Dr. Gordon Neufeld Kanadában élő gyermekpszichológus. Gyermeknevelési problémáikkal kapcsolatban a számos országban működő Neufeld Intézetekben kaphatnak tanácsot a hozzá fordulók, melyek népszerűsége bizonyítja az általa kidolgozott elméleti koncepció és gyakorlati tanácsok működőképességét, létjogosultságát. Dr. Máté Gábor, magyar származású családorvos szintén Kanadában él. Magyarországon is megjelent művei - A test lázadása, Szétszórt elmék, A sóvárgás démona - a betegségek pszichoszomatikus hátterére és a környezeti hatásokkal fennálló kapcsolataira igyekszik rávilágítani. A szerzőpáros Magyarországon nemrég megjelent könyve (Libri Kiadó, 2014) a gyermeknevelés témakörét érinti fejlődés-lélektani megközelítésben, ugyanakkor szociológiai tárgyú is, hiszen központi témája a társadalomnak a gyermeki fejlődésre és a nevelésre meghatározó befolyással bíró, a szerzők által "kortárs-orientációnak" definiált jelensége.
A téma kapcsán a szerzők bemutatják, milyen körülmények vezettek odáig, hogy a nevelés feladata - amelyet hosszú évszázadokon, sőt évezredeken át a spontaneitás irányított, többnyire sikeresen - mára szinte az egyik leginkább embert próbáló küzdelemmé vált. Sok szülő tudna beszámolni arról, hogy gyermeke egy bizonyos életkort elérve (ami egyébként egyre alacsonyabban határozható meg) milyen hihetetlen mértékben képes barátságtalanná és elutasítóvá válni, hirtelen megközelíthetetlen és irányíthatatlan lesz. Ennek okát és megoldását aztán a szülő a piacon szinte végtelen számban fellelhető, a gyermeknevelés nehézségeire különböző válaszokat kínáló "szakkönyvekben" igyekszik megtalálni, általában sikertelenül. A probléma kulcsa ugyanis a kortárs-orientációban keresendő - vallja Neufeld, és a témát visszavezeti a fejlődéslélektanban már jó néhány évtizede kidolgozott kötődési szükségletelméletéhez.
A gyermek úgy születik, hogy kötődni akar, a kötődés pszichológiai értelemben ugyanúgy létszükséglete, mint biológiai értelemben a táplálkozás, a kötődés célpontja pedig természetesen elsősorban a szülő.
Amennyiben és ameddig a kötődő kapcsolat a szülő és a gyermek között fennáll, addig a nevelés is spontán működik, a fentebb vázolt akadályok eluralkodása nélkül. A kötődés igénye mellett azonban létezik egy másik, azzal szorosan összefüggő ösztön, az úgynevezett tájékozódási ösztön is, amely fizikai és lelki értelemben egyaránt jelen van az emberben. E két, velünk született emocionális igény mondhatni kéz a kézben járnak, ameddig ugyanis nem tanulunk meg önállóan tájékozódni a világban, nem tudjuk, kik vagyunk és mi a szerepünk, addig ösztönösen keresünk magunknak egy tájékozódási pontot, aki segíteni tud ebben, és aki nem más lesz, mint az a személy, akihez a leginkább kötődünk. És itt jelentkezik a kortársak szerepe: amint a gyermek a szülővel lévő kapcsolatában kötődési (és orientációs) űrt érez, megpróbálja azt helyettesíteni, jó esetben - a szerzők szerint - egy másik felnőttel, rosszabb és sokkal inkább jellemző esetben azonban más gyermekekkel, vagyis a kortársaival. Ennek oka pedig az, hogy az elmúlt évtizedek gazdasági, társadalmi és az ezeket kísérő kulturális változásainak hatására a gyermekek számára más gyermekek egyszerűen könnyebben elérhetővé váltak, mint a felnőttek, fizikai és lelki értelemben egyaránt.
