• 17/2014. (V. 30. ) AB határozat
• 18/2014. (V. 30. ) AB határozat
• 19/2014. (V. 30. ) AB határozat
• 20/2014. (V. 30. ) AB határozat
• 3194/2014. (VII. 14.) AB határozat
• 3195/2014. (VII. 15. ) AB végzés
• 23/2014. (VII. 15.) AB határozat
• 3214/2014. (VII. 21.) AB végzés
• 24/2014. (VII. 22.) AB határozat
• 28/2014. (IX. 29.) AB határozat
• 29/2014. (IX. 30.) AB határozat
Tájékoztatjuk a Tisztelt olvasókat, hogy a 2014/4-es számunktól kezdve az Alkotmánybíróság döntéseinek hagyományos összefoglalását követően egy, a szerzők vagy a szerkesztőség által megfogalmazott rövid értékelést is közlünk. Tesszük ezt azért, mert az Alkotmánybíróság egyre több döntése vet fel súlyos alkotmányossági problémákat. Hosszabb lélegzetű kommentárok a legfontosabbnak ítélt döntésekről továbbra is a Dokumentum és kommentár rovatban olvashatóak majd. Az értékelések nem vállalkoznak az egész döntésre kiterjedő alapos elemzésre, csak néhány fontos momentumra hívják fel a figyelmet.
A Fundamentum - ahogy megnevezésében is utal erre - az emberi jogok folyóirata, és ekként az alkotmányosság, a jogállamiság elkötelezett híve. A lehető legerősebb rendelkezésünkre álló eszközzel, a nyilvánosság erejével kívánjuk felhívni a figyelmet az Alkotmánybíróság azon érveire, amelyek nem felelnek meg ezeknek az értékeknek. Ezzel az újítással reméljük sikerül valamit megőrizni az általunk alapvető fontosságúnak tekintett értékekből.
Az alapvető jogok biztosa a 2014. december 14-én kelt indítványában kezdeményezte a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (továbbiakban: Mt.) 65. § (5) bekezdés alaptörvény-ellenességének utólagos vizsgálatát. A támadott rendelkezés az Mt. 65. § (3) bekezdésében meghatározott felmondási védelem érvényesítésének feltételét határozza meg. Az Mt. 65. § (3) bekezdés szerint a munkáltató felmondással nem szüntetheti meg a munkaviszonyt a várandóság, illetve a női munkavállaló emberi reprodukciós eljárással összefüggő kezelésének, de legfeljebb annak megkezdésétől számított hat hónap tartama alatt. Azonban a 65. § (5) bekezdés alapján e körülményekre a munkavállaló csak abban az esetben hivatkozhat, ha erről a munkáltatót a felmondás közlését megelőzően tájékoztatta. Az alapvető jogok biztosa szerint ez a felmondási védelem érvényesítésének feltételeként előírt tájékoztatási kötelezettség sérti az érintett személyek emberi méltósághoz való jogát és a magánszférához való jogot.
Az ügy előadó bírája Balogh Elemér volt.
Az Alkotmánybíróság már a 11/2001. (IV. 12.) AB határozatában rögzítette, hogy a felmondási tilalmak alkotmányossági vizsgálatának kiindulópontja a munkáltatót és a munkavállalót egyaránt megillető szabad felmondás joga. Ezért a felmondás jogát korlátozó törvényi rendelkezések mindig kivételesnek tekintendők. A korábbi Alkotmány rendelkezéseiből levezethető volt a várandós és a gyermekes anyák védelmét szolgáló pozitív diszkriminációt tartalmazó szabályok kialakításának lehetősége. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az érintett jogalanyoknak alkotmányos alapjoga lett volna a munkaviszony megszüntetése elleni felmondási védelemre.
Korábban kialakított gyakorlatát az Alkotmánybíróság jelen ügyben is irányadónak tekintette. A testület rámutatott arra, hogy a nemzetközi egyezmények, valamint az Európai Unió jogalkotása és joggyakorlata is elismeri a nők terhesség alatti és utáni fizikai, pszichés állapota miatti különös védelmének igényét. Az Alaptörvény a nemzetközi jogi kötelezettségekkel összhangban szintén tartalmaz általános felhatalmazást az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedések bevezetésére. A külön intézkedésekkel védendő kör megjelölése során kifejezetten kiemeli a családokat, gyermekeket és a nőket [Alaptörvény XV. cikk (3)-(5) bekezdés]. Tehát az Alaptörvény megalapozza az állam intézményvédelmi kötelezettségét, azonban a védelem formája, módja, mértéke nem vezethető le belőle.
A foglalkoztatás terén a gyermeket vállaló nők kiemelt védelmét elsősorban az Mt. biztosítja, többek között a felmondási védelem előírásával. Az Alkotmánybíróságnak a kérelem keretei között azt kellett vizsgálnia, hogy a felmondási védelem érvényesítésének előzetes tájékoztatásához kötése sérti-e a hivatkozott alapjogokat. A testület továbbra is fenntartotta a magánszféra értelmezésének korábbi gyakorlatát, miszerint annak lényegi fogalmi eleme, hogy az érintett akarata ellenére mások oda ne hatolhassanak be. A magánszféra alakításának érinthetetlen területének védelme az emberi méltóság alapja. Ezért a két alapjog között különösen szoros a kapcsolat.
Az Alkotmánybíróság arra is rámutatott, hogy a felmondási védelmet megalapozó körülmények, nevezetesen a várandóság és a reprodukciós eljárásban
- 114/115 -
való részvétel személyes adatnak minősül. Az alkotmánybírósági gyakorlat a személyes adatok védelméhez való jogot nemcsak hagyományos védelmi jognak, hanem annak aktív oldalát is figyelembe véve, információs önrendelkezési jognak tekinti. Az információs önrendelkezési jog szorosan kapcsolódik a magánszférához való joghoz, mivel az arról való döntést foglalja magában, hogy az egyén mikor és milyen korlátok között fedi fel a személyéhez köthető adatokat. A várandósság és az emberi reprodukciós eljárásban való részvétel egyértelműen a gyermeket vállaló nő magán- vagy intim szférájába tartozó körülmények. Ezért ezen adatok kötelező kiszolgáltatásának törvényi előírása magánszférába történő beavatkozást valósít meg. Különösen súlyos a magánszféra sérelme a reprodukciós eljárásban való részvételről történő kötelező tájékoztatás előírása esetén, mivel az minden esetben az intim szférába tartozó körülmény feltárására irányul.
