A jogi gondolkodás hagyományosan a fogalomképzésen alapul. A jogász arra tesz kísérletet, hogy definiáljon jelenségeket, a definíció segítségével struktúrákat képezzen, majd határozza meg ennek a struktúrának az ismérveit. A gyakorlatban ugyanakkor azt látjuk, hogy a fogalmak nem mindig állandók. A társadalmi változásoknak megfelelően az intézmények is folyamatosan alakulnak. Erre tekintettel rendszeresen felül kell vizsgálni, hogy a korábban képzett fogalmainkra alkotott definíció még mindig alkalmazható-e, illetve az intézmény még mindig ugyanúgy működik-e, ahogy azt a tankönyvi definíció tartalmazza.
A parlamentarizmus az alkotmányjog, az államszervezet egyik alapfogalma. Olyan kormányformát jelöl, amelyben a kormány politikai felelősséggel tartozik a parlamentnek, a kormány politikai okból leváltható. Jelen írás hipotézise, hogy a 21. századra a kormány és a parlament viszonya átalakult. Ennek alátámasztására a tanulmány első része általánosságban vizsgálja a parlamentarizmus alakulását, ennek keretében két tézist fogalmaz meg: egyfelől jelenleg nem a parlamentnek van kormánya, hanem a kormánynak parlamentje, másfelől a jogállamiság fogalmának alakulása folytán egyre több politikai döntés válik jogi (jogilag kötött) döntéssé. A tanulmány második része kifejezetten a magyar kormányzati rendszer alakulását veszi górcső alá, e tekintetben elemzi, hogy a kétharmados parlamenti többség hogyan hat a parlamentarizmusra.
A tanulmány nem kívánja értékelni, hogy e folyamatok helyesek-e, kívánatosak-e vagy épp ellenkezőleg, egy válságnak a tünetei. Ez a folyamat sem nem fejlődés, sem nem visszafejlődés, hanem pusztán a parlamentarizmus dinamikája.
Előfordulhat-e egy jó házasságban, hogy a házasfelek között nézeteltérés van, sőt talán vitatkoznak is? Különösebb szociológiai ismeretek nélkül is meg lehet válaszolni: természetesen. Az élet kisebb vagy nagyobb kérdéseiben az emberek véleménye különböző, így minden társas érintkezésben óhatatlanul előfordulnak konfliktusok. A jó házasság nem konfliktusmentes, hanem olyan, amiben a felek rendezik a konfliktust. De vajon ugyanolyan természetes-e, ha a konfliktusaikat mások előtt beszélik meg? Aligha, ilyen esetben a jelenlévők könnyen azt gondolhatják, hogy a családi szennyes kiteregetése azt jelzi, hogy a házasság válságban van.
Ha természetesnek tartjuk, hogy vannak konfliktusok, akkor miért rökönyödünk meg azon, ha ezt a házasfelek mások előtt tisztázzák? A válasz a bizalom.
- 159/160 -
A házastársak között fennálló bizalomból az következik, hogy mondanivalójuk csak a másikra tartozik, és ha külső szemlélő ebbe betekintést kap, azt gondolhatja, hogy a felek közötti bizalom sérült. A bizalomból következik, hogy a konfliktusokat "házon belül" kezelik.
A parlamentarizmus központi gondolata a parlament és a kormány közti bizalom. A házassági vitához hasonlóan a parlament és kormány közti nyilvános vita is a kívülállók (jelen esetben a társadalom) számára azt sejteti, hogy a kormányzás válságban van. A parlamentarizmus logikájához tehát hozzátartozik, hogy a kormány és a parlament közti nyilvános vita a válságnak a jele.
