Létezik-e a házasság intézményét tekintve egységes, európai jogi kultúra, és erre alapozva létrehozható-e egy egységes, európai házassági jogrend? Mennyiben várható legalább részleges eredmény a jogharmonizációs törekvésektől a családjognak ezen a területén akkor, amikor az európai államalkotó nemzetek saját jogi kultúráját egymással összevetve, bár egyezések és hasonlóságok is szép számmal vannak, markáns különbségeket találunk? - kérdezi magától az olvasó, amikor Szeibert Orsolya érdekfeszítő új művének olvasásával végezve leteszi azt az asztalra.
A válaszadás - bár koránt sem egyszerű - akkor kísérelhető meg, ha ezeket az összetevőket és jelentőségük súlyát egymásra is tekintettel vesszük számba. Klasszikus könyvismertetés helyett ezért inkább reflektálásnak tekinthető az alábbi áttekintés, amit azonban több tényező is indokol. Egyrészt az az általánosan elfogadott felismerés, hogy a bármely jogegységesítési törekvés csakis akkor lehet sikeres, ha az előkészítők munkamódszerei között a jogtörténeti elemzés kellő súllyal kap helyet, ahogy ez a mérvadó európai magánjogi kódexek (Code Civil: 1804, OPTK: 1812, BGB: 1900, ZGB: 1911) mindegyikénél, sőt a magyar "kodifikálatlan kódex" (Mtj: 1928)[2] esetében is történt, bár e tervezet sikerét csak az igazolta, hogy törvényi elfogadás hiányában szokásjogként alkalmazták a gyakorlatban.
Másrészt Szeibert Orsolya maga sem elégedett meg azzal, hogy 260 oldalt kitevő könyvének négy fő szerkezeti egységét pár mondatos, sablonos történeti felvezetővel lássa el, hanem a házasság létrejöttéről szóló II. részből 10 oldalt, a házasság felbontásáról szóló VI. részből összességében 10 oldalt, a volt házastárs tartásáról szóló VIII. részből 1 oldalt, a házassági vagyonjogról szóló X. részből pedig ismét 10 oldalt szánt arra, hogy a fejlődési íveket legalábbis megrajzolja - a későbbi részek megértéséhez szükséges mértékre korlátozva magát. Ahogy a kötet célját, felépítését és munkamódszerét bemutató bevezetőben (I. rész) írta, "[…] a történeti áttekintés rávilágít arra, hogy a mai megoldások szorosan kötődnek a múltbeliekhez, s az azokkal való, akár részleges szakítás komoly gátja lehet az egységesebb európai családjognak."
Harmadrészt említhető, hogy a családjogi jogharmonizációt segítő Commission on European Family Law (a továbbiakban: CEFL) szakértői, akik a kutatásba bevont országokat képviselik, részletes, az adott jogterület történeti fejlődésére is kiterjedő elemzést végeznek, amely fontos szerepet tölt be a CEFL által készített, mintaként ajánlott elvek kidolgozásában. A könyv említett négy fő szerkezeti egységét (a kötelék létrejöttéről, illetve értelmezéséről, felbontásáról, a volt házastárs tartásáról és a házassági vagyonról szóló részeket) tekintve a történeti felvezetés után minden esetben a hatályos nemzeti szabályozások összehasonlító jogi elemzése, majd a CEFL adott területre vonatkozó elvei követik: a forrásszöveget Szeibert Orsolya saját fordításában közölte, majd részletes elemzésnek vetette alá. Ezek az elemzések pedig számomra pontosan azt igazolták, hogy rendkívül nehéz a javasolt elvek kidolgozásához common core-t, azaz a vizsgált jogrendszerekben alkalmazott közös megoldást találni, illetve dönteni arról, hogy a meglévő common core ellenére milyen más megoldás, azaz better law követése lenne kívánatos az egységesüléshez, hiszen ez a better law nyilvánvalóan nem egyezik a kutatásban részt vevő országok egy részének jogi tradíciójával és jelenlegi megoldásával.
