Megrendelés

Horváth Bence Dániel[1]: A váltójog aktuális kérdései az új váltótörvény tükrében (Fontes, 2017/4., 35-42. o.)

1. A váltóról általában, történeti áttekintés

1.1. Bevezetés, itáliai előzmények

A mai napig helytálló - ha eltekintünk a szigorú dogmatikai merevségtől - az első magyar nyelven írott váltójogi munkában foglalt fogalommeghatározás, miszerint "a váltó olly iromány, mellynek adója, bizonyos neki lefizetett vagy igért pénzt, annak törvényes birtokosa' számára, bizonyos meghatározott helyen és időben, megfizettetni rendel."[1]

Pontosabban körülírva, a váltó napjainkban egy értékpapírba foglalt, ekként a papír által létező, átruházható (forgatható) és behajtható, határozott pénzösszeg fizetésére vonatkozó feltétlen és absztrakt fizetési ígéret, amelyhez szigorú, különös jogszabály által meghatározott alaki követelmények párosulnak, ez azonban nem volt mindig így, hanem egy hosszú, alapvetően szokásjogi folyamat eredményeként alakult ki.

A váltó eredete a XII. századi észak-itáliai kereskedelemre vezethető vissza, amelyet a korai váltójogi munkák is alátámasztanak (bár más elméletek is napvilágot láttak).[2] Az érintett városokban eltérő érmefajták voltak forgalomban, amelyek szükségszerű átváltását privilégiumként végezhették a campsor-ok, azaz a pénzváltók. A kereskedelem kiterjedésével, az utazás viszontagságai és veszélyei miatt igény mutatkozott arra, hogy a kereskedők ne hordozzák magukkal a pénzüket és a pénzváltónak befizetett összeget a kereskedő később, más helyen vehesse fel (cambio de loco in locum), így a csere helyi aktusából helykülönbségi aktus vált. Ekkor a kereskedő pénz helyett már csak egy írást vett át a campsor-tól, amely a befizetett összeg későbbi, más helyen és eltérő érmefajtában történő felvételét biztosította. Kezdetben ez az írás két eltérő okiratot jelentett, egyrészt egy más helyre szóló fizetési kötelezvényt, másfelől egy utalványt (vásári, pénzváltói vagy fejedelmi[3]), amely a fizetést teljesítő harmadik személy kijelölését tartalmazta.

A mai váltó elődje ténylegesen akkor alakult ki, amikor a két okirat (utalvány és kötelezvény) egybeolvadt és a kiállító az utalványt tartalmazó okiratból vált felelőssé a fizetés teljesítéséért akként, hogy annak elmaradása esetén az utalványost visszkereseti jog illette meg.[4]

1.2. A forgatmány kialakulása, a váltó nemzetközi történelme

A váltó kezdetben tehát idegen váltóként fejlődött ki, azonban ekkor még nem kapcsolódott ahhoz forgatmány, és elmaradt a követelés absztrakciója, azaz a váltótulajdonos váltóból eredő jogainak tényleges függetlenedése a korábbi váltótulajdonostól. Ez a XVI-XVII. századra jött létre, mivel a váltó összegét befizető rendelvényes nem minden esetben tudott elmenni a későbbi fizetési helyre, ezért a váltóban feltüntettek egy negyedik személyt, amely a váltó fizetési helyen történő bemutatását elvégezte. Ez a személy a bemutató, másként praesentans volt. Hamarosan kialakult az a gyakorlat, amely szerint már nem egy megnevezett praesentans került a váltón feltüntetésre, hanem az "o chi ordinerá" szavak, azaz a váltó rendeletre szólóvá vált. A váltóátruházás kezdetben csak közjegyző előtti meghatalmazással történhetett, majd a váltó hátoldalára vezetett, dátumozott és helyes valuta elismeréssel ellátott aláírásokkal, amely megoldás már egészen közel állt a mai forgatási szabályokhoz. A forgatmány (giro) azonban azzal vált teljessé, hogy megtörtént annak közhatalmi elismerése, hogy a forgatmányos nem jogutód vagy engedményes, hanem önálló váltóhitelező, akivel szemben nem tehető az elődhöz fűződő személyes viszonyból eredő kifogás. Az első ilyen norma az 1673. évi francia kereskedelmi rendtartás (Ordonnance du Commerce) volt, azonban több helyen a forgatás kifejezetten tiltott maradt. A többszöri forgatás elismeréséhez mindezek mellett a XIX. századig, az üres forgatás elismerésére pedig

- 35/36 -

a XX. századig kellett várni.[5] Érdekesség, hogy a váltókat alapvetően két csoportba sorolták, szárazföldi (lényegében mai értelemben vett váltó) és tengeri váltók. Ez utóbbi speciális jelleget öltött, mivel a hajó kapitánya azzal a feltétellel adta a váltókölcsön nyújtójának az okiratot, hogy a hajó épségben történő célba jutásának esetén tartozik annak jelentős kamatokkal növelt értékét megfizetni, de ha a hajó valamely vis maior ok miatt célba nem jut vagy jelentősen megsérül, a váltójogosult a pénzét egészben vagy a sérülés arányában elveszíti.[6]

A XII. században Európa-szerte sokféle váltórendszabály létezett párhuzamosan, de ezek különbözősége nem lehetetlenítette el a váltóforgalmat, ugyanis a gyakorlatban néhány bevált rendszabály került lemásolásra, amelyeknek nem annyira a tartalma, inkább csak a címe volt különböző. 1847-ig a már említett 1673-as francia rendtartás volt meghatározó, de az ekkor hatályba lépett német váltótörvény a váltót új, szigorúbb alapokra fektette. Az angolszász jog a francia és német jogrend közé pozícionálta magát. Az egyre inkább fellendülő nemzetközi kereskedelemben számos olyan váltójogi jogvita merült fel, amely megkívánta a váltójog nemzetközi szintű harmonizációját, egységesítését. Ennek fordulópontjai az 1885. évi antwerpeni nemzetközi kereskedelmi jogi kongresszus, az 1910. évi első, illetve 1912. évi második hágai államértekezletek voltak, végezetül az 1930. június 7. napján megkötött, azóta számtalan állami jogrendszer által törvénybe iktatott, és azóta is hatályos szabályozást tartalmazó genfi váltójogi egyezmények elfogadása jelentette a kontinentális jogfejlődés legjelentősebb mérföldköveit.[7]

