A nemzetközi gazdasági kapcsolatok "közjogi" természetű kereteivel (feltételrendszerével) kapcsolatban a jogforrások kérdés nem vet fel sajátos, elméleti súlyú problémát. A kérdéskör - amint arra korábbi írásunkban utaltunk[1] - tartalmilag három jogág jogforrásainak szintetizálásában megragadható, amelyek közül kettő jut szerephez a "közjogi" természetű feltételrendszerben. A joganyag tartalmából adódóan a jogforrások között megtalálhatók a belső nemzeti jogok közigazgatási szabályai (pl. engedélyezési rendszer), valamint a nemzetközi jog szerződéses (WTO Egyezmény) és szokásjoga, (pl. a külföldi beruházások védelmével kapcsolatosan az ENSZ Közgyűlés 1803. számú határozata).
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok "magánjogi" természetű kereteire vonatkozó jogforrásokkal más a helyzet. Már a külföldi tulajdonjogának elvonása, a külföldi beruházások védelme is mutatta, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga valóban olyan komplex jogterület, amelyben a "közjogi" természetű feltételrendszer átmehet "magánjogiba" és viszont. Ebben a kérdéskörben egy külföldi beruházó természetes vagy jogi személy (vállalat) a fogadó állammal adott esetben beruházási szerződést köt, amelynek jogi minősítése nem egyszerű: erre utal a választottbíróságok azon törekvése, hogy a vállalkozást "korlátozottan nemzetközi jogi jogalannyá", a szerződést pedig "korlátozottan nemzetközi jogi szerződéssé" minősítsék át (ld. a külföldi beruházások védelme kapcsán a líbiai olajkoncesszió esetét). Tipikus határesetről van szó; a külföldi beruházások védelmének -"közjogi" és "magánjogi" természetű elemeket egyaránt alkalmazó, vegyítő - jogi eszköztára voltaképpen átvezet a "magánjogi" természetű feltételrendszerbe, egyben jelzi: a nemzetközi gazdasági kapcsolatok eme második nagy területe, feltételrendszere jogforrástanilag bonyolultabb, színesebb képet mutat.
A jogforrási rendszer vizsgálatánál abból kell kiindulni, hogy a "magánjogi" természetű feltételrendszer alapja a civilisztika, a polgári jog kötelmi jogi részének alapkategóriája: a magánautonómia. Ez a különféle polgári törvénykönyvekben a szerződési szabadság elvének rögzítésében nyer kifejezést; a gazdasági élet szereplőire fokozottan érvényes az, hogy maguk döntik el: kötnek-e egyáltalán, és ha igen, milyen tartalommal kötnek szerződést. A jogforrási rendszer bemutatásánál ezért a hangsúly a szerződési jogon van. Természetesen a "magánjogias" természetű keretek nem merülnek ki a szerződési jogban, mivel - mint említettük - a "magánjogi" természetű elem már a
- 358/359 -
külföldi tulajdon, a külföldi beruházások védelmének jogi eszköztárában megjelenik, mégpedig éppen nem - vagy nem kizárólag - szerződési jogi, hanem alapvetően dologi jogi - tulajdonjog-védelmi - kérdésként. A "magánjogi" természetű feltételrendszerbe tartozik továbbá a jogviták rendezése, különösen a nemzetközi választottbíráskodás is.
A "magánjogi" természetű feltételrendszer tehát egyrészt tágabb a nemzetközi szerződési jognál, ugyanakkor a nemzetközi szerződési jog ennek a "magánjogi" természetű joganyagnak kétségkívül túlnyomó részét teszi ki. A jogforrási rendszer bemutatásánál tehát alapvetően a felek szerződéses jogviszonyára alkalmazandó jogforrásokat kell számba venni.
A jogforrások bemutatásánál másrészt nem csupán ezek puszta felsorolása a fontos, hanem elsősorban arra kell magyarázatot adni, hogy az egyes szóba jövő jogforrások milyen sorrendben alkalmazandóak a felek szerződéses jogviszonyára. A jogforrások egyszerű felsorolása - a rangsor, az elsőbbség egyidejű tisztázása nélkül - homályban hagyná azt a rendkívül fontos kérdést, hogy adott jogforrás mikor jöhet alkalmazandóként egyáltalán szóba.