Ugyanakkor az állam alapvetően szabadon határozhatja meg, hogy a munka világában milyen módon biztosít többletvédelmet a gyermeket vállaló nők számára. Ebből következően a védelem igénybe vétele feltételekhez köthető, amik azonban nem vezethetnek a munkavállaló alapjogainak szükségtelen és aránytalan korlátozásához. Tehát jelen ügyben a gyermeket vállaló munkavállalók magánszférához való alanyi joga áll szemben az állam - gyermeket vállaló munkavállalók érdekeit absztrakt módon védő - intézményvédelmi kötelezettségével. Az Mt. rendelkezéseinek vizsgálata eredményeként az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az Mt. 65. § (5) bekezdésében foglalt tájékoztatási kötelezettség önmagában szükséges a felmondási védelem érvényesülése céljából. A tájékoztatási kötelezettség erre vonatkozó külön rendelkezés hiányában is következne az Mt. kölcsönös együttműködési és általános tájékoztatási kötelezettséget előíró rendelkezéseiből.
Azonban az Alkotmánybíróság alaptörvény-ellenesnek találta a tájékoztatási kötelezettség időbeli feltételére vonatkozó rendelkezést. Az Mt. támadott 65. § (5) bekezdése szerint ugyanis a tájékoztatásnak "a felmondás közlését megelőzően" kell megtörténnie. Tehát e törvényi rendelkezés alapján a tájékoztatásnak attól függetlenül kell megtörténnie, hogy a munkáltató tett-e a munkaviszony megszüntetésére irányuló bármilyen formájú megnyilvánulást. Ez a kötelezettség - a csoportos létszámleépítés esetét kivéve - kizárja annak lehetőségét, hogy a munkavállaló a munkaviszony megszüntetésére vonatkozó munkáltatói szándék kinyilvánításakor, a felmondási védelem igénybe vétele érdekében dönthessen a magánszférába tartozó adatok kiszolgáltatásáról. Ez a szabályozás összességében arra kényszeríti a munkavállalót, hogy a reprodukciós eljárás megkezdése napján, illetve a várandósságról való tudomásszerzést követően haladéktalanul megadja a munkáltatónak a felmondási védelem érvényesítéséhez előírt tájékoztatást.
Ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Mt. 65. § (5) bekezdés "a felmondás közlését megelőzően" szövegrésze szükségtelenül korlátozza a gyermeket vállaló munkavállalók magánélethez és emberi méltósághoz való jogát azzal, hogy a munkaviszony megszüntetésére irányuló munkáltatói szándék megnyilvánulásától függetlenül ír elő a magánszférába tartozó adatokra vonatkozó tájékoztatási kötelezettséget. Továbbá ez a szabályozás az Alaptörvény általános egyenlőségi szabályát [Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdés] is sérti. Ugyanis azok a munkavállalók, akik nem tudnak a várandósságukról, "a felmondás közlését megelőzően" kitétel miatt utólag nem tudják érvényesíteni a felmondási védelmet. Vagyis az Mt. ebben az esetben lehetetlen feltételt állít a felmondási védelem érvényesítéséhez, ami a várandós munkavállalók között tesz önkényes, és ezzel alaptörvény-ellenes megkülönböztetést.
Tekintettel arra, hogy az Alkotmánybíróság a kifogásolt jogszabályhely "a felmondás közlését megelőzően" szövegrészét találta alaptörvény-ellenesnek, az alaptörvény-ellenesség következményét részleges megsemmisítéssel vonta le. Továbbá az AB határozat indokolásában felhívta a jogalkotót a közszféra foglalkoztatásra irányuló jogviszonyait szabályozó jogszabályok áttekintésére, és a kifejtett elvek alapján az alaptörvény-ellenesség megszüntetésére a hasonló esetekben.
Ez utóbbi általános érvényű felhívás rögzítésével Juhász Imre alkotmánybíró nem értett egyet, amit a határozathoz csatolt párhuzamos indokolásában fejtett ki. Szerinte egy ilyen felhívás fogalmilag kizárt és sérti az indítványhoz kötöttség elvét. A párhuzamos indokoláshoz Pokol Béla és Salamon László is csatlakozott.
Enyedi Krisztián
Az alapvető jogok biztosa kezdeményezte a Magyar Művészeti Akadémiáról szóló 2011. évi CIX. törvény (a továbbiakban: MMA tv.) több rendelkezésének utólagos alkotmányossági vizsgálatát. Érvelése szerint sérti az Alaptörvény X. cikk (1) bekezdésé-
- 115/116 -
ből (művészeti élet szabadsága) levezethető állami semlegesség követelményét, hogy csak az 1992. január 31-én alapított Magyar Művészeti Akadémia civil szervezet tagjai válhattak a Magyar Művészeti Akadémia (a továbbiakban: MMA) alakuló közgyűlésének résztvevőivé [MMA tv. 7. § (2) bekezdés], és ezzel annak rendes tagjaivá. Az alapvető jogok biztosa indítványában rámutatott, hogy a civil szervezetektől nem elvárható követelmény a semlegesség és a pluralitás, ami viszont a köztestületi formában létrehozott MMA esetében már alkotmányos követelmény. A későbbi tagfelvételről szintén ez a személyi kör jogosult dönteni [MMA tv. 7. § (4) bekezdés]. Az indítványozó annak a szabálynak a vizsgálatát is kezdeményezte, miszerint az MMA Alapszabálya a törvényben rögzítetteken túl az MMA tagság további feltételeit is meghatározhatja [MMA tv. 8. § (1) bekezdés és 11. § (2) bekezdés]. Az MMA tagság elnyerésének feltételei ugyanis nemcsak az MMA tagjait, hanem mindenkit érint, aki a köztestület tagjává kíván válni, ezért azokat az Alaptörvény T) cikk (1) bekezdésének megfelelően törvényben kell meghatározni.
Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy időközben a 2014. évi X. törvény a tagfelvétel vonatkozásában törölte az MMA Alapszabályára való utalást, ezért az erre vonatkozó indítványozói kérelmek tekintetében megszüntette az eljárást.
Az indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróság felhasználta a művészeti élet szabadságával összefüggésben az Alaptörvény hatályba lépése előtt hozott határozatainak érveit, tekintettel arra, hogy az Alaptörvény X. cikk (1) bekezdés és az Alkotmány 70/G. § (1) bekezdés tartalmi egyezősége megállapítható. A Testület a 30/1992. (V. 26.) AB határozatában fejtette ki, hogy a művészi, irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti alkotás terjesztésének szabadsága tágabb értelemben a véleménynyilvánítás szabadságához tartozik, aminek tekintetében az államot objektív intézményvédelmi kötelezettség terheli. Az alapjogok összhangját csakis az állam művészeti kérdésekben tanúsított semlegessége biztosíthatja, vagyis az, hogy az államnak lehetővé kell tennie és biztosítania kell a művészeti alkotás sokféleségét, egyetlen irányzatot, vagy szemléletet sem tekinthet kizárólagosnak.