1.3. A váltó hazai előzményei

A váltó múltja Magyarországon lényegesen szerényebb, 1840-ig még a kereskedők sem nagyon ismerték. A XIX. századi magyar jogtudomány ráadásul sajátosan kezelte a váltójogot, mivel nem tekintette a kereskedelmi jog részének, hanem önálló jogágként kezelte, figyelemmel arra, hogy a váltó nem csak fizetési, hanem hiteleszköz is volt, illetve az a mai napig. A hazai jogfejlődés német, illetve főleg osztrák alapokon nyugszik. Első váltótörvényünk, az 1840. évi XV. törvénycikk is az osztrák váltótörvény alapján került összeállításra, s a gyakorlata évekig kiforratlan maradt.[8] A kiegyezést követő Osztrák-Magyar Monarchiában azonban megélénkültek a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok, mindennapossá vált a váltóval való fizetés, a váltó uralta a magyar hiteléletet, melyet az osztrák és magyar váltójog harmonizálása alapozott meg. Az 1876. évi XXVII. törvénycikk javaslatát szintén osztrák minta alapján dolgozták ki. Az 1912-es hágai egyezményhez Magyarország is csatlakozott, azonban az első világháború kitörése megakadályozta az új váltójogi jogszabály létrejöttét, mint ahogy az 1930-as genfi váltójogi egyezmények belső jogforrássá minősítése is elmaradt, ráadásul 1960 és 1965 között egyáltalán nem volt hatályos váltótörvény, mivel az 1876-os törvény 1960-ban hatályon kívül lett helyezve. Az államszocializmus keretei között lényegében szükség sem volt váltóra, az legfeljebb a külkereskedelemben játszott szerepet. A hazai jogszabály megszületéséig egészen 1965-ig kellett várni, amikor Magyarországon megtörtént a genfi egyezményben foglalt "egységes váltótörvény" belföldi jogforrásként történő kihirdetése. Az alkalmazandó norma az 1930. évi genfi nemzetközi váltójogi egyezményt kihirdető 1965. évi 1. törvényerejű rendelet és az annak felhatalmazása alapján megalkotott, a váltójogi szabályok szövegének közzétételéről szóló 1/1965. (I. 24.) IM rendelet formájában öltött testet. A hazai joggyakorlat specialitásait azonban mellőzte a jogalkotó és csak nagyon szűk körben élt azzal a lehetőséggel, hogy az egyezmény által nem rendezett, de a nemzeti jogalkotó hatáskörébe utalt kérdésköröket megvizsgálja, és a korábbi gazdasági berendezkedés okán lényegében nem létező igényekhez igazítsa. Ennek ellenére a későbbi gazdasági reformhoz kapcsolódó azon engedmény, miszerint a gazdálkodó szervezetek egy évet meg nem haladó időtartamra kereskedelmi hitelt, illetve kölcsönt nyújthattak egymásnak, megteremtette a váltó alkalmazásának alapját, mert a hitelezés ezen formájának bevett eszköze lett a váltó, de a váltójog 1965 óta alig esett át változtatáson, egészen mostanáig.[9], [10]

2. Az új váltótörvény

2.1. Prima facie

A váltójog hazai alakulásának hosszú szunnyadását követően 2018. január 1-jén hatályba lépett a váltójogi szabályokról szóló törvény. A váltótörvény a genfi egyezmény keretei között, annak szabályaira figyelemmel újítja meg és rendezi egységes normaszövegben a váltó anyagi jogi és eljárásjogi (elsősorban váltóperekre vonatkozó) normatételeit.

A váltótörvény az egyezmény szerint tehető fenntartásokkal módosítja, szűk körben anyagi kiegészítő szabályokkal, valamint a váltóperek szabályaival bővíti a genfi egyezmény által megállapított és az abban részes államok számára kötelezően alkalmazandó váltójogi normaszöveget. A törvény az anyagi jogi kiegészítéseket csak a kifejezett gyakorlati relevanciával rendelkező területeken teszi meg, így a lehető legkisebb mértékben tér el az egységes váltótörvénytől.

Mai szemmel sajátos jogtechnikai megoldást mutat, hogy a váltótörvény számos anakronisztikusnak ható, a régi jogi nyelvezetet tükröző kifejezést használ (lásd például az elfoga-

- 36/37 -

dásról szóló rendelkezések között a "birlaló" szó használatát, vagy a több példányban kiállított váltóról szóló alcím alatt az "elfogadás végett elküldötte" kifejezést, de számos más példát is lehetne említeni). A törvény miniszteri indokolása választ ad előbbiek okára, miszerint az egységes nemzetközi szabályozás miatt, a hazai váltójogi szabályok jelentős részét, eltérést nem engedő módon állapítja meg a genfi egyezmény közzétételéről szóló, annak hivatalos fordítását tartalmazó törvényerejű rendelet, amelynek normáit jelentős részben a magyar jogalkotó belső jogszabály formájában fenntartani köteles.

Előbbiekből következik tehát, hogy a magyar jogrendszernek részét képezi már a genfi egyezmény által megállapított normaszöveg, így szintén szembetűnő, hogy az új jogi norma nem csak a genfi egyezményt kihirdető törvényerejű rendelettől eltérő vagy azt kiegészítő rendelkezéseket tartalmazza, hanem átveszi annak normatételeit és a bevezető sorokban írott egységes szerkezetű normát alakít ki, párhuzamos szabályozást hozva létre az egyezménnyel megállapított egységes váltótörvény közzétett szabályival.