Az említett változások a második világháborút követően indultak útjukra, és olyan rohamos léptékben zajlottak, hogy mára jelentős mértékben átalakították az emberi együttélések környezeti jellemzőit, a változás ütemével pedig a kultúra nemigen tudott lépést tartani. Gondolnunk kell itt a nők tömeges munkába állására, és arra, amit ez magával hozott: ma már többnyire kétkeresős családmodellek léteznek, a nők pedig a szülést követően gyakran igen hamar visszatérnek a munkájukhoz. A gyermekek így sok esetben túlságosan korán kerülnek különböző, nappali ellátást biztosító intézményekbe, ahol bár lehet, hogy magas szakmai szintű ellátást kapnak, a kötődési igényük mindenképpen hiányt szenved, hiszen a rájuk vigyázó gondozóknak, pedagógusoknak a figyelme sokuk között kell hogy osztódjon. De meg kell említeni a többgenerációs családi együttélések eltűnését és a társadalmi mobilitás növekedését is. Ezek eredményeként ugyanis a fiatalabb generációk földrajzilag távol kerülnek a család idősebb generációitól, megfosztva a gyermekeket attól, hogy a nagy-
- 53/54 -
szülőkkel vagy a rokonság más tagjaival szorosabb kapcsolatot alakíthassanak ki, amely adott esetben képes a különböző okokból ideiglenesen hiányzó, vagy részben kieső szülői szerepeket is pótolni. Ide lehet sorolni még a válások elszaporodását is, melyek következtében a gyermek általában kénytelen a mindennapos fizikai kapcsolat szintjén elszakadni valamelyik szülőjétől, gyakran pedig a szülők viszonya folytán lelki értelemben is választásra kényszerül. Gazdasági okai vannak ugyanakkor annak, hogy (különösen nagyvárosokban) olyan nagyméretű iskolák és magas létszámú osztályok működnek, ahol a gyermek pedagógussal való személyes kötődésének kiépítése szinte lehetetlen, de legalábbis alkalmatlan arra, hogy az ideje nagy részét a szüleitől távol töltő gyermek számára keletkezett kötődési űrt bármennyire is kitöltse. És természetesen nagy szerepe van mindezek folyományaként a hagyományos családi, kisközösségi és hitélet visszaszorulásának is. A korábban vertikálisan, azaz nemzedékről nemzedékre átörökített szokások és hagyományok mára nagyrészt eltűntek, helyükbe a fogyasztói szemléletmód elterjedése és a technikai változások révén - a szerzők szavaival élve - belépett a valódi értékeket nélkülöző, folytonosan változó, ezáltal átörökíthetetlen "instant kultúra".
Gyermekeinket tehát sokszor már egészen pici koruktól fogva kevés felnőtt, de sok gyermek veszi körül. A kevés felnőttnek kevés a figyelme, amit egyenként rájuk szánhat, így hát ők, hogy kötődési szükségleteiket kielégíthessék, egymás felé fordulnak. De vajon mi ezzel a probléma? Az, hogy az egymással versengő kötődések és orientációk általában nem képesek kiegyensúlyozottan egymás mellett létezni - állítja Neufeld, mivel a kötődések bipoláris jellegűek. Ez azt jelenti, hogy ha a gyermekben erősebbé válik a kortársak felé kiépített kötődés, mint a szülő felé, akkor a szülő ellen fordul, vagyis egy idő után szükségképpen elutasítóan, durván, engedetlenül és kezelhetetlenül fog vele szemben viselkedni. A szülővel való együttlétet, az életében eddig betöltött irányító szerepét egyszerre nem kívánatosnak éli meg, a szerzők megfogalmazása szerint egyszerűen "dobja a szülőt". Működésbe lép ugyanis az "ellenakarat" törvénye (melyet Otto Rank, osztrák pszichoanalitikus dolgozott ki korábban), és amelynek lényege, hogy az emberi természet velejárója a rá gyakorolt kényszertől való szabadulás ösztöne. Vagyis, amennyiben a gyermeknek olyan személy próbál parancsolni, akivel nem áll kötődő kapcsolatban - az általunk tárgyalt esetben a kötődési centrumból kiesett szülő -, akkor ő az irányításának következetesen ellenáll, minden lehetséges módszert felhasználva, a nyílt ellenszegüléstől a burkoltabb halogatási, elodázási taktikáig, vagy éppen az elviselhetetlenségig fajuló vitatkozásig, szóbeli csatákig. A szülő végső soron elveszíti természetes "nevelési hatalmát" a gyermek felett. E problémák megoldása - hangsúlyozza következetesen Neufeld -, nem a különböző nevelést segítő könyvekben fellelhető módszerek között keresendő, hanem a kötődési hatalom visszaszerzésében, a kortárskapcsolatoktól függővé vált gyermeknek a kortársaitól való "visszahódításában".
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
