A tanulmány[1] a rendvédelmi szervek hatáskörbővítését, különösen a terrorizmus elleni harc során életbe léptetett különböző biztonsági intézkedéseket vizsgálja, valamint ezek hatását a különböző nem-állami szereplőkre. A téma azért fontos, mert két, alkotmányos és emberi jogi szempontból önmagában is érdekes folyamat összekapcsolódását jelenti: a magánszféra korlátozásának hagyományos kérdése mellett ugyanis felmerül az, hogy a rendészeti feladatok privatizálásának, kiszervezésének régóta tartó folyamatában egy új szakasz jelenik meg, és a folyamat kétirányúvá válik. A privátszféra egyfelől áldozata azoknak a terrorizmus elleni harc égisze alatt folyamatosan bővülő nemzetbiztonsági ellenőrzési mechanizmusoknak, amelyek például a légi társaságokat, bankokat, internetszolgáltatókat, telefontársaságokat terhelő, a rendészeti szervekkel történő együttműködési kötelezettségeket írnak elő. Másfelől ugyanakkor egyes jelentős iparágat képviselő, első sorban az információs-technológiai szektorban működő cégek számára mindez rendkívül jövedelmező üzleti lehetőségeket is hordoz, így egyes vállalatok és iparágak a folyamat kedvezményezettjeivé, sőt katalizátoraivá is válnak. Ráadásul mindeközben a terrorizmus elleni harc sajátos pszichológiai környezetében az alapjogi és a jogpolitikai elemzések többsége nem jut túl a "szabadság versus biztonság" elméleti, és meglehetősen doktriner vitájánál, és azzal együtt, hogy adottnak veszi, hogy a
- 351/352 -
"szabadság" és a "biztonság" zéró összegű játék, a "biztonság" fogalmát kritika nélkül azonosítja a kormányzat vagy a szakpolitika által javasolt különböző biztonsági intézkedésekkel, azok valós hatásának és társadalmi költségeinek vizsgálata nélkül. Annak ellenére, hogy ez logikailag elengedhetetlen lenne az egyes intézkedések alkotmányosságának megállapításához alkalmazott "szükségesség-arányosság" alapjogi teszt alkalmazásához. Ezt a helyzetet a jogalkotók ki is használják: a hatékonyság és a kiszervezés eredeti logikáját megtörve nem (csak) akkor fordulnak a privátszférához, ha az olcsóbban vagy jobban tud egy-egy állami feladatot ellátni, és nem (csak) akkor írnak elő együttműködési kötelezettségeket, ha ezt valamilyen konkrétan meghatározott bűnmegelőzési vagy nemzetbiztonsági cél indokolja, hanem e követelményeket éppen hogy a magánszektor egyes szereplőinek tevékenységéhez, azok szolgáltatásaihoz igazítják. Az Európai Unió utas-nyilvántartási adataira tervezett szabályozás kapcsán (amely magában hordozza a különböző, részben szenzitív adatok összekapcsolásának lehetőségét, és ezáltal komoly alapjogi problémákat vet fel) az Európai Alapjogi Ügynökség és az Európai Parlament például egyaránt felhívta a figyelmet arra,[2] hogy úgy tűnik, pusztán azon az alapon születnek szabályozási koncepciók, hogy rendelkezésre állnak kereskedelmi célzattal gyűjtött adatbázisok, azaz a privátszféra rendelkezik bizonyos forrásokkal, amelyeket akár fel is lehetne használni.
Elsőként a rendészeti, nemzetbiztonsági feladatok kiszervezésével, a magánszférára hárításával kapcsolatos általános kérdést tekintek át, ezt követően rátérek a terrorizmus elleni harc során bevetett eszközök hatékonyságának vizsgálatára, végül néhány megjegyzést teszek a terrorizmus elleni harc során alkalmazott nemzetbiztonsági intézkedések módszertanához kapcsolódóan. Az írás során - terjedelemi korlátokra tekintettel - részletes esttanulmányok mellőzésével csupán néhány, első sorban amerikai és Európai Uniós példa bemutatására kerül sor.
Alkotmányossági szempontból fontos különbség van a privátszféra részvételével ellátott különböző rendészeti, nemzetbiztonsági feladatok között
- 352/353 -
abban a tekintetben, hogy a kiszervezésre kógens vagy diszpozitív formában kerül-e sor. Azaz: a magánszféra köteles-e partnerként közreműködni a nemzetbiztonsági, bűnmegelőzési intézményrendszer működtetésében (ilyenek a bankszektort, a légi társaságokat, vagy a szolgáltatóipar egyéb szereplőit érintő adatszolgáltatási és adatfelvételi, adatelemzési kötelezettségek), avagy azt piaci alapon, profitért, önkéntesen végzi. Kezdjük az utóbbival.
A "diszpozitív" rendészeti kiszervezés legfontosabb jellemzője az, hogy a privátszféra közhatalmi kényszer hiányában, önkéntesen, piaci alapon lát el hagyományosan az állami közhatalom-gyakorlás körébe tartozó feladatokat. Az állami szerepvállalás kérdése a politikai filozófiától kezdve az alkotmányjogon keresztül a közgazdaságtanig számos tudományágban központi helyet foglal el.[3] A vizsgálatok jelentős része ugyan arra keresi a választ, hogy hol húzódik az állami beavatkozás határa, azaz meddig terjedhet az állami szabályozás vagy a szabadságjogok korlátozása, de nem kevésbé fontos kérdés az állam által kötelezően ellátandó feladatok meghatározása sem. Ha sikerül is megállapítani a sui generis állami feladatok körét, újabb kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban, hogy a feladatellátás szabályainak meghatározásával és a szolgáltatások ellenőrzése mellett átruházható-e ezen feladatok ellátása a közszférán kívüli szereplőkre anélkül, hogy az az állam alkotmányos vagy a politikai filozófia által meghatározott kötelezettségeinek megsértését eredményezné? Ha igen, a kiszervezett feladatokat ellátó szervezetek részesülhetnek-e közpénzekből a szolgáltatás ellátásáért? Ha a privátszféra olcsóbban és hatékonyabban el tudja látni az állami feladatot, nem egyenesen a közpénzek optimális felhasználásból fakadó kötelessége-e az államnak az kiszervezés? Mi a helyzet akkor, ha az állami közfeladat ellátása mellett olyan externáliák is kapcsolódnak a magánszféra által nyújtott szolgáltatáshoz, ami adott esetben, ha a szolgáltató tisztán állami szerv lenne, sértené az állam világnézeti vagy politikai semlegességének elvét? Olyan általános kérdésekig is eljuthatunk, hogy egyáltalán meddig tart az államiság, sőt az állami szuverenitás; vajon kellően alapos feladat-meghatározás és felügyelet mel-
- 353/354 -
lett akár a közhatalom legbelső lényegéhez kapcsolódó jogosítványok és tevékenység: például a polgárokkal szemben alkalmazható legitim fizikai kényszer monopóliuma, vagy katonai erő alkalmazása is kiadható magánszemélyeknek, cégeknek, szervezeteknek? Hol húzható meg a határ, és mennyiben más az állam közjogi szerepéből fakadó szolgáltatási, feladat-ellátási monopólium vagy kötelezettség szempontjából az, ha a rendőrség informatikai rendszerének kialakításában és működtetésében vagy a hadsereg élelmiszerkészleteinek biztosításban vesz részt egy magáncég, mint amikor kényszerintézkedési jogosítványok birtokában egy atomerőmű vagy egy bevásárlóközpont védelmét látja el, netán katonai műveleti területen speciális felderítési akciót hajt végre?
Tény: az állam például az oktatás, az egészségügy, vagy a szociális ellátás terén erőteljesen (de ha a közbeszerzés által érintett teljes körre gondolunk, még ennél is nagyobb mértékben) épít a magánszféra üzleti alapú részvételére az állami feladatellátásban.[4] Bevett definíció szerint a kiszervezés egy olyan üzleti módszer, amelynek alkalmazásával magas szintű szakértelmet igénylő feladatokat képes egy szervezet ellátni anélkül, hogy ehhez jelentős belső erőforrásokat kellene kiépítenie és működtetnie - és ezáltal elérhetővé válnak olyan módszerek és eszközök, amelyeknek saját fenntartása nem lenne hatékony. Az állam (és gondoljunk például a középkori királyi nemesi insurrectio, vagy az adóbeszedés delegálására: nem is csak a modern állam)[5] mindig is élt e lehetőséggel. A kérdés csak az, hogy mennyiségi vagy minőségi változás tanúi vagyunk-e? Azt is meg kell említeni, hogy a legtöbb "állami" feladat eleve csak a modern államszervezetben vált államivá és mondjuk az, hogy a legitim fizikai kényszer monopóliuma sui generis állami és csakis az állam által gyakorolható feladat sem az elmélet sem pedig a gyakorlat szintjén nem zárja és soha nem is zárta ki az egyes konkrét feladatok delegálását - már
- 354/355 -
amennyiben egy kellően kimunkált politikai és jogi garanciarendszer biztosítani tudja az állam által diktált elvárások megvalósulását.
Az üzleti alapon, tehát az oursourcing eredeti logikája alapján működtetett rendészeti kiszervezés annak ellenére vet fel alkotmányossági kérdéseket, hogy itt nem beszélhetünk a privátszférát kötelező erővel sújtó közhatalmi rendelkezésekről. Tartalmi és terjedelemi korlátokra tekintettel ehelyütt csak három fontosabb terület sajátos problematikáját villantom fel - döntően amerikai példákon keresztül.
Amíg az 1960-as évek végén Amerikában még majdnem kétszer annyi hivatásos állományú rendőrt találhattunk, mint ahány embert a privát biztonsági szolgáltatóipar foglalkoztatott, az utóbbi évtizedekben a trend egyértelműen megfordult.[6] Manapság a különböző ipari létesítmények és pénzintézetek mellett magán biztonsági cégek alkalmazottjai őrzik az irodaházak, közlekedési eszközök, sportlétesítmények, bevásárlóközpontok, de egész bevásárló- és lakónegyedek biztonságát is. Egy átlagos amerikai, főleg, ha valamennyire tehetős, nagyobb gyakorisággal találkozik biztonsági őrrel, mint rendőrrel. Korinek László rámutat, hogy amíg 2004-ben az Egyesült Államokban a hivatalos adatok szerint 43 000 (vállalkozói és alkalmazotti) magánnyomozói álláshely volt, míg a foglalkoztatott biztonsági őrök létszáma valamivel meghaladta az egymilliót úgy, hogy ugyanezen időszakban 842 000 rendőri státust lehetett betölteni beleértve a nyomozói munkaköröket is. Magyarországon a számok még jelentősebb eltérést mutatnak. A Személy-Vagyonvédelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara statisztikája szerint ugyanebben az évben 112 066 személy volt olyan igazolvány birtokában, amely privát biztonsági tevékenység ellátására jogosítja, de még az aktívnak minősített biztonságiak is 69 951-en voltak 2005. szeptember 1-ei állapot szerint, ami több mint duplája a hivatásos rendőrök létszámának.[7] (Ez utóbbi 2005. január 1-jén az ORFK nyilvántartása szerint 29 449 fő volt.[8]
- 355/356 -
A rendvédelem terén egyre inkább teret nyerő privát szolgáltatókkal kapcsolatban leggyakrabban megfogalmazott kritika arra irányul, hogy bár meglehet, hogy az államnál hatékonyabban látják el feladatukat, de a szolgáltatások köre értelemszerűen a nyilván üzleti szempontok által motivált megbízóik elvárásaira korlátozódik. Azaz végső soron a demokratikus deficit eredményeképpen a biztonság, mint az állam által biztosított közszolgáltatás kerül veszélybe. Angus Bancroft[9] kissé kisarkított, de igazságelemeket nem nélkülöző és a szakirodalomban sokak által osztott álláspontja szerint ugyanis a globalizáció által átformálódó nemzetállam legfontosabb funkciója az maradt, hogy békés és biztonságos terepet biztosítson a szabadon áramló nemzetközi tőke és a mozgásban lévő munkaerő számára. Ezek a "biztonságos helyek" azonban többnyire szegregációhoz, a kevésbé "biztonságosnak" vagy versenyképesnek ítélt rétegek (a premodernizmus gettóit felváltó) posztmodern hipergettókba kényszerítéséhez vezetnek. A terrorizmus veszélyérzetétől még gyorsabban fejlődő biztonsági ipar és technológia biztosítja ugyan a középosztály biztonságos zónáinak védelmét, de egyidejűleg létrehozza a kirekesztettek "szürke zónáját," ahol a tehetősek védelmét biztosító magán- vagy kvázi magán biztonsági szolgáltatások erősödése mellett az állami (nemzetállami) rendvédelem többnyire a leszakadó rétegek rendészeti jellegű ellenőrzésére redukálódik. A privát biztonsági szolgáltatások terjedésével a tehetős felső-középosztály ugyanis egyre kevésbé lesz érdekelt a szegény és marginalizált rétegek biztonságát szavatolni hivatott állami rendőrség (az adói által történő) finanszírozásában, így az állami rendőrség feladatává az válik, hogy védje a tehetős középosztályt a veszélyes elemektől és a marginalizálódott "csőcseléktől" - nem pedig az, hogy a jog- (és) közbiztonság feltételeit annak számára is biztosítsa. Felmerülhet tehát a veszély, hogy a rendvédelem célja így nem az egyetemes jogbiztonság fenntartása lesz, hanem a tehetősek védelme a szegényektől. A marginalizált csoportok így továbbra sem rendőri szolgáltatásokkal és védelemmel, hanem csak az ellenőrzéssel találkoznak majd, hiszen amíg a demokratikus eszközökkel megválasztott kormányzat ellenőrzése alatt működő állami rendőrség mindenkinek juttatott közszolgáltatás, a tényleges rendvédelem feladatát egyre nagyobb mértékben ellátó privát biztonsági szolgáltatók
- 356/357 -
még elvileg sem a mindenkire kiterjedő rendfenntartás feladatát látják el. A gazdagok tehát a preventív védelmet, a szegények pedig a reaktív rendvédelmet tapasztalják meg.[10]
Más irányú aggodalmat fogalmaznak meg a rendészet privatizációjának egy másik területe, a büntetés-végrehajtás kiszervezésének kritikusai. Amerikában a bűnözési mutatók csökkenése ellenére a privát börtön-fenntartás továbbra is jó üzletnek ígérkezik, és ez első sorban az olcsó börtönmunkával magyarázható, amely leginkább a hadiipar beszállítója, de szerződéses kapcsolat fűzi pl. az IBM, a Boeing, a Motorola, a Microsoft, az AT&T, a Dell, a Compaq, cégekhez is. Amíg az állami börtönökben többnyire[11] minimálbért fizetnek, ami szövetségi szinten 6,55 dollár óránként,[12] de tagállami, önkormányzati hatáskörben ennél még magasabb, akár 10 dollár is lehet, addig a magánbörtönök ennél jóval kevesebben, akár 17 centben is megállapíthatják az egy óra munkáért kifizetett ellentételezést. (1 dollár 2008 decemberében 200 forint.) A napi hatórányi munkával megkeresett havi 20 dolláros fizetés így a harmadik világban végzett termeléssel is versenyképessé teszi ezeket a fizetett szabadsággal vagy szakszervezeti mozgalommal további terheket nem jelentő munkaerő-piaci szereplőket. A Left Business Observer szerint[13] egyes, az amerikai hadseregben használt felszerelések (rohamsisakok, tölténytáskák, de ecsetek és irodabútorok is) szinte valamennyi darabja börtönökben készül, de gyártanak repülőgép alkatrészeket, gyógyászati segédeszközöket, és vakvezető kutyákat is kiképeznek. Sőt, az egyes légitársaságok
- 357/358 -
diszpécserszolgálatán bejelentkező udvarias hang is nem ritkán valamelyik bv-intézet munkaszobájából szól...