Az MMA jogköreinek áttekintése után az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az MMA közhatalmi jogköröket ugyan nem gyakorol, azonban a kulturális támogatások szétosztásával, kulturális intézmények tulajdonlásával kapcsolatban olyan státuszt kapott és olyan döntéseket hoz, amelyek ténylegesen érintik a művészeti alkotás szabadságát. Ezért az Alaptörvény X. cikk (1) bekezdéséből eredő követelmény, hogy a köztestületi formában működő MMA-nak az Alaptörvény értékrendjét meg nem sértve a művészeti alkotás szabadságát, sokszínűségét, irányzatait, áramlatait egyaránt védelemben kell részesítenie. Ezt a követelményt a törvényhozónak is tiszteletben kell tartania, amikor meghatározza az MMA tagsági összetételére, szervezetére és tevékenységére vonatkozó szabályokat.
Az Alkotmánybíróság arra is emlékeztetett, hogy a köztestületként létrehozott szervezetek nem az egyesülési jog alapján jönnek létre [22/1994. (IV. 16.) AB határozat]. Míg egy civil szervezettel szemben nem követelmény a semlegesség és a pluralitás, addig a köztestületekkel szemben alkotmányos követelmény. Ezért nem állt teljes összhangban a művészeti alkotás szabadságát biztosító semlegesség és pluralitás követelményével, és ezáltal nem minden tekintetben felelt meg az Alaptörvény X. cikk (1) és (3) bekezdésében foglaltaknak az MMA tv. azon rendelkezése, miszerint csakis egy adott civil szervezet tagjai válhattak a megalakuló köztestület rendes tagjává és a későbbi tagfelvételről kizárólagosan döntő grémiummá.
Az alaptörvény- ellenesség jogkövetkezményeinek meghatározása során az Alkotmánybíróság azzal szembesült, hogy az MMA megalakulásával a támadott rendelkezés teljesedésbe ment, így lényegében hatályát vesztette. A köztestület megkezdte működését, ami további személyi és vagyoni jogviszonyok keletkezését eredményezte. így az alaptörvény-ellenes törvényhely akár ex nunc, akár ex tunc megsemmisítése a jogbiztonság sérelmét idézné elő. Ezért az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében állapította meg az alaptörvény-ellenességet, de az ebből következő megsemmisítését mellőzte. Ugyanakkor alkotmányos követelményként határozta meg, hogy a Magyar Művészeti Akadémia tagságának mindenkori összetételének, szervezeti felépítésének és működésének meg kell felelnie a művészeti szabadság alkotmányos értékének.
Az alkotmányos követelmény meghatározásával és annak indokolásával Balsai István, Juhász Imre, Salamon László, Szívós Mária alkotmánybírók nem értettek egyet, ezért a határozathoz különvéleményt fűztek. Mindegyik különvélemény sérelmezi, hogy az alapvető jogok biztosa indítványában a Milla Egyesület elnökének 2012. december 17-én nyilvánosságra hozott levelének érvrendszerét vette át. A különvéleményeket jegyző alkotmánybírák szerint az Alkotmánybíróság nem vizsgálta érdemben az MMA megalakulásának körülményeit, és nem igazolta az
- 116/117 -
indítvány azon prekoncepcióját, hogy a köztestület egyoldalúan kiválasztott tagokból állt volna fel. Salamon László különvéleményében azt is kifejtette, hogy a sokirányúság és a sokszínűség a művészeti szabadság fogalmával nem azonosítható, a kettő között az Alkotmánybíróság többségi indokolásában levezetett összefüggés nem állapítható meg. Szívós Mária pedig arra mutatott rá, hogy az alkotmányos követelmény kimondása nem fog érdemi változást eredményezni. Ugyanis annak érvényre juttatása nem lesz ellenőrizhető és számon kérhető, hiszen hiányzik az a jogilag értékelhető mérce, amelyhez az alkotmányos követelménynek való megfelelés mérhető.
Enyedi Krisztián
Az indítványozó egyesület alkotmányjogi panaszában a Kúria ítéletét (ezzel összefüggésben a Fővárosi ítélőtábla, valamint a Fővárosi Törvényszék meghatározott ítéleteit) támadta az Alkotmánybíróságnál (a továbbiakban: AB). A konkrét ügyben a vonatkozó bírósági ítéletek azt állapították meg, hogy az indítványozó által üzemeltetett honlapon elhelyezett cikkhez fűzött hozzászólások (kommentek) az alapügy felperesének jóhírnév védelméhez való jogát sértik. A bíróságok a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 75. § (1) bekezdését és 78. § (1)-(2) bekezdését (személyhez fűződő jogok védelme, jóhírnév védelme) úgy értelmezték, hogy a jogsértő véleményt tartalmazó kommentnek a honlapon történő megjelenésével az indítványozó maga is jogsértést követett el. A jóhírnév sérelmét híreszteléssel valósította meg. Azzal hogy az indítványozó a honlapon előzetes moderáció nélkül biztosított lehetőséget hozzászólások elhelyezésére, számolnia kellett azzal, hogy közöttük jogsértő közlés is szerepelhet. Az indítványozó szerint ezzel a döntéssel sérült a véleménynyilvánításhoz való joga. Kifejtette, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának szükséges korlátozása, amennyiben a bíróság a jóhírnevet sértő véleménynyilvánításokat jogsértőnek minősíti, azonban aránytalan, ha az is felel érte, aki a közlés tartalmára és megjelenésére nincs befolyással.
Az ügy előadó bírája Dienes-Oehm Egon volt. Az AB mindenekelőtt a kommentek, illetve blogbejegyzések tartalmáért való felelősség kérdését vizsgálta. Az indítvánnyal összefüggésben megállapította, hogy az tartalmilag mind a véleménynyilvánítás, mind pedig a sajtó szabadságának sérelmét feltételezi. Az elektronikus kereskedelmi szolgáltatásokat, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokat az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kéréseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény (a továbbiakban: Ektv.) szabályozza. Az Ektv. különbséget tesz a szolgáltató és a közvetítő szolgáltató között. Szolgáltató az a természetes, jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli szervezet, aki az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást nyújtja. Közvetítő szolgáltató az olyan speciális szolgáltató, amely az igénybe vevő által biztosított információt továbbítja, a hálózathoz hozzáférést biztosít, tárhelyet biztosít vagy keresőszolgáltatást nyújt.
