétele azonban alkotmányos, mivel a büntetőhatalom gyakorlásával összefüggő feladat teljesítéséhez az állami szerveknek hatékony eszközökkel kell rendelkezniük. Ez pedig szükségképpen együtt jár a büntetőjogi felelősségre vonás törvényben meghatározott rendjében, a büntetőeljárásban olyan eljárási cselekmények, ezen belül kényszercselekmények alkalmazásának megengedésével, amelyek lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozóak, érintik a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogait is.[50] Az előzetes letartóztatás azonban fogalmilag nem büntetés, hanem a büntetőigény hatékony érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát célzó intézkedés, így nem ellentétes az ártatlanság vélelmével.[51]
A személyi szabadságnak a jogerős ítélet előtti megvonására, az előzetes letartóztatásra azonban csak akkor kerülhet sor, ha céljai - a büntetőigény érvényesítése érdekében a terhelt jelenlétének, illetve az eljárás sikerének biztosítása - más eszközökkel nem valósíthatók meg. Ennek alapja az a felfogás, hogy az Alkotmány 8. §-a az állami büntetőhatalom gyakorlására irányadó olyan alaprendelkezés, amely a jogállamiság általános normatív tartalmán túl védi az egyént a büntetőjogi eszközöknek az állam általi önkényes felhasználása ellen. Ezzel az alkotmányos tétellel kell összhangban lenniük a büntetőjogi szabályrendszer mindazon alapelveinek és garanciális rendelkezéseinek, amelyek nem nyertek tételes megfogalmazást az Alkotmány egyéb rendelkezéseiben.[52]
A pszichiátriai betegek a személyi szabadság korlátozása szempontjából sajátos alanyi kört jelentenek. A szabadságkorlátozás jogalapja esetükben kétfajta lehet:
- ha büntethetőségük esetén cselekményük bűncselekményt valósítana meg, a szabadság elvonására az állami büntetőigény érvényesítése keretében kerül sor, de csak intézkedés kiszabására van lehetőség, továbbá
- ha veszélyességük büntetőjogi szempontból ir-
- 27/28 -
releváns magatartásban nyilvánul meg, a szabadság korlátozásának joga az állam szociális-gondoskodó funkciójából vezethető le. [53] Jelen pont alatt ez utóbbi jogalap kifejtésére kerül sor.
A pszichiátriai betegeknél alkalmazható szabadságkorlátozás eltérő szabályozásának indoka, hogy annak ténybeli alapja az abnormális mentális működés, tehát az elmebetegség állapota. Ugyanakkor az elmebetegség fogalma a pszichiátria és a különféle gyógymódok fejlődésével, illetve a társadalmi megítélés változásával folyamatosan módosul. Általánosságban az rögzíthető, hogy a szabadságkorlátozás feltételeként csak olyan elmezavar határozható meg, amelyik súlyánál fogva indokolja a zárt gyógykezelést. A pszichiátriai beteg esetében a szabadság elvonásának célja nem a punitív magatartásbefolyásolás, hanem kizárólag a gyógyítás, állapotjavítás vagy legalábbis szinten tartás. Mindezekre tekintettel a beteg szabadsághoz való jogának korlátozására (vagyis akarata ellenére történő intézetbe szállítására, gyógykezelés eltűrésére kényszerítésére) további, különleges törvényi garanciákat (feltételeket és eljárást) kell meghatározni.[54] Az alapjog-korlátozás szükségességi és arányossági követelménye is más tartalommal érvényesül pszichiátriai beteg esetében.
A korlátozás jogszerűségének megítélésénél az alábbi kritériumokat kell figyelembe venni.
- Az érintett személynek "megbízható" módon kell az elmezavar jeleit mutatnia, ha szükséghelyzet áll fenn ez utólag is igazolható. Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az intézkedés alanya bizonyíthatóan értelmi fogyatékos-e, "objektív orvosi szakértői véleményt kíván".
- Az elmezavarnak olyan mértékűnek kell lennie, ami megköveteli a nem önkéntes elkülönítést.