A kritikusok éppen ezért a legnagyobb veszélyt a különböző gazdasági érdekek által vezérelt privát börtönlobby a büntetőpolitikára, de még inkább a büntetés-végrehajtásra gyakorolt hatásában látják. A legtöbb amerikai államban (már ahol egyáltalán létezik e jogintézmény) a kedvezményes szabadulás feltétele minden esetben az elítélt jó magaviselete. Mindez nem is jelent problémát, ha az erre vonatkozó döntés meghozatala egy állami alkalmazott és független bv-bíró hatáskörébe tartozik, vagy ha az intézetfenntartó a fogva tartásban anyagilag nem érdekelt. A helyzet azonban egész más lesz a bv-intézetek optimális, azaz teltházas működetésében érdekelt privát cégek esetében. Ennek ellenére számos amerikai államban e döntések még akkor is bv-intézeti hatáskörben maradnak, ha a fogva tartottak után kapott fejkvótából működtetett magánbörtönök értelemszerűen nem mondhatóak függetlennek (ezen alkotmányos és emberi jogi szempontból mondani sem kell, milyen fontos) kérdésben.[14] Talán nem is olyan meglepő, ha egyes becslések szerint a privát börtönökben nyolcszor gyakoribb a rossz magaviselet miatti kedvezménymegvonás...[15]
A fentihez kapcsolódó problémát jelent a börtönlobby a szigorú kriminálpolitikában való nyilvánvaló és soha nem tagadott érdekeltsége. A kábítószer-birtoklás kérdésében zéró-toleranciát képviselő büntetőpolitika és a különös visszaesők számára lényegében kötelezővé tett életfogytig tartó szabadságvesztés (three strikes laws) büntetések eredményeképpen a fogva tartottak túlnyomó többsége nem erőszakos bűncselekményért ül. Noha nyilván nem a privát börtönlobby kizárólagos erőfeszítéseinek köszönhető, de tény, hogy az Egyesült Államokban 2002-ben a börtönnépesség elérte 2,16 milliót, kb. félmillióval többet, mint Kínában - ami 100 000 lakosra nézve 702[16] elitéltet jelentett[17] és a föld lakosságának csak
- 358/359 -
mintegy egyötödét kitevő lakosság mellett a világ hivatalos[18] börtönnépességének egynegyede az USA bv-intézeteiben tölti büntetését. Amíg 1975-ben még "csak" 226 000-en ültek rács mögött, tíz év múlva már 740 000-en, 1990-ben 1,1 millióan; 1995-ben a szám már 1,6 millió volt,[19] 2008-ben pedig 2,3 millió.[20] Ne feledjük: Amerikában a bíró sok esetben (az európai modelltől eltérően) a politikától, és ily módon a közvéleménytől nem független, többségében a polgárok által választott vagy éppen politikai szempontokat sem mellőzve kinevezett személy. A jogalkotóra tehát a választópolgárok mellett a szintén a közvélemény rezdülésire és a kampányban adományozók kívánságaira érzékeny (újra)választás előtt álló ügyészek és bírók is irányából is nyomás nehezedik a bűnözés elleni háború fegyvertárának bővítésére.[21]
Az iraki háború kapcsán a széles körben ismertté váltak a katonai szolgáltatóipar egyes botrányai. 2006 karácsonyán például a Blackwater cég egy erősen ittas fegyveres alkalmazottja lelőtte az iraki alelnök testőrét.[22] Mivel magánvállalkozásról van szó, az eset nem volt katonai törvényszék elé utalható, de még csak rendes büntető vagy polgári eljárás sem indult. Mint kiderült, a cég tulajdonosa, a harmincnyolc éves Erik Prince, korábban az idősebb George Bush mellett volt gyakornok a Fehér Házban. Nővére, Betsy DeVos pedig négy éven át a republikánus párt michigani elnöke volt. Férjével (Richard DeVos Jr-ral, aki a párt kormányzójelöltje,
- 359/360 -
civilben az Amway alapító-vezérigazgatója) önkéntesként 100 000 dollárt szerzett a 2004-es Bush-Cheney kampány számára. A család az elmúlt tíz év alatt 325,000 dollárt juttatott a republikánus pártnak kampány-hozzájárulásként.[23] Így talán nem annyira meglepő, hogy az 1997-ben alapított vállalat 2002 óta mintegy egymilliárd dollárt értékben szerződött az amerikai kormánnyal, és jelenleg 861 alkalmazottat foglalkoztat Irakban.[24] 2001 előtt az anyacég, a Prince Group jelenlegi bevételének 90 százalékát jelentő állami szerződések értéke még az egymillió dollárt sem érte el. A cég 2004 óta egyedül az amerikai külügyminisztériumtól 750 millió dollárnyi szövetségi megrendelést nyert el - ráadásul kétharmadát versenyeztetés nélkül.[25] A társaság alelnöke Cofer Black korábban a Bush-kormány terrorizmusellenes stratégiájának megalkotója és koordinátora volt, majd pedig Mitt Romney, az egyik republikánus elnökjelölt főtanácsadója. A Prince Group ügyvezetője pedig Joseph Schmitz, a Pentagon korábbi igen magas beosztású vezetője. Talán ezért sem jelentett gondot az, hogy az amerikai adófizetőknek naponta 1222 dollárba kerül egy Blackwater-katona, ami nagyjából hatszorosa egy hivatásos állományú költségének. A hébe-hóba elrendelt ellenőrzések során az is kiderült, hogy olykor duplán számláztak, és a "biztonsági tanácsadó" egyben a sofőr is volt.[26] Az eset korántsem egyedülálló: A Dick Cheney alelnök által vezetett Halliburton cég egy a hadügymisztériummal kötött tízmilliárd dolláros szerződés alapján 42 000 menüt számolt el az adófizetők pénzéből, jóllehet csak 14 000-et szolgált fel és ezáltal 186 millió dollárt tünte-
- 360/361 -
tett el. Ugyanez a vállalat egy másik alkalommal a tényleges szállításnál 61 millió dollárral többet számolt el benzinből.[27] Ennek ellenére, az iraki offenzíva megkezdésekor arra hivatkozással, hogy a feladat nagysága miatt más cég úgysem tudná ellátni, tender kiírása nélkül megkapta ugyanez a vállalat kapta meg a két legnagyobb iraki szerződést: 2,5 milliárdot az olaj infrastruktúra reorganizációjára, valamint 6,5 milliárdot a hadsereg logisztikai (szállás, élelmiszer) ellátására. A cég bevétele ugyan 2003-ra 700%-kal nőtt, és egy 18 milliárd dolláros szerződési opciót kapott a Pentagontól,[28] de feladatokat így is csak olyan bangladesi, fülöp-szigeteki alvállalkozók igénybevételével tudta ellátni, akik nem ritkán további kiszervezéseket eszközöltek.[29]
A katonai magánvállalatok elterjedése több tényező együttes hatására vezethető vissza, de elsősorban arra, hogy a hidegháború vége és a dél-afrikai apartheid rendszer felbomlása jelentős mennyiségű kiképzett munkaerő megjelenését hozta magával. A haderőcsökkentés következtében a világ fegyveres erőinek összlétszáma a ‘90-es években mintegy hétmillió fővel csökkent. Az addigra már a világ csendőrévé vált amerikai hadsereg létszáma 2,1 millió főről 1,4 millióra, a francia hadseregé az 1987-es 547 ezerről 295 ezerre, a török pedig 647 ezerről 515 ezres létszámúra zsugorodott.[30] Az így keletkezett munkaerő pedig a magánvállalatok, drog kartellek, bukott államok felkelő csapatainak szolgálatába szegődött.[31]
A kilencvenes évektől a katonai magánvállalatok által nyújtott szolgáltatások értéke folyamatos növekedést mutat. A szféra dinamikájára jellemző, hogy amíg 1990-ben mintegy 55,6 milliárd amerikai dollárt tett
- 361/362 -
ki, 2001-ben már mintegy 1000 milliárd dolláros forgalmat bonyolított le a világon.[32] Ez volt az egyetlen iparág, amelynek tőzsdei értéke 2001 szeptember 11-ét követően azonnal 50%-kal, egyes cégeké, pl. ilyen az L-3 pedig egyenesen a duplájára emelkedett.[33] 1992 és 2002 között a Pentagon 300 milliárd dollár értékben kötött szerződést privát cégekkel, olyannyira, hogy még a hadsereg kiszerződési gyakorlatának átvilágítását is a RAND Corporationra bízta, ami pedig már a stratégiai döntéshozatal kiszervezésének határát súrolja.[34] Az amerikai hadügyminisztérium még az iraki háború kezdete előtt 154 910 civil és 58 727 hivatásos státust szűntetett még és írt ki a privátszféra részére pályázatot a felszabaduló helyekre.[35] Az utóbbi években a tárca közbeszerzéseinek már 57%-a szolgáltatásra és nem felszerelésre ment el, úgy, hogy 1999-2003 között e szegmens 66%-os növekedést mutatott.[36] Általában véve az 1990-es 2,25 milliónyi szövetségi közalkalmazotti létszám az utóbbi években 1,9 millióra csökkent,[37] a hadügyminisztérium civil apparátusa pedig kb. a felére. Ennek megfelelően a tulajdonképpeni állami-kormányzati feladatokat szerződéses alapon ellátó "árnyékkormányzati munkavállalókat" már egy 1996-os felmérés is 12,7 millióra becsülte.[38]
Az Irakban jelenlévő katonai magánvállalatok alkalmazottainak számát például százezerre becslik, ami - a növekedés ütemét figyelembe véve - könnyen meg is haladhatja az amerikai hadsereg létszámát.[39] Az
- 362/363 -
általuk ellátott feladatok (megint csak felvetve a delegálható és az inherens állami faladatok elhatárolásának nehézségét) gyakran egyáltalán nem különböztethetők meg a harcászati, katonaiaktól: a kiképzéstől a hírszerzésen át az őrszolgálaton keresztül a fogva tartottak kihallgatásáig terjednek. Amíg az Öböl-háborúban 50-100 hivatásos katonára jutott egy "magán", a mostani arányt 1-10-re becsülik.[40] Jelenleg 60-100 magán katonai cég működik Irakban és a háború évi négymilliárd dolláros költségének egyharmada az ő bevételeiket növeli.[41]
Elemzők arra is felhívják a figyelmet, hogy a nemzetközi jog - elsősorban a genfi egyezményekben kifejezett - hagyományos: kombattáns-civil bináris rendszere nem alkalmas arra, hogy megfelelő jogi keretet adjon a fegyveres konfliktusok sokféle jogállású résztvevőire. Mandernach például a genfi egyezmény terminológiájára építve [egyenruhás/megkülönböztető jelvényt viselő/fegyverét nyíltan viselő/szervezett fegyveres erő (mozgalom) tagja/felelős személy irányítása alatt áll/háborús törvényeket alkalmazza] egy hatfokozatú skála bevezetését javasolja, amely egyaránt alkalmas a civil lakosság, a reguláris hadsereg, az öngyilkos merénylők és a szerződéses alapon működő katonai magánvállalatok sajátosságainak megfelelő speciális jogállás-típusokat létrehozni.[42]
A magáncégek különböző szolgáltatásai több okból is vonzóak: egyrészt könnyen betöltik a hadsereg készleteiben, eszközállományában, vagy akár a haderejében bekövetkezett lyukakat, pótolják a hiányosságokat. Emellett fontos szempont lehet az is, hogy nem szükséges az ily módon alkalmazott állomány kiképzésére pénzt és időt befektetni, hiszen a túlnyomó többség már (döntően közpénzen) kiképzett katona. Az sem utolsó szempont, hogy a "magánkatonák" veszteségei nem számítanak bele az esetleg politikailag kínossá váló hivatalos emberveszteségek statisztikáiba.[43] (Irakban 2005 januárjáig kb. 200 katonai magánvállalati alkalmazottat öltek meg.)[44]
- 363/364 -
A harcászati, katonai feladatok kiszervezésével, privatizálásával kapcsolatban az előnyök mellett a kritikusok számos problémára is felhívják a figyelmet. A legnagyobb gondot említetten az jelenti, hogy a hagyományos katonai feladatokat olyan civil személyek látják el, akire sem a hadsereg hivatásos állományának tagjaira kiterjedő védelem, sem pedig a katonai jog felelősségrendszere nem terjed ki. Sem a genfi konvenciós jog, sem pedig a belsőjog vonatkozásában nem egyértelmű a zsoldosnak talán nem, de egyszerű közbeszerzési vállalkozónak sem tekinthető cégek és az alkalmazásukban álló személyek jogállása. (Kérdés, hogy harcoló alakulat-e a hírszerző, a speciális felderítő?)[45] Nem világos a katonai és a civil (de persze egyenruhát viselő) szerződéses alkalmazottak viszonyrendszere, vagy akár az utóbbiak fegyverhasználati joga, illetve a rájuk kiterjedő védelem kérdése. Ne feledjük: visszaélések, jogsértések esetén, amire például Abu Graib-ben volt példa bőven, a privát cégek alkalmazottjai nem tartoznak a katonai büntető- és fegyelmi jog hatálya alá és a hadsereggel kizárólag a szerződés teljesítéséig, az abban foglalt mértékéig felelnek. Az iraki börtönben folyó kínzásokban érintett cégek (CACI, Titan) arra hivatkozva hárítottak el mindenfajta jogi eljárást, hogy az inkriminált munkavállalók a botrány kirobbanásának idején vagy legalábbis közvetlenül azt követően már nem álltak jogviszonyban a céggel. Mindesetre tény, hogy amíg a hivatásos állományú kegyetlenkedő katonákat végül elítélték, a legalább 37 ott dolgozó szerződéses vallató (a CACI adta a vallató, elemző, tolmácsszemélyzet felét) egyetlen tagjával szemben sem indult felelősségre vonási eljárás, pedig egyikük esetében egy fogva tartott kisfiú megerőszakolásával kapcsolatos állítások hangzottak el.[46] Tegyük hozzá: a Titan 164, a CACI, pedig 16 millió dolláros szerződéssel ment ki Irakba. (Igaz, az érem másik oldalaként nem tisztázott a privát cégek alkalmazottainak esetleges kártérítési igény jogi helyzete baleset, vagy akár egy hivatásos katona fegyveréből leadott eltévedt golyó okozta sebesülés vagy halál esetén.)[47]
További fontos kritika vonatkozik azokra az egyébként rendkívül magas összegű szerződések kiírásakor és főleg felügyeletekor tapasztalható hiányosságokra, amelyek az átláthatóság és ellenőrizhetőség terén jelentkeznek: Amerikában a szerződő cégek dokumentációi nem minősülnek
- 364/365 -
közérdekű adatnak és a gyorsított eljárásban kiadott megbízások gyakran felvetik a korrupció, nepotizmus gyanúját. Ez a demokratikus deficit pedig, mondani sem kell, hosszú távon a közbizalom általános erodálásához vezet. Említett probléma, hogy hibás, nem megfelelő teljesítés esetén mondjuk az iraki harcmezőn keveset tehet a megrendelő, különösen, ha a szerződő cég hivatalos képviselője jelen sincs.[48] Arról nem is beszélve, hogy az esetek többségében a szerződések felügyeletét megint csak egy másik magáncég látja el. Az Aegis Irakban például amellett, hogy nehéztüzérségi védelmet biztosít, további ötven cég felügyeletért is felel - mintegy 239 millió dollárért.[49] Gyakran egy katonai megrendelés két-három további alvállalkozói szinten is átfut - a teljesítési felelősség mellett az operatív utasítási jogosítványok teljes áttekinthetetlenségét is eredményezve.