Ennek előnye lehet, hogy biztosítja azon jogalkotási alapelv, egyben a jogalkotásról szóló törvény 3. §-ában rögzített előírás érvényesülését, miszerint az azonos vagy hasonló életviszonyokat azonos vagy hasonló módon, szabályozási szintenként lehetőleg ugyanabban a jogszabályban kell szabályozni. Rögtön ezt követően azonban a megoldás ellentmondani látszik egy másik, szintén a jogalkotási törvény 3. §-ában rögzített másik jogelvvel, miszerint a szabályozás nem lehet indokolatlanul párhuzamos vagy többszintű, ezért érdemes a kérdéskört alaposabban megvizsgálni.

2.2. A sajátos kodifikációs megoldásról

A genfi váltójogi egyezmény alapján a részes államok kötelezettséget vállalnak arra, hogy az egyezményben foglalt "egységes váltótörvényt" valamely eredeti nyelven (angol vagy francia) vagy hazai nyelvükön, területükön hatályba léptetik[11], amelynek a magyar fél a Genfben, 1930. június 7-én megkötött váltójogi egyezmények kihirdetéséről szóló 1965. évi 1. törvényerejű rendelettel (a továbbiakban: Tvr.) tett eleget.

A nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 2005. évi L. törvény 10. § (2) bekezdése alapján, ha a szerződés hiteles szövege, illetve a szerződéshez Magyarország részéről fűzött fenntartások és nyilatkozatok hiteles szövege kizárólag idegen nyelvű, a kihirdető jogszabály azok szövegét egyrészt az egyik hiteles - lehetőség szerint angol - nyelven, másrészt pedig hivatalos magyar nyelvű fordításban tartalmazza.

Az egyezményben foglalt kötelezettségeinek az esetben tesz eleget a magyar jogalkotó, ha az egyezménnyel megállapított egységes váltótörvényt és az ahhoz korábban fűzött fenntartásokat megfelelően alkalmazni is rendeli; a magyar belső jog szerint pedig azt csak hivatalos fordítású szöveggel teheti meg.

Az egyezmény hivatalos fordítását a Tvr. foglalja magában, amelynek szövegétől ennek megfelelően eltérni nem lehet, ráadásul sértené a jogrendszer koherenciáját és a jogalkalmazás számára kezelhetetlen, jogbizonytalan helyzetet eredményezne azonosan alkalmazandó azonos normaelemek eltérő megfogalmazású megjelenítése. Elvileg felmerülhet a hivatalos újrafordítás lehetősége, amely esetben a Tvr. szövegét is meg kellene változtatni és az egyezményt új formában közzétenni, amelynek gyakorlata, az eredetileg közzétett hivatalos fordítás hatályon kívül helyezése azonban kérdéseket vetne fel az egyezménynek és a nemzetközi jognak való maradéktalan megfelelőség szempontjából. Előbbiek alapján tehát a régies kifejezések a genfi egyezményből történő kiválás nélkül vélhetően nem mellőzhetőek, de az nem is feltétlenül indokolt, figyelemmel arra, hogy a régies normaszöveg a váltóforgalomban, a váltójog sajátos fogalmi rendszerében és gyakorlatában nem okoz problémát, sőt abban bevett kifejezéseket tükröz.

Rátérve a párhuzamos szabályozásra, a jogalkotásról szóló törvény csak az indokolatlan párhuzamos szabályozást tiltja, ezért a norma megfelelősége szempontjából elsősorban az indokoltság kritériumát szükséges vizsgálni. Előzményként fontos lehet, hogy a törvényerejű rendelet kihirdetésének idején, annak megfelelő alkalmazhatósága érdekében a váltójogi szabályok szövegének közzétételéről szóló 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vár.) is megalkotásra került, amely a genfi egyezmény szabályainak duplikálása mellett tartalmazta a magyar jogalkotó által megalkotott kiegészítő szabályokat. Sőt, a világháborúk előtti, klasszikus váltójogaink is minden tekintetben egybefoglalt anyagi és eljárásjogi szabályozást követtek, így szokatlan szabályozási megoldást a széttagolt váltójogi szabályozás követne.

Lényeges továbbá, hogy a Vár. kihirdetése idején még nem volt hatályban a jogalkotásról szóló első magyar jogszabály, az 1987. évi XI. törvény sem, értelemszerűen nem volt alkalmazandó a hatályos Jat.-ban rögzített azon normatétel sem, miszerint jogszabályban nem ismételhető meg az Alaptörvény vagy olyan jogszabály rendelkezése, amellyel a jogszabály az Alaptörvény alapján nem lehet ellentétes.

Felmerülhet azonban, hogy ma ezen előbb idézett tételes szabály nem sérül-e. Jakab András jogforrási hierarchiát rendező főszabálya (persze nem véletlenül főszabály) alapján gondolhatnánk, hogy igen. Az elmélet szerint egy "A" jogszabály akkor áll a jogforrási hierarchiában egy "B" jogszabály felett, ha az "A" jogszabály derogálhatja a "B" jogszabályt, de a "B" jogszabály nem derogálhatja az "A" jogszabályt.[12]

- 37/38 -

A kérdés ezért az, hogy az elfogadáskor feltételeket igénylő szabályozás estén lehet-e különbséget tenni más szempont szerint a hierarchia vonatkozásában.

A kérdésre a válasz az Alaptörvényből levezethető, de az Alkotmánybíróság 6/2014. (II. 26.) AB határozata is segítségünkre lehet, amelyben rámutat, hogy az Alaptörvény Q) cikk (2) bekezdése[13], 24. cikk (2) bekezdés f) pontja[14] és (3) bekezdés c) pontja[15], valamint az Abtv.-ben foglalt szabályok alapján az Alkotmánybíróság köteles a nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályokat derogálni a belső és a nemzetközi jog összhangjának biztosítása, egyben a jogállamiság általános elvének érvényesülése érdekében.