Az AB hangsúlyozta, hogy az Ektv. értelmében a szolgáltató és a közvetítő szolgáltató felelőssége eltér. A szolgáltató és közvetítő szolgáltató is felelős az általa rendelkezésre bocsátott tartalomért és az ezzel okozott kárért, de a közvetítő szolgáltató bizonyos feltételek esetén mentesülhet, mivel nem maga teszi közzé és hozza létre a tartalmat. Sőt az Ektv. szerint utóbbi nem köteles ellenőrizni az általa továbbított, tárolt, hozzáférhetővé tett információt, és nem köteles a jogellenes tevékenységre utaló tényeket, körülményeket keresni. A Kúria nem alkalmazta az Ektv.-t és a per alapjául szolgáló kommenteket magánjellegű megnyilvánulásoknak minősítette, amelyek nem tartoznak az Ektv. tárgyi hatálya alá.
Az AB ezzel összefüggésben arra a megállapításra jutott, hogy a kommentek nem lehetnek magánjellegű megnyilvánulások, mert a magánközlések címzetti köre zárt, vagyis semmi esetre sem a nyilvánosságnak szólnak. A komment ezzel szemben egy olyan magánvélemény, amelyet a nyilvánosságnak szán a közlője. Az ilyen hozzászólások a véleménynyilvánítás szabadságának védelmét élvezik. A kommenteknek két formája lehet: a moderált és a nem moderált. A konkrét ügyben nem moderált kommentekről volt szó, amely azért bír relevanciával, mert az elsődleges közlő személye az esetek túlnyomó többségében ismeretlen, ekként a felelősség kérdése az oldal működtetőjénél merül fel. Jelen esetben az indítványozónál, aki szerint éppen ez a felelősség korlátozza a véleménynyilvánítási szabadságát és a sajtószabadságot.
Az AB ezt követően vizsgálta, hogy vajon a fenti érvelés helytálló-e, vagyis, hogy az indítványozó felelősségének megállapítása a sajtó és a véleményszabadság alaptörvény-ellenes korlátozását eredményezi. A testület megállapította, hogy a honlap fenntar-
- 117/118 -
tójának, működtetőjének felelőssége kétségtelenül korlátozza, az egyébként az internetes közlésekre is kiterjedő sajtószabadságot (ezzel összefüggésben az AB azt állapította meg, hogy az internet esetében a nyomtatott sajtóhoz képest annyiban más a helyzet, hogy a nyomda helyébe a tárhelyszolgáltató lép). A határozat ugyanakkor hangsúlyozta, hogy alkotmányjogi szempontból (is) nagy különbség mutatkozhat az internetes oldal üzemeltetője által szerkesztett és tartalmi egységet alkotó szolgáltatás, illetve a közösségi, valamint tisztán véleményoldalak között. Ez utóbbiak ugyanis korlátozott hozzáférést biztosítanak (regisztráció, belépők útján), ekként tehát szerkesztetlenek és közelebb állnak a védett magánközlésekhez.
Az AB az alapjog korlátozásának tényét megállapította, ugyanakkor kérdés volt, hogy a korlátozás alkotmányellenes-e. A szabályozás alkotmányosan indokolt célt határoz meg, továbbá alkalmas is a cél elérésére, tekintettel arra, hogy az üzemeltető felelőssége nélkül az érintett a sérelemért nem kaphatna elégtételt. Az AB ezt követően a szabályozás arányosságát vizsgálta két aspektusból: egyrészt, hogy arányos-e az oldal fenntartójának felelőssé tétele a jogsértő közlésért, másrészt arányos-e a felelősség mértéke (kártérítés, sérelemdíj). Ezzel összefüggésben először arra hívta fel a figyelmet, hogy a moderálás nem eredményezi feltétlenül a felelősségtől való mentesülést, ugyanis a moderált, de jogsértő komment jogi következményei ugyanazok, mint a nem moderálté. Vagyis a felelősség a közleményekért a moderálástól független, az a jogsértő közlés tényén alapszik. A testület arra a következtetésre jutott, hogy a nem moderált kommenteket közzé tevő oldal fenntartójával szemben a jogsértés megállapítása arányos. Az alapjog szükséges korlátozása is csak akkor igazolható, ha a cél elérésére alkalmas legkisebb alapjog-korlátozással jár. Ennek megállapítása akként lehetséges, ha a moderált kommentekért való felelősség a hatályos szabályozás alapján a sajtószabadság legenyhébb, a cél elérésére legalkalmasabb korlátozása. Az AB arra a megállapításra jutott, hogy ha a kommentek közzétételéért való felelősség nem függ a moderálástól - mivel a közlés tényén alapszik - nem indokolt a nem moderált kommentek kedvezőbb kezelése. A testület kimondta: a fenti különbségtétel nem indokolt, így az arányosság kérdését ebben a tekintetben nem vizsgálta.
Az arányosság kérdésének másik aspektusa, a kártérítés összege vonatkozásában az AB úgy foglalt állást, hogy csak a konkrét bírói ítéletek elleni alkotmányjogi panaszokban foglalhat állást, általánosságban pusztán annyit állapított meg, hogy a kártérítések esetében is irányadók a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásával kapcsolatos alkotmányos szempontok.
A testület az alkotmányjogi panaszt végül elutasította azzal, hogy amennyiben a moderálást vállaló internetes szolgáltatók felelősek az oldalukon megjelent jogellenes közlésekért, akkor a moderálást nem vállaló oldalak működtetőivel szemben a felelősség megállapítása nem aránytalan.