Elemzők arra is gyakran felhívják a figyelmet, hogy a magáncégek térnyerése a hadsereg szervezetét, hatékonyságát is veszélyezteti: az említett irányítási, hatásköri bizonytalanság mellett felmerül az is, hogy túlságosan kiszolgáltatottá válhat a hadsereg, ha a leépítések és a kiszervezések miatt még a legalapvetőbb eszközökből (pl. teherautók) is bérelt, nem pedig saját tulajdonban lévőket alkalmaznak. A legnagyobb gondot azonban hivatásos állomány korkedvezményes nyugdíjazása jelenti. A drága pénzen kiképzett és a fizetése kb. felét jelentő nyugdíjért leszerelt volt katonák gyakran ugyanabba a munkakörbe térnek vissza magas (és értelemszerűen a nyugdíj mellett kapott) konzultánsi, magánalkalmazotti fizetésért.[50]
- 365/366 -
"Kógens" rendészeti kiszervezés alatt a privátszféra rendészeti szerepvállalásának azon eseteit értem, ahol ez hatósági kötelezés alapján következik be. A magánszektor itt a rendészeti feladatok ellátásában az állam meghosszabbított karjaként jár el, de közvetlen anyagi érdekeltség és szerződéses beleegyezés hiányában. Itt tehát a fent említett megfontolások mellett felmerül a privátszféra korlátozásának klasszikus, az emberi jogok első generációjával kapcsolatba hozható (a vállalkozás szabadságától kezdve az információs önrendelkezési jogon keresztül számos jogot érintő) korlátozása, valamint az is, hogy gyakran a polgárok nincsenek is tudatában annak, hogy az államnál adott esetben nagyobb bizalmat élvező piaci szereplő az állam ügynökeként is fellép. A témához kapcsolódik az is, hogy a magánszféra alkotmányos szerepe is jelentősen átértékelődött az elmúlt évtizedekben és már nem csak az állami beavatkozás, jogkorlátozás elleni védelem tárgyaként jelenik meg. A nemzetállam és a nemzetgazdaság szerepének megváltozásával például meghaladottá vált az a nézet, miszerint az emberi jogok védelme kizárólag az egyén és az állami közhatalom dimenziójában értékelhető. Gondoljunk csak a globális környezetszennyezésre, vagy arra, hogy egyes transznacionális cégek a gazdaságpolitika mellett a nemzetközi politika kiemelt fontosságú, a nemzetállamokéhoz hasonítható szereplőivé is váltak. A szabadságjogok védelme tehát korántsem csak az állam és a közszféra viszonylatában merül fel. Így a munkahelyi diszkrimináció, vagy a szexuális zaklatás kapcsán nem megkerülhető a munkáltatói felelősség. Adatvédelmi kontextusban kurrens kérdés például a munkavállalói elektronikus levelezését ellenőrző, vagy az azonosításra retina- vagy egyéb biometrikus vizsgálatot alkalmazó munkáltató esete, de akár a gyanús országból érkező hallgatóit átvilágító oktatási intézmény is - különösen, ha az imígyen megszerzett adatok a bűnüldöző szervek számára közvetlenül is felhasználhatóvá válnak.[51] Anakronisztikusnak tekinthető tehát például a terrorizmus elleni intézkedések során kulcsfontosságú adatvédelem hagyományos felfogása, amely első sorban a közvetlen állami adatfelhasználásra fókuszál a személyes adatok védelme során.A különböző piaci szolgáltatások igénybevételekor, vagy az internetes közösségi oldalakon a polgárok sorozatosan bocsájtják a piaci szereplők rendelkezésére személyes adataik sokaságát.
- 366/367 -
Terjedelmi korlátokra tekintettel a "kógens" rendészeti kiszervezés bemutatására is csak néhány példán keresztül van lehetőség.
A rendelkezésre álló szakirodalom bősége miatt eltekintek a legkézenfekvőbb esetkör részletes ismertetésétől: a pénzintézeti szektort érintő szabályozás bemutatásától. Közismert, hogy a terrorizmus elleni harc arzenálját jelentős részben pénzügyi jellegű és ahhoz kapcsolódó idegenrendészeti és büntetőjogi szankciórendszer alkotja. Az alapvetés racionálisnak tűnik: ha anyagilag lehetetlenné tesszük a terrorszervezeteket, nyilván működésképtelenné válnak.[52] Ahhoz, hogy e feladatot komoly esélyekkel megoldhassuk, nem elég a nyomozóhatóság erőforrásaira támaszkodni, hanem, ahogy ezt már a pénzmosás elleni harcban megismerhettük,[53] a pénzintézetek segítségét is igénybe kell venni. Bár mostanra evidenciának tűnik, amikor a hetvenes években megjelentek az első ilyen jellegű jogszabályok, sokan megütköztek az alapvetően az ügyfélbizalomra építő magánszektor nyakába varrt ilyen jellegű, bűnüldözési, sőt preventív igazságszolgáltatási feladatok felbukkanásán. A közösségi bűnmegelőzés elvének kiterjesztése végül is elfogadottá vált, így manapság már nincs abban semmi meglepő, hogy a pénzintézetek nemcsak büntetőeljárások során a nyomozóhatóságok kérésére, de gyanús tevékenység észlelésekor (jogszabályi előírásokat követve) "maguktól" is szolgáltatnak információt az ügyfeleikről. A terrorizmus elleni harc azonban ennél is tovább ment, ugyanis a terrorszervezet magatartásáért a szervezettel gyakorlatilag bármilyen gazdasági-üzleti kapcsolatban álló szervezetekre és személyekre kötelezettséget ró, így az adatszolgáltatáson túlmenően a jog lényegében a terrorista-gyanús
- 367/368 -
ügyfelek beazonosításának, regisztrálásának és tulajdonképpen a szankcionálásnak egy formáját is a magánszféra szereplőire hárítja.
A terrorszervezetekkel szemben elrendelt korlátozó intézkedések köre többnyire rendkívül tág, minden anyagi szolgáltatásra (material support) kiterjed.[54] David Cole példájával élve, jelentse ez akár azt is, ha valaki a mondjuk Osama bin Ládennek Gandhi erőszakmentességéről egy könyvet kívánna küldeni. - Még abban az esetben is, ha annak hatására megtérne és azonnali hatállyal véget vetne az erőszakos cselekményeknek.[55] Ha komolyan vesszük a korlátozó intézkedésekben foglaltakat, a terroristaként meghatározott személyeknek nem csak a teljes bankszámláját kell befagyasztani, de egy doboz gyufát vagy egy vekni kenyeret sem lehetne eladni nekik, különben a bolti eladó, a taxisofőr, a szállodai londiner, vagy a gyógyszerész kimeríti a terrorizmus pártolásának vagy magának a terrorcselekmény elkövetésének társtettesi tényállását - de még orvos sem vizsgálhatná meg (hiszen az is szolgáltatás-nyújtás), és ügyvédi megbízást sem adhatna.[56]
A szállító vállalatok rendészeti felelőssége többféleképen is felmerül. Összhangban a nemzetközi szabályozással az Európai Unió tagállamaiban annak ellenére, hogy elvileg pusztán piaci szereplők, magánjogi jogalanyként az utasszállítók is az utas okmányait, pénzét, egészségi állapotát vizslató és a migráns szállítását megtagadó hatósággá, a közhatalom meghosszabbított karjává válnak azáltal, hogy (a visszautazás és az elszállásolás költségei mellett) közrendvédelmi bírsággal sújtják őket,[57] ha papírok nélküli vagy a beutazási feltételeknek nem megfelelő külföldieket szállítanak. Az uniós előírásoknak megfelelő törvény ugyanis megfogalmazza a harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagokat szállító légi, vízi vagy közúti (kivéve a vasúti) fuvarozó azon kötelezettségét, amely szerint köteles előzetesen megbizonyosodni arról, hogy utasa rendelke-
- 368/369 -
zik-e érvényes úti okmánnyal.[58] Valamennyi fuvarozó köteles gondoskodni annak a harmadik ország állampolgárságával rendelkező családtagnak a haladéktalan visszaszállításáról, akinek beléptetése vagy továbbutazása nem lehetséges, illetve akit Magyarországra visszairányítottak. A fuvarozó felelőssége kiterjed a családtag visszaszállításáig terjedő időszak tartózkodási költségeinek viselésére is. Az úti okmány ellenőrzésére vonatkozó kötelezettség megszegése esetén az eljáró hatóság a fuvarozót közrendvédelmi bírsággal sújtja. A fuvarozó mentesül azonban a bírság megfizetésének kötelezettsége alól, ha bizonyítja, hogy az ellenőrzési kötelezettsége teljesítése során kellő gondossággal járt el. A kiutazás költségeinek biztosítása érdekében a harmadik országbeli állampolgár birtokában lévő menetjegyet vagy - ha az anyagi fedezet másként nem biztosítható - a menetjegy megvásárlásához, valamint az úti okmány beszerzéséhez szükséges pénzösszeget az eljáró hatóság lefoglalhatja, és az ellen jogorvoslatnak nincs helye.[59]
Fontos hangsúlyozni, hogy az utasszállítók felelőssége korántsem új fejlemény: már száz évvel ezelőtt is hasonló feladatok ellátására kötelezték a szállító vállalatokat. Az 1903. évi IV. törvénycikk II. fejezete alapján például a Belügyminisztérium tízéves (az uniós irányelvhez erősen hasonlító kötelezettségeket tartalmazó) megállapodást kötött a Cunard Hajótársasággal az Amerikába kivándorlók szállítása kapcsán. Erre már csak azért is szükség volt, mert a századfordulótól kezdve az amerikai bevándorlási politika egyre szigorodott. Kizárta például az Ellis Island-i partra-
- 369/370 -
szállást a közegészségügyet veszélyeztető betegség mellett "a torz arc, bénaság, feltűnő testi hiba, hiányosság, bénaság, gyenge, fejletlen szervezet, az elmebetegség, a gombás haj és bőrbetegség, epilepszia, nem férjezett nők terhessége és a hatvan év feletti életkor."[60] A kivándorlásról 1909-ben elfogadott jogszabályról (az elvileg 1961-ig hatályos 1909. évi II. törvénycikkről) így ír Tóth Judit: "A törvény meghatározta a hajóstársaságok működését, a kiutazás útvonalát, sőt megszabta az utas és a szállító cég közötti szerződés minden fontos kérdését (például a fedélzeten orvosi kezelést, szállást, étkezést kellett nyújtani, a jegyárakat maximálták, a kiutazót panaszjog illette meg, a szállító cégtől az engedélyt visszavonhatta a miniszter). Másként fogalmazva, az állam gondoskodni akart a távozók egészségéről, erkölcseiről, vagyonának és személyének biztonságáról, ezzel szorítva ellenőrzött keretek közé mozgásukat. ... A honvédelmi kötelezettség alatt álló személy csak külön hatósági engedéllyel vándorolhat ki (a korabeli sajtó szerint pénzért elintézhető volt bárkinek), a kiskorúak esetében az apa/gyám írásbeli, hatóság előtt hitelesített hozzájárulására volt szükség. 15 éven aluli személy csak megbízható felnőtt kísérővel vándorolhatott ki, ha a megérkezés helyén elhelyezése biztosított volt. Nem vándorolhatott ki, aki szabadságvesztéssel büntetendő cselekmény miatt büntetőeljárás alatt állt, akit jogerősen szabadságvesztésre ítélték annak kitöltéséig, továbbá az, akit eltartási kötelezettség terhelt (15 éven aluli gyermekével szemben), de róla kellően nem gondoskodott (például a házát, földjét ráhagyta). Szintén tiltották a kivándorlását annak, aki a célállomásra kiutazáshoz kellő fedezettel és az ottani bevándorlási feltételekkel nem rendelkezett. Az sem, akit idegen állam, szervezet kivándorlásra toborzott (azaz szállítása részben vagy egészen ingyenes, esetleg megelőlegezték). Ugyancsak korlátozást jelentett, ha a belügyminiszter ideiglenesen megtiltotta az adott célországba a kivándorlást, mert ott általában a kivándorló vagy egyes foglalkozású egyén élete, egészsége, erkölcse, vagyona komoly veszélynek van kitéve. ... Amennyiben a szállító cég kivándorlási tilalomba, korlátozásba ütköző személyt szállított, köteles volt ingyenesen visszaszállítani. Az útlevél nélküli utas feltétele kihágást (pénzbüntetés megfizetését) jelentett."[61]
- 370/371 -
A terrorizmus elleni harc alapjogi költségei között az egyik legjelentősebb tételt azok az eljárások jelentik amelyek a tételes jog korlátain kívül jelentkeznek. Az "extraordinary rendition", a titkos fogolyszállítások és börtön-táborok léte közismert. Kevesebb nyilvánosságot kapnak azok az esetek, amikor a nyomozó hatóságok a terroristák felkutatásához fontos, az emberek privátszféráját, életformáját érintő információkat, adatokat szereznek meg a különböző szolgáltatást nyújtó magán cégektől.
Például a magyar adatvédelmi biztos az Európai Uniós adatvédelmi hatóság elé vitte azt a gyakorlatot, hogy a lézernyomtatók gyártói szabad szemmel nem látható kódokat helyeznek el a kinyomtatott dokumentumokra. Ezek alkalmasak a nyomató beazonosítására, ami pedig (például a vásárlási számla alapján) elvezethet a felhasználóhoz - aki erről viszont egyáltalán nem értesül a termékleírásban. Az amerikai Electronic Frontier Foundation (EFF) polgárjogi aktivistái kiderítették, hogy több nagy fénymásolót gyártó cég (pl. a Canon vagy a HP) titkos megállapodást kötött az amerikai titkosszolgálattal a kódok telepítésével kapcsolatban.[62] A számítógépekre magukat feltelepítő kémprogramok (az ún. spyware-ek): ugyancsak kifigyelhetik fogyasztói szokásainkat, de az Adobe Systems is úgy egészítette ki Photoshop szoftverjét, hogy az is "jelentsen", ha hamisításra utaló műveletet végeztetnek vele. A cég erről sem ad semmiféle tájékoztatást a vásárlóknak.[63]
Hírszerzésre tehát kitűnő partner a privátszektor: könnyebben, nagyobb mennyiségben szerez a rendészeti szervek számára használható információt, hiszen az adatszolgáltatás nem kötelező, pusztán egy járulékos eleme a szolgáltatás igénybevételének. Ráadásul így a privát szféra szereplőinek közvetítésével olyan adatok birtokába is juthatnak a nyomozóhatóságok vagy a nemzetbiztonság, amelyeket bírósági engedély nélkül akár meg sem szerezhetnének, de így öntudatlanul ugyan, ám önkéntesen rendelkezésre bocsátjuk. A hatóságok ilyen jellegű érdeklődésének ugyanis az a sajátossága, hogy sok esetben az adatbázisokat a formális jog csatornáin kívül szerzik meg. A potenciális adatforrásként meghatározott és megkörnyékezett cégek ugyanis nincsenek abban a jogi és üzleti hely-
- 371/372 -
zetben, hogy ellenálljanak a hatóságok kérésének. Számos alkalommal tehát nem bírósági engedély vagy hivatalos felszólítás, idézés alapján folyik az eljárás, hanem például a nemzetbiztonsági szolgálat képviselői megemlítik egy cég vezetőjének, hogy például eleshet az állami megrendelésektől, ha elutasítja az együttműködést. A rendészeti szervek gyakran élnek az információs aszimmetria eszközével is: gyakran előfordul, hogy minden jogalap nélkül emlegetnek együttműködési, ügyfél-adatszolgáltatási kötelezettséget, kihasználva, hogy a cégek számára kevés az anyagi és erkölcsi incentíva arra, hogy szakembert foglalkoztassanak a jogi háttér feltérképezésére, esetleg egy formális eljárás megindítására. Nagyon sok esetben mindez nemcsak a jog, de a politikai nyilvánosság ellenőrzésén kívül is zajlik. Az érvek mindig ugyanazok: fontos a titkosság, hogy ne dekonspirálódjon a hírszerzés, és ráadásul egy privát vállalat többet veszíthet ha ellenáll. A lényeg: hol a jogi szabályozás hiányára, máskor a cégvezetők hiúságára, vagy éppen hazafiságára építve, esetleg a közvetlen zsarolás eszközeivel a hatóságok az ügyfelekre vonatkozó adatok sokaságát szerzik meg a privátszférától.[64] Vegyünk néhány példát!
