"Parányi képződmény, biologikum.
Kész emberségének tömör szintézise.
A mag csodája, mely lombos fát zár magában."
(Ágai Ágnes: Az unokám három milliméter)
A földbe hulló mag kihajt - az emberiség hajnala óta megfigyelt jelenség. Ugyancsak hosszú ideje él az emberben a vágy, hogy életének lenyomatát gyermekeiben továbbörökítse. A mottóban szereplő irodalmi képpel szemben azonban jogi szempontból sokkal nehezebb definiálni egy emberi "életkezdemény" helyzetét, jogállását, valamint ennek lehetséges következményeit. A magzat a növénymaghoz hasonlóan az emberi élet potenciális lehetőségét rejti magában, de amióta az elmúlt három évtizedben a humán in vitro megtermékenyítés rutin eljárássá vált, H. Tristram Engelhardt bioetikus véleményére utalva, "tudnunk kell megkülönböztetni a jelent a jövőtől".[1]
Az abortusz kapcsán sokat foglalkoztak és foglalkoznak napjainkban is a magzat státuszával, védelmével, amit országonként más-más módon, több-kevesebb sikerrel próbáltak rendezni. Az asszisztált reprodukciós technikáknál ráadásul hagyományos értelemben általában nem beszélhetünk a magzat élethez való joga korlátozását legitimáló anyai érdekről, a női test feletti önrendelkezés jogáról,[2] hiszen az esetek többségében nem a méhmagzat a vita tárgya (szemben az abortusszal), hanem az in vitro művi megtermékenyítés. Ahogyan az asszisztált reprodukciós eljárások kifejezés is mutatja, egy harmadik személy, az orvos "asszisztál", avatkozik be az utódnemzés folyamatába, amely még inkább individualizálja, "elszakítja" a megtermékenyített petesejtet a genetikai anya testétől.[3]
A méhen kívüli művi megtermékenyítés megjelenése kedvezett számos új kutatási és eljárási módszernek, többek között az őssejt-kutatásnak, a klónozásnak. Közös vonásuk, hogy elsősorban az in vitro megtermékenyítéssel létrejövő, ám be nem ültetett embriók szolgálnak számukra "nyersanyagként". Az embrionális kísérletek is egy lehetséges paradigmaváltást vetítenek előre: átgravírozzák lassan az emberi élet kezdetéről, magáról az emberről és a tudományos innováció határairól alkotott képünket.
Engelhardt intése tehát első olvasatban nemcsak a tudomány és a technika változó jellegét hangsúlyozza, hanem az előbb felvázolt helyzetre vetítve kétkedésként is felfogható. A legtöbb állam szabályozásában a méhen kívüli megtermékenyítésben résztvevő párok általában szabadon dönthetnek a "fölös" embriók sorsáról. Ez a széles körű rendelkezési jog mint a tulajdonjog egyik részjogosítványa feltételezi az in vitro embrió tulajdontárgy mivoltát, amely óhatatlanul vezet a következő kérdésekhez: Valóban dolognak tekinthető az embrió? Ki lehet-e terjeszteni rá mint az emberi lét potenciális forrására az élethez való jogot? Milyen célokra használható fel? Lehet-e terápiás célú kutatás tárgya? Egyáltalán fölhasználható-e?
A fenti problémakörök alapját képező jog- és eszmetörténeti háttérre kívánok rávilágítani, különös tekintettel a témával kapcsolatos kulcsfogalmak tisztázására és az emberi élet definiálási kísérleteire.
- 353/354 -
Látszólag egyértelmű kifejezések a humán reprodukciós eljárás, az asszisztált reprodukciós technikák (ART), a mesterséges megtermékenyítés, az in vitro fertilizáció, de indokolt tisztázni őket, mivel Magyarországon, főleg a laikusok számára, rendszerint nem világos, különböző vagy azonos-e a jelentéstartalmuk.
