Az adótartozások behajtásának határon átnyúló érvényesítésére az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkat megelőzően nem létezett hatékony jogi eszköz. A kettős adóztatás elkerülése érdekében kötött bilaterális egyezmények nem tartalmaztak behajtási rendelkezést, a végrehajtás a nemzeti szuverenitás körébe tartozott.
Miközben a tagállamok joghatósága az országhatáron belülre korlátozódott, a közös piac működése, az áruk, szolgáltatások, személyek és tőke szabad mozgása lehetővé tette az adóelkerülési célzattal tevékenykedő adóalanyok számára a végrehajtás fedezetéül szolgáló vagyon egyszerű, gyors áthelyezését bármely másik tagállam területére. Mindez akadályát képezte a közös piac hatékony működésének, mely ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy egységes, uniós szintű összefogás szükséges. A tagállamok közötti kölcsönös behajtási segítségnyújtás jogi alapjainak kidolgozása alapvető közösségi érdeknek minősült.
Az 1976-ban elfogadott 76/308/EGK tanácsi irányelvvel sikerült megteremteni a jogalapot a behajtási jogsegély Európai Unión belül történő érvényesítésére. A behajtási jogsegély jelenleg hatályos szabályait - az említett irányelv többszöri újrakodifikálását követően - a 2010/24/EU tanácsi irányelv (a továbbiakban: behajtási irányelv), illetve annak 1189/2011/EU bizottsági végrehajtási rendelete (a továbbiakban: végrehajtási rendelet) tartalmazza.[1] Az irányelv kizárólag egy másik tagállamban keletkezett bizonyos követeléstípusok elismerésére és végrehajtására vonatkozik, így rendelkezéseit eljárási szabályoknak kell tekinteni.
A határon átnyúló ügyletek növekvő számával, a pénzügyi eszközök globális kezelésével egyidejűleg megjelent a nemzetközi adóelkerülés problémája is, így egyre inkább erősödött az igény egy olyan eszköz kidolgozására, mely lehetővé teszi a nemzetközi szintű fellépést az adócsalás elleni küzdelemben. Ez a felismerés hívta életre az Európa Tanács és az OECD Adóügyekben történő kölcsönös adminisztratív segítségnyújtásról szóló egyezményét (a továbbiakban: Egyezmény), mely jogi természetét tekintve egy többoldalú nemzetközi szerződés, és melyet 1988 januárjában nyitottak meg aláírásra a résztvevő államok számára. Az eredeti megállapodás öt állam aláírását követően 1995. április 1-jén lépett hatályba. A gazdasági világválságot követően a nemzetközi közösség egyre inkább tudatára ébredt, hogy az adócsalás és adóelkerülés elleni küzdelem csak nemzetközi összefogás eredményeként vezethet hatékony eredményekre. Az egyes országok adóhatóságai, az Európai Unió, valamint más nemzetközi szervezetek, köztük az OECD sorra tettek közzé különböző stratégiákat, kezdeményezéseket, akcióterveket, melyek ezen problémákra kísérelnek meg megoldást találni. A nemzetközi fejlemények hatására 2011-ben az OECD módosította az 1988-ban elfogadott egyezményt és megnyitotta aláírásra valamennyi ország, köztük a nem Európa Tanács és OECD országok számára is. A módosítás révén a szabályokat hozzáigazították az információcsere új sztenderdjéhez, vagyis hasonlóan az OECD Modell 26. cikk 5. bekezdéséhez, a banki információk és a tulajdonosi érdekeltségre vonatkozó információk is információcsere tárgyát képezhetik. Az Egyezmény az adóügyekben történő kölcsönös közigazgatási együttműködés széles körű lehetőségeit biztosítja, köztük az információcsere különféle lehetőségeit, az egyidejű adóellenőrzéseket és a külföldi adóellenőrzésekben történő részvételt, segítségnyújtást az adóbeszedésben, beleértve a biztosítási intézkedéseket, valamint az iratok kézbesítését.