Paczolay Péter párhuzamos indokolásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az AB első alkalommal foglalkozott a kérdéssel, ezért indokolt lett volna más alapjogi érveléssel és további mérlegelési szempontok figyelembevételével alátámasztania döntését. Ennek megfelelően az ügyet nem a sajtószabadság, hanem a szólásszabadság általános joga alapján kellett volna vizsgálnia, mivel kiszámíthatatlan következményei lehetnek annak, ha a sajtószabadságot a sajtó fogalmi körén túl is alkalmazhatóvá teszik. Kifejtette, hogy bár a komment nem a blogot üzemeltető szolgáltató saját véleménye, a szolgáltató működésére vonatkoztatható lett volna a véleménynyilvánítás szabadságának a sajtó körén túl is értelmezhető része, az "információk, vélemények megosztásának joga". Paczolay szerint a kommentekért való üzemeltetői felelősség körében olyan differenciálás szükséges, amely alkotmányos egyensúlyt teremt a szólásszabadság és a személyiségvédelem között, a felelősségnek ugyanis tekintettel kell lennie a honlap üzemeltetőjének sajátos, a szerkesztést nélkülöző kapcsolatára a kommenteléshez. Ennek hiányában a kommentelés műfaja ellehetetlenül. A személyiségvédelem tekintetében az a fontos, hogy a jogaiban sértett a szükséges jogvédelmet megkaphassa. Meg kell továbbá különböztetni a beazonosítható személytől származó és a névtelen kommenteket. Előbbi esetben a sértett csak akkor perelhetné a moderálást el nem végző szolgáltatót, ha az a kommentet az erre irányuló jelzésre sem törölte. A névtelen kommentek vonatkozásában el kell határolni egymástól az objektív és a felróhatóságon alapuló szubjektív jogkövetkezményeket. Amennyiben a kommentelő nem beazonosítható, úgy indokolt a honlapot üzemeltető perelhetősége, ugyanakkor az felel meg a szólásszabadság korlátozása arányosságának, ha a jogsértő komment értesítést követő eltávolítását követeljük meg. Nem lehet abból kiindulni, hogy a szolgáltatók moderálva teszik közzé a véleményeket.
Stumpf István különvéleményében azt vizsgálta, hogy összhangban van-e az Alaptörvénnyel az az értelmezés, amelyet a Kúria követett, és amelynek lényege, hogy az internetes honlapra más személy által közzétett állítás jóhírnevet sértő tartalmáért a honlap fenntartóját feltétel nélküli polgári jogi felelősség terheli. Stumpf kifogásolta, hogy a többségi döntés
- 118/119 -
nem támasztotta alá, hogy a cél elérésére alkalmas legkisebb alapjog-korlátozás miért nem az ún. értesítési-eltávolítási eljárás. Kiemelte továbbá, hogy nem várható el a honlap üzemeltetőjétől, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje az összes hozzászólást, bejegyzést, az viszont igen, hogy amennyiben tudomására jut a jogsértő tartalom, azt távolítsa el.
A döntés rendkívül aggályos eleme, hogy az AB egy precedens értékű ügyben nem vizsgálta meg kellő körültekintéssel a kommentekért való felelősség kérdését és a szólásszabadság kapcsolatát. Miként arra Paczolay Péter párhuzamos indokolása is utal, a személyiségvédelem és a sajtószabadság konkrét ügyben való kapcsolatát vizsgálta anélkül, hogy a vonatkozó honlap üzemeltetőjének a kommentekért való "közvetett" felelősségének alkotmányosságát megvizsgálta volna. Kérdésként merül fel, hogy vajon alkotmányos-e a kommentekért való szinte objektív felelősségnek a honlap üzemeltetőjére (és nem szerkesztőjére) történő telepítése pusztán azon az alapon, hogy az internet a nyomtatott sajtóhoz hasonló jegyeket hordoz, ezért a korlátozást a sajtószabadságból kell levezetni.
A döntés egyik nagy hiányossága az, hogy nem végzi el érdemben az internet és a sajtószabadság közötti kapcsolat vizsgálatát, hanem pusztán megállapítja, hogy az internet és a nyomtatott sajtó között annyi a különbség, miszerint a nyomda szerepét a tárhelyszolgáltató veszi át. A döntés nem is veti fel az internetes kommunikáció, a kommentelés, valamint a honlap üzemeltetőjének a - sajtószabadságnál tágabb - véleményszabadsággal való kapcsolatát, hanem a már "meglévő" és a sajtószabadságra vonatkozó korlátozást - amely a nyomtatott sajtó esetében fennállhat - egyszerűen rávetíti az internetre.
A döntés az arányosság kapcsán nem is foglalkozik érdemben azzal a kérdéssel, hogy tehető-e különbség a komment szignalizáció után történő törlése, vagy nem törlése (az ún. "notice and take down") között. Azáltal tehát, hogy az AB egyszerűen nem vizsgálta érdemben a véleménynyilvánítás szabadságának, az indítványozó oldalán meglévő sérelmének kérdését azzal a következménnyel fenyeget, hogy a gyakorlatban a kommentelés intézménye megszűnik, a tárhelyszolgáltatók ugyanis nem fognak indokolatlanul kockázatot vállalni.
Mészáros Gábor
A Kúria ítéletében nem alkalmazta az internetes szolgáltatásokra vonatkozó törvényt, mert a kommenteket magánjellegű megnyilvánulásoknak minősítette. Ezért az egyesület már azzal felelőssé vált a kommentek tartalmáért, hogy a honlapján hozzászólások megtételére biztosított lehetőséget. Az Alkotmánybíróság viszont helyesen állapította meg, hogy a kommentek nem lehetnek magánjellegű közlések, mert azok ugyan magánvélemények, de a nyilvánosságnak szólnak, hiszen bárki által elérhetőek az interneten. Az Alkotmánybíróság azonban ebből semmilyen további következetést nem vont le, jóllehet ezzel már bebizonyosodott, hogy a Kúria döntése alaptörvény-ellenes, sérti a véleménynyilvánítás szabadságát. A Kúriának az internetes szolgáltatásokra vonatkozó törvényt kellett volna alkalmaznia, ami alapján a tárhely szolgáltatónak korlátozott felelőssége van, tehát nem köteles ellenőrizni, moderálni a honlapon megjelenő tartalmat. Csak akkor tehető felelőssé a kommentért, ha tud a jogsértő tartalomról, de azt nem távolítja el. Stumpf István különvéleményében ki is emel olyan rendes bírói döntéseket, amelyek a véleménynyilvánítás szabadságának megfelelően alkalmazzák a törvényt. A Kúria hibás jogszabály-értelmezése miatt az Alkotmánybíróság sem látta meg a fától az erdőt. Az Alkotmánybíróság szerint nem sérti a véleménynyilvánítás szabadságát, ha a nem moderált kommenteket közzé tevő oldal fenntartója objektíve felelőssé tehető a jogsértő kommentért.
Zsugyó Virág
Az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség, 135 magánszemély, 3 szövetkezeti hitelintézet és egy részvénytársasági formában működő bank számos alaptörvényi rendelkezés sérelmére hivatkozva alkotmányjogi panaszban kezdeményezte a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról és egyes gazdasági tárgyú jogszabályok módosításáról szóló 2013. évi CXXXV. törvény (a továbbiakban: Tv.) egészének, illetve meghatározott rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatát.
