A szerző, Sztancsik Veronika klinikai szakpszichológus, jelenleg pszichiátriai járóbeteg-ellátásban tevékenykedik Debrecenben. Éveken át oktatott a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának Pszichológiai Intézetében, kutatási területe a klinikai pszichológia, azon belül a mentális betegségek megbélyegzésének vizsgálata. Számtalan szakmai fórumon tartott előadást a témában, elmondhatjuk, szívügye a mentális betegségek miatt nyilvánvalóan elterjedt megbélyegzés elleni küzdelem.
A pszichológia, szociológia, szociálpszichológia területéhez tartozó művek sok esetben igen nehezen, többségében lassan olvasható és feldolgozható művek. Jelen esetben azonban egyértelműen kijelenthető, hogy a recenzió tárgyát képező könyv olvasmányos, könnyen értelmezhető, átlátható és a szakmán kívül álló, "hétköznapi" ember számára is hasznos információkat hordoz.
A mű jól tagolt. A bevezetést követően négy nagy fejezetet találunk, melyek mindegyike egyértelműen mutatja annak tartalmát. A szerző elsőként a szkizofréniát mint elmebetegséget, s az ehhez kapcsolódó "betegség"-szemléletet mutatja be, majd magára a megbélyegzés témájára tér át, amelyet három fejezetben is vizsgál. Előbb a megbélyegzést definiálja, majd annak ártalmait mutatja be, végül a megbélyegzés csökkenthetőségéről, s a témához kapcsolódó kutatásokról ír. A mű végén részletesen olvashatjuk a jelenség vizsgálatához kapcsolódó kérdőíveket is, melyek között találunk olyat, amit maga a szerző fordított le angol nyelvről magyarra. A recenzió további részében a szerző által használt fő fejezetcímek segítségével ismertetem a művet.
A mentális betegségek súlyosabb formái sajnálatos módon eléggé elterjedtek, egy kutatás szerint nagyságrendileg a lakosság 6%-át érinti az ezzel összefüggésben észlelhető negatív következmény. A lelki problémákkal küzdő személyek sok esetben elszigetelődnek, nehezen lépnek ki saját magányos ördögi körükből, nehezen kapnak szaksegítséget. A mindennapi élet, egy válás, más krízis hatványozottan megviseli az ember lelkét, sokszor a gyötrelmek olyan mértékűvé válnak, hogy akár az öngyilkosságig is eljut egy-egy érintett. Magyarországon ugyan csökkent az öngyilkosságok száma, azonban még mindig 2000 ember vet véget önként életének évente, ennek oka sok esetben az, hogy nem mernek, és nem tudnak segítséget kérni az emberek, ha mentális problémájuk van. Manapság még mindig tabu Magyarországon az, ha valaki pszichológushoz fordul problémáival.[2]
A szerző részletesen, közérthetően és érdekfeszítően mutatja be, hogy a különböző történelmi időkben mikor, hogyan viszonyultak a mentális betegségekhez. Példának hozom az alábbiakat: a középkorban "vallásos szemléletben a patológiás jelenségeket még mindig a sátáni befolyás bizonyítékának tekintették", vagy "Weyer volt, aki a XVI. században az elsők között lépett fel a boszorkányüldözésekkel szemben", a "XVII. században óriási elzáró intézményeket létesítettek, bitófákat, pellengéreket állítottak fel, föld alatti tömlöcöket alakítottak ki a betegek számára",[3] a "XIX. századi Angliában William Tuke, Amerikában Dorothea Dix lépett fel a morális gyógymód elterjesztéséért...".[4] A XX. században Freud és a pszichoanalitikus mozgalom, a humanisztikus lélektani irányzat, továbbá a pszichotrop gyógyszerek megjelenésével jelentős változások következtek be, sok embert hazaengedtek a gyógyintézetekből, akiknek mentális állapota jelentősen javult. A XX. század végén elterjedt a biopszichoszociális modell, ami azt jelenti, hogy a betegséget alakító tényezőknél a biológiai, társas és lélektani tényezőket is figyelembe kell venni. Ha valakit betegségtudattal látnak el, illetve bekerül egy betegszerepbe, az egyértelműen hatással van az egyén közösségben elfoglalt helyére, s mindez hatással lehet - sőt van - az érintett családjára is.[5]