Előbbiek alapján és más jogtudományi munkák által is alátámasztottan a magyar jogforrási rendszer a törvényben kihirdetett szerződést az Alaptörvény alatt, de a törvények felett álló jogszabálynak, a kormányrendeletben kihirdetett nemzetközi szerződést pedig a törvények alatt, de a kormányrendeletek felett elhelyezkedő jogi normának tekinti, a transzformált nemzetközi szerződések tehát az érintett jogforrási szinteket megkettőzve, közvetlenül felettük helyezkednek el.[16]

Mivel a genfi egyezményt kihirdető törvényerejű rendelet egyértelműen nemzetközi tartalmat rögzít, magasabb hierarchiai szinten áll, mint egy nemzetközi szerződést nem tartalmazó norma.

Mivel azonban az új váltótörvény is nemzetközi egyezményt tartalmazó norma az egységes váltótörvény megkettőzése és a fenntartások rögzítése miatt (a Tvr. kihirdeti a nemzetközi szerződést, az új váltótörvény pedig a belső szabályozási környezethez igazítja a megengedett keretek között), nem kizárt a duplikáció, a szabályozási tárgykör azonos normában történő szabályozása iránti jogalkotási elvnek való megfelelés miatt indokolt értékválasztásnak tekinthető.

2.3. A váltó fogalma

A normaszöveg expressis verbis továbbra sem határozza meg a váltó fogalmát. Természetesen ez nem jelenti, hogy kétségek állnának fenn a váltó pontos definiálhatóságáról. A váltó értékpapír. A Polgári Törvénykönyv 6:565. § (1) bekezdése ekként megadja a fogalmi kereteket, így a váltó is olyan egyoldalú jognyilatkozat, amely okiratként a benne foglalt jogot úgy testesíti meg, hogy azt a jogot gyakorolni, arról rendelkezni csak a váltó által, annak birtokában lehet. Mivel a váltótörvény meghatározza a váltó kötelező tartalmi elemeit, kizárólag a váltótörvény 1. §-ában meghatározott kellékekkel rendelkező okirat váltó - ide nem értve a 2. §-ban foglalt kivételeket -, a váltó főszabályként tartalmazza:

a) a váltó elnevezést az okirat szövegében, éspedig az okirat kiállításának nyelvén;

b) a határozott pénzösszeg fizetésére szóló feltétlen meghagyást;

c) a fizetésre kötelezett nevét (címzett);

d) az esedékesség megjelölését;

e) a fizetési hely megjelölését;

f) annak a nevét, akinek részére vagy rendelkezésére kell a fizetést teljesíteni;

g) a váltó kiállítási napjának és helyének megjelölését;

h) a kibocsátó aláírását.

A 2. § alapján kivételesen váltónak minősül az az okirat is, amely az előbbi kellékek közül:

a) a d) pont szerinti kelléket nem tartalmazza, azzal, hogy azt megtekintésre szóló váltónak kell tekinteni;

b) az e) pont szerinti kelléket kifejezetten nem tartalmazza feltéve, hogy a címzett neve mellett feltüntetésre kerül valamely helyszín, amely helyet fizetési helynek és egyúttal a címzett lakóhelyének kell tekinteni;

c) a g) pont szerinti kellékekből a kiállítás helyét kifejezetten nem tartalmazza, feltéve, ha a kibocsátó neve mellett megjelölésre kerül valamely helyszín, ez esetben ezt a helyet kell kiállítási helynek tekinteni.

A váltókellékekből tehát pontosan kiderül az is, hogy a váltó valamely határozott pénzösszeg meghatározott helyen történő és meghatározott esedékesség szerinti fizetésére szóló, feltétlen kötelezettségvállalást tartalmazó értékpapír.

2.4. Az új perjogi szabályok

A váltótörvény egyik legfontosabb újításként inkorporálja a váltóperekre vonatkozó szabályokat, egyben meg is újítja azokat. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény nem helyezte el a különleges perek között a váltóra vonatkozó szabályokat, csupán az általános perjogi előírások között tartalmaz néhány speciális rendelkezést e körben. Ezek a rendelkezések a különböző eljárásjogi határidők rövidítését tartalmazzák a váltóra vonatkozó per gyors lefolytathatósága érdekében. A törvény eljárásjogi rendelkezései azonban ténylegesen megalkotnak egy különleges pert, mivel nemcsak annak mielőbbi befejezését elősegítő szabályokat tartalmaznak - a soron kívüli eljárás előírásával és egyes, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényben meghatározott határidők lerövidítésével -, hanem az eljárásjogi váltószigort megteremtő szabályokat is. E körben a törvény előírja, hogy a váltóperben mely körülményeket kell a bíróságnak hivatalból figyelembe vennie. A törvény szűk körben határozza meg a váltóköveteléssel szemben beszámítható követeléseket, amelyek közös jellemzője, hogy az ellenkövetelés fennállását nagyban valószínűsítő, igazoló okirat kapcsolódik hozzá. A beszámítási

- 38/39 -

szabályok bár anyagi jellegűnek tűnnek, az elhelyezés okán a váltóperekben alkalmazandóak csak. A váltótörvény rögzíti, hogy a váltóperben nincs helye viszontkeresetnek, beavatkozásnak. A törvény a váltó speciális értékpapír természetére tekintettel a váltópereket a kötelező jogi képviselettel párosuló törvényszéki hatáskörbe utalja. A törvény összességében a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény általános szabályaihoz képest szigorúbb, a váltókövetetés érvényesítését elősegítő, támogató eljárási szabályok állapít meg.

2.5. Az új anyagi jogi rendelkezések

2.5.1. A váltócselekmények helye, a közjegyző lakcímkutatási kötelezettsége

A törvény miniszteri indokolása alapján egyértelmű és tudatos döntés volt a genfi egyezményt kidolgozó konferencián, hogy a váltócselekmények véghezvitelének részletszabályait az egyezmény nem tárgyalja, mivel e kérdésekben a sokszínű nemzeti szabályozás miatt egységes álláspontot nem lehetett kialakítani.