A Tv. lényege, hogy a hitelintézeti szektor szerződéses magánjogi alapon eddig is létező integrációját felerősíti, kiterjeszti és elmélyíti. Ennek a létrehozott magasabb szintű integrációnak három, egymással összefüggő főbb eleme: a) az új kötelező
- 119/120 -
intézményvédelmi szervezet, amelynek központi szerve a Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezete (a továbbiakban: SZHISZ); b) a Magyar Takarékszövetkezeti Bank Zrt.-t (a továbbiakban: Takarékbank) az integráció központi bankjává teszi, c) a teljes szövetkezeti hitelintézeti szektort magában foglaló pénzügyi kockázatközösség létrehozása. A jogi személyiséggel rendelkező SZHISZ intézményvédelmi feladatainak ellátása érdekében többek között a tagjaira kötelező szabályzatokat fogad el, nyomon követi mind a Takarékbank, mind a szövetkezeti hitelintézetek fizetőképességét és tőkeellátottságát, valamint 2013. december 31-ig hozzájárulására nélkül nem lehetett kinevezni a szövetkezeti hitelintézetek vezető tisztségviselőit. E feladatok ellátását szolgálja a Tv. által biztosított vagyon, ami korábbi önkéntes intézményvédelmi alapokból és a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. (továbbiakban: MFB) vagyoni hozzájárulásából tevődött össze. Ezzel egyidejűleg a Tv. rendelkezései alapján a Takarékbankban tőkeemelést hajtottak végre, és átalakították tulajdonosi szerkezetét. Ennek eredményeként az állam közvetetten többségi részesedést szerzett a Takarékbankban az MFB-n és a Magyar Postán keresztül. A tulajdonrész értékesítésére vonatkozó szándékot azonban már maga a Tv. preambuluma is rögzíti. A törvény erejénél fogva az integrációs szervezet tagjává vált minden működési engedéllyel rendelkező szövetkezeti hitelintézet, továbbá működési formájától függetlenül minden olyan hitelintézet, amely korábban a három önkéntes szövetkezeti intézményvédelmi alap valamelyikének tagja volt.
Az indítványozók elsősorban az egyesülési szabadságára, a tulajdonhoz való jog sérelmére, a diszkrimináció tilalmára és a vállalkozáshoz való jogra alapozták kérelmüket.
Az ügy előadó bírája Lenkovics Barnabás volt.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint valamely szervezetben előírt kényszertagság az egyesülési szabadság korlátozását valósítja meg, ezért a szövetkezeti hitelintézetek kötelező integrációját előíró törvény rendelkezései is ilyen alapjog-korlátozásnak tekintendők. Így az Alkotmánybíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy a Tv. megfelel-e a szükséges és arányos jogkorlátozás tesztjének [Alaptörvény I. cikk (3) bekezdés]. A korlátozás szükségességének vizsgálatakor a testület azt mérlegelte, hogy az integráció célja a szövetkezeti hitelintézetek működésének összehangolása, valamint különböző intézményvédelmi és betétvédelmi szolgáltatások biztosítása. A Tv. ezzel hozzájárul a szektor pénzügyi biztonságához, csökkenti a hitelintézeti működés költségeit és kockázatait. Összességében az Alkot-
mánybíróság arra a megállapításra jutott, hogy az átlátható, prudens működés biztosítása és a betétbiztonság növelése olyan alkotmányos értékek, melyek az egyesülési jog korlátozását szükségessé és alkotmányossá teszik. A korlátozással együtt járó hátrányokat kompenzálják az integrációból származó előnyök. Ráadásul az integráció megvalósítása során a szektor stabilitásának és biztonságának védelméhez az állam az MFB-n keresztül összesen 136,5 milliárd Ft-tal járult hozzá, jelentős biztonsági tartalékhoz juttatva a szektor szereplőit. Ezért a korlátozás aránytalansága sem állapítható meg, így az Alkotmánybíróság az egyesülési szabadság sérelmére hivatkozó indítványozói kérelmeket elutasította.
Az integráció szervezeti rendszere és eszköztára jelentős mértékben szűkíti a szövetkezeti hitelintézetek függetlenségét gazdasági döntéseik meghozatalában, ami a tulajdonjog korlátozásának tekinthető. Ugyanakkor az Alaptörvényből eredő követelmények betartásával a tulajdonjog is korlátozható. A korlátozás szükségessége már a korábbi Alkotmány alapján is igazolható volt a közérdekre hivatkozással. Az Alaptörvény ezen túlmenően azt is deklarálja, hogy a "tulajdon társadalmi felelősséggel jár". Ez az alaptörvényi deklaráció hangsúlyozza a tulajdon társadalmi felelősségét, nemzetgazdasági, szociális funkcióját és ezek összefüggésrendszerét, a tulajdon ebből adódó kötöttségeit. Ezért a tulajdonhoz való jog korlátozása kapcsán viszonylag szűk körű a vizsgálódási lehetőség abban a tekintetben, hogy menynyire megalapozott a jogalkotó részéről a közérdekre való hivatkozás. A hitelezési tevékenység kockázatainak csökkentése, az ügyfelek biztonságának növelése és a pénzügyi szektor stabilitásának erősítése olyan közérdek, ami az Alkotmánybíróság megítélése szerint megalapozza a tulajdonhoz való jog korlátozásának szükségességét. Az integrált működésből származó előnyökre, valamint az MFB-n keresztül biztosított jelentős összegre figyelemmel a korlátozás aránytalansága sem állapítható meg. Ezért az Alkotmánybíróság azokat az indítványozó kérelmeket is elutasította, amelyek az integráció alaptörvény-ellenességét a tulajdon sérelmére alapozták.
Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság a Tv. azon rendelkezését sem találta alaptörvény-ellenesnek, miszerint a szövetkezeti hitelintézetek a SZHISZ által meghatározott szöveggel kötelesek új alapszabályt elfogadni. Ugyanakkor a testület észlelte, hogy a támadott rendelkezés tulajdonjogot sértő gyakorlat kialakulásához vezethet. Ugyanis a tulajdonhoz való jog korlátozása csak annyiban alkotmányos, amennyiben az integráció magvalósításához feltétlenül szükséges mértékben érinti az alapszabály tar-
- 120/121 -
talmának meghatározásához való jogot. A vizsgált szabályozás azonban nem zárja ki, hogy a mintaalapszabályt semmilyen egyéniesítést meg nem engedő módon adják ki, és az a Tv. előírásaiból közvetlenül le nem vezethető rendelkezéseket is tartalmazzon. A mintaalapszabály tartalmát ráadásul az érintett hitelintézetek semmilyen fórum előtt nem támadhatják meg, a meghatározott szövegű új alapszabály elfogadásának elutasítása pedig a működési engedély visszavonását eredményezi. Ezért az Alkotmánybíróság határozatának rendelkező részében alkotmányos követelményként állapította meg, hogy a mintaalapszabályok csak olyan kötelező elemeket tartalmazhatnak, amelyek a törvény céljainak eléréséhez nélkülözhetetlenek, vagy a törvény végrehajtását szolgálják, illetőleg a hitelintézetek integrált működésére irányadó európai uniós követelmények teljesítéséhez szükségesek.