- A fogvatartás tartamát az elmezavar tartósságának kell meghatároznia.[55]
Személyi szabadságában bármely módon csak a veszélyeztető vagy közvetlen veszélyeztető magatartású beteg korlátozható. A korlátozás csak addig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül szükséges. A korlátozásról az orvost haladéktalanul értesíteni kell, akinek 2 órán belül azt jóvá kell hagynia. Ennek hiányában a korlátozást haladéktalanul meg kell szüntetni.[56]
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az elmebetegek személyes szabadságának korlátozásával kapcsolatos jogszabályi rendelkezések alkotmányossága - amikor az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének sérelme a kérdés - a korlátozás okai, a korlátozás módja (annak arányossága), továbbá a közbeiktatott eljárási garanciák együttes figyelembevételével ítélhető meg. A "veszélyeztető" és a "közvetlen veszélyeztető" magatartás e "szabályösszesség" egyik eleme, a korlátozás absztrakt szükségességi oka.[57]
A törvényi szabályozásnak - az arányosság követelményével összhangban - arra is választ kell adnia, hogy melyek azok a főbb (fizikai, kémiai, biológiai vagy pszichikai) módszerek és eljárások, amelyek a személyi szabadság - beleértve ebbe a mozgásszabadságot is - korlátozása tekintetében a pszichiátriai betegeknél igénybe vehetők, és hogy melyek azok az okok, amelyek a különböző - a szabadságkorlátozás mértékét is érintő - módszerek alkalmazásának differenciált indokát adják.[58]
Fontos garancia, hogy a szabadságkorlátozó kezelés alatt a beteg más alapvető jogai, ezek között különösen speciális betegjogai nem korlátozhatók. Joguk van tehát a tájékoztatáshoz, a jogorvoslathoz és a kártérítéshez is.[59] Az elmebetegek sajátos helyzete megköveteli, hogy őket a bíróság személyesen hallgassa meg, illetve szükség esetén képviseltethessék magukat. Az elmeállapotuk miatt személyesen eljárni nem képes egyének érdekeinek védelme végett speciális jogvédelmi intézményeket kell kiépíteni.[60] ■
JEGYZETEK
[1] Kihirdette az 1976. évi 8. törvényerejű rendelet.
[2] Az Emberi Jogok Európai Egyezményét kihirdette az 1993. évi XXXI. törvény
[3] EJEE 5. cikk 1. bekezdés a)-f) pontok
[5] EJEE 5. cikk 4. bekezdés, PPJNE 9. cikk 4. bekezdés
[6] A letartóztatott személyt haladéktalanul/letartóztatásakor (az általa értett nyelven) tájékoztatni kell letartóztatása okairól és az ellene felhozott vádról. EJEE 5. cikk 2. bekezdés, PPJNE 9. cikk 2. bekezdés
[7] EJEE 5. cikk 5. bekezdés, PPJNE 9. cikk 5. bekezdés
[8] Pap Gábor: A személyes szabadságjogok szabályozása az új alkotmányban. In: Alapjogok és alkotmányozás. (szerk. Ádám Antal) KJK-MTA ÁJTI, Budapest 1996. 91. o.
[9] Vö. Pap Gábor: i.m. 39-40. o. és Ádám Antal: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Osiris, Budapest 1999. 51. o.
[10] A hatályos Alkotmány közvetlenül az emberi élethez és méltósághoz való jogról szóló 54. §-t követően rendelkezik a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogról.
[11] 8/1990. (IV.23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44-45. és 57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 272, 279.
[12] Mavi Viktor: A személyi szabadságot és a személyi integritást védő jogok, illetve biztosítékok alkotmányos szabályozásáról. In: Acta Humana 1995. 18-19. sz. 62. o.
[13] Vö. Sári János: Alapjogok (Alkotmánytan II). Osiris, Budapest 2001. 87. o.
[14] Alkotmány 58. §
[15] Az Alkotmány 58. § (1) bekezdésébe foglalt alapjog az Alkotmány 55. § (1) bekezdésbe foglalt joggal együttesen is értelmezhető. 36/2000. (X. 27.) AB határozat.
[16] Vö. Pap Gábor: i.m. 92-93. és 99-100. o.
[17] Ádám Antal: Az élethez, a személyi szabadsághoz és a biztonsághoz való jog. In: Emberi Jogok hazánkban. ELTE Jogi Továbbképző Intézet, Budapest 1988. 127. o.
[18] Az ember és polgár jogainak francia deklarációjában (1789) ez a következőképpen fogalmazódott meg: "A szabadság azt jelenti, hogy mindent megtehetünk, amivel más emberek kárt nem okozunk." Idézi: Ádám uo.
[19] Vö. Kardos Gábor: Az új alkotmány emberi jogi fejezete. In: Alapjogok és alkotmányozás (szerk. Ádám Antal) KJK-MTA ÁJTI, Budapest 1996. 23. o.
- 28/29 -
[20] Vö. Pap Gábor: i.m. 100. o.
[21] Vö. Pap Gábor: uo. és Sári János: i.m. 82. o.
[22] 74/1995. (XII. 15.) AB határozat, ABH 1995, 369, 372.