A hazai váltójogban azonban nem lettek megalkotva az erre vonatkozó részletes szabályok és a joghézag miatt előfordulhatott, hogy településnél nem is került pontosabban meghatározhatóvá valamely váltócselekmény végrehajtására szolgáló helyszín (lásd pl. a címzett lakóhelyétől eltérő fizetési hely esetét, ti. a váltójog kizárólag a váltócselekmény helyének településként való feltüntetését követeli meg). Éppen ezért az egyik legfontosabb, hiánypótló újítás, hogy a váltótörvény már minden esetben meghatározza a váltócselekmények pontos, utca, házszám szerint beazonosítható helyét, így egyértelműsítve azokat. Eszerint a törvény a váltócselekmények végrehajtására megszabott településen belül megjelöli, hogy az egyes aktusok természetes személy esetén annak tartózkodási helyén, ennek hiányában lakóhelyén, jogi személy esetében pedig annak belföldi székhelyén, ennek hiányában a telephelyén teljesítendőek, amelytől eltérően csak az érdekelt beleegyezésével és csak a településen belüli más helyen teljesíthetőek a cselekmények.

A váltótörvény ugyancsak hiányosságot pótol annak bevezetésével, hogy a váltóóvást[17] felvevő közjegyző - abban az esetben, ha a szóban forgó váltócselekmény helyét maga a váltó pontosan nem tünteti fel - köteles ebből a célból a természetes személy lakcímét, tartózkodási helyét a lakcímnyilvántartás adataiból megtudakolni.

A miniszteri indokolás alapján ennek a kötelezésnek a létjogosultságát alátámasztja az a tény is, hogy a váltóóvás jogi tartalmát tekintve nem más, mint a megtérítési (visszkereseti) váltóigény fenntartásához, megóvásához szükséges, szűk kivételtől eltekintve kizárólagosnak minősülő váltójogi bizonyítási eszköz. Ez bizonyító erejű arra nézve, hogy a váltóbirtokos a követelés érvényesítése érdekében mindent megtett (megfelelő személlyel szemben, alakilag kifogástalan váltó birtokában a törvényben megszabott helyen, időben és módon) annak érdekében, hogy a főadóstól fizetést (címzettől elfogadó nyilatkozatott) nyerjen és ennek ellenére a váltócselekménye eredménnyel nem járt. A váltóóvási cselekmény egy jogi tény, amelyről közokirat állítandó ki. A közjegyző közreműködésével kiállított közokirathoz váltójogi hatás párosul. Ebben az értelemben a váltóóvási cselekmény szabályosságáért a közjegyzőt nyilvánvalóan felelősség terheli, így szabályosan csak a lakcím ismeretében járhat el.

A váltótörvény arra az esetre is tartalmaz rendelkezést, ha az adatszolgáltatás nem vezetne eredményre. Ez esetben a közjegyző e körülményre utalással veszi fel az óvást.

Érdemes kiemelni, hogy a váltótörvény fenti szabályaihoz hasonló rendelkezéseket tartalmazott korabeli, 1876-os váltójogunk is:

"Az elfogadás vagy fizetés végetti bemutatás, az óvás, valamint általában azon cselekvények, melyek a jelen törvény szerint a váltói jogok érvényesitése vagy fentartása végett, valamely személynél teljesitendők, ez utóbbinak üzleti helyiségeiben, ilyenek hiányában pedig annak lakásán és pedig délelőtt 9-12 óra közt, délután pedig 2-5 óra közt eszközlendők. Az ily cselekvények más helyen, például a tőzsdén, csak az érdekeltek beleegyezésével történhetnek.

Az, hogy az üzleti helyiség vagy a lakás kipuhatolható nem volt, igazoltnak csak akkor tekintetik, ha az óvatoló személy e részbeni tudakozódása a helybeli rendőri hivatalnál, illetőleg a községi előljáróságnál siker nélkül maradt s e körülmény az óvásban kiemeltetik."

Mindazonáltal felmerülhet kérdésként, hogy a közjegyzői óvatolás eredménytelen lakcímkutatás esetére rögzített kisegítő szabálya nem értékelhető-e a genfi egyezmény által szabott zárt rendszer keretein való túllépésként, mivel az elfogadás hiánya miatti óvás keretében a váltó a címzettnek a lakcímén kell, hogy bemutatásra kerüljön. Ha ez nem lehetséges, akkor felmerülhet, hogy az óvás sem történhet szabályszerűen. Érdemes végiggondolni azonban, ha a címzett lakóhelye nem ismert, akkor ott értelemszerűen nem lehet felvenni az óvást, és ha ez az óvás felvételének abszolút akadályát jelentené, akkor súlyos hiányosságban szenvedne a váltójog. A contrario, ha nem lehetne igazoltan ismeretlen cím esetén óvást felvenni, akkor a megtérítési váltóigény érvényesítése is ellehetetlenülne, a váltó garanciális szerepe erősen gyengülne, így az érintett szabály nem megy szembe a genfi egyezmény szellemiségével, hanem szükségszerűen kiegészíti azt. Az anyagi váltójog egyébként is tartalmaz kisegítő szabályo-

- 39/40 -

kat, amelyek esetén bemutatás (illetve annak fizetési helyen történő megkísérlése) hiányában is lehetséges az óvás felvétele, ilyen eset, ha a váltó egyenes adósa ellen annak jogutód nélküli megszűnését eredményező eljárás indul.

Szintén érdekes kérdést vethet fel azon eset, ha a váltó bemutatása fizetés végett történik a címzett lakóhelyén, akkor a (jogosult) fizetési számláját vezető pénzforgalmi szolgáltató telephelye[18] minősülhet-e szabályos teljesítési helynek az adós által kezdeményezett átutalással történő teljesítés esetén.