Nyilvánvaló egyfelől, pl. az, hogy a nemzetközi kollíziós magánjog kollíziós normái által alkalmazandónak rendelt jogrendszer (lex causae) diszpozitív szabályait a felek szerződése megelőzi: ez a diszpozitivítás voltaképpeni értelme.
A kollíziós normák alkalmazása szóba sem jön másfelől akkor, ha az adott jogviszonyt valamely jogegységesítés révén létrehozott egységes jogi szabályozás - nemzetközi jogi szerződés - rendezi: az egységes jogot tartalmazó nemzetközi szerződés a szerződő államok jogrendszerei tekintetében a jogrendszerek kollízióját (a nemzetközi kollíziót) kizárja, így a kollíziós probléma fel sem merül: a nemzetközi szerződés a belső nemzeti jogrendszer alkalmazását megelőzi. Ugyanígy harmadrészt nem alkalmazható a kollíziós norma utalása révén alkalmazandónak rendelt anyagi jog a felek szerződéses jogviszonyára akkor, ha éltek a kollíziós nemzetközi magánjog kötelmi jogának alapintézménye, az akarati autonómia által kínált lehetőséggel: a jogviszonyukra alkalmazandó jogot megválasztották (lex pro voluntate). A szerződés kikötései természetesen a választott, vagy az ennek híján alkalmazandó jog diszpozitív szabályait is megelőzik, a kógens normákkal viszont nem lehetnek ellentétesek.
A "magánjogi" természetű feltételrendszer jogforrási rendszere tehát tényleg bonyolult, a benne való eligazodás nem könnyű.
A jogforrási rendszer a fentiekre tekintettel három kérdés köré csoportosítva mutatható be:
- a szerződés,
- jogszabályok,
- jogszabálynak nem minősülő, ám a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban jogi relevanciával bíró jogforrások.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok kötelmi jogi tartalmú jogviszonyaiban az alapvető és elsődleges jogforrás a felek szerződése. A szerződés ebben az értelemben voltaképpen a feleknek jogszabályi felhatalmazáson alapuló - egyedi jogviszonyukra vonatkozó -"jogalkotói" aktusa, maguk alkotta "joga": a nemzeti kötelmi jogok diszpozitivítását kimondó jogszabályi rendelkezések hatalmazzák fel a feleket arra, hogy olyan tartalommal kössenek szerződést, amilyennel akarnak. A szerződés a felek jogviszonyában valódi "jogként" érvényesül: a kötelmi jogi szabályok diszpozitivítása "avatja" a szerződést elsődleges jogforrássá.
Meg kell ismételni: magától értetődő, hogy a magánautonómia nem vonatkozik a nemzetközi kollíziós magánjogi normák által alkalmazandónak rendelt jogrendszer (akár a lex causae, akár a lex pro voluntate) kógens szabályaira. A szerződés tartalma mindig e kógens szabályokkal együtt értendő, és csak e normák keretei között mozoghat, ezeknek nem mondhat ellent. A szerződés fölött állnak tehát legelsősorban az alkalmazandó jogrendszer kógens szabályai, és azok után következik a felek szerződése, mint a jogviszonyukra alkalmazandó jogforrás. A kógens normákra utalás átvezet a jogszabályok, mint jogforrások vizsgálatához.
A jogszabályok a jogforrási rendszer szempontjából két csoportba oszthatók: nemzetközi eredetű, és az egyes nemzeti jogrendszerek nemzeti eredetű, belső jogforrásaira.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok "magánjogi" természetű feltételrendszerében a nemzetközi eredetű jogforrások a jogegységesítés eredményeként jelennek meg. A nemzetközi szerződésbe foglalt egységes jog a szerződő államok megállapodása: a nemzetközi jog szerződési jogi részébe tartozik (onnan hasítja ki a szabályozás, a jogviszony gazdasági-üzleti tárgyára tekintettel a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga). Ezek a nemzetközi szerződések a szerződő államokat arra kötelezik, hogy a nemzetközi szerződést - ha ez belső alkotmányjoguk szerint szükséges - inkorporálják belső jogukba, iktassák be nemzeti jogrendszerükbe. A "magánjogi" természetű feltételrendszer körébe tartozó nemzetközi szerződések tartalma azonban - eltérően, pl. a "közjogi" természetű feltételrendszer körébe tartozó WTO-Egyezménytől - nem a szerződő álla-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