Az indítványozói kérelmek alapján az Alkotmánybíróság azt is vizsgálta, hogy a Takarékbank tulajdonosi szerkezetében végrehajtott módosítások nem vezetnek-e a tulajdonjog sérelméhez. A testület leszögezte, hogy a tagsági jogokat érintő változások alapvetően befolyásolhatják a részvényesi pozíciót még akkor is, ha kifejezetten a részvény tulajdonjogára nincsenek is hatással. Márpedig a társasági jogi eredetű tagsági jogosultságokra bizonyos feltételek fennállása esetén az alkotmányos tulajdonvédelem kiterjedhet. A Takarékbank tulajdonosi szerkezetében végrehajtott változások összességében a tulajdonhoz való jog korlátozásaként értékelhetők. Azonban az Alkotmánybíróság megítélése szerint ezek a változások nem választhatók el a teljes szövetkezeti hitelintézeti szektor integrációjának kérdésétől, hiszen azt az integráció központi bankjává, egyik csúcsszervévé teszik. Ezért a tulajdonhoz való jog korlátozásának szükségessége ebben a vonatkozásban is igazolható az integráció kapcsán kifejtettek érvekkel. A korábbi részvényesek számára a Tv. megfelelő kompenzációt nyújt a tőkeemeléssel, illetve a szektor rendelkezésére bocsátott állami forrásokkal, ami a szövetkezeti hitelintézetek pénzügyi helyzetére, biztonságos működésének a megítélésére is pozitív hatással van. Hasonló indokolással utasította el a testület az intézményvédelmi alapok jogutódlására vonatkozó rendelkezéseket támadó, tulajdonjog sérelmére hivatkozó indítványokat is.
A tulajdonjogot sértőnek találta azonban az Alkotmánybíróság azt a törvényi rendelkezést, ami a szövetkezeti hitelintézetek adósságaiért való helytállást szabályozza. Eszerint az adóson kívül sorrendben a Szövetkezeti Hitelintézetek Tőkefedezeti Közös Alapjától, a többi szövetkezeti hitelintézettől, az SZHISZ-től, illetve a Takarékbanktól lehet az egész követelést követelni. Az Alkotmánybíróság emlékeztetett arra, hogy az integráció célja a szövetkezeti hitelintézetek működésének összehangolása a szektor pénzügyi szempontból biztonságos, kiszámítható működése érdekében. Ezért elsősorban az intézményvédelmi feladatokat ellátó SZHISZ felelős, amely a korábbi önkéntes intézményvédelmi alapok jogutódjaként működik, s amelybe a szövetkezeti hitelintézetek éves tagdíjat fizetnek. Az integráció szervezetrendszerét megvizsgálva egyértelmű, hogy a jogalkotó a pénzügyi kockázatközösséget elsősorban a SZHISZ-en keresztül kívánta biztosítani. Így az a szabály, miszerint az adós nemteljesítése esetén a SZHISZ és a Takarékbank előtt az egész tartozás bármely szövetkezeti hitelintézettől követelhető, az ő vonatkozásukban megvalósítja a tulajdonhoz való jog sérelmét. Ezért az Alkotmánybíróság 2014. december 31-ei hatállyal megsemmisítette a Tv.20/A. § (4) bekezdésének azt a szövegrészét, amely a helytállási kötelezettséget meghatározó sorrendet határozza meg.
Az indítványozók a hátrányos megkülönböztetés tilalmának sérelmét látták abban, hogy a Tv. a kötelező integrációt nem csak szövetkezeti hitelintézetekre, hanem a korábbi önkéntes takarékszövetkezeti intézményvédelmi alapokban résztvevő bankokra is kiterjesztette. Az indítványozók érvelésével szemben az Alkotmánybíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szövetkezeti hitelintézeti szektorhoz való kötődés lényegi és meghatározó csoportképző elem. A többi pénzintézettől eltérő kezelésük pénzügyi-gazdasági szempontból ésszerű indokokon alapszik, ezért nem tekinthető diszkriminatívnak.
Hasonlóképpen nem találta a testület diszkriminatívnak azokat a rendelkezéseket, amelyek a Takarékbank többi részvényeséhez képest a Tv. több vonatkozásában eltérő szabályokat állapítanak meg az MFB-re és a Magyar Postára nézve. A többi részvényes ugyanis az integrált szövetkezeti hitelintézeti rendszer részét képezi, akikkel szemben a Takarékban Tv-ben meghatározott irányítási jogosultságokat gyakorol. Ilyen irányítási jogosultságok az MFB és a Magyar Posta tekintetében nem állnak fenn, ezért eltérő kezelésük ésszerű indokokon alapul.
Ezen érvelés alapján a testület alkotmányosnak találta azt a rendelkezést is, ami az MFB és a Magyar Posta esetében nem teszi lehetővé a részvényesi jogok felfüggesztését, holott ez a többi részvényessel szemben alkalmazható szankció. Ezt a kedvező szabályt Tv. 14. § (4) bekezdése az MFB és a Magyar Posta jogutódjaira is kiterjeszti. Azonban az Alkotmánybíróság úgy találta, hogy a jogutódok eseté-
- 121/122 -
ben már nem feltétlenül állnának fenn az eltérő szabályozás alkotmányos indokai. Ezért ezt a kiterjesztő rendelkezést a Testület alaptörvény-ellenesnek találta és megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az integráció a vállalkozáshoz való jogot sem sérti, hiszen a Tv-ben meghatározott feltételek teljesítése esetén szövetkezeti hitelintézeti tevékenység továbbra is folytatható.
A határozat indokolásával több alkotmánybíró sem értett maradéktalanul egyet. Pokol Béla párhuzamos indokolásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az Alaptörvény a korábbi Alkotmánytól lényegesen eltérő kereteket hozott létre, amit a határozat indokolása sem az állami gazdaságpolitika alkotmányos alapjainak meghatározásakor, sem az egyesülési szabadság értelmezésekor nem vett kellően figyelembe.