E kérdésben legelőbb fontos megemlíteni, hogy a genfi egyezmény kidolgozásakor a pénzintézetek közti átutalással való teljesítés még nem merülhetett fel reális opcióként, tehát alapvetően készpénzfizetésre volt felkészülve a norma, így csak annak kapcsán szabályoz. A váltótörvény készpénzes fizetés esetére ezért egyértelműen korlátozza is a fizetés teljesítésének helyét arra tekintettel, hogy a fizetésnek azonnal meg kell történnie, ez a törvény 27. § (2) bekezdésben foglalt rendelkezéséből levezethető.[19] Ugyanakkor az azonnali fizetés követelménye ma már összefér a fizetés teljesítésének bemutatási helytől eltérő helyszínével, ha a fizetés az említett utalásos módon történik.

Megjegyzem, hogy a tárgybeli probléma eddig is - a váltócselekmények helyére vonatkozó pontosított szabályok megalkotása előtt is - fennállhatott. A váltócselekmények helyének szabályai továbbá az elfogadás vagy fizetés végetti bemutatás, az óvás, valamint a váltóból eredő jogok érvényesítése vagy fenntartása végett a törvény alapján valamely személynél teljesítendő cselekmények kapcsán alkalmazandóak, ezektől eltérő cselekményekre nem. Ekként akkor is, ha a váltó fizetés végetti bemutatását a címzett lakóhelyén kell megtenni, a fizetési kötelezettség teljesítése történhet átutalással, mivel az érintett cselekmény nem a váltóból eredő jog érvényesítésére vagy fenntartására szolgál, hanem a kötelezettség teljesítésére és a váltójog készpénztől eltérő fizetési mód esetén - a törvény célja szerinti értelmezésben - nem korlátozza a fizetés teljesítésének helyét. Értelemszerűen ez a lehetőség nem befolyásolja a váltóinkasszó szabályait.

2.5.2. A hivatalos értesítés rendszere

Az egyezmény szerint elfogadás vagy fizetés elmaradásáról a váltó jogosultjának értesítenie kell az őt közvetlenül megelőző átruházót, a kibocsátót valamint kezeseiket. Az értesítés elmaradása nem érinti a megtérítési igényt, de ha az értesítésre kötelezett e kötelezettségének elmulasztásával kárt okoz, legfeljebb a váltó összegének erejéig felel érte. Az egyezmény lehetőséget ad azonban arra, hogy az értesítési kötelezettséget az óvás felvételére illetékes hivatalos személy köteles megtenni.

Előbbi lehetőséggel élve a közjegyző által végzett óvatolással összhangban bevezetésre kerül a hivatalos értesítés rendszere, amely a váltóbirtokos tehermentesítését és a váltókötelezettek értesítési folyamatának hatékonyabb működését szolgálja azáltal, hogy az elfogadás vagy a fizetés hiánya miatt felvett óvásról a közjegyző az óvás alkalmával köteles az egyébként előírt írásbeli értesítéseket megküldeni a váltókötelezettek részére. A törvény alapján a közjegyző akként köteles megtenni az értesítést, hogy azt elsősorban a váltó szerinti címekre küldi meg, valamint azon további személyeknek, akiknek címéről hivatalos tudomása van, vagy akinek címét az óvást felvételét kérő személy megadja.

Azon esetekben ugyanakkor, amikor nem kerül sor közhitelű óvásra, megmarad a váltóbirtokost és forgatókat terhelő értesítési kötelezettség fenntartása.

2.5.3. A váltódíj és váltókamat mértékének megemelése

A genfi egyezmény alapján lehetőség van arra, hogy olyan váltók tekintetében, amelyeket a részes állam területén bocsátanak ki és ott is fizetendők, az egységes váltótörvényben meghatározott fix 6%-os kamatláb helyett a részes állam területén érvényes törvényes kamatlábat alkalmazzák.

A váltókamat - amely a váltó után fizetendő késedelmi kamat - mértéke a korábbi szabályozás szerint meglehetősen rugalmatlanul, az egyezmény szerinti 6%-ban került megállapításra. Jelenleg bár nem magasak a piaci kamatok, így a váltószigort alapvetően kifejező mértékű kamattal állunk szemben, az a piaci kamatok jelentős emelkedése esetén rendkívül alacsonnyá válhat. A törvény ezért vagylagosan lehetővé teszi a belföldi váltók esetén a Polgári Törvénykönyv szerinti késedelmi kamat[20] kikötését a fix 6%-os kamatláb helyett. Ezáltal a piaci kamatok nagyarányú növekedése esetén is magasabb kamatokat kell fizetni a váltó szabályszerű teljesítésének elmaradása esetén, továbbá elméletben sem fordulhat elő azon különösen visszás eset, hogy a piaci kamatok meghaladják a váltó után fizetendő késedelmi kamatot,

- 40/41 -

szemben a váltóhoz elméletben kapcsolt szigorúbb követelményekkel.

A genfi egyezmény lehetőséget ad előbbieken felül a megtérítési igény érvényesítése esetén a kárként jelentkező vagyoni hátrányt fedezni hivatott váltódíj bevezetésére, amelyet a váltójog idáig három ezrelékben határozott meg. Mivel a váltódíj korábbi mértéke már aligha volt tekinthető a célja betöltésére alkalmas valódi kárátalánynak, a törvény egy százalékra emeli azt.

2.5.4. A leszámolóhely újjáélesztése

A váltójog tartalmaz egy speciális jogintézményt, az ún. leszámolóhelyet. A gyakorlatban ez azonban már jó ideje alkalmazhatatlan volt a szerepének betöltésére, lévén az egyszintű bankrendszer idején kizárólagos Magyar Nemzeti Bank került kijelölésre a leszámolóhelyi feladatokra, de a jegybanknak ma már megszakadt a közvetlen kapcsolata a gazdálkodó alanyokkal, így elméletben sem működhetne leszámolóhelyként.