[23] Mavi: A személyi szabadságot és a személyi integritást védő jogok ... 70. o.
[25] Az angolszász jogrendszer és az angol alkotmány egyik legrégebbi szabadsága először a Habeas Corpus Act-ben (1679) nyert szabályozást.
[26] Vö. Sári János: i.m. 83. o.
[27] Blutman László: A fogvatartás bírói felülvizsgálata: a habeas corpus az európai alapjogok között. In: Jogtudományi Közlöny 1993. 8-9. sz. 309-313. o.
[28] A kártérítés (vagyoni, nem vagyoni) és a kártalanítás elhatárolását lásd: Jogi lexikon (főszerkesztők: Lamm Vanda, Peschka Vilmos) KJK KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest 1999. 324-326. o.
[29] Általában akkor jár kártalanítás, ha utóbb a terhelt büntetőjogi felelősségét nem állapítják meg. Ennek feltételeit az 1973. évi I. törvény (Be.) pontosan meghatározza. A személyes szabadságtól való megfosztással okozott sérelem orvoslására irányuló, jogszabály alapján keletkezett kártalanítási igény polgári jogi jogviszonyt hoz létre a jogosult és a kötelezett között. A probléma kifejtését lásd: Herke Csongor: Az előzetes letartóztatás elméleti és gyakorlati kérdései. PhD-értekezés, kézirat. PTE ÁJK Pécs 2001. 384. és köv. o., továbbá 23/1995. (IV. 5.) AB határozat, ABH 1995, 115., 119.
[30] Pap Gábor: i.m. 98. o.
[31] A tájékoztatási jog részben magában foglalja a (ügyvéddel, családdal való) kapcsolattartás jogát is, de azt a szabadságelvonás során folyamatosan biztosítani kell. Mavi: A személyi szabadságot és a személyi integritást védő jogok . 71. o.
[33] Ptk. 76. §, 84. § és indokolás
[34] Vö. Alkotmány 8. § (4) bek.
[35] Vö. Bárd Károly: A szabadsághoz és a biztonsághoz való jog. Az Egyezmény 5. cikke. In: Bán Tamás-Bárd Károly: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog. Tanulmányok. Acta Humana 1992. 6-7. szám 41. o.
[36] 66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342., 347; 723/B/1991/6. AB határozat, ABH 1991, 632., 637; 31/1997. (V. 16.) AB határozat, ABH 1997, 154., 159; 63/1997. (XII. 11.) AB határozat, ABH 1997, 365; Összefoglalva lásd: az 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75., 84.
[37] 36/2000. (X.27.) AB határozat: ...Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azáltal, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben a pszichiátriai betegekre vonatkozóan nem szabályozta az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti személyes szabadságot
- ezen belül a mozgásszabadságot is
- súlyosan korlátozó módszerek (eljárások) alkalmazásának jogszabályi feltételeit, és ezáltal nem biztosította kellő mértékben az Alkotmány 54. § (2) bekezdésébe foglalt tilalom érvényesülését.
[39] Mavi Viktor: A szabadság és a személyi biztonság védelme az Emberi Jogok Európai Egyezményében. In: Acta Humana 1993. évi 10. szám 6. o.
[40] Mavi: A szabadság és a személyi biztonság védelme ... 12-13. o.
[41] Mavi: A szabadság és a személyi biztonság védelme. 14-15. o.
[43] A nevelési felügyeletet hazánkban a gyámhatóság rendelheti el a nem családi környezetben nevelkedő gyermekek esetében, feltéve hogy a gyermek egészségügyi vagy pszichés zavarai indokolják, ezzel önmagára vagy másokra veszélyt jelent(het) és szükséges a zárt terápia. Vö. 1997. évi XXXI. törvény 9. § és 81/A. §.
[44] Mavi: A szabadság és a személyi biztonság védelme . 16. o.
[45] Vö. Bárd: i.m. 49. o.
[46] Vö. Mavi: A szabadság és a személyi biztonság védelme . 19. o.
[47] Ez a büntetőjogi alapelv az alkotmányban kifejezetten nem szerepel, a jogállamiság követelményéből azonban levezethető, az alkotmányos büntetőjog legalitási követelményének részeként. Blutman: Az alkotmányos és az európai alapjogok. 64. o.
[48] Szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések a szabadságvesztés, a kényszergyógykezelés, az alkoholisták kényszergyógyítása, a (szabálysértés elkövetése miatt alkalmazható) elzárás és a (nemzetközi bűnügyi jogsegély formái között szereplő) kiadatás.