Hazánkban a mesterséges megtermékenyítés először csupán az in vivo (az anya méhében történő) megtermékenyítés, más néven a mesterséges ondóbevitel szinonimája volt. Ez történhet a férj (homológ inszemináció) vagy idegen donor (heterológ inszemináció) spermiumával.[4] Témánk szempontjából fontosabb a már említett in vitro megtermékenyítés (in vitro fertilizáció), amelynek ugyancsak több formája kristályosodott ki. Az ivarsejtek alapján itt is különbséget tehetünk homológ és heterológ változat között. Ugyanakkor itt sokkal több alvariáció lehetséges. Az embrió a női és hímivarsejt egyesülésével jön létre, másrészt a beültetés helye is tovább differenciálja az in vitro eljárást. Az embrió elvileg akár idegen nő méhébe is beültethető, ha a biológiai anya valamilyen oknál fogva nem képes kihordani (dajkaanyaság).[5]
Az in vitro, egyáltalán az egész mesterséges megtermékenyítéssel összefüggésben egyetlen dátum ivódott a köztudatba. A testen kívüli megtermékenyítés első "gyümölcse", Louise Brown 1978-ban született. Ez nemcsak tudományos szempontból volt jelentős. Egyik hozadéka a lombikbébi kifejezés elterjedése volt. Hangsúlyozandó, ez nem terminus technicus. Pontatlan, mert az in vitro embrió - amennyiben beültetik - a megtermékenyítést követően a méhen belül fejlődik tovább.[6] Emellett a méhen kívüli megtermékenyítés típusainak a bővülésével még jobban fellazult a mater semper certa est római jogi alapelv.[7] Magyarországon ezzel párhuzamosan honosodott meg a művi megtermékenyítés és a humán reprodukciós eljárás kifejezés, amelynek egyik alváltozataként tartották számon az alapeljárást, tehát a heterológ és a homológ inszeminációt, amelyeket összefoglaló néven mesterséges megtermékenyítésnek neveztek. Azonban a "művi" vagy "mesterséges megtermékenyítés" és a nemzetközileg elfogadott humán reprodukció ugyanazt jelenti, az emberi szaporodásra irányuló eljárást.[8]
Ebben a rövid írásban nem filozófiai-erkölcsi szempontokra kívánom helyezni a fő hangsúlyt, hiszen e vizsgálódás elsősorban jogi szempontú, ám a jelen témában a szokásosnál erősebben fonódik össze jog, morál és filozófia. Biológiai, különösen genetikai szempontból nem kétséges, az emberi élet mint "fejlődési folyamat" fogantatástól halálig tart,[9] és ez a polgári jogban sokáig nem is volt vitatott. Az in vitro megtermékenyítés elterjedésével ez azonban megkérdőjeleződött, mivel itt az embrionális lét komplex beavatkozás eredményeként jön létre, miként az előző részben bemutattam. Az embriókutatások, egyáltalán a testen kívüli megtermékenyítés megfelelő regulációjától elválaszthatatlan az in vitro embrió megítélése.
A jog mint a társadalmi kontroll legerőteljesebb intézményének fókuszában is az ember-fogalom áll, amely egyfelől mint személy, másfelől mint személyiség ragadható meg. Igaz ez még akkor is, ha kultúránként, sőt koronként meglehetősen eltérő emberképek tekinthetők uralkodó jellegűeknek az egyes társadalmakban.[10] A civiljogi szférában az ember puszta létezésénél fogva - Gyöngyösi Zoltán szóhasználatában - a legfontosabb társadalmi értékteremtő és értékhordozó, melynek különböző aspektusait világítja meg a két fogalom. A személy kategóriája elsősorban az ember biológiai minőségére helyezi a hangsúlyt, a személyiség az előbbiben megtestesülő általános és egyedi értékek összessége.[11] Másképpen megfogalmazva: a személy jogalany; objektum, aki polgári jogi jogviszonyokban jogok, kötelezettségek alanya lehet, a személyiség pedig az individuum, a jog által védett érték.[12]
E gondolatmenet első pillantásra kikezdhetetlen, hiszen az embert - helyesen - kiemeli minden más létező közül, de véleményem szerint azzal, hogy az értékek szemszögéből közelíti meg, valamilyen szinten már ekkor "tárgyiasítja". Az érték minőségi relációt fejez ki, amelynek során dolgokhoz, létezőkhöz valamilyen általunk felismert valós tulajdonságaikat rendeljük és/vagy nekik tulajdonított jellemzőkkel ruházzuk fel. A történelem során a személy kategóriáját a mindenkori hatalmi-politikai, vagyoni viszonyokhoz iga-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