A parlamentarizmus kialakulása a 18. századig nyúlik vissza, amikor is megerősödött az a társadalmi-politikai igény, hogy az általánosan kötelező normák megalkotása a parlament kezében van (azaz: az uralkodó befolyása a törvényhozásra egyre csekélyebb), a törvényhozó hatalmon belül a népképviseleti elvű alsóház szerepe növekszik, és a rendi (születési előjogokon alapuló) felsőház érdemi szerepe csökken és hogy a választójog egyre inkább általános. Ezek a jelenségek (általános választójog, alsóház-dominanciájú parlament, parlament-dominanciájú törvényhozás) önmagukban nem jelentenek parlamentarizmust, de egy jól kivehető trendet határoztak meg. Ez a trend pedig azt célozta, hogy ne az (abszolút) monarchia, hanem a parlament hozza meg a törvényeket. Egy olyan kormányzási módszer víziója merült fel, amelyben az uralkodótól függetlenül hozza a törvényeket a népképviseleti parlament, és azokat az uralkodó által irányított végrehajtó hatalom alkalmazza az egyedi esetekre.[1]
Ebben a kormányzati modellben átalakul a parlament és a végrehajtó hatalom viszonya. Locke meghatározása szerint "a törvényhozó hatalom az a hatalom, amelynek joga van megszabni, hogyan használják fel az állam erejét a közösségnek és tagjainak megvédésére. De mivel rövid idő alatt megalkothatóak azok a törvények, amelyeket állandóan kell alkalmazni, és amelynek állandóan érvényben kell maradniuk, nincs szükség arra, hogy a törvényhozó szerv állandóan működésben legyen, nem lévén állandó tennivalója. [...] De mivel a törvényeknek, amelyeket egyszer, mégpedig rövid idő alatt megalkottak, állandó és maradandó érvényük van, állandóan alkalmazni kell és állandóan figyelembe kell venni őket; ennélfogva kell, hogy legyen egy állandóan működő hatalom, amely gondoskodik a megalkotott és továbbra is érvényben lévő törvények végrehajtásáról".[2] A parlamentarizmus tehát a 19. század elején az abszolút monarchia ellenpontja
- 160/161 -
volt, azaz egy olyan államszervezeti berendezkedés, ahol a törvényhozás a parlament kezében van. Ez a jelenség napjainkra minden kormányforma esetében bekövetkezett. A parlamentarizmus-abszolút monarchia ellentétpárnak a jelenlegi viszonyok között már nincs relevanciája; nem létezik olyan civilizált kormányzati rendszer, amely elvitatná a parlamenttől a törvények megalkotásának a jogát.
A parlamentarizmust jelenleg a prezidencializmussal van értelme szembeállítani, és azt vizsgálni, hogy milyen viszony van a törvényhozó és végrehajtó hatalmak között. Ennek megfelelően átalakult a parlamentarizmus jelentése is: olyan kormányformát jelöl, amelyben a törvényhozó hatalom politikai felelősségre vonhatja a kormányt. A parlamentarizmus eme formája a 20. század terméke.[3] A német parlamentarizmus a Bonni Alaptörvényhez kötődik: a második világháború szomorú tapasztalataiból kiindulva az alkotmányozó biztosítani kívánta, hogy a parlament minden körülmények között ellenőrizhesse a végrehajtó hatalmat. Innen származik a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye, amelynek következtében a parlament leválthatja a kormányt.
A bizalmi elvből az következik, hogy csak akkor alakítható kormány, ha a kormány parlamenti többséggel rendelkezik, és csak addig maradhat hivatalban, amíg ez a többség fennáll (többség hiányában a parlament elvileg el tudja mozdítani a kormányt). A kisebbségi kormányzás idegen a parlamentarizmus logikájától.
Ha a kormányt és a parlamentet ugyanaz a politikai erő irányítja, akkor a törvényalkotás motorjává a kormány válik. A kormány irányítani tudja a parlamentet: leegyszerűsítve az a javaslat válik törvénnyé, amelyet a kormány akar. Ritkán fordul elő a parlamenti képviselők "lázadása", hogy a kormánnyal szembe fordulnak, a már említett bizalmi elv miatt. Az ezzel ellentétes események (mint jelenleg az Egyesült Királyság parlamentjének és kormányának a viszonya a Brexit folyamatában) inkább tekinthetők szabályt erősítő kivételnek, mint tipikus jelenségnek, és ezek az esetek is a kormányzás válságát jelzik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