Végezetül indokaim között szerepel az is, hogy a CEFL említett négy területet tárgyaló elveinek, a Model Family Code-nak (a továbbiakban: MFC), az Emberi Jogok Európai Egyezményének, az Európai Unió Alapjogi Chartájának és több rendelet vonatkozó cikkelyeinek mint forrásoknak, továbbá 182 szakirodalmi tételnek (ezek közül 12 német, 35 magyar, a többség pedig angol nyelvű), valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának és az Európai Unió Bíróságának joggyakorlatából mintegy két tucat jogesetnek a feldolgozásával megírt szakkönyv a szűk értelemben vett tényekkel foglalkozik. Szeibert Orsolya kétszer is említi, hogy a témát a házasság társadalmi megítélésében beállott változások, illetve az erkölcs oldaláról is meg lehet közelíteni, de ő nem ezt a célt, hanem az összehasonlító jogi elemzést tűzte
- 18/19 -
maga elé. Én azonban megtehetem, hogy megállapításait az eszmetörténet alakulására (is) tekintettel fogalmazzam meg. Lássuk tehát néhányat az európai jogi kultúrát alakító tényezők közül!
Kétséget kizáróan az Imperium Romanum volt az első állam, amely Európa akkor itt élő, leigázott népeinek, illetve törzseinek jogi kultúráját egyesítette azzal, hogy a római jogi kultúráját a család-házasság-nemiség tekintetében a polgárjog kiterjesztésével és az általános civilizatórikus hatás keretében közvetítette.
A polgárjog megadását a "szupranacionális állam" a leigázottak birodalmi integrációja érdekében alkalmazta. Ovidius szerint Róma és a birodalom határa "egy és ugyanaz" volt, a provinciák lakói ugyanis a kulturális sokszínűség ellenére is azonosulni tudtak a római életformával és a birodalom (szakrális) értékeivel. A lex Iulia de civitate i. e. 90-ben Itália, majd a constitutio Antoniniana i. sz. 212-ben némi kivétellel a birodalom minden szabad polgárára kiterjesztette a polgárjogot. Ezzel a matrimonium iuris civilis, a civiljogi házasság és a matrimonium iuris gentium, az idegenek házassága közötti határok fellazultak, míg eddig ez utóbbi házasságot Róma csak úgy ismerte el, mint amelyhez az érvényben hagyott helyi jogok szerinti joghatások fűződtek. A civiljogi házasság akkor jött létre, ha egy szabad férfi és egy szabad nő, azaz két különböző nemű személy, akik egymással szemben ius conubiummal rendelkeztek, azzal a szándékkal lépett életközösségre, hogy tartósan házasságban fognak élni (affectio maritalis). Érvényes házasságnak fogták fel a forma nélküli, de gyermeknemzés céljából (liberorum quaerundorum causa) megkezdett együttélést, bár a házasság létrejöttét a külvilág felé általában bizonyos szakrális tartalmú menyegzői szokásokkal demonstrálták. Ezzel függ össze, hogy a római gondolkodás a házasságot szentség jelleggel ruházta fel. Divini et humani iurisconsortiumnak, illetve omnis vitae consortiumnak tekintették, bár hangsúlyozni kell, hogy maga a matrimonium teljes egészében a civiljog részét képezte, azaz szekuláris jogintézmény volt. A manus a házassághoz többletjoghatásként[3] társulhatott, de már a XII táblás törvény is lehetőséget adott a conventio sine manu, a feleség feletti férji hatalom megszerzése nélküli házasságra. Ne feledjük azt sem, hogy a házasság, mivel a felek egyező akaratán alapult (consensus facit nuptias), a két feltétel, azaz a házassági akarat vagy a ius conubium elenyészésével jogi értelemben felbomlott. A kötelék felbontása tehát a felek autonómiájához tartozott, és bár a iusta causák köre időről-időre változott, ezt a hozzáállást a jogrend alapvetően megőrizte. Fontos vonás, hogy házastársa egyoldalú eltaszítására (repudium) mindkét félnek joga volt, és a köztársasági kor vége felé létrejött a közös akarattal történő bontás (divortium) is. Az elsőhöz, mely eredetileg abszolút jog volt, a köztársaság kora óta szükség volt iusta causára, a másodikhoz azonban nem. Bár az államvallásváltást (i. sz. 380) követően a keresztény császárok a repudiumot vallási elvekre hivatkozva korlátok közé szorították, a divortium továbbra is megengedett volt, és így a bontás szabadsága messze menően megmaradt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
