"Verachtet mir die Meister nicht; und ehrt mir ihre Kunst!"
("Hans Sachs")
Világhy Miklósra, a nagyhatású jogászprofesszorra, jogtudósra és kodifikátorra emlékezni születésének 100 évfordulóján a jogtudomány kedves kötelessége. Világhy Miklós bírói és közigazgatási munkakörök után az egyetemi oktatásban és kutatásban, tudományos és ehhez kapcsolódó kodifikátori munkásságában találta meg nagyívű pályának kibontakozását. A jogtudományban, a Ptk kodifikációjában éppenúgy maradandót alkotott, mint professzorként a jogi oktatásban.
1. Világhy Miklósra emlékezve születésének századik évfordulóján, nehezen tudom leküzdeni elfogultságomat, sőt elfogódottságomat. A legkedvesebb tanárom volt a pesti jogi karon, aki előadásaiban a polgári jog klasszikus szépségeinek felmutatásán keresztül elsősorban a jogtudomány maradandó értékeire hívta fel hallgatói figyelmét. Ő indított el az akadémiai pályán, amikor közvetlenül a diploma megszerzése után tanársegédnek hívott meg a Polgári Jogi Tanszékre. Megkísérlem mégis, hogy - rajongó tisztelemet el nem rejtve - tárgyilagosan szóljak róla. Személyének jelentősége megköveteli az objektivitást!
Világhy kétségtelenül egyike volt azon néhány professzornak, aki a jogi karokon 1948 után lezajlott kegyetlen tisztogatások után a szellem és az emberi kultúra értékeit közvetítette a joghallgatóknak. Pedig ő is azok közé tartozott, akik a háború előtt működő professzorok eltávolítása után kapott fiatalon katedrát.
2. Jogászi pályaválasztása mögött családi indíttatás is állhatott: apja szolnoki törvényszéki tanácsvezető bíróként ment nyugdíjba. Az egyetemen hallgatott tanárai közül Világhy később négy professzort emlegetett szívesen, tisztelettel és elismeréssel. Szladits Károly (1871-1956), a magánjog professzora volt a mestere.[1] Moór Gyulát (1888-1950), a jogfilozófia tanárát nagyra értékelte,[2] és a feltétlen nagyrabecsülés hangján szólt minden lehető alkalommal Marton Gézáról (1880-1957)[3], a római jog[4] és Eckhart Ferencről (1885-1957), a jogtörténet professzoráról. A két utóbbinak évtizeddel később néhány évig tanártársa is lehetett.
- 585/586 -
3. Világhy Miklós kiváló egyetemi eredményei után meredeken indult a bírói pályán: alig 28 évesen már a budapesti központi járásbíróság bírája volt. Az 1945-ös változások azonban a törvényelőkészítés területén nyitottak új szakmai kibontakozási lehetőséget a ragyogó tehetségű ifjú jogász számára. Előbb az Igazságügy-minisztériumban berendelt törvényszéki bíróként vezető beosztásban dolgozott fontos jogszabályok előkészítésén, majd 1946 és 1949 között az Iparügyi Minisztérium Törvényelőkészítő és Jogi Osztályának/ Főosztályának vezetője volt. Ez utóbbi minőségében az államosításokkal összefüggő jogalkotás irányítója.[5] Történelmietlen volna az akkori gazdasági lépésekről mai szemmel sommás ítéletet alkotni. Annyit azért mégis meg kell állapítani, hogy az államosítási jogszabályok eredményeként létrejött, néhány év alatt teljesen ellehetetlenült gazdasági szerkezetből negyven év múlva csak felmérhetetlen veszteségek árán lehetett elindulni a visszaúton.
Világhy szakmai kiválóságát bizonyítja ugyanakkor a nemzeti (állami) vállalatról szóló törvény kidolgozása. Erről a törvényről a Jogi Karról 1949-ben eltávolított kiváló kereskedelmi jogász professzor, Kuncz Ödön (1884-1965) is elismeréssel ír visszaemlékezéseiben.[6] A kor változásainak sebességét szimbolizálhatja, hogy Világhy öt éven belül már harmadszor került új állásba: 1949 és 1952 között a gazdaságirányítás motorjának tekinthető Népgazdasági Tanács főosztályvezetője volt.