Amellett, hogy a Bush-kormány titkos rendeletben létrehozta a Terrorist Surveillance Programot (TSP), amely több milliónyi amerikai állampolgár külföldi telefon és e-mailbeszélgetését hallgatja le (egyszerre kb. 500 embert),[65] 2006 májusában bevezették a belföldi telefonhívásokat érintő, többszáz-milliárd[66] hívást magába foglaló "call-data programot" is. Ez nem a kommunikáció lehallgatását, hanem meta-adat gyűjtését foglalja magába: a telefonszolgáltatók a beszélgetések hosszáról, helyéről és a résztvevő felekről gyűjtenek és adnak át adatot - a legnagyobb cégek, az AT&T, a Verizon, és a BellSouth részvételével. Az elvi megfontolások mellett nyilván marketing szempontok által is vezérelve, a Qwest-társaság nyíltan elutasította az együttműködést: el is bukott egy sok-százmillió dolláros állami megrendelést.[67] A FedEx gyorsposta ezzel szemben a teljes adatbázisát rendelkezésre bocsájtotta és ahhoz is hozzájárult, hogy in-
- 372/373 -
formális rendvédelmi-nemzetbiztonsági megkeresésre,[68] azaz bírósági engedély nélkül is felbontson csomagot. A jogszabály alapján az állami posta, a USPS (United States Postal Service) például ezt nem teheti meg. Az előzékenység be is hozta gyümölcsét: a FedEx röviddel a döntést követően egy jelentős állami megrendelés birtokosa lett.[69]
A hatóságok részére az előbbi példákban olyan vállalatok szolgáltatták ki az ügyfelek adatait, amelyek számára az adatkezelés csak járulékos tevékenység. Egyre több ugyanakkor az olyan cég, amelyik kimondottan adatok tárolására és felhasználására szakosodott adatbrókerként működik, mint pl. az amerikai ChoicePoint, az Acxiom, vagy a LexisNexis. Az utóbbi által tulajdonolt Seisint például azzal hirdeti magát hogy többtucat milliárd tételt néz át másodpercek alatt a keresett személyek neve, címe és társadalombiztosítási TB-száma alapján.[70] Az adatbróker cégek megjelenése azért lényeges, mert egyre népszerűbbek az online alkalmazások, és egyre több vállalat dönt úgy, hogy saját szerver fenntartása helyett inkább adatparkban bérel tárhelyet. Fölösleges hangsúlyozni, hogy milyen lehetőségeket teremt a nyomozóhatóságok számára egy-egy ilyen céggel történő "együttműködés".[71] A kiszervezett adattárolással szembeni bizalmatlanság jele például hogy a francia kormánytisztviselőknek 2007-ben megtiltották, hogy BlackBerry okostelefonjukon internetezzenek, ugyanis a telefonon zajló internetes forgalom külföldi szervereken keresztül folyt, amelyekhez a titkosszolgálatok hozzáférhetnek.[72]
Amint a későbbiekben látni fogjuk, az IT-szektorra épített rendészeti célú információszerzési kiszervezéssel kapcsolatban nem is a személyes adatok az adatalany beleegyezése nélküli megszerzése és kezelése jelenti majd a legégetőbb (bár önmagában is jelentős) problémát, hanem az ily
- 373/374 -
módon megszerzett, rendészeti szempontból kétes eredményességű információk jogkorlátozás céljára történő felhasználása. Ha egy kereskedelmi adatbrókercég például hibát ejt az adatelemzés során, alapesetben legfeljebb egy számára érdektelen kedvezményes ajánlatról értesül az ügyfél. A hamis pozitívok hatása egészen más lesz a nemzetbiztonsági iparban: ha ugyanez az adat a nyomozóhatóság kezébe kerül, az jogkorlátozó eljárás alapjául szolgálhat, az ügyfél felkerülhet a repülési tiltólistára, letartóztatják stb. Ráadásul a titkosszolgálat érdeklődése miatt a kereskedelmi cég is okkal válik gyanakvóvá lesz az ügyféllel szemben, és például emiatt elutasítja a hitelkérelmét...[73]
A jelenlegi, egyfajta jogi vákuumban folyó eljárásokkal kapcsolatban tehát nemcsak a privátszféra alapjogilag problematikus megsértése jelenti a bajt, hanem az is, hogy sokszor hatálytalan, hibás, régi, adatot dolgoz fel a rendszer. Az IT-szektorra épített rendészeti adatszolgáltatási kötelezettség rendezetlenségének elfogadhatatlanságát a hatósági megkeresések elutasítását érintő garanciák hiánya mellett az is jelzi, hogy ha valóban fontosak a privátszférából származó adatok, akkor a nem-együttműködő cégek miatt valóban fontos adatok veszhetnek el. Gondoljunk csak a Bush-kormányzat igazoltan hatékony terrorizmus-megelőző intézkedésére, a TIPS-re (Terrorist Information Prevention System), amely a szemetesek, kamionosok, taxisofőrök, hajóskapitányok, postások és parkoló-őrök számára biztosít formalizált és összehangolt (például bomba, vagy öngyilkos merénylő azonosítására alkalmas) veszélyjelző rendszert.[74]
Meg kell jegyezni: a privacy fontos, a cég prifilját meghatározó versenyszempont is lehet: a Yahoo 2008 végén bejelentette, hogy 90 napnál tovább nem őrzi a személyhez köthető internet-keresési információkat. Ezt megelőzően 13 hónap volt a standard eljárás, szemben az internetkeresések 63%-át és a You Tube-ot tulajdonló Google-nél[75] alkalmazott kilenc hónappal.[76] Számos per is folyt Amerikában az ügyféladatok kiszolgáltatása miatt - például a JetBlue, a Northwest, az American Airlines, az AT&T és a Verizon ellen.[77]
- 374/375 -
Az alábbiakban a rendészeti kiszervezés, és első sorban a terrorizmus ellni harcban alkalmazott eszközrendszer hatékonyságával kapcsolatban teszek néhány megállapítást. A gondolatmenet lényege az, hogy kiterjedt hatásvizsgálatot követően számos intézkedéssel kapcsolatban merülhetnek fel kétségek. Említettük a privát rendvédelem a szegregációban és elidegenedésben jelentkező társadalmi költségeit, de szót kell ejteni arról is, hogy egy szigorú büntetőpolitika az igazságszolgáltatási rendszer nyilvánvaló költségein túlmenően további terheket is ró a társadalomra. Megviseli például a fogva tartottak családját (beleértve a gyermekek anyagi és egyéb helyzetét), növeli a gazdaságilag inaktív lakosságot stb. Például becslések szerint Amerikában a kábítószer elleni harc 1980-ban évi 10 milliárd dollárba került és 31 000 fős börtönlakosságot jelentett; mindez 2005-re 35 milliárd dollárra és 400 000 fogva tartottra nőtt. Miközben a banki adatkezelési, adatszolgáltatási kötelezettségek elképesztő költségekkel járnak, közismert hogy a terrorizmus nem feltétlenül drága: az FBI például pontosan feltérképezte a szeptember 11-ei merényletek költségét, 303 672 dollárban állapítva azt meg.[78] Azt is kimutatták, hogy ennek mintegy 47%-a készpénz formájában került forgalomba, ráadásul olyan kis összegekben és legális kereskedelemi tevékenység (pl. mézeladás) formájában, hogy a legprecízebb adatbejelentési szabályok mellett sem tűnt volna fel senkinek.[79]
- 375/376 -
A terrorizmus elleni harc sajátossága ugyanakkor abból is fakad, hogy a társadalom biztonságérzete nem objektív, akár a bűnözési vagy terrorizmus-áldozati statisztikák függvényében alakul, hanem számos szociálpszichológiai együttható eredményeként. A média, ha arra ugyan nem is képes, hogy megmondja az embereknek, hogy mit gondoljanak, azt mindenképpen erősen befolyásolja, hogy miről gondolkodjanak. Egy angol felmérés például kimutatta, hogy noha az elmúlt években a bűnözés mértéke csökkent, a politikai napilapok olvasóihoz képest a bulvársajtót olvasók közül kétszer annyian (43% szemben a 26-tal) voltak azon az állásponton, hogy a nőtt a bűnözés.[80] Ugyanígy, azok akik sok krimit olvasnak vagy néznek, nyilván veszélyesnek tartják az amerikai rendőrök munkáját. Valószínűleg meglepődnének, ha tudnák, hogy ugyan egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint a munkahelyi halálokok között második valóban az emberölés, ám hatszorosa a valószínűsége annak, hogy taxisofőrt ölnek meg munka közben, minthogy egy rendőrt, aki, ha életét is veszti munka közben, azt 40%-os valószínűséggel balesetből kifolyólag teszi - azzal, hogy a munkahelyi halálos balesetek 98%-a a civilszférában történik, elsősorban a bányászati és az építőiparban.[81]
Általában az emberek a valósnál nagyobbra értékelik annak az esélyét is, hogy bűncselekmény áldozatává válnak, és sokkal többen gondolják azt is, hogy a jövőben konkrétan áldozattá válnak. Például egy Trinidadban végzett longitudinális kutatás résztvevői "valószínűnek", vagy "nagyon valószínűnek" gondolták azt, hogy egy éven belül gyilkosság áldozatai lesznek. 1999-ben az 1,3 milliós országban 120 emberölés történt, így a megkérdezett 585 000 személy 99,8%-a tévesen mérte fel a helyzetet.[82]
Az életünket fenyegető veszélyeket tehát nem objektív szempontok alapján mérjük fel. Pédául Amerikában 1960-óta (2001. szeptember 11-ével együtt) ugyannyi áldozatot szedett a terrorizmus, mint ahányan villámcsapástól vagy szarvas-gázolás közben haltak meg: hivatalos adatok szerint
- 376/377 -
összesen 4000 körüli a szám. Ehhez képest az influenza és tüdőgyulladás évi 60 000, autóbaleset pedig 40 000 ember halálát okozza.[83]
A terrorizmus elleni, "háborúvá" emelt intézkedéssorozat sajátossága éppen abban áll, hogy a háború (hasonlóan a "bűnözéssel" szemben vívott harchoz) egy nyílt végű folyamat: soha nem lesz vége, és azt sem tudhatjuk, hogy az intézkedések valójában mennyire hatékonyak. Ha nem kerül sor terrortámadásra, azt betudhatjuk a hatékony preventív eszközrendszernek, ha mégis: az éppen, hogy további intézkedéseket és eszközöket tesz szükségessé. Ráadásul a folyamatosan fenntartott félelem fontos identitás- és közösségképző erőt jelent, ami ugyancsak erősítheti az állami rendvédelmi apparátus érdekérvényesítő képességét és retorikai eszköztárát.
Az, hogy a terrorizmus megelőzésére életbeléptetett különböző jogkorlátozó intézkedések széles társadalmi támogatottsággal bírnak (hiszen hajlandók vagyunk feladni egy kis szabadságot egy kicsivel több biztonságért - különösen egy olyan aszimetrikus bűncselekmény esetében, ahol egyetlen terrorista több száz életet kiolthat) azok tényleges hatékonyságának vizsgálata nélkül, azért meglepő, mert a jog közgazdasági elemzésével foglalkozó, angol nyelvterületen "law and economics" néven művelt diszciplína a bűnmegelőzés társadalmi költségeit illetően számos tudományos eredményt hozott. Az áldozattá válástól való félelemmel kapcsolatban például a költségek felmerülhetnek az emberek egészségromlását jelentő stressz és az ehhez kapcsolódó egészségügyi kiadások formájában, de azáltal is, hogy a félelem magatartás-változást eredményez. Ilyen például az, ha az emberek taxival, vagy kocsival mennek bűnügyileg fertőzöttnek tekintett helyekre.[84] A költségek lehetnek közvetlenek, de közvetettek is. Az előbbire a riasztóberendezések vagy a biztosítási összegek szolgálhatnak például, utóbbira, az hogy az emberek korábban elmennek a munkából, hogy ne egyedül, sötétben érjenek haza, vagy éppen az idő, amit a véletlenül megszólaló riasztók elhallgattatásával töltenek. Az Egyesült Államok egy-egy felnőtt polgára például naponta két percet tölt különböző zárak kinyitásával és bezárásával, és ennél valamivel többet a kulcsai keresésével - ez az idő évi 437 dollárt jelent személyenként, össztár-
- 377/378 -
sadalmi költségként pedig 90 milliárd dollárt.[85] A biztonsági zárakra, riasztókra, őrökre stb. fordított évi 160-300 milliárdos tétellel a bűnmegelőzésre fordított privát kiadások egyes elemzések szerint a teljes igazságszolgáltatási és rendvédelmi szervezetrendszerrel vetekedő kiadást jelentenek - részben egyébként azért, mert jelentős része össztársadalmi hatását tekintve hatástalan, például amikor olyan bűnmegelőzési technológiára költünk, ami nem csökkenti a bűnözés mértékét, csak áthelyezi azt.[86]
A helyzet sajátossága az, hogy amíg a "kógens kiszervezés"esetében van némi esély arra, hogy a többletfeladatok miatt elégedetlen piaci szereplő partner, esetleg kezdeményező abban, hogy jogi úton, vagy akár a közéleti nyilvánosság előtt vitára kerüljön sor egy-egy intézkedés hatékonyságáról (és ezáltal alkotmányosságáról), az üzleti érdekeltség megjelenésével, ennek valószínűsége minimalizálódik. Vegyünk egy példát!