A leszámolóhelyet nem szabad összekeverni a váltó leszámítolását végző hellyel, amely utóbbi a váltó lejárata előtt a váltó összegének diszkontálásával számított jelenértékének leszámítolási díjjal csökkentett értékét adja a váltóért cserébe, realizálva az ezzel járó hasznot, de vállalva az esetleges nemfizetéssel járó kockázatot. Megjegyzésre érdemes, hogy a Magyar Nemzeti Bank korábban viszontleszámítolást is végzett (a bankok által leszámítolt váltók újbóli leszámítolása), de a Jegybanktanács 2001. január 1-jei hatállyal megszüntette a jegybank ez irányú tevékenységét.[21]

A leszámolóhely a váltón feltüntetett fizetési hely mellett alternatív fizetési helyként szolgálhat az egyenes váltóadós és a részére fizetési számlát vezető hitelintézet között létrejött megállapodás alapján. A váltó leszámolóhelyi bemutatásának lehetősége kiegészítő jellegű, mivel a fizetés végetti bemutatást a váltó birtokosa - a fizetési hely váltón történő külön megjelölése hiányában - a címzett neve mellett feltüntetett helyen vagy a váltóban fizetési helyként megjelölt más helyen is megteheti.

A törvény az MNB helyett a hitelintézeteket jelöli ki lehetséges leszámolóhelyként azzal, hogy a bemutatott váltó összegét a hitelintézet az egyenes váltóadós terhére megfizetni csak abban az esetben jogosult, ha az egyenes váltóadós javára fizetési számlát vezet és a számlának a váltó kifizetése céljából történő terhelésére szerződést kötött a számla jogosultjával.

Ezzel a megoldással tehát egyedi jelleggel kerülnek kijelölésre a leszámolóhelyek. Ha a leendő váltóadós ilyen megállapodást köt, egyrészről érekében áll majd erről tájékoztatni a leendő váltóbirtokost, ill. a váltón feltüntetni a leszámolóhelyet, így a későbbi forgatók is megfelelően informálásra kerülnek arról. A leszámolóhelyi megállapodás kötésével vélhetően növelni lehet a váltóba vetett bizalmat, valamint rugalmasabbá válhat a váltó gyakorlati alkalmazása, mivel nem fordulhat elő, hogy fizetéskor a váltó adósát a fizetési helyen nem találja meg, persze a megfelelő fedezet hiánya így is fennállhat.

A leszámolóhelyi beszedés biztosítása érdekében a pénzforgalom lebonyolításáról szóló MNB rendelet kiegészítése is szükségessé vált, tekintettel az érintett pénzügyi intézmények fizetési szabályaira.

Váltóbeszedésre vagy másként váltóinkasszóra akkor kerülhet sor, ha a váltón fizetési helyként a váltó egyenes adósának pénzforgalmi szolgáltatója szerepel, megtérítési igény érvényesítése esetén pedig a megtérítési váltóadós erre irányuló külön meghatalmazása alapján. A beszedési megbízást az általános szabályok szerint a váltó jogosultja (kedvezményezett) a saját pénzforgalmi szolgáltatójához nyújthatja be (kivétel, ha pénzforgalmi szolgáltató a kedvezményezett is), amely megkeresi a fizetési helyként feltüntetett pénzforgalmi szolgáltatót, amely a váltó és a beszedési megbízás alapján kezdeményezi a fizetés teljesítését.[22]

A leszámolóhelyi beszedésre speciális szabályok irányadóak. Ennek értelmében az MNB rendeletben rögzítésre kerül, hogy a beszedési megbízás leszámolóhelyre történő benyújtására akkor is lehetőség van, ha a leszámolóhelytől eltérő fizetési hely került a váltón feltüntetésre, így ténylegesen alternatív kifizetőhelyként szolgálhat. Ez esetben két lehetőség adott: ha a váltón a váltójog szerinti ún. lényegtelen váltókellékként (hiánya a váltó érvénytelenségét nem eredményezi) rögzítésre került a leszámolóhely, a beszedési megbízást a kedvezményezett a fizetési számláját vezető pénzforgalmi szolgáltatójához benyújthatja, mivel az így teljesíteni képes a beszedést. Előfordulhat azonban, hogy a váltóból magából nem derül ki az annak kapcsán meghatározott leszámolóhely, így az általános szabályok szerint beszedéssel megbízott pézforgalmi szolgáltató nem tudná azt teljesíteni. Ilyenkor annak érdekében, hogy a leszámolóhely mégis alkalmas legyen betölteni fizetési szerepét - ha a váltóbirtokos bárhonnan tudomást szerez róla, például a cégjegyzékből -, lehetőség van a beszedési megbízás közvetlenül leszámolóhelyre történő benyújtásra is.

2.5.5. Csődbe jut, csődöt nyitnak kifejezések pontosítása

A genfi egyezmény által alkalmazott "csődbe jut" és "csődöt nyitnak" kifejezések ma már értelmezési bizonytalanságot okozhatnak, ezért olyan általános kategóriákkal váltotta fel azokat a váltótörvény, amelyek mind a hazai, mind a külföldön indított eljárásokat is magában foglalják. A "csődbe jut" kifeje-

- 41/42 -

zés helyett a "belföldön vagy külföldön fizetésképtelenségi eljárás" fordulatot használja a norma, amelyet kiegészít egyéb -a rendelkezések szempontjából azonos megítélés alá eső - jogi helyzetekre utalással is, azaz a jogutód nélküli megszűnést eredményező eljárások kategóriájával.

Záró gondolatok

Mint fentiekből is kiderül, a váltó hazai szabályozása 1965-ben több, a váltóforgalom számára előnyös részletszabály nélkül került kialakításra. Bár a váltónak a szerepe kétség kívül mára már lecsökkent, alkalmazása nem halt ki, így időszerű volt a jogalkotó részéről a váltójog ésszerű korlátok között történő kiegészítése, megújítása, a legfontosabb gyakorlati szabályok újragondolása.

A váltótörvény hatálybalépése az új Pp. hatálybalépésének idejéhez igazodik, figyelemmel a váltóperek szabályaira. A törvényt a hatálybalépését követően kiállított váltók alapján létrejött váltójogviszonyokra kell alkalmazni, ide nem értve a váltóperek szabályait, amelyeket a hatálybalépést követően indult perekben alkalmazandóak. Ezekkel a rendelkezésekkel vélhetően zökkenőmentes lesz a szabályozási átmenet, világos jogi helyzetek állnak elő. ■

JEGYZETEK

[1] Stettner György: Váltójog. Sáfár Imre kir. oktató szerint fordította s világosító jegyzetekkel bővítve és Magyarországra alkalmazva kiadta, Pest, 1832. 6. p.