4. Nem tudom kizárni, hogy az 1948 után egyre brutálisabban terjeszkedő diktatúra fenyegetése döntő motívum lehetett Világhy döntésében, hogy tevékenységének súlypontját fokozatosan a viszonylagos békét jelentő egyetemi pályára helyezze át. 1952-től már főállású professzor. Előadásainak mélysége magával ragadta az igényes hallgatót, noha nem fűszerezte anekdotákkal, sőt még az érdeklődést ébren tartó, különleges tényállású jogesetekkel sem színezte mondanivalóját. Szerette az elméletileg izgalmas kérdések taglalását: joghézag és jogi analógia, a magánjogi kodifikáció elvi kérdései, szokásjog és írott jog összehasonlító értékelése éppúgy kedves témái voltak, mint a magánjog történeti vizsgálata. Kiegyensúlyozottan értékelte a generálklauzulák szerepét, pedig abban a korban a nyitott normák szinte kiátkozottak voltak. Kritikusan beszélt a jogalkotói kazuisztikáról, és nem kedvelte a jogászi szőrszálhasogatást, de valódi jogdogmatikai témák beható tárgyalása gyakran szerepelt óráin. Ma is fel tudom idézni, miként értékelte a 19. századi birtoktani vitákat,[7] vagy, hogy milyen megsemmisítően szólt azokról az érvekről, amelyek pusztán állítólagos feudális eredete miatt akarták megszüntetni az ági öröklést. Éles logikával és rendkívül pontos fogalomhasználattal világított rá arra a kézenfekvő összefüggésre, hogy feudális öröklés csak feudális tulajdon talaján képzelhető el.[8] Általában is nagy erénye volt a tiszta fogalmazás: mind szóban, mind írásban "nyomdakész" mondatokat formált. Érvelése mind a katedrán, mind tanulmányaiban nehezen vitatható ok-okozati rendszerre épült. Fegyelmezetten gördülő, logikailag feszes gondolatait - előadásaiban és írásaiban egyformán - pontosan csiszolt, világos stílus közvetítette a hallgatóhoz, illetve az olvasóhoz.
Világhy Miklós egyetemi előadásain szívesen tárgyalt rendszertani kérdéseket, és behatóan foglalkozott a magánjog hagyományos elveivel. Egyik kedvenc témájának, a joggal való visszaélésnek előadását mégis átengedte első tanítványának, a későbbi professzornak, Sárándi Imrének, aki - nyilván témavezetője javaslatára - abban az időben e kérdéskörről írta kandidátusi disszertációját. Ezzel kapcsolatban szabad legyen elmondanom egy személyes történetet. Világhy valamennyi előadásán részt vettem (nemcsak azért, mert ez akkoriban kötelező volt), és szorgalmasan jegyzeteltem. Az első polgári jogi kollokviumon, amelyen ő vizsgáztatott bennünket, az egyik kérdésem éppen a joggal való visszaélés volt. Úgy éreztem, hogy ez nem volt szerencsés tételhúzás, mert így nem tudom bizonyítani, hogy folyamatosan követtem az előadásain elmondottakat. A felkészülési idő alatt azonban egy olyan mentőötletem támadt, amely talán meghatározó volt további pályámra. Eszembe jutott, hogy a Sárándi előadásán tárgyalt egyik francia elmélet ugyanolyan merev érvekkel vetette el a joggal való visszaélés általános kategóriájának létjogosultságát, mint egy a Világhy által előadott joghézag-témához kapcsolódó elmélet a joghézag létét. A magatartás vagy jogos, vagy jogellenes, a kettő között nincs átmenet - szólt Planiol verdiktje a joggal való visszaélésről, "logomachia-nak" nevezve magát a kifejezést is.[9] A jog vagy szabályoz egy életbeli tényállást, vagy nem, ezért joghézagról fogalmilag nem lehet beszélni - ítélt egy német szerző a joghézagról. Amikor ezt az érveléslogikai összefüggést előadtam felele-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