A szkizofréniával élők másként tekintenek a világra, számukra más a valóság, többnyire zárkózottak, bizalmatlanok. A betegségnek számos, a társas kapcsolatok-
- 53/54 -
ra gyakorolt hatása ismert és nyilvánvaló. A világon a szkizofrénia előfordulási gyakorisága 0,3-0,7%.[6] Tünetei között fellelhető a téveszme, a hangulati üresség, a társas kapcsolatoktól visszahúzódás is. Amikor felmerül a betegség lehetősége és egyúttal a pszichiátriai szakrendelés felkeresésének szükségessége, akkor a betegek és családtagjaik igyekeznek ezt minél tovább elkerülni. Ebben szerepet játszik a betegszerep hárítása, a megbélyegzéstől való félelem is. Szkizofréniával élni ma Magyarországon rosszabb életminőséget jelent, mint bármely más betegség esetén. Ez a betegség általában serdülőkor végén, vagy fiatal felnőtt korban kezdődik. A betegség lefolyása szempontjából fontos az orvosi beavatkozás és a társadalmi, közösségi támogatás minősége és megjelenése egyaránt. A családi működésnél fontos szerep jut a szerző által bemutatott "double bind" (kettős kötés - ellentétes verbális és nonverbális kommunikáció), továbbá az "expressed emotions" (kifejezett érzelem milyensége és mennyisége szkizofrén családtag esetén) jelenségének is.[7]
A szkizofrénia jellemző tüneteinek bemutatása után a szerző áttér a megbélyegzés területére, ahogy írja: "van már elképzelésünk arról, mit is jelent szkizofréniával élni, vizsgáljuk meg közelebbről, hogyan kapcsolódik mindez a megbélyegzés mindennapi valóságához".[8] Stigma, ha címkéznek, sztereotipizálnak, elkülönítenek és diszkriminálóan viselkednek egy csoporttal, egyénnel szemben, írja a szerző. A laikusok sokszor felületesen megítélt információk alapján képesek ítélkezni, legtöbbször eltávolodnak az ilyen embertől, sokszor előfordul, hogy annak családjától is.
A szerző ezt követően a megbélyegzés témakörével foglalkozik, úgy véli "természetes tudásunk van arról, mi a megbélyegzés". Goffman szociológusként azt írta a stigmáról, hogy "egy olyan tulajdonított jellemező (attribútum), amely komolyan leértékel, hiteltelenít, szégyenletes a hordozója számára".[10] A stigma által egy korábban "normálisnak" tekintett emberről képesek vagyunk úgy gondolkodni, hogy a jövőben már nem értékes sem számunkra, sem a társadalom számára. A sztereotípia sokszor lehet a stigma magyarázata. A sztereotípia az emberi gondolkodás sajátja, gyors tájékozódást lehetővé tevő előfeltevés. A stigmák száma megszámlálhatatlan, s gyakorlatilag az élete során mindenki kap valamilyen stigmát. A stigma viszont nem csak negatív lehet, akad pozitív is közöttük. Stigma akkor alakul ki - véli a szerző -, amikor bizonyos attribúciós folyamatokon át nem kívánatos tulajdonságokkal ruházunk fel valakit, ami által leértékeljük őt. A stigmának hat dimenziója létezik, melyek a következők: elrejthetőség, lefutás, zavaró, esztétikusság, eredet, valamint veszélyesség.[11]
A mentális betegségek esetén az emberek nagyobb társas távolságot tartanak a betegektől, a betegeket hibáztatják azért, mert betegek, és veszélyesnek tarják őket. A kutatások arra jutottak, hogy minden mentális betegség más-más csoportba sorolható a stigmatizálás szempontjából. Link és Phelan úgy vélik, hogy akkor beszélünk stigmáról, ha együttesen megvalósul a címkézés, a sztereotipizálás, az elkülönítés, a státuszvesztés és a diszkrimináció.[12] A megbélyegzés lehet önstigma, illetve nyilvános stigma.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