[49] A törvényi szabályozás alapján ebbe a körbe a következő szabadságkorlátozó intézkedések tartoznak: elfogás és előállítás, őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás, ideiglenes kényszergyógykezelés, kiadatási letartóztatás, közbiztonsági őrizet, idegenrendészeti őrizet.
[50] 42/1993 (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300., 302., 304-305. és 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265., 271.
[51] Az előzetes letartóztatás intézményét a Be. 92. § (1) bekezdése szabályozza. Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a terhelt előzetes letartóztatásának akkor lehet helye, ha
a) megszökött, a hatóság elől elrejtőzött, illetőleg a bűncselekmény súlyossága folytán vagy egyéb okból a szökésétől vagy az elrejtőzésétől lehet tartani,
b) alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén az eljárást meghiúsítaná vagy megnehezítené, illetőleg veszélyeztetné,
c) az eljárás alatt szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné.
[52] 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77., 85; 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300., 304; 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91., 99; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 377.
[53] Vö. Bárd: i.m. 49. o. valamint Fridli Judit: A pszichiátriai betegek jogairól. In: Fundamentum 1997. 1. szám 113-114. o.
[54] Vö. Földesi Tamás: Az elmebetegek emberi jogai - az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteinek fényében. In: Acta Humana 1991. 4. szám 25. o.
[55] Az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatát idézi a 36/2000. (X. 27.) AB határozat
[56] 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 192. §. Lényegében az Eütv. az ön- és közveszélyességet teszi meg (a veszélyeztető és közvetlen veszélyeztető magatartás fogalmainak meghatározása által) a különböző korlátozó intézkedések indokoltságának alapjául. Az Eütv. külön fogalommeghatározást ad mind a veszélyeztető, mind a közvetlen veszélyeztető magatartás tekintetében, a pszichiátriai betegekkel kapcsolatos X. fejezetében e fogalmakat használja. Az Eütv. 188. § b) és c) pontjai szerint veszélyeztető magatartás: a beteg
- pszichés állapotának zavara következtében
- saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére jelentős veszélyt jelenthet, és a megbetegedés jellegére tekintettel a sürgős intézeti gyógykezelésbe vétel nem indokolt; közvetlen veszélyeztető magatartás: a beteg
- pszichés állapotának akut zavara következtében
- saját vagy mások életére, testi épségére, egészségére közvetlen és súlyos veszélyt jelent. Vö. 36/2000. (X. 27.) AB határozat
[57] Vö. 36/2000. (X. 27.) AB határozat
[58] Vö. 36/2000. (X. 27.) AB határozattal, amelyik azért találta alkotmányellenesnek az Eütv. rendelkezéseit, mert nem teljesítette az alapjog-korlátozás arányossági követelményét, és nem határozta meg kellő részletességgel a szabadságkorlátozásnál alkalmazható módszereket. "Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv. 192. § (1) bekezdésébe foglalt azon absztrakt kitétel, hogy a korlátozás csak addig tarthat, illetőleg olyan mértékű és jellegű lehet, amely a veszély elhárításához feltétlenül szükséges, vagy a 10. § (4) bekezdésének az a szabálya, hogy a korlátozás csak addig tarthat, amíg az elrendelés oka fennáll ... nem elégségesek az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerinti alapjog korlátozásához. Az Alkotmánybíróság a fentiekben a veszélyeztető és a közvetlenül veszélyeztető magatartásokhoz rendelt Eütv.-beli fogalmakat elfogadta a korlátozás absztrakt szükségességi okaiként. Ugyanakkor alkotmányossági szempontból különös jelentősége van annak, hogy a szabályozás ne tartalmazzon további elvont megfogalmazásokat a korlátozás arányosságának eldöntésére irányadóan.
Bár a törvény . elvont módon megfogalmazza az arányosság követelményét is, de emellett a korlátozás módozatai tekintetében további szabályokat nem tartalmaz. Így a személyi szabadság korlátozását érintőrendelkezések nem zárják ki
- normatív szabályozással elérhető módon
- az önkényes jogalkalmazás lehetőségét. . Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nemcsak az jelent "önkényes" szabadságkorlátozást, amikor azt feltételek hiányában foganatosítják, hanem "önkényességhez" vezethet az is, amikor a szabadságkorlátozás módozatainak megválasztása tekintetében a jogalkalmazót semmilyen konkrét előírás nem köti.
- 29/30 -
[59] Vö. Földesi: i.m. 26. o.
[60] Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélete (Winterwerp v. Hollandia Judgment of 24 October 1979) 1980 Series A. no. 33.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd.
Visszaugrás