[2] Lásd Stettner György: Váltójog. Sáfár Imre kir. oktató szerint fordította s világosító jegyzetekkel bővítve és Magyarországra alkalmazva kiadta, Pest, 1832. 1-4.; Kolgyári Császár Ferenc: A magyar váltójog. Magyar Királyi Egyetem, Buda, 1840. 12. p.

[3] Kolgyári Császár Ferenc: A magyar váltójog. Magyar Királyi Egyetem, Buda, 1840., 7. p.

[4] Szécsényi László: A váltójog történetének vázlata. A Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja. III. évfolyam 1-2. szám, Pécs, 1996. pp. 28-29.; lásd még Szécsényi László: Értékpapírjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2002. pp. 128-131.

[5] Szécsényi László: A váltójog történetének vázlata. A Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja. III. évfolyam 1-2. szám, Pécs,1996. pp. 28-29.; lásd még Szécsényi László: Értékpapírjog. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2002. pp. 128-131.

[6] Kolgyári Császár Ferenc: A magyar váltójog. Magyar Királyi Egyetem, Buda, 1840. 8. p.

[7] Babják Ildikó: A váltó fajai a 19. században. Miskolci Jogi Szemle (a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának tudományos lapja). 2. évfolyam 1. szám, Miskolc, 2007. pp. 67-69.

[8] Lásd Kolgyári Császár Ferenc: A magyar váltójog. Magyar Királyi Egyetem, Buda, 1840. bevezető gondolatok.

[9] Bobek Ernő: A váltó és használata napjainkban, egy esettanulmány tükrében. Eötvös Loránd Tudományegyetem jogi szakokleveles közgazdász képzésén írott szakdolgozata, Budapest, 2008. 10. p.

[10] Tomori Erika: Értékpapírjog és a tőkepiac szabályozása. Közép-európai Brókerképző Alapítvány, Budapest, 2014. 52. p.

[11] A tárgybeli kötelezettség csak az egyezmény részét képező, tételesen felsorolt fenntartásokkal korlátozható az egyezmény I. Cikk második bekezdése alapján.

[12] Jakab András: A magyar jogrendszer szerkezete. Dialóg Campus, Budapest, 2007.

[13] Alaptörvény Q) cikk (2) bek. Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.

[14] Alaptörvény 24. cikk (2) bek. f) pont [Az Alkotmánybíróság] vizsgálja a jogszabályok nemzetközi szerződésbe ütközését;

[15] Alaptörvény 24. cikk (3) bek. c) pont [Az Alkotmánybíróság] a (2) bekezdés f) pontjában foglalt hatáskörében megsemmisítheti a nemzetközi szerződésbe ütköző jogszabályt vagy jogszabályi rendelkezést;

[16] Lásd Trócsányi László-Schanda Balázs: Bevezetés az alkotmányjogba. HVG-ORAC, Budapest, 2014.; Jakab András: A magyar jogrendszer szerkezete. Dialóg Campus, Budapest, 2007. pp. 158-172.

[17] A megtérítési igény vagy visszkereset (amely a váltó összegének esedékességkor való teljesítésének részben/egészben történő elmaradása esetén a követelésnek a váltó bármely megelőző jogosultjával szembeni érvényesíthetőségét jelenti; értsd. kibocsátó, forgatók, kezesek) érvényesíthetőségének feltétele az óvás felvétele, amely annak közhitelű igazolása, hogy a váltó összegét az egyenes váltóadós (azaz a saját váltó kiállítója, az idegen váltó címzettje) esedékességkor szabályos bemutatás ellenére nem fizette meg vagy idegen váltó esetén esedékesség előtt a címzett nem fogadta el a váltót; de óvást kell felvenni akkor is, ha a címzett ellen végrehajtást kíséreltek meg vagy megszüntette fizetéseit.

[18] Lásd Ptk. 6:44. § [Pénztartozás teljesítésének helye] (1) bek. A pénztartozás teljesítésének helye készpénzfizetés esetén a jogosultnak a kötelem keletkezésének időpontja szerinti telephelye, ennek hiányában székhelye, természetes személy esetén a jogosult lakóhelye, ennek hiányában szokásos tartózkodási helye. Ha a pénztartozást a kötelezett nem készpénzfizetéssel teljesíti, a pénztartozás teljesítésének helye a jogosultnak a kötelem keletkezésének időpontja szerinti fizetési számláját vezető bank telephelye, ennek hiányában székhelye. Ha a kötelem keletkezésének időpontjában a jogosultnak több fizetési számlája van, a kötelezettet a teljesítési hely tekintetében választási jog illeti meg.

[19] 27. § (2) Ha a váltó a címzett lakóhelyén fizetendő, a címzett elfogadásában ugyanabban a helységben a fizetés teljesítésére más címet is megjelölhet.

[20] Ptk. 6:48. § (1) Pénztartozás esetén a kötelezett a késedelembe esés időpontjától kezdődően a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal [jelenleg 0.9%] - idegen pénznemben meghatározott pénztartozás esetén az adott pénznemre a kibocsátó jegybank által meghatározott alapkamattal, ennek hiányában a pénzpiaci kamattal - megegyező mértékű késedelmi kamatot köteles fizetni, akkor is, ha a pénztartozás egyébként kamatmentes volt.

[21] Forrás: https://www.mnb.hu/sajtoszoba/sajtokozlemenyek/2000-evi-sajtokozlemenyek/kozlemeny-a-jegybanktanacs-2000-november-9-ei-uleserol (letöltve: 2017. 11. 19.)

[22] Lásd 18/2009. (VIII. 6.) MNB rendelet 33-36. §-ait.

Lábjegyzetek:

[1] A szerző Igazságügyi Minisztérium, szakmai tanácsadó.

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére