Amikor 2004. május 1-jén csatlakoztunk az Európai Unióhoz, nemigen tudtuk, hogy pontosan hogyan is fog működni ez az egész. A fizetésképtelenségi jog szempontjából bizonyos előkészületek történtek a csatlakozás időpontjára: a törvényalkotó a Csődtörvény 2004. május 1-jei módosításával lehetővé tette, hogy a 1346/2000/EK rendelet (a továbbiakban: Rendelet) alkalmazhatóvá váljon, kijelölte a nem Magyarországon bejegyzett adósok elleni eljárások lefolytatására illetékes bíróságot, aztán vártunk.
A felszámolási eljárásokat lefolytató bírók nagy része úgy volt vele, hogy a Fővárosi Bíróság a kizárólagosan illetékes, foglalkozzanak a Rendelettel ők, mi majd később elolvassuk, megtanuljuk, minket még nem érint. Az egyetlen ami rögtön a csatlakozást követően vita tárgyává vált, hogy vajon meg kell-e jelölni a felszámolás elrendelésekor és annak közzétételekor, hogy a Rendelet szerint milyen eljárás indul.
Az ország egyik része elfogadta azt az álláspontot, hogy a Magyarországon bejegyzett székhellyel rendelkező adósokkal szemben a felszámolási eljárásokat a bíróság főeljárásként indítsa meg. Az álláspont elméleti alapja az, hogy a Rendelet 3. cikkének (1) bekezdése törvényi vélelmet állít fel, mely szerint -ha az ellenkezőjét nem bizonyítják - az adósnak ott van a fő érdekeltségeinek a központja, ahol a bejegyzett székhelye van, s ahol a fő érdekeltségeinek a központja van, annak az országnak van joghatósága eljárni a főeljárás lefolytatására.
Annak, hogy főeljárásként, vagy területi (elsődleges, vagy másodlagos) eljárásként indítja meg a felszámolást a bíróság az a jelentősége, hogy ezzel meghatározza azt a területet, amelyen a felszámoló eljárhat az adós vagyonának felkutatására, védelmére, értékesítésére - a hitelezők érdekében. Ha ugyanis fő-eljárást indítunk, akkor az egész Európai Unió területén eljárhat a felszámoló (kivéve Dániát), ha csak területi eljárást, akkor kizárólag a Magyarország területén levő vagyonnal foglalkozhat.
Az első lehetséges időpontban - a felszámolást elrendelő végzés meghozatala - történő ilyen meghatározást (fő- vagy területi eljárás) az indokolta, hogy a joghatóság megállapításának kérdésében akár több tagállam is érintett lehet (egy, ahol bejegyezték a céget, egy másik, ahol tevékenységet végez stb.) s a bíróságok, az országok között versenyfutás alakul ki a főeljárás megindítása tekintetében. A Rendelet ugyanis azt mondja ki, hogy amelyik tagállamban előbb indítják meg a főeljárást, az a "nyerő", a többi tagállamnak ezt automatikusan el kell ismernie. (Ismert egy olyan jogeset 2006-ból, ahol 45 perc különbség volt a két bírósági határozat között!)
Sem az adós, sem a hitelezők számára nem mindegy, hogy melyik tagállamban folytatják le a főeljá-rást, hiszen mások a lehetőségek a reorganizációra (az egyik tagállam kedvez az ilyenfajta törekvéseknek, a másik nem), az adós vezetőinek a felelőssége másképp alakul (az egyik tagállamban büntetőjogi felelősség fenyegeti, a másikban a polgári jogi felelősséget sem lehet vele szemben érvényesíteni), a hitelezők kielégítési rangsora minden tagállamban más, nem mindegy, hogy milyen módon érhetik el, hogy hitelezői nyilvántartásban figyelembe vegyék őket stb. Mindezek miatt tehát megindult a "vándorlás" egyik tagállamból a másikba, keresve a kedvezőbb jogi környezetet az elérni kívánt célhoz.
Csatlakozásunkat követően a Magyarországon bejegyzett adósok ellen benyújtott kérelmek alapján indított felszámolási eljárások nagyobb része főeljárásként indult, voltak azonban olyan kollegák, akik nem értettek egyet a fenti okfejtéssel, s nem határozták meg, hogy az eljárás fő- vagy területi eljárás. Ennek elméleti okaként azt hozták fel, hogy amíg nem bizonyított, hogy nemzetközi kapcsolódási pontja van az adósnak, addig nem mondható ki, hogy ez főeljárás, hiszen mihez képest az? Mégis hogy néz ki egy kis családi Bt. tekintetében azt kimondani, hogy "főeljárást" indítunk vele szemben, amikor valószínűleg nincs semmilyen kapcsolata a határokon kívül. A másik ellenérv az volt, hogy ha a bíróság kimondja, hogy főeljárás, akkor a Rendeletet kell alkalmazni, s az ott írt speciális szabályok felülírják a Csődtörvény rendelkezéseit (pl. eltérőek a beszámítás, zálogjoggal biztosított követelés kielégítése tekintetében), s véleményük szerint akkor az egész eljárásban - a magyar hitelezők és az adós viszonylatában is - más szabályok érvényesülnek, hiszen a Rendelet szerint kell ezeket is megítélni.
A kezdetektől azzal az állásponttal értettem egyet, hogy a felszámolás megindulásakor a bíróságnak minden esetben meg kell határoznia, vajon az eljárásának a hatásköre kiterjed-e az egész Európai Unióra, vagy sem. Ez nem azt jelenti, hogy a Csődtörvény rendelkezéseit a Rendelet váltja fel, hanem azt, hogy ha felmerül bármilyen nemzetközi kapcsolódási pont az eljárás során, beazonosítható legyen a bíróságok, felszámolók és hitelezők, valamint minden harmadik fél részére, hogy milyen eljárási szabályok szerint, hogyan kell eljárni. Egy főeljárás megindítása esetén a Rendelet szabályai csak a nemzetközi viszonylatban alkalmazhatók, olyan esetben, amikor ez nem áll fönn, akkor természetesen nem. A Rendelet ugyanis a határokon átnyúló kapcsolatait kívánja rendezni az adósoknak és nem a belső viszonyokat, mert ott a nemzeti jogszabályok alkalmazandók.
Hogyan állapítható meg a "nemzetköziség" a fizetésképtelenségi eljárások esetében, azaz hogyan lehet eldönteni azt, vajon alkalmazandó-e - bármelyik cikkében - az Európai Unió rendelete?
A) Az egyértelmű, hogy az adósok körének "kívülről történő lehatárolása" nézőpontból csak azon adósok tekintetében alkalmazható, akiknek/amelyeknek a COMI-ja az Európai Unió területén található.
B) Az Unión belüli viszonylatokban nyilvánvaló, hogy abban az esetben határokon átnyúló eljárásokról beszélünk, ha (1) az adósnak a bejegyzett székhelye és a fő érdekeltségeinek a központja más-más tagállamban van, illetve (2) legalább egy olyan tagállamban van telephelye, amelyik nem egyezik meg a fő érdekeltségeinek központja tagállamával. Ez a két eset mindenki számára egyértelmű, számtalan jogeset született a kérdésben a tagállamokban, ilyenkor természetesen határokon átnyúló eljárásokról beszélünk.
De vajon alkalmazható-e akkor a Rendelet, ha az adós és a hitelező COMI-ja is ugyanazon tagállamban van, a zálogtárgy azonban, amelyen a hitelezőnek zálogjoga van, egy másik tagállam területén található? Vagy alkalmazható-e - alkalmazni kell-e - a Rendelet bármely szakaszát, ha csak egyetlen külföldi hitelezője van az adósnak? Vajon alkalmazni kell-e -lehet-e - a Rendelet szabályait akkor, ha az adósnak nem a telephelye, hanem csak egy vagyontárgya van egy másik tagállamban?
I. Lehet attól, hogy maga az adós "lépte át" a határokat születését követően, (a) tehát más tagállamban van a bejegyzett székhelye, mint ahol a fő érdekeltségeinek központja (COMI), (b) lehet hogy más tagállamban van telephelye, mint ahol a COMI-ja.
II. Lehet attól, hogy az adósnak más tagállamban vannak a vagyontárgyai - tehát mint tulajdonos "lépte át" a határt. Ebben az esetben lényegtelen, hogy a hitelező más tagállamból, vagy az adóssal "azonos" tagállamból származik (az ő COMI-ja is megegyezik az adós COMI-jával, vagy az adós telephelyének tagállamával), ha a Rendelet 5-15. cikke szerinti jogosultságokkal rendelkezik az adós vagyontárgyain, és az ottani feltételeknek megfelel az ő jogosítványa, élhet a Rendelet biztosította jogosítványokkal.
A Rendelet 2. cikk g) pontja például meghatározza azt, hogy mit jelent "a tagállam, amelynek területén a vagyontárgy található" kifejezés, s ezt az 5-15. cikkek viszonylatában szemlélve érdekes megállapításra juthatunk - aminek óriási jelentősége lehet az országon belüli joggyakorlat alakulásában is. Ez a pont azon helyzetekben rögzíti a másik tagállam fogalmát, amikor az adós ingósága; olyan vagyontárgya és joga, amelyeken a tulajdonjog vagy a jogosultság fennállta a közhitelű nyilvántartásba való bejegyzéshez kötött; illetve az adóst megillető követelések vannak más tagállamban - nem szól azonban arról, hogy a hitelező melyik tagállamból származik, adott esetben ez megegyezhet az adóséval.
III. Lehet attól, hogy az adóssal szemben egy másik tagállami hitelező rendelkezik követeléssel (a hitelező "lépte át" a határt az adós tagállamába) - alkalmazni kell tehát a Rendelet hitelezők értesítésére vonatkozó rendelkezéseit, s ennek a hitelezőnek lehet egyidejűleg tartozása is az adóssal szemben, tehát mód van a Rendelet beszámítási szabályainak alkalmazására.
IV. Lehet attól is, hogy az adósnak tartozó harmadik fél egy másik tagállamban teljesíti a kötelezettségét a fizetésképtelenségi eljárás megindítása után, de nem a felszámoló részére, s ilyenkor is a Rendelet szabályai kerülnek alkalmazásra.
Azt mondhatjuk ki tehát, hogy akkor válik nemzetközivé egy eljárás, ha az adós valamelyik határokon átnyúló fent említett "kapcsolata beélesedik" és a fizetésképtelenségi eljárásban ezen Rendelet szerint kell eljárni a kérdés megítélésénél.
Milyen következtetéseket vonhatunk le - a fentiek alapján - a Rendelet mélyebb áttanulmányozásából?
1. Nem kizárólag a Fővárosi Bíróság, mint kizárólagos illetékességgel rendelkező bíróság problémája a Rendelet, hiszen a Fővárosi Bíróságnak csak azon gazdálkodó szervezetek viszonylatában van kizárólagos illetékessége, amelyek nem Magyarországon kerültek bejegyzésre. Ha azonban egy magyar adós ellen folyó felszámolási eljárásban a más tagállami hitelezője beszámít, akkor a Rendelet szerint kell megítélni a beszámítás jogosságát, illetve ha az adós másik tagállamban levő ingatlanán fennálló zálogjogot a magyar székhelyű hitelező a felszámolás megindulása után érvényesíti, szintén a Rendelet szerint kell eljárni és megítélni a lépéseit. Mindebből következően valamennyi felszámolási eljárást lefolytató bíróság érintetté válhat a Rendelet értelmezésében és alkalmazásában, nincs tehát egyedül a Fővárosi Bíróság, együtt kell értelmeznünk és kialakítanunk a gyakorlatát.
2) A fentiek alapján egyértelmű, hogy a bíróságnak minden felszámolást elrendelő határozatában egyértelműen meg kell határoznia, hogy főeljárást vagy területi eljárást indít. Ennek az állításnak megvan a jogszabályi háttere is - a Pp. 130. § (1) bekezdés a) pontja. A Cstv. 6. § (3) bekezdése alapján a Pp. háttérszabályként "működik" a Cstv. tekintetében, ami ott nincs szabályozva, azt a Pp. rendelkezéseinek megfelelő alkalmazásával kell elbírálni. A bíróságnak - ha érkezik hozzá egy kérelem - először azt kell megvizsgálnia, vajon vane magyar bíróságnak joghatósága a kérdésben eljárni - ezt bizonyítja a Pp. 130. § (1) bekezdés a) pontja, mely szerint a bíróság a kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elutasítja, ha megállapítható, hogy "a) a perre a magyar bíróság joghatósága a törvény vagy nemzetközi egyezmény rendelkezése alapján kizárt."
Ebből következően, ha a bíróság megállapítja joghatóságát - tehát ha nem utasítja el a kérelmet és eljut a felszámolás elrendeléséig (ami a Rendelet szóhasználatában "az eljárás megindítása") -, akkor azt is meg kell határoznia - a Rendelet 3. cikk (1) bekezdése alapján -, hogy joghatósága főeljárás, vagy területi eljárás megindítására jogosítja fel. Nyilvánvalóan addig az egésznek nincs jelentősége, amíg a felszámolás meg nem indul, hiszen addig a pillanatig az adós jogosult a vagyon felett rendelkezni. Ha tehát a bíróság elutasítja a kérelmet, vagy az eljárást megszünteti, addig a kérdés nem releváns.
A főeljárás-területi eljárás meghatározásának akkortól van jelentősége, amikor a rendelkezési jog átkerül a felszámoló kezébe. Ettől az időponttól azonban nagyon lényeges, hogy mekkora területre vonatkozóan jogosította fel a bíróság a felszámolót az eljárásra. A hitelezők beszámítási jogát, zálogtárgyból való kielégítési jogát stb. nem befolyásolja, hogy a bíróság kimondja vagy sem a főeljárás vagy területi eljárás megnevezést, hiszen ha a zálogtárgy más tagállamban van, mint ahol a fizetésképtelenségi eljárás indult, a zálogjogosult akkor is kielégítheti magát a zálogtárgyból, ha a bíróság nem határozta meg az eljárást fő- vagy területi eljárásként, nem is vett tudomást erről a problémáról. A meghatározás elmaradásával "legfeljebb" korlátozta a bíróság a felszámolót abban, hogy felléphessen más tagállamokban az adós vagyonának megóvása, megszerzése, visszaszerzése érdekében. Ilyen esetben az a kialakult nemzetközi gyakorlat, hogy ha nincs kimondva a főeljárás az eljárást megindító határozatban (nálunk a felszámolást elrendelő végzésben), akkor úgy tekintik, hogy a nemzeti bíróság csak arra az országra - a sajátjára - kívánta a felszámolást korlátozni, ami, ha belegondolunk tényleg így is van. hiszen a meghatározás elhagyásával nem vesz tudomást a bíróság arról, hogy az adósnak lehetnek nemzetközi kapcsolatai. ■
Visszaugrás