A különböző területen dolgozó rendvédelmi szervek régi vágya egy olyan ellenőrzési módszertani mátrix kialakítása, amely minimalizálja az emberi tényezőt és optimalizálja például a repülőtéri vagy közúti igazoltatási találati arányokat. Ezt az eljárást hívják rendészeti profilalkotásnak. Az eredeti eljárás lényege az volt, hogy a hatóságok megkíséreltek létrehozni egy olyan gyanúsítotti profilleírást, amely segítséget nyújthatott a hatóságoknak abban, hogy bizonyos (jogszerű) magatartás- vagy körülmény-együttes alapján kiszűrhessék a potenciális elkövetőket. A hagyományos bűnözői profilalkotással szemben, ahol (például egy sorozatgyilkos üldözése során) a feladat az, hogy megismerjük az elkövető személyiségét, "bejussunk a fejébe", itt már az lett a cél, hogy a jövőre nézve megpróbáljuk meghatározni a potenciális elkövetők körét. Ilyen tényező lehetett pl. kábítószercsempészek esetében a rövid időtartamú tartózkodás a jelentős drogforrások és a terítés helyszíne között, kézpénzes repülőjegy-vásárlás,[87] és - kriminálstatisztikai adatokra támaszkodva - a nem, az életkor,
- 378/379 -
vagy az etnikai hovatartozás (elvégre a szervezett bűnözésben kulcsszerepet játszó bandák etnikailag szinte minden esetben homogének.) Az "ethnic profiling", az etnikai profilalkotás fontos és széles körben vitatott területe a rendészeti jognak. Elvét és gyakorlatát az utóbbi évtizedekben számos elméleti és gyakorlati vita övezte; rendészeti, eljárásjogi, alkotmányjogi és szociálpszichológiai érvek felvonultatásával. Az Egyesült Államokban, ahol a fenti eszmecseréknek többsége zajlott, az ezredfordulóra kialakult egy olyan szakmai és politikai konszenzus, amely egyértelműen szakmailag megalapozatlannak és morálisan igazolhatatlannak tartotta az etnikai alapú profilalkotásra épülő (döntően közúti igazoltatásban megjelenő) rendőri gyakorlatot. Egy 1999 őszén végzett felmérés szerint, annak ellenére, hogy a kérdésben utalás történt az etnicitással összefüggésbe hozható magasabb kriminalitási vélelemre, a megkérdezettek 81%-a ellenezte a faji attribútumokra épülő gépjármű igazoltatásokat.[88] Egy 1999-es Gallup felmérés arról is beszámolt, hogy az amerikai lakosság 60%-a (tehát nemcsak a feketék) tudja mi az etnikai alapú profilalkotás és széles körben elterjednek tartja azt.[89]
Az etnikai alapú profilalkotást elutasító érvek egy része azok elvi elfogadhatatlanságára hivatkozik; az ártatlan kisebbségi (középosztály) zaklatását, a mindennapi életet terhelő "etnikai adó"-t veszi célba. Egy másik, merőben pragmatikus érv az ilyen eljárások gyakorlati hatékonyságának hiányára hívja fel a figyelmet: a látszólag plauzibilis statisztikai alapú érvelés alapvető (és bizonyítható) hibájára irányítva a figyelmet. Azok a New Jersey-ben, majd számos egyéb helyen végzett kutatások, amelyek az etnikai alapú profilra épített igazoltatások, gépkocsi- és ruházat átvizsgálások sikerét, azaz a kábítószer-, vagy engedély nélküli fegyverbirtoklás eredményességét mérték, egyértelműen kimutatták ugyanis, hogy nem volt lényeges, értékelhető különbség a lakosságarány és a találati ráta között. Nemcsak arra találtak tehát egyértelműnek tűnő bizonyítékot, hogy a ha-
- 379/380 -
tóságok aránytalanul többször állítottak meg színes bőrű gépkocsivezetőket, de arra is, hogy a találati arány, azaz az eredményes felderítés mértéke nem igazolja az etnikai alapú profil hasznosságát. Az etnikai alapú profilalkotásra épülő intézkedések hasznossága ugyanis az etnicitás és a magas kriminalitás, azaz a hatékony találati arány összefüggésének vélelmére épül, ahol a logikusnak tűnő korreláció bizonyítása sokáig fel sem merült, hiszen az aránytalanul nagyobb számban igazoltatott kisebbség soraiból abszolút számokban mérve valóban kellően sok jogsértőt is kiszűrtek. Ez azonban - érvelnek a kutatók[90] - nem jelent valódi költségarányos hatékonyságot, ugyanis túlságosan magas lesz a hamis negatívok és a hamis pozitívok értéke. Más szóval aránytalan mértékben sújtja a nem jogsértő fekete (roma, arab stb.) lakosságot, ugyanakkor erőteljesen csökkenti annak az esélyét, hogy egy a többséghez tartozó jogsértőt felfedezzenek.[91] A minden esetben retrospektív értékelt (és akkor is csak inkább feltételezett, de nem ellenőrzött) hatékonyság tehát csalóka és - összegezhetőek az érvek - nem megfelelő rendészeti, bűnmegelőzési, nemzetbiztonsági stratégia. [92]
Egy harmadik argumentum a bűnmegelőzésben és a bűnüldözésben (legyen szó hagyományos rendvédelemről vagy nemzetbiztonsági politikáról) kiemelten fontos kisebbségi közösségek elidegenítésének kockázatáról beszél. A hamis pozitívok és negatívok problematikája mellett más okból is
- 380/381 -
felvet ugyanis hatékonysági aggályokat az etnikai alapú profilalkotás. Ez pedig a közösségi rendvédelem több évtizede elismert modelljében kulcsfontosságú lakossági attitűdökhöz kapcsolódik. E felfogás lényege, hogy a helyi rendőri (vagy nemzetbiztonsági) feladatok a leghatékonyabban a lakosság aktív közreműködésével hajthatók végre; akkor működik jól a rendőri szervezet, ha a közösség szemében nem ellenséges, igazságtalan, elnyomó hatalomként van jelen, hanem éppen hogy a békés, jogkövető emberek védelmezőjeként, ahol a bűnöző az ellenség. A terrorizmussal kapcsolatban ugyanis nem elhanyagolható a lakossági kooperáció, hiszen a legutóbbi időkig azonosított amerikai terroristák többségét lakossági bejelentés alapján kerítették kézre.[93]
Végül, a kritikák egy része a profilalkotás eredendő hiányosságaira hívja fel a figyelmet, mondván, hogy nagyon nehéz megbízható és hasznos információkra alapozott profilt alkotni. Például a drogfutárok gyanúsnak mondható viselkedése, papírforma szerint szinte mindenre kiterjedhet: arra is aki először száll ki a gépből, de arra is, aki utoljára; gyanús lehet, aki tömegközlekedéssel távozik a repülőtérről, de az is, ha taxival megy.[94] De ez még mindig a kisebbik fogyatékosság, a nagyobb gond az, ha nem a (gyakorló szakember által mégiscsak felmérhető) magatartásra alapul, hanem személyiségjegyekre - különösen, ha azok az etnikai hovatartozásra vonatkoznak, hiszen ez csak tovább erősíti a faji esszencializmus, alapvetően fekete-fehér (roma-magyar; arab-nem arab stb.) redukcionizmusát.
Ennek az etnikai alapú profilalkotásnak nevezett, eredetileg Amerikában, a kábítószerfutárok felismerésére kifejlesztett, később a közúti igazoltatások során, újabban pedig a terrorizmus elleni harcban (ezúttal az arab vagy mozlim lakossággal szemben) alkalmazott eljárás lényege tehát az, hogy az intézkedés a célszemély nemzeti-etnikai-faji attribútumain alapul, nem pedig a hagyományos gyanú-okok valamelyikén. Az igazoltatás alapja ezekben az esetekben nem a terhelt viselkedése, vagy egy a gyanúsítottra vonatkozó információ, hanem egy predikció: az érintett személy
- 381/382 -
etnikai hovatartozása alapján valószínűsített, az adott csoport magas kriminalitására, vagy a terrorcselekmények elkövetésében domináns (kizárólagos) pozíciójára alapozott, racionálisnak tűnő feltételezés. A kényszerintézkedés tehát nem az egyén számára felróható (alapos gyanút keltő) magatartáson, hanem aggregát igazoláson alapul. Célja a korlátozottan rendelkezésre álló rendőri, nemzetbiztonság stb. erőforrások, egy ésszerű összefüggésrendszerre alapozott hatékony allokációja, hiszen ha a börtönnépesség többsége roma (fekete stb.), a terroristák pedig szinte mindannyian (többségében arab országból származó) iszlám fundamentalisták, a gyanúsítotti kör ilyetén szűkítése látszólag könnyen igazolható. Talán ezzel is magyarázható, hogy az iszlám fundamentalista terrorizmus az etnikailag, de legalábbis vallási alapon látszólag eredményesen beazonosítható potenciális elkövetői kapcsán ismét népszerűvé vált e korábban már diszkreditálódott intézmény is.
Nagy részben hozzájárul ehhez az is, hogy a piaci szektorban gombamód szaporodnak a különböző, (természetesen nem rendészeti célokra kialakított) adatbányászatra épülő rendészeti eljárások. Az ügyfélprofil ugyanis kulcsfontosságú az üzleti életben: a tömeges marketing helyét átveszi a személyre szabott reklám, ahol például a digitális kábeltelevízió-néző csatornaválasztását úgy tudja kielemezni egy program, hogy egyúttal már pontosan a néző igényére és érdeklődésére szabott reklámokat is tudjon sugározni. A "google" keresőoldal például úgy tudja követni a felhasználó "kattitntásfolyamát", hogy ugyancsak személyre szabott stratégiai marketingprofilt tud felkínálni egy-egy érdeklődő piaci szereplőnek. A népszerű ingyenes "gmail" levelező program például automatikusan végigszkenneli a felhasználó üzeneteinek tartalmát, majd a talált kulcsszavaknak leginkább megfelelő kapcsolódó linkeket, szöveges hirdetéseket jeleníti meg, amelyek egy a szöveget elemző program elemzése alapján és érdekelhetik a felhasználót.[95]
Hasonlóképp, a kockázatcsökkentés új útjai nyílnak meg például egy hitelfolyósító vagy egy biztosítótársaság számára, ahol minden információ fontos lehet egy magas kockázatot jelentő potenciális ügyfél kiszűrésében. A kereskedelmi célra létrehozott adatok szabad mozgása ugyanakkor a rendészeti célú adatvásárlástól függetlenül, önmagában sem mentes bizonyos veszélyektől. Amerikában például az élet- és egészségbiztosítók az emberek gyógyszervásárlási adatai alapján megtagadhatják, hogy bizto-
- 382/383 -
sítási szerződést kössenek a túl kockázatosnak ítélt jelentkezővel. A hagyományos eljárásrendben a biztosítás megkötése előtt orvosi vizsgálatra küldték az ügyfeleket, ám újabban egyes cégek a gyógyszertáraktól az ügyfél azonosítószáma alapján egyszerűen beszerzik az illető által vásárolt gyógyszerek listáját, és egy másik program ebből következtetéseket von le arra vonatkozóan, hogy az ügyfél vélhetően milyen betegségben szenved és milyen az egészségügyi állapota. Például, ha rendszeresen nagy adag koleszterincsökkentőt vesz, az arra utalhat, hogy gyakorlatilag kezelhetetlenül magas a vérzsír-szintje, ami rögtön magasabb kockázatú kategóriába sorolja. Sőt, olyan program is működik már, amelyik a laboratóriumi vizsgálatok eredményét is feldolgozza, és összekapcsolja a gyógyszerfogyasztási adatokkal, így még pontosabb képet tud szolgáltatni a páciensek egészségi állapotáról. Létezik olyan program is, amelyik egyúttal kockázati szorzószámot is meghatároz, a biztosítónak tehát a papírmunkán kívül alig marad teendője. A szolgáltatás népszerű, noha a megbízhatóságával kapcsolatban kételyeket ébreszthetne az, hogy némelyik gyógyszer több célra is felhasználható, például egyes vegyületek migrén vagy hőhullámok ellen is alkalmazhatók, de depresszió ellen is hatásosak. Az utóbbi az üzleti biztosítók szempontjából jelentős kockázat-növelő tényezőnek számít, az előbbiek nem.[96]
Nem is olyan meglepő tehát, hogy egyre nagyobb az érdeklődés és igény a fent említett (nem feltétlenül etnikai adatokra épülő, de módszertani hatékonyságuk tekintetében hasonlóan megkérdőjelezhető) adatbányászatra épülő rendészeti eljárások iránt is. Az alapelv az, hogy minél több adat birtokába kerülnek a különböző rendészeti szervek (nemzetbiztonság, bevándorlási hatóság, rendőrség, adóhatóság), annál nagyobb az esély arra, hogy egy megfelelő szűrő és feldolgozó program segítségével olyan összefüggésekre derül fény, amely nemcsak a jogsértések felderítésében, de megelőzésében is fontos szerepet kaphat. Az információs technológia elképesztő ütemű fejlődése pedig beláthatatlan távlatokat nyit meg - az IT cégek számára pedig jelentős profitot és erős piacot teremt.
Gondoljunk csak bele, egy digitalizált utas-nyilvántartási rendszer mellett, ha egy valamilyen okból korábban gyanúsnak megjelölt utas belépésre jelentkezik egy légitársaság termináljánál, a rendszer az összes korábbi határátkelését, korábbi járatokon vele együtt utazó személyeket, a jegy-
- 383/384 -
vásárlással kapcsolatos információkat - esetleg egyéb rendszerekkel összekapcsolva telefonbeszélgetéseit, televíziós csatornapreferenciáit, könyvtári kölcsönzéseit, az általa látogatott honlapokat: mindent megmutathat.
Úgy tűnik, hogy a biometrikus adatrögzítés és az összekapcsolható adatbázisok mesmerizáló lehetőségei maguk alá gyűrik a politikai döntéshozókat - és a közvéleményt is.[97] Kevesen hallják meg ugyanis azokat a hangokat, amelyek a rendészeti célra igénybe vett információs technológia phaják-énekének veszélyeiről szólnak. Kevés szó esik a technológia hiányosságairól: a biometrikus adatok felismerése során sok a hamis pozitív és a hamis negatív; nem világos, hogy ki viseli a felelősséget a rendszer meghibásodásáért, nem ismert az IT-rendszerek teherbírása és időtállósága; gyakori az adatokkal való visszaélés, a személyiség lopás ("identity theft"), nehezen ítélhető meg a hálózatok biztonsága, a rendszerek összekapcsolhatóságának veszélye, stb. Vegyünk néhány példát ezekre!
Amerikában egy 2004-es jelentés szerint 42 szövetségi szerv 122 adatbányászati rendszert alkalmazott; 36-ot a privátszféra adatszolgáltatása alapján működtetett; 46 rendszer átjárható egyéb szövetségi szervek számára; ebből 14 a terroristák felkutatását szolgálja, 15 pedig egyéb bűnüldözési céllal működik. A számok lenyűgözőek. Például az ujjnyomatokat tartalmazó Automated Fingerprint Identification Service (IAFIS) 51 millió adatot tartalmaz,[98] de a társadalombiztosítási rendszer (Social Security Administration) 441 millió személy adatait tárolja.[99] Egy 2006-os vizsgálat szerint ugyanakkor például az utóbbi adatbázis 4,1%-a (ez 17,8 millió tételt jelent) hibás volt a név, születési idő, vagy az állampolgárság tekintetében.[100] Az ok sokszor igen prózai: az emberek, mondjuk házasságkötést követően megváltoztatják a nevüket (az USA-ban évi 2,3 millióan kötnek házasságot és 1,1 millióan válnak el), egy embernek több címe lehet (állandó, ideiglenes, stb. Amerikában 1998-ban 6 millió embernek volt pl. nyaralója), vagy egyszerűen több embernek azonos a neve és ezt a
- 384/385 -
rendszer képtelen kezelni.[101] Ráadásul a szövetségi posta szerint évente 43 millió amerikai, a lakosság 17%-a költözik el. Mennyire lehet tehát hatékony egy ilyen rendszer? Egy 2007-es felmérés szerint az élenjáró marketing cégek esetében 2,24 és 2,15 százalékban jelentkezik ügyfél a targeting és direct mail hirdetésekre.[102] Mindez abból a sokmillió potenciális ügyfél közül, akik - ellenétben a terroristákkal - nem rejtőzködnek, könnyen elérhetőek. Ráadásul egy hatékony adatbányászati rendszer működtetéséhez sok ismert eset (a kereskedelmi marketing esetén ismert ügyfél) kellene, szerencsére a terrorizmus esetében erről sem beszélhetünk.