Az Egyezményt módosító jegyzőkönyv Magyarország részéről történő aláírásával, illetve kihirdetésével[2] 2015. március 1-jén a végrehajtási eljárásban is alkalmazandó fontos új rendelkezések léptek hatályba. Az Egyezmény, illetve módosító Jegyzőkönyve a behajtási jogsegélyre az Európai Unión belül jogalapot teremtő behajtási irányelv mellett, illetve helyett, attól szélesebb alkalmazási körben nyújt lehetőséget az Egyezményben részes államok között végrehajtási együttműködésre, az Európai Unión kívül pedig a behajtási megkeresések kizárólagos jogalapja lehet. Tekintve, hogy a behajtási jogsegély iránti megkeresések kezdeményezésének az említett két jogalap (Az Egyezmény és behajtási irányelv) részben eltérő feltételeket támaszt, az adott végrehajtási ügyben a megkeresések jogalapjának egyértelmű meghatározása érdekében fontos szempont a követelés jogcíme. A széles tárgyi hatálynak jelentősen korlátot szab a 30. cikk alapján tett fenntartások rendszere, viszont a behajtási irányelv esetén alkalmazott küszöbérték elérése itt nem feltétele a megkeresés kezdeményezésének.
Fontos hangsúlyozni, hogy mind a behajtási irányelv, mind az Egyezmény a követelések érvényesítését közigazgatási együttműködés keretében, megkeresések útján biztosítja, a tagállamok a megkeresésben foglalt követe-
- 180/181 -
léseket hazai követelésként kezelik, saját nemzeti jogszabályaik alapján járnak el a végrehajtási eljárás során (az elévülési szabályok kivételével), nem egy nemzetek feletti uniós vagy nemzetközi végrehajtási eljárásról, vagy végrehajtási testületről van szó.
A behajtási irányelv eljárásjogi természetéből adódóan az időbeli hatály kérdése egyértelmű meghatározást nyert az Európai Bíróság előtt lefolytatott előzetes döntéshozatali eljárás során. A döntés értelmében az irányelv egyetlen rendelkezése sem teszi lehetővé annak megállapítását, hogy a közösségi jogalkotó az eljárási szabályok alkalmazását az irányelvnek a megkeresett hatóság székhelye szerinti tagállamban való hatálybalépését követően keletkezett követelésekre szándékozott korlátozni. Ellenkezőleg, az irányelvnek a megkeresett hatóság székhelye szerinti tagállamban való hatálybalépésekor már fennálló követelésekre történő alkalmazhatósága mellett szól a második és harmadik preambulumbekezdéséből következő célja, hogy felszámolja a közös piac működésének azon akadályait, amelyeket az említett követelések határon átnyúló behajtásának nehézségei okoznak.[3]
A hatályos irányelv három fő területre terjeszti ki a megkeresés alapján történő együttműködést: információkérésre, kézbesítésre és behajtási vagy biztosítási intézkedés megtételére, ezenfelül a spontán információátadásra is lehetőséget biztosít.
A jogsegély irányelv alapján történő megkeresések esetében fontos vizsgálandó szempont a követelés jogcíme, valamint behajtási megkeresések esetén az 1500 euró küszöbérték elérése.
A behajtási irányelv 2. cikke megállapítja azon jogcímeket, amely szerint fennálló követelések hazánkban vagy az Európai Unió másik tagállamában a behajtási jogsegély alapján érvényesíthetőek. Érdekesség, hogy az irányelv eredetileg az 1962-ben létrehozott Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap részleges, illetve teljes körű finanszírozásával kapcsolatos visszatérítésekkel, intervenciókkal és egyéb intézkedésekkel, a mezőgazdasági lefölözésekkel, illetve közösségi vámokkal kapcsolatban felmerült tartozások, valamint az ilyen tartozások kamatainak és egyéb költségeinek tagállamok közti behajtását hivatott rendezni. Az irányelv hatályát a közösségi jogalkotó 1979-ben terjesztette ki a hozzáadottérték-adóra, 1992-ben az ásványolajokra, az alkohol-, és dohánytermékekre alkalmazott jövedéki adóra, 2001-ben a közvetlen adókra, majd 2012. január 1-jei hatállyal olyan lényegesen bővültek a jogsegély tárgyi hatálya alá tartozó követelések, hogy egyszerűbb az Aktv. 22. § (3) bekezdésében adott negatív taxáció alapján megállapítani, hogy milyen kötelezettségek nem érvényesíthetőek a jogsegély keretében.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