Jeff Jonas, az IBM vezető kutatója szerint az adatbányászat technikailag nem hatékony a terrorizmus elleni harcban[103], ugyanis nem általában több, hanem több hasznos információra lenne szükség. A terrorristavadászat egyébként is olyan, mint egy tűt keresni a szénakazalban, és a sok-sok adat lehet, hogy csak még több szénát jelent. (A telefonbeszélgetések formáit időtartamát, helyét vizsgáló programok eredményeit például több száz, ily módon más tevékenységtől elvont FBI-ügynök vizsgálja - egyelőre igencsak kétséges eredménnyel.[104])
Az eredetileg piaci, kereskedelmi célra gyűjtött adatok rendészeti felhasználhatóságáról sem részletes vizsgálatok, sem viták nem folynak. Amikor egy mobilszolgáltató, vagy más piaci szereplő nyilvántartást vezet az ügyfélről és rögzít valamilyen adatot, a saját szempontjaira figyelemmel teszi azt, és egyáltalán nem biztos, hogy ha (akár kógens, akár diszpozitív formában) ez az adat rendészeti célokra kerül felhasználásra, az megfelelő és alkalmazható lesz. Egy az ügyféllel telefonon vagy e-mailen kapcsolatot tartó cég számára nem jelent gondot, ha a rendszerben például egy elírás miatt hibásan szerepel az illető neve vagy személyi száma; súlyos következményei lehetnek ugyanakkor, ha mindez egy nemzetbiztonsági eljárás során jelentkezik. Sokszor ennek ellenére azt látjuk, hogy a hatékonyság és a kiszervezés eredeti logikáját megtörve nem (csak) akkor fordulnak a privátszférához, ha az olcsóbban vagy jobban tud egy-egy állami feladatot ellátni, és nem (csak) akkor írnak elő adatszolgáltatási vagy együttműködési kötelezettségeket, ha ezt valamilyen konkrétan meghatá-
- 385/386 -
rozott bűnmegelőzési vagy nemzetbiztonsági cél indokolja, hanem e követelményeket éppen hogy a magánszektor egyes szereplőinek tevékenységéhez, azok szolgáltatásaihoz igazítják. A PNR vitában az Európai Alapjogi Ügynökség és az Európai Parlament például egyaránt felhívta a figyelmet arra,[105] hogy pusztán azon az alapon is születnek szabályozási koncepciók, hogy rendelkezésre állnak kereskedelmi célzattal gyűjtött adatbázisok, azaz a privátszféra rendelkezik bizonyos forrásokkal, amelyeket akár fel is lehetne használni. Az EU PNR-rendszer például csak a légi táraságok meglévő adataira terjed ki, ilyen adatbázis hiányában a vízi és a szárazföldi közlekedést egyáltalán nem érinti - nemzetbiztonsági haszna tehát értelemszerűen korlátozott.
Márpedig a nemzetbiztonsági adatbányászat jelenlegi gyakorlata arra épül, hogy az adatok, különösen a könnyen beszerezhető adatok öncélú gyűjtése önmagában hasznos cél és éppen, hogy a banálisnak tűnő információk vezethetnek el a terroristákhoz, hiszen a privacy a terroristák legjobb barátja, és ha tudják, hogy figyeljük az internetet és a telefonbeszélgetéseket, akkor nem fognak azon kommunikálni.[106] A hatékonyság azonban erősen kérdéses. Igaz ugyan, hogy ahogy a terrorizmus is pszichológiai, lélektani értelemben is kifejti hatását ("ölj meg egyet és tarts rettegésben százat"), úgy a terrorellenes intézkedések hatékonyságát abban is mérhetjük, hogy megteremtik-e a biztonság érzetét, de mindez az adatbányászati eszközrendszerre nem vonatkozhat, hiszen annak lételeme a titkosság: nemigen tudunk-tudhatunk a működéséről.
Maradnak tehát a számok: elég hosszú időn keresztül New York-ban a hatóságok minden ok nélkül igazoltathattak a metrón, amely napi négymillió utast szállít.[107] Az egyenruhások látványának nyilván van visszatartó ereje, de kérdés mekkora: arányos, hasznos-e az intézkedés. A napi 1,8 millió amerikai légi utasnak,[108] ha csak 1%-a is hibásan, ok nélkül szerepel a tiltó, vagy kellemetlen zaklatást jelentő gyanúsított-listán, az 18 000 utast jelent, ami vajon nem túl magas ár a biztonsági rendszerért? Összehasonlításul: egy amerikai felmérés szerint a biztosítótársaságok és a bankok ügyfélminősítésének 25%-ában van olyan hiba ami alapján vé-
- 386/387 -
gül elutasítják a hitelkérelmet.[109] Talán nem is meglepő tehát, hogy amikor a Columbia Broadcasting System (CBS) 2006-ban megszerezte az 540 oldalas, 44 000 nevet tartalmazó repülési tilalmi ("no fly") listát, valamint a 75 000 nevet tartalmazó gyanusítotti listát, az újságírók megállapították, hogy hemzseg a hibáktól, azonkívül számos halott vagy éppen életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetését töltő elítélt szerepel rajta.
Michael Chertoff amerikai belbiztonsági miniszter szerint a nagy légitársaságok napi kilencezer téves találatot regisztrálnak a terrorista-gyanús személyeket tartalmazó listákon; nemegyszer az egyik legismertebb politikus, Edward Kennedy szenátor is áldozatul esett. Gyakran a szeptember 11-ei terrortámadás miatt rendszeresített légimarsallok sem juthattak fel a gépekre, de Afrikai Nemzeti Kongresszus-tagsága miatt a Nobel-békedíjas Nelson Mandela is szerepelt a listán. Ennek ellenére a 900 000 nevet tartalmazó amerikai lista folyamatosan bővül, nagyjából havi 20 000 névvel (szemben például a 2001 előtti mindössze 16 névvel.[110]) Ráadásul a kormány közlése szerint számos ismert terrorista neve nem is szerepel a listán, mert titkosan kezelik. Ehhez képest amikor egy amerikai publicista utánajárt, hogy mennyire hatékonyak a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után életbeléptetett amerikai reptérbiztonsági intézkedések, megállapította, hogy a repülőtársaságok csak a jegyvásárláskor ellenőrzik a terroristagyanús személyek listáját, így ha valaki lopott hitelkártyával vált jegyet, utána már a saját papírjaival és egy házilag hamisított beszállókártyával minden további nélkül feljuthat a fedélzetre.[111] Érdekes módon a listák hibájának orvoslását a kormányzat a légitársaságoktól és az utasoktól várja:[112] speciális, fizetős és további adatrögzítéssel járó szolgáltatásokat kínálva lehetőség nyílik a gördülékenyebb biztonsági ellenőrzésre.
- 387/388 -
A hatékonyság kapcsán fontos kérdés a technológia megbízhatósága is. 2008-ban például egy holland informatikus olyan rendszert hozott létre, amelynek segítségével követni lehet a Bluetooth-szal felszerelt berendezéseket: telefonokat, számítógépeket és GPS-eket. Kisvártatva további magánszemélyek bekapcsolódásával ebből egy az interneten elérhető amatőr mini kémrendszer alakult ki.[113] A Globusz.net így ír erről: "Ha valaki rákattint Alex van Es honlapjára, megállapíthatja például, hogy egy bizonyos novemberi délutánon 17 óra 42 perckor egy adott Nokia mobiltelefon - a honlapon megjelenik a modell és a Bluetooth azonosító kódja, néhány számot azonban x-szel helyettesítettek rajta - Apeldoornban a Hoofd és a Deventer utca sarkán volt található. Az elmúlt hónapokban Alex még 237 alkalommal észlelte ugyanazt a Nokiát Apeldoornban, mindig reggel 7 és 22 óra között. Ugyanazon a novemberi napon a honlap szerint a rendszer még 558 Blueetooth mozgását követte. Mindegyikük számára automatikusan azonnal külön weblapot hozott létre, egy interaktív Google térképpel, egy összesítő táblázattal és egy grafikonnal, amely órás bontásban tünteti fel a Bluetooth helyváltoztatásait. A rendszer egészét tízpercenként automatikusan frissítik. ... A Bluetooth-követés a legváltozatosabb lehetőségeket kínálja. Betörtek egy butikba, a rendszer előbb a bűnözők telefonjának Bluetooth-át rögzítette, majd a helyszínre érkező rendőrökét - a továbbiakban akár a bűnöző, akár a rendőr közeledését észlelni lehet, ha működik a Bluetooth-uk. Az egyik Bluetooth-követő elhatározta: külön megfigyelő programot ír amatőrök számára, ilyesfajta alkalmazásra. Alex egy ízben a parlamentben tett látogatást, és ott jutott eszébe, hogy ha magával hozta volna észlelőjét, számos újságíró és politikus Bluetooth-át is rögzíthette volna - este pedig elsétálhatott volna a prostituáltak negyedébe, megnézni, feltűnnek-e arrafelé ugyanazok a telefonok: az eredmény - mondja - bizonyára érdekelte volna az embereket. Egy autópálya-üzemeltető már felkérte, alkalmazza rendszerét a forgalom megfigyelésére: a mobiltelefonokat ugyanis könnyű követni, ha beszélnek rajtuk, de amikor nem, akkor a Bluetooth-megfigyelés hatásosabb. Alex nem kért pénzt a szolgáltatásért, örült, hogy tökéletesíthette rendszerét a 120 kilométer sebessséggel mozgó Bluetooth-ok követésére. Alex-szel vagy nélküle, a Bluetooth-követésre szép jövő vár, hiszen
- 388/389 -
becslések szerint ma az európaiak 15-20 százaléka tart magánál olyan mobiltelefont, amelyen a Bluetooth-t aktiválta."[114]
A digitális információs technológia sem annyira megbízható, mint gondolnánk. A személyiség lopás pénzügyi és érzelmi költségeiről egyre többet olvashatunk. 2006-ban Amerikában a digitális személyiséglopások kivizsgálásra létrehozott "Identity Theft Data Clearinghouse" 246 035 beadványt kapott, amellyel az első számú fogyasztóvédelmi panaszhivatallá vált.[115] Például a fent már említett számítógépes kémszoftverek, az ún. spyware-ek ellen szinte semmiféle védelme nincs a felhasználónak: ellophatják a felhasználók banki kódjait, személyes adatait (például a gépben tárolt személyi igazolvány számát, bankszámla számát); segítségével megcsapolhatók a bankszámlák, hamis leveleket küldhetnek vagy éppenséggel a felhasználók egész személyiségét is ellophatják. Az Egyesült Államokban, csak az egészségügy területén több mint 500 000 olyan esetet regisztráltak, amikor valaki egy másik ember nevében kapott egészségügyi ellátást.[116] Nem csak az fordul elő, hogy 100 000 dolláros kezelésekről kapnak emberek számlát, vagy hogy valaki, aki évek óta nem szült, egyszer csak értesítést kap arról, hogy drogpozitív újszülöttet hozott világra,[117] de akár emberéletekbe is kerülhetnek az eltérő vércsoportról vagy másokon elvégzett műtétekről szóló hamis, meghamisított adatok.
Amellett, hogy az információs komunnikációval szoros kapcsolatban álló biometrikus technológiai piac Amerikában 2005 és 2006 között 47%-kal nőtt, 1,5 milliárd dollárról 2,2-re,[118] egyre szaporodnak a technológiával kapcsolatos kérdőjelek is. 2002-ben Tsutomu Matsumoto, a Yokohama Egyetem matematikusa például sikeresen bolonddá tett egy ujjnyomat-olvasót egy gumimaciból készült hamis ujjal, a West Virginia Egyetem Biomedical Signal Analyis laboratóriumának kutatói pedig 40-94%-os eredményességgel ismételték meg ugyanezt gyurma, majd halott emberek ujjának felhasználásával készült hamisítványokkal.[119] Kritikusok arra
- 389/390 -
is felhívják a figyelmet, hogy a biometrikus adatból egyéb következtetés is levonható: az írisz-retina vizsgálatból a magas vérnyomás, terhesség, AIDS; az ujjnyomatból pedig a Down-kór és a mellrák is kimutatható.[120]
Komoly alapjogi problémát jelent emellett az is hogy a rendszerek könnyen összekapcsolhatóvá válhatnak: reflektálva a civil jogvédők tiltakozására, az Európai Parlamentben például nagy visszhangot és éles kritikát kapott az, az Egyesült Államokkal és Kanadával egyébként már (kicsit eltérő formában) működtetett EU utas-nyilvántartási (PNR) adataira tervezett szabályozás, amely például a légi közlekedősben részt vevő utasok számos adatát dolgozta volna fel. A PNR-adatok az utazásokkal, rendszerint repülésekkel kapcsolatosak, tartalmazzák többek között az útlevél adatait, a nevet, címet, telefonszámokat, utazási irodát, hitelkártyaszámot, a korábbi repülési menetrend-módosításokat, helyfoglalási szokásokat és egyéb adatokat. A vitában többször felhívták a figyelmet arra,[121] hogy a PNR könnyen összekapcsolhatóvá válik a különböző rendészeti adatbázisokkal (Frontex, Europol, Eurodac, VIS, SISI II) a rendőrség, a vámhatóság, vagy akár a polgári igazságszolgáltatás rendszereiben meglévő információkkal, ami az egyén teljes kiszolgáltatottságához vezethet.[122]
Összefoglalva fentieket: amellett, hogy közismert tény, hogy az alapjogok védelmére nem csak az állammal szemben van szükség, a rendészeti kiszervezés különböző új formái felhívják a figyelmet arra, hogy a "privát" és az "állami" közötti határvonal egyre inkább elmosódik. Ezáltal akár felülvizsgálatra is szorulhat az az általános nézet is, hogy jobban bízhatunk a privátszféra szereplőiben (különösen a feszes piaci logika és a mi fogyasztói bizalmunk alapján működő a szolgáltató szektorban), mint az állami, különösen a rendvédelmi szervekben.
Emellett az is megállapítható, hogy a privátszféra (legyen az piaci alapú, vagy hatósági kötelezés alapján ellátott) rendészeti szerepvállalásának hatékonysága több, a jelenleginél lényegesen kiterjedtebb vizsgálatot igényel. Egyrészt, értelemszerűen, jogpolitikai szempontból, másrészt azonban alapjogi irányból is, hiszen egy alapjogot korlátozó rendelkezés (és a fent bemutatott esetek mindegyikének van alapjogi relevanciája) alkotmányosságának megítéléséhez az ún. "szükségesség-arányosság"-tesztet
- 390/391 -
kell elvégezni, ahol mindkét elem feltételezi az intézkedés eredményeinek és társadalmi költségeinek felmérését. Az alapjog-korlátozás arányosságára vonatkozó követelmény alapján ugyanis az alapvető jog korlátozásakor a legitim cél elérése alkalmas legenyhébb eszközt kell választani, és az elérni kívánt cél fontosságának arányban kell állnia az alapjog-korlátozás súlyával.
Igaz, hogy ahogy a terrorizmus is pszichológiai, lélektani értelemben is kifejti hatását, úgy a terrorellenes intézkedések hatékonyságát a látszólagos biztonságérzet megteremtésének vonatkozásában is kell keresnünk. Csakhogy, és ez a helyzet sajátossága, a közvélemény a szabadságjogok korlátozása iránt tanúsított engedékenységét a jogalkotó és kormányzatok régi regulációs álmaik és vágyaik megvalósulására használják fel. Mégpedig úgy, hogy ugyan a folyamat áldozata a privátszféra lesz, de egyes piaci szereplők időközben tettestárssá is válhatnak. Ráadásul a hatásvizsgálatok és célszerűségi elvárások hiányában a jogalkotók és a politikai döntéshozók által alkalmazott eszközök és intézkedések (azok alkalmazhatóságára való tekintet nélkül) gyakran éppen a privátszféra szereplői által létrehozott különböző alapanyagok felhasználásával készülnek, ahol véletlenszerűen szinte bármi a bűn vagy a terrorizmus elleni harc és háború során bevethető fegyverré válik. Ez annak a veszélyét hordozza, hogy valamennyien egy olyan színházi előadás szereplőivé válunk, ahol - még ha nem is látjuk - körülvesznek bennünket azok a bizonyos pisztolyok, amelyek a darabban egyszer elkerülhetetlenül elsülnek.
* * *
by András László Pap
The author ionvestigates a unique feature of post 9/11 developement in law: the outsourcing of law enforcement, military and national security authorities and competences to private actors, along the attenuation of constitutional guarantees againts curtailing freedom and human rights - in exchange of more securit, a buzz -word for budgetary and policy demands that can easily
- 391/392 -
overrule long-standing constitutional and human right limits for government power. The author points to the fact, that ironically, the private sector falls both as a victim and a willingly cooperating perpetrator in this process: is is charged with carrying out a number tasks in control and surveillance, but this also makes a lucrative business opporutnity.■
- 392 -
JEGYZETEK
* A jelen tanulmány az OTKA 60756 projektum keretében készült. A szerző ezúton is köszönetet mond a projektum témavezetőjének, Földi András professzor úrnak a jelen dolgozat elkészítéséhez adott értékes szakmai tanácsaiért
[1] Az írás a 2009 áprilisi konferenciára készített előadás anyaga, a tárgykörről ld. még PAP A. L.: Rendészeti hatékonyság-ellenőrzés - különös tekintettel a terrorizmus elleni harcra. Rendészeti Szemle. 57. 2009/6. 50-60., PAP, A. L.: Introducing the "Efficacy" element into the "Liberty vs. Security" Dilemma. Fundamentum, Human Rights Quarterly, English Edition 12. 2008. 91-101.
[2] European Parliament Resolution of 20 November 2008 on the proposal for a Council framework decision on the use of Passanger Name Record (PNR) for law enforcement purposes, P6_TA)2008)0561, Para 6.
[3] Az ezen alfejezetben foglaltak bővebb kifejtésére ld: PAP A. L.: Közbiztonság magánkézben? A huszonegyedik századi rendészeti kiszervezés problematikája amerikai példák nyomán, Állam és Jogtudomány, XLVIII/2 (2007), 247-272.
[4] Amerikában az adóhatóság, az Internal Revenue Service kiszervezi az adóhátralékok beszedését és adósságbehajtó magáncégeket bíz meg a feladattal, úgy, hogy azok részesedést kapnak a befolyt pénzből. Ld. pl. http://www.irs.gov/businesses/small/article/0"id=155136,00.html (ellenőrizve 2008-12-23).
[5] Lucia Zedner rámutat arra, hogy bár most a rendőrség maga a megtestesült államhatalom, a rendvédelem jelképes monopóliuma is csak az utóbbi száz évet jellemezte, egyébként az mindig is a magánszféra és az állam közösen ellátott feladata volt és történetileg az egyéni felelősség és a közösségi önvédelem is fontos szerepet játszott a rendvédelmi (bűnüldözői és vádképviseleti) feladatok ellátásban. A céhek korát követően Angliában például a XVIII. században e célra évtizedekre szóló közös biztosítási szervezeteket hoztak létre. ZEDNER, L.: Policing before and after the police, British Journal of Criminology, January, 2006, 88-89.
[6] Ld. pl. SKALANSKY, D. A.: Private police and democracy, American Criminal Law Review, Winter 2006. 89.
[7] 2008 decemberében 121 757 és 102 093 aktív tagot számlált a kamara. Finszter Géza megjegyzi, hogy várakozáson felüli gyorsasággal és extenzitással fejlődött (ki) a magyar biztonsági piac. 1998-ban például kétezerhez közelített a vagyonvédelmi vállalkozások száma, ami közel 40 000 alkalmazottat jelentett, úgy hogy ezidőtájt Németországban mindössze 400 hasonló típusú vállalkozás működött. Ld. FINSZTER G.. Magánvállalkozások a biztonságért. Belügyi Szemle, 1998/12. 9.
[8] KORINEK L.: Bűnözési elméletek, Duna Palota és Kiadó, Budapest, 2006, 352-353.
[9] BANCROFT, A.: Roma and Gypsy Travellers in Europe. Modernity, Race, Space and Exclusion, Research in Migration and Ethnic Relations Series, Ashgate, 2005.
[10] A metazin (www.metazin.hu) 2006 augusztus 21-iki száma például arról számol be, hogy az Egyesült Királyságban a hatóságok "Anti-Social Behaviour Order" néven egy olyan új eszközt kaptak a kezükbe, amellyel megtilthatják például, hogy valaki olyan környéken tartózkodjék, ahol korábban bajt okozott. A parancs megszegése bűncselekmény. Ugyanitt olvashatunk arról, hogy az olaszországi Padovában egy három méter magas, fémlemezekből kialakított fallal vették körül a külvárosi, bevándorlók lakta Serenissima lakótelepet. A falakon megfigyelő kamerákat helyeztek el. Ki- és bejárni csak egy szigorúan ellenőrzött kapun lehet, ahol mindenkit megvizsgálnak, hogy nincs-e nála kábítószer vagy fegyver.
[11] Coloradóban pl. csak 2 dollárt. Uo. Ld. még. Sharon Dolovich, State punishment and private prisons, Duke Law Review, December, 2005.
[12] http://oregonstate.edu/instruct/anth484/minwage.html (ellenőrizve 2008-12-11).
[13] Ld. pl. http://www.gatago.com/uk/politics/drugs/3699137.html, (ellenőrizve 2008-09-17).
[14] Bár egyre inkább terjed, de általánosnak mégsem mondható a magán fenntartású bv-intézetben fogva tartottak kedvezményes szabadulásával kapcsolatos döntések kizárólagos állami (bírósági) hatáskörbe utalása.
[15] Ld.http://www.politicalaffairs.net/article/view/2024/1/124?PrintableVersion=enabled (ellenőrizve 2008-09-17).
[16] Az arányszám pl. Németországban 98, Olaszországban 92, Franciaországban 80, Dániában 61, Izlandon pedig 29, de világ országainak 58%-ában 150 alatt van. Ld. http://www.csdp.org/research/r234.pdf#search=%22prison%20population%20per%20100%2C00%22 (ellenőrzive: 2008-12-17).
[17] Ld. pl. ROSSON, T.: Harsh Justice: Criminal Punishment and the Widening Divide between America and Europe, by James Q. Whitman, American Journal of Criminal Law, Spring, 2004.
[18] Persze mondjuk Kína és Észak-Korea hivatalos adataival kapcsolatban lehetnek fenntartásaink...
[19] DOLOVICH: i. m. 455.
[20] LdN.C. Aizenman, New High In U.S. Prison Numbers Growth Attributed To More Stringent Sentencing Laws, Washington Post, February 29, 2008, http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/story/2008/02/28/ST2008022803016.html (ellenőrzive: 2008-12-24)
[21] Ld. még TEICHMAN, D.: The Market for Criminal Justice: Federalism, Crime Control, and Jurisdictional Competition, Michigan Law Review, June 2005.
[22] SCHMITT, E.: Report details shooting by drunken Blackwater worker, The New York Times, October 2, 2007, Maureen Dowd, Sinking in a swamp full of Blackwater, The New York Times, October 3, 2007. A céghez kötődik még egy legalább 17 iraki halálát követelő, meglehetősen kaotikus, a zsoldos katonák felelősségét erősen felvető 2007 szeptemberi konfrontáció is. BRODER, J. M.: Chief of Blackwater defends his employees, The New York Times, October 3, 2007.
[23] Blackwater's rich contracts, The New York Times, October 3, 2007, Szerkesztőségi közlés.
[24] Broder, J.-Rosen, J.: Shootings by Blackwater exceed other firms in Iraq, NYT, September 27, 2007.
[25] Prince cége őrizhette az Irakot önálló kormánya megválasztásáig irányító átmeneti koalíciós hatóság fejét, Paul Bremert, de neki jutott a Szaddám Huszein megdöntése után kinevezett két amerikai nagykövet, John Negroponte és Zalmay Khalizad biztosítása is. A Blackwater emellett több mint kilencven kongresszusi delegációt védett Irakban. A vállalat egy húszgépes légiflotta és egy 2800 hektáros bázis tulajdonosa az észak-karolinai Moyockban, ahol leszerelt elitkatonákat képeznek tovább, őserdei okításra pedig megszerezte az amerikai haditengerészet által hátrahagyott Fülöp-szigeteki Subic Bay támaszpontot is. A Blackwaternek csaknem 2500 alkalmazottja szolgál a világ kilenc forró pontján, és 20 ezer tartalékosa vár újabb bevetésre. Két képviseleti irodája is van már Bagdadban, illetve Ammánban, de megjelent az amerikai piacon is: a New Orleanst romba döntő Katrina hurrikán pusztítása után emberei 950 dolláros napidíjért vettek részt a mentésben és a rendfenntartásban; összesen legalább 73 millió dollár értékben - írja POGÁR Demeter. In: Zsoldosbiznisz: Kiszervezett háború, HVG. 2007/21. szám.
[26] BRODER-ROSEN: i. m.
[27] Martha Minow, Outsorcing power: How privatizing military efforts challenges accountabiliy, professionalism, and democracy, Boston College Law Review, Septembe, 990., továbbá Heather Carney, Prosecuting the lawless: Human rights abuses and private military firms. George Washington Law Review, 129. lj..
[28] NAGAN, W. P.-HAMMER, C.: The rise of outsorcing in modern warfare: Sovreign power, private military actors, and the cosntitutive process, Symposium-Nation Building: A legal arcchitecture? Maine Law Review, 2008, 21. lj.
[29] MINOW: i. m. 992-993, 1011.
[30] VARGA: i. m. Az általános leszereléssel hatalmas mennyiségű fegyver is kiáramlott a nemzetközi piacra, a túlkínálat következtében például egy AK-47-es (kalasnyikov) ára Ugandában nem volt több egy csirke áránál, de Kenyában sem haladta meg egy kecske értékét... Uo. Ld. még Minow, M.: Outsorcing power: How privatizing military efforts challenges accountabiliy, professionalism, and democracy. Boston College Law Review, September 998-999.
[31] Ld. még CARNEY: i. m. 320.
[32] VARGA: i. m.
[33] SPYRO SPEROS, W.: Friend-of-a-friendly fire: A future tort issue of contractors on the battlefield, Public Contract Law Review, Winter 2006, 302-303.
[34] Egyes elemzők szerint hasonlóan problematikus a közbeszerzések nyilvántartásának, a költségvetés-tervezésének, vagy az egyes hírszerzési feladatok kiszervezésének gyakorlata is. Ld. pl. Minow: i. m., 1002-1003., továbbá VERKUIL, P. R.: Public law limitations on privatization of government functions. North Carolina Law Review, January 2006, 445.
[35] MINOW: i. m. 1003.
[36] VERKUIL: i. m. 445.
[37] Ehhez hozzájön még a kb. 900 000 postai alkalmazott. VERKUIL: i. m. 115. Lj.
[38] VERKUIL, 2. lj. A New York Times elemzői szerint óriási a kontraszt a "high tech" szolgáltatóipar és azon egyre inkább öregedő köztisztviselői állomány között, ahol kétszer annyi 55 év feletti munkavállalót találunk, mint 30 év alattit. Ld. Scott SHANE, S.- NIXON, R.: In: Washington, Contractors Take on Biggest Role Ever, New York Times, February 4, 2007.
[39] A 100 000-es létszámból kb. 20 000 katonai, 80 000 civil feladatot lát el. Christina M. Blyth: Minding the liability gap: American contractors, Iraq, and the outsorcnig of impunity, University of Miami Law Review, January 2008, 651. Ld. még MANDERNACH, Ch. J.: Warriors without law: embracing a spectrum of status for military actors, Appalachian Journal of Law, Winter, 2007, 153.
[40] SPYRO SPEROS: 302.
[41] ADDICOTT, J. F.: Contractors on the "battlefield": Providing adequate protection, anti-terrorism training, and personnel recovery from civilian contractors accompanying the military in combat and contigency operations, Houston Journal of International Law, Spring, 2006, 327-328.
[42] MANDERNACH: i. m.
[43] A kérdésről ld. még CARNEY, H.: Prosecuting the lawless: Human rights abuses and private military firms, George Washington Law Review, February, 2006.
[44] ADDICOTT: i. m. 334. 2.
[45] Ld. pl. MINOW: i. m. 1019.
[46] Ld. pl. CARNEY: i. m. 328-329.
[47] Erről bővebben ld. még ADDICOTT: i. m., illetve A kérdésről ld még: Rebecca Raffert VERNON, Battlefield contractors: Facing the tough issues, 33 Public Contract Law Review 2004.
[48] MINOW: i. m. 1005-1006.
[49] MINOW: i. m. 1011.
[50] Ld. Minow 1019-1020. Amerikában a közbeszerzési szolgáltatóipar egyfajta negyedik hatalmi ággá válhat, hiszen például a 2000-es év 207 milliárd dollárnyi értékű szerződése 2006-ra 400 milliárd dollárra nőtt - úgy hogy 2005-ben a szerződések mindössze 48 százalékát előzte meg teljes pályáztatás, szemben a 2001-es 79%-kal. Azzal együtt, hogy a különböző beszállítók nem feltétlenül a kínált szolgáltatásban a legjobbak, hanem lehet, hogy csak annak az állam számára történő értékesítésében: a húsz legnagyobb szolgáltató cég például 2000 óta 300 millió dollárt költött lobbytevékenységre és 23 milliót kampányhozzájárulásra. A legnagyobb szövetségi ügyfél, a magyar parlamenti képviselőkkel is kapcsolatban álló Lockheed Martin például 2000 óta 53 millió dollárt költött szövetségi lobbyzásra és hatmilliót kampány adományokra - igaz, az államtól több pénzt is kap, mint mondjuk az igazságügyi-, vagy az energiaügyi minisztérium. SHANE-NIXON: i. m.
[51] Bővebben Ld. pl. PAP A. L.: Tőzsde- és büntetőpolitika. Amerika az Enronkorban. Belügyi Szemle, 2002/9.
[52] A kérdésről bővebben ld.: PAP A. L.: Etnicitás és a terrorizmus elleni harc, Fundamentum 2005/3, 139-155., valamint PAP A. L.: Constitutional Ambiguities Regarding Anti-Terrorist Financial Enforcement Measures- The Case of Hungary, Acta Juridica Hungarica, 47, No. 4, pp. 405-425 (2006)
[53] Egy IMF jelentésre hivatkozva az amerikai kongresszus becslése szerint a pénzmosás a világgazdaság GDP-jének 2%-át, kb. 600 milliárd dollárt tesz ki. Nicole Healy: The impact of September 11th on anti-money laundering efforts, and European Union and Commonwealth gatekeeper initiatives. International Lawyer, Summer, 2002, 735. Megint csak az amerikai konresszus becslése szerint, a pénzmosás a világ harmadik legnagyobb iparága, 5000 milliárd és 1 billó dollár közötti összegre becsülik. GOUVIN, E. Bringing out the big guns: the usa patriot act, money laundering, and the war on terrorism, Baylor Law Review, Fall 2003, 70. lábjegyzet.
[54] Ilyen szabályok mellett például az Afrikai Nemzeti Kongresszus támogatása is törvényellenes lett volna az 1980-as évek Amerikájában. Uo.
[55] Uo. 10-11.
[56] Uo. 28.
[57] A szabad mozgás és tartózkodás jogával rendelkező személyek beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi I. törvény 65. és 69. §-ai. "
[58] Lásd még az 1985. június 14-i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény 26. cikkében foglalt rendelkezések kiegészítéséről szóló, 2001. június 28-i 2001/51/EK tanácsi irányelv előírásait. Az irányelv célja, hogy az illegális bevándorlással szembeni eredményes küzdelem érdekében valamennyi tagállam rendelkezéseket hozzon fuvarozók azon kötelezettségeiről, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az általuk a tagállamok területére szállított harmadik országbeli állampolgár rendelkezik-e a beutazáshoz vagy átutazáshoz érvényes úti okmánnyal. A légi vagy vízi úton, illetve menetrend szerint közlekedő járattal közúton személyszállítással foglalkozó fuvarozóknak a szállítást megelőzően meg kell bizonyosodniuk arról, hogy a harmadik országbeli állampolgár utas rendelkezik-e a beutazáshoz vagy átutazáshoz érvényes úti okmánnyal, illetve a törvényben meghatározott, a beutazáshoz szükséges egyéb engedéllyel. A személyszállítás jellegéből adódóan a vasúti fuvarozókat nem terheli ilyen jellegű kötelezettség - ennek megfelelően a közrendvédelmi bírsággal sem sújthatóak -, azonban a visszaszállítási kötelezettség rájuk is vonatkozik. Hasonló szabályokat tartalmaz az 1971. évi 25 tvr.-rel kihirdetett polgári repülésről szóló 1944-es chicagói egyezmény (különösen annak 1990-ben hatályba lépett 9. függeléke).
[59] TÓTH J.: Átlépés a határon és a szállító társaságok felelőssége. Acta Humana, 1997. No. 27., 53-54.
[60] Uo.
[61] TÓTH J.: Mit ér az útlevél, ha magyar? (A kiutazás szabadságától a hazatérés alapjogáig). Amaro Drom, 2000/január, 21-22.
[62] http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=0/Sajtokozlemenyek&dok=20081208_ABI_1 (ellenőrizve 2008-12-27)
[63] CSÍK R.: A gyártók kötelesek tájékoztatni a vevőket, ha termékeik jelentenek a szokásainkról - Hogyan harcoljunk a spyware-ek ellen. http://abiweb.obh.hu/abi/index.php?menu=mediaszemle/archivum/2005/11/07&dok=9131 (ellenőrizve 2008-12-27)
[64] Ld. MICHAELS, J. D.: All the resident spies: private-public intelligence partnerships int he war on terror, California Law Review, August 2008 (90 Cal. L. Rev. 901), 927-929.
[65] MICHAELS: i. m. 910. o. és 25. lj.
[66] CATE, F. H.: Government data mining: the need for a legal framework. Harvard Civil Rights-Civil Liberties Law Review, Summer 2008 (43 Harv.C.R.-C.L. L. Rev. 435), 449.
[67]MICHAELS: i. m. 912-913.
[68] Hasonlóan járt el a 8000 pénzintézetet tömörítő, napi 13,4 millió pénzügyi tranzakciót bonyolító SWIFT (Society for Worldwide Interbank Telecommunications), amely a belga intézmény tagszervezeteinek tiltakozása és az európai adatvédelmi biztos vizsgálata ellenére egy közigazgatási (tehát nem bírósági) idézés, az ún. National Security Letter alapján minden adatot az amerikai hatóságok rendelkezésére bocsát. Ld. Cate, 447., továbbá MICHAELS: i. m. 916-917.
[69] MICHAELS: i. m. 915.
[70] SLOBOGIN, Ch.: Government data mining and the fourth amendment, Univeristy of Chicago Law Review, Winter 2008, Symposium: Surveillance, 320-321.
[71] A ChiocePoint már 2001 szeptember 11-e előtt is 40,000 keresést végzett havonta a szövetségi nyomozóhatóságoknak.
[72] Brian Braiker: Living in the Clouds Is computer software becoming obsolete?, Newsweek Web Exclusive, June 10, 2008, http://www.newsweek.com/id/140864, Adatvédelem az adatparkokban, Metazin 2008. július 5., http://www.metazin.hu/node/1378
[73] MICHAELS: i. m. 936.
[74] Ld. pl. BRANDL, S.: Back to the future: The implications of September 11, 2001 on law enforcement practice and policy, Ohio State Journal of Criminal Law, Fall, 2003, illetve OSLER, M.: Capone and Bin Laden: The failure of government at the cusp of war and crime, Baylor Law Review, Spring 2003.
[75] ROSEN, J.: Google's Gatekeepers, The New york Times, November 30, 2008.
[76] More Privacy Online, New York Times, December 24, 2008.
[77] CATE: i. m. 484.
[78] GOUVIN, E.: Bringing out the big guns: the usa patriot act, money laundering, and the war on terrorism, Baylor Law Review, Fall 2003. 975.
[79] Mindezek figyelembe vételével elképzelhető, hogy talán a privát börtönök költséghatékonysága sem olyan evidens, de az áttekinthetőség hiánya és az össztársadalmi hatások (pl. civil halottak, közpénzen képzett konzultánsok, korrupció) miatt tulajdonképpen nem is tudjuk bizonyítani azt sem, hogy valóban olcsóbb és hatékonyabb-e a katonai feladatok kiszervezése. Ld. Andrew Koppelman, Drug Policy and the Liberal Self, Northwestern University Law Review, Special Issue 2006. Ld. pl. KOPPELMAN, A.: Drug Policy and the Liberal Self. Northwestern University Law Review, Special Issue 2006. A kérdésről ld. még: WHITE, A. A.: Rule of Law and the Limits of Sovereignty: The Private Prison in Jurisprudential Perspective, 38 American Criminal. Law. Reveiw 111, 112, 112 n.2 (2001), POZEN, D. E.: Managing a Correctional Marketplace: Prison Privatization in the United States and the United Kingdom, 19 J. L. & Pol. 253 (2003); ROBBINS, I. P.: Privatization of Corrections: Defining the Issues, 40 Vanderbilt Law Review 813 (1987), Ira ROBBINS, P.: The Legal Dimensions of Private Incarceration, 38 Am. U. L. Rev. 531 (1988), SAVAS, E. V.: Privatization and Prisons, 40 Vand. L. Rev. 889 (1987); DUNHAM, D. W.: Note, Inmates' Rights and the Privatization of Prisons, 86 Colum. L. Rev. 1475 (1986); EVANS, B. B.: Note, Private Prisons, 36 Emory Law Journal 253 (1987); GENTRY, J. Th.: Note, The Panopticon Revisited: The Problem of Monitoring Private Prisons, 96 Yale Law Journal 353 (1986).
[80] GREEN, D. A.: Public opinion versus public judgment about crime. Correcting the ‘Comedy of Errors', British Journal of Criminology, January, 2006, 138-139.
[81] Roots, R.: Are Cops Constitutional? Seton Hall Constitutional Law Journal, Summer 2001, 711-712.
[82] CHADEE, D.-AUSTEN, L.-DITTON, J.: The Relationship Between Likelihood and Fear of Criminal Victimization, British Journal of Criminology, January, 2007, 133-135.
[83] SOLOVE, D. J.: Data mining and the security-liberty debate, Univeristy of Chicago Law Review, Winter 2008, Symposium: Surveillance, 351.
[84] Dolan, P.-Peasgood, T.: Estimating the Economic and Social Costs of the Fear of Crime, British Journal of Criminology, January, 2007, 123-124.
[85] ANDERSON, D. A.: The Aggregate Burden of Crime, 42 J.L. & Econ. 611, 623-24 (1999).
[86] MIKOS, R. A.: "Eggshell" Victims, Private Precautions, and the Societal benefits of shifting crime, Michigan Law Review, November, 2006, 308. 309, 315, 319.
[87] Ld. pl. BECTON, Ch. L.: The drug courier profile: 'all seems infected that th' infected spy, as all looks yellow to the jaundic'd eye. North Carolina Law Review, March, 1998, KADISH, M.: The drug courier profile: in planes, trains, and automobiles; and now in the jury box, American University Law Review, February, 1997.
[88] Korábban, 1999. február 28-án, miután Carl Williams ezredes, a New Jersey-i rendőrség szuperintendánsa összefüggésbe hozta az elkövetők etnikai hovatartozását a kábítószerpiacon elfoglalt helyükkel; az amfetamint elsősorban a fehér motorosok, a heroint pedig a jamaikaiakkal párosítva, és már át is vehette felmondólevelét Christine Todd Whitman (a rossz nyelvek szerint a szövetségi szenátus felé kacsingató) kormányzótól. Ez nagyjából egybe esett a fent ismertetett statisztikák bírósági eljárások során, a hivatalos peranyag részeként történő nyilvános tárgyalásához. Ld. GROSS, S. R.-LIVINGSTON, D.: Racial Profiling Under Attack, Columbia Law Review, June 2002, 1422.
[89] HARRIS, D. A.: Using Race as a Factor in Assessing the Reasonableness of Fourth Amendment Activity: Description Yes; Prediction, No, Mississipi Law Journal Special Edition 2003, 426.
[90] Ld. pl. CUÉLLAR, M.-F.: Choosing Anti-Terror Targets by National Origin and Race, Harvard Latino Law Review, Spring 2003.
[91] Gondoljunk csak bele, Yigal Amir, Yizchak Rabin gyilkosa semmilyen merénylő-profilra nem került volna fel, ahogy az első kereskedelmi repülőgép felrobbantója sem, annak felbujtója ugyanis 1949-ben egy a férjét a sírba kívánó feleség volt. Gregory Nojeim, Aviation Security Profiling and Passangers' Civil Liberties, Air and Space Lawyer, Summer, 1998, 5.
[92]A kilencvenes években nagyon sok hatékonysági (és politikai) kritika érte az amerikai szövetségi vámhatóságot, amely (kriminálstatisztikai adatokra támaszkodva) elsősorban fekete női drogfutárokat ellenőrzött. 1998-ban Raymond Kelly, New York egykori rendőrfőkapitánya került a szervezet élére, aki megszűntette a faji és nemi alapú profilt és visszatért az utasmegfigyelés hagyományos technikájához, amellyel 70%-kal lecsökkentette a személyi intézkedések számát, viszont azt 10-25%-kal sikeresebbé tette. (A hatékonyság növelésének mértékével kapcsolatos adatok eltérnek.) Ld. pl. DAVIES, Sh.: Reflections on the Criminal Justice Sytem after September 11, 2001, Ohio State Journal of Criminal Law, Fall, 2003, 63.; Leonard Baynes, Racial Profiling, September 11th and the Media. A Critical Race Theory Analysis, Virginia Sports and Entertainment Law Journal, Winter 2002. 12-13., illetve RAMIREZ, D.-HOOPES, J.-Tara Lai Quinlan: Defining Racial Profiling in a Post-September 11 World, American Criminal Law Review, Summer, 2003, 1213.
[93] Ld. például a lackawanai terrorista csoport leleplezését, ahol a helyi mozlim közösség soraiból érkezett lakossági bejelentés alapján indult az eljárás. HARRIS, D. A.: New Risks; New Tactics: An Assessment of the Re-Assessment of Racial Profiling in the Wake of September 11, 2001, Utah Law Review, 2004, 933.
[94] Megejtően bájos az, ahogy ezt a jelenséget a magyar Nemzetbiztonsági Hivatal 2004-es évkönyvében megfogalmazza (a terroristák kapcsán): "Ezek az emberek szándékukat általában leplezik, magatartásuk - hogy csökkentsék a lebukás veszélyét - talán túlságosan is jogkövető jelleget ölthet." http://www.nbh.hu/evk2004/04-0041.htm (ellenőrizve: 2008-12-27).
[95] Ld. http://mail.google.com/mail/help/intl/hu/about_privacy.html (ellenőrizve 2008 december 26).
[96] Ellen Nakashima: Prescription Data Used To Assess Consumers Records Aid Insurers but Prompt Privacy Concerns, Washington Post, August 4, 2008; Róka a tyúkólban, Metazin, 2008. szeptember 28., http://www.metazin.hu/node/1475
[97] Bővebben ld: LODGE, J.: Trends in Biometrics, Directorate-General Internal Policies, Policy Department C, Citizens Rights and Constitutional Affairs, Briefing Paper, 4 December 2006.
[98] CATE: i. m. 443.
[99] CATE: i. m. 439.
[100] CATE: i. m. 469.
[101] CATE: i. m. 470.
[102] CATE: i. m. 473
[103] CATE: i. m. 476
[104] KREYKES, B. D.: Data mining and counter-terrorism: the use of telephone records as an investigatory tool in the "war on terror", A Journal for Law and Policy for the Information Society, Summer, 2008. 449-450.
[105] European Parliament Resolution of 20 November 2008 on the proposal for a Council framewrok decision ont he use of Passanger Name Record (PNR) for law enforcement purposes, P6_TA)2008)0561, Para 6.
[106] Ld. pl. POSNER, R. A.: Privacy, surveillance, and law. Univeristy of Chicago Law Review, Winter 2008, Symposium: Surveillance.
[107] SOLOVE: 347-348.
[108] SOLOVE: 353.
[109] SLOBOGIN, Ch.: Government data mining and the fourth amendment, Univeristy of Chicago Law Review, Winter 2008, Symposium: Surveillance, 324. o.
[110] FISHER, J.: What price does society have to pay for security? A look at the aviation watch lists, Willamette Law Review, Spring 2008, 608.
[111] GOLDBERG, J.: The Things He Carried, The Atlantic, November 2008, http://www.theatlantic.com/doc/200811/airport-security, Biztonsági bohózat, http://www.metazin.hu/node/1525
[112] We'll have to Check, Sir, The New York Times, May 15, 2008.
[113] Yves Eudes: Alex is watching you, Le Monde, 11 Novembre, 2008.
[114] Bluetooth-csapda: mindenki mindenkit lehallgathat, Újabb szög a magánszféra koporsóján, Globusz.net, http://www.globusz.net/node/1018
[115] CRADDUCK, L.-MCCULLAGH, A.: Identifying the identity thief: Is it time for a (smart) Australia card?, International Journal of Law and Information Technology, Summer, 2008, 138.
[116] Medical identity theft, Healthcare Registration, June, 2008, 1.
[117] Uo. 7.
[118] THIESSEN, P. R.: The real ID Act and biometric technology: a nightmare for citizens and the states that have to implement it, Journal on Telecommunications and High Technology Law, Spring 2008, 494.
[119] Uo. 116. lj..
[120] FISHER: i. m. 581-582.
[121] Ibid.
[122]Az alapjogi "költségeket" érintő hatástanulmány elmaradását hiányolja például az Európai Parlament a Bizottság által javasolt, az utasok egész testét átvilágító szkennerek bevezetésével kapcsolatban is RSP/2008/2651:23/10/2008-EP. O.
Lábjegyzetek:
[1] Pap András László, Habilitált egyetemi docens, tudományos főmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézet, 1014 Budapest, Országház u. 30., E-mail: pap@jog.mta.hu
Visszaugrás