Salamon László párhuzamos indokolásában arra az indítványozói felvetésre reagált, miszerint a köztársasági elnöknek előzetes normakontrollra az Alkotmánybírósághoz kellett volna küldenie a törvényt, tekintettel arra, hogy az Országgyűlésnek megküldött átiratának két fordulata a Tv. alkotmányosságának kérdését is érinti. Ezzel szemben Salamon László arra hívja fel a figyelmet, hogy az átirat megfogalmazása nem tükröz olyan államfői meggyőződését a Tv. alaptörvény-ellenessége tekintetében, ami elvárhatóvá tette volna az alkotmányossági vétó alkalmazását. Az alkotmánybíró a határozathoz különvéleményt is csatolt. Ebben kifejtette, hogy a meghatározott szövegrész helyett a szövetkezeti hitelintézetek mögöttes helytállására vonatkozó szabály egészének pro futuro hatályú megsemmisítése lett volna indokolt, mert az egész rendelkezés újraszabályozása szükséges. A mintaalapszabály tekintetében is részletesebben kidolgozott alkotmányos követelmény kimondását tartotta volna szükségesnek.
Bragyova András a többségi döntéssel szemben azon az állásponton volt, hogy a tulajdonjog sérelme miatt az egész Tv.-t meg kellett volna semmisíteni. Különvéleményében kifejtette, hogy a Tv. lényegében egy üzleti tervnek minősíthető, aminek célja a szövetkezeti hitelintézeti rendszer és a Takarékbank tulajdonosi szerkezetének átalakítása, államosítása, majd privatizálása. A takarékszövetkezetek integrációja, illetve pénzügyi-gazdasági helyzetük megerősítése a tulajdonkorlátozást igazoló közérdekként elfogadható. Azonban ez a cél a hitelintézeti szövetkezetek hosszabb ideje létező önkéntes integrációjának megerősítésével, módosításával is elérhető lett volna. Ezért a jogkorlátozás nem tekinthető arányosnak, és így alkotmányos szempontból elfogadhatatlan.
Kiss László is a Tv. egészének megsemmisítése mellett érvelt különvéleményében. Az alkotmánybíró a tulajdonhoz való jog mellett az egyesülési jog és a vállalkozási szabadság sérelmét is megalapozottnak találta.
Enyedi Krisztián
"A jogalkotó úgy ítélte meg, hogy a szektor szereplőinek egy szervezetbe integrálása, s összehangolt működésük elengedhetetlen az érintett pénzügyi szektor stabilitásának és működőképességének hosszú távú biztosításához. Az ország pénzügyi infrastruktúrájában betöltött szerepére tekintettel a szövetkezeti hitelintézeti szektor stabilitásának és működőképességének a megőrzése közérdeknek tekinthető. " [214]
Ez volt a magyar alkotmánybíróság "alkotmányjogi érvelése" a takarékszövetkezetek államosításáról hozott döntésében.
Az Alkotmánybíróság újra "elfelejtette" elvégezni az alapjogok korlátozásakor alkalmazandó szükségességi-arányossági tesztet. A szövetkezetek tulajdonjogának lényeges korlátozását megvalósító törvény kapcsán a testület megelégedett a szükségesség, vagyis a legitim cél vizsgálatával. A jogalkotó fentebb idézett célját elfogadta, de nem végezte el az arányosság elemzését. Pontosabban az alkotmánybíróság szerint bár a szabályozás súlyosan beavatkozik a tulajdonjogba, de az nem alaptörvény-ellenes, mert előnyöket is biztosít. A többségi vélemény szerint az üzleti kockázatok csökkenése és a jövedelmezőség növelésének lehetősége olyan előnyök, amelyek ellensúlyozzák azt, hogy a részvényesek elsőbbségi részvényeit kisajátították, vagy, hogy a tőke emelését a közgyűlés helyett a törvény rendelte el, azért hogy az állam többségi tulajdonos lehessen a Takarékbankban.
Bragyova András különvéleménye kiválóan rámutat arra, hogy az arányosság vizsgálatakor azt a kérdést kell feltenni, hogy a cél elérése érdekében a jogalkotó a legkevésbé korlátozó megoldást választotta-e. A válasz egyértelműen nem.
Kis László még tovább ment. Szerinte a közérdekfennállását sem tudta bizonyítani a kormány. PSZÁF jelentésekre hivatkozva állítja, hogy a takarékszövetkezetek stabilan működtek, nem jelentettek gazdasági kockázatot. A jogkorlátozásnak szerinte nem volt elfogadható indoka. Emlékeztetett arra is, hogy álláspontja szerint ugyanúgy nem volt legitim célja a magánnyugdíj-pénztárak állami tulajdonba vételének a magánnyugdíj-pénztári tagok "vagyonának védelme", a pénznyerő automaták államosításának a "nemzetbiztonsági kockázat" vagy a dohány-kiskereskedelmi hálózat átalakításának a "fiatalok egészségvédelme".
Zsugyó Virág
- 122/123 -
Tizenhat indítványozó kezdeményezte a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény (Nvtv.) 12. § (1) bekezdés l) pontjának, valamint a fiatalkorúak dohányzásának visszaszorításáról és a dohánytermékek kiskereskedelméről szóló 2012. évi CXXXIV. törvény (trafiktörvény) 2. §-ának vizsgálatát. A támadott rendelkezések az állam kizárólagos tevékenysége körébe sorolták a dohánytermékek kiskereskedelmét, és lehetővé tették a tevékenység gyakorlásának koncesszióba adását. A jogszabályok hatályba lépését követően, 2013. július 1-től kezdődően csak az árusíthat dohányterméket, aki megfelel a szigorúbb feltételeknek és az állam koncessziós szerződést kötött vele. Az új szabályok eredményeképp harmadára csökkent azoknak a száma, akik dohány-kereskedéssel foglalkozhatnak. Az alkotmányjogi panaszt kezdeményező, korábban dohánytermékekkel kereskedők szerint sérült a tulajdonhoz való joguk, mert hatósági engedély alapján végeztek gazdasági tevékenységet, ami vagyoni értékű jogként védelemben részesül. Továbbá jogos várományuktól fosztották meg őket azzal, hogy normatív aktussal, megfelelő ellentételezés nélkül elvonták vagyoni értékű jogukat. Az indítványozók a vállalkozáshoz való jog sérelmét is állították. Azzal érveltek, hogy sarkalatos törvény nem utalhat önkényesen egyes gazdasági tevékenységeket az állam kizárólagos gazdasági tevékenységei közé. Az állam kizárólagos gazdasági tevékenységi köre nem bővíthető korlátlanul. Az indítványozók szerint alapjogaik korlátozása szükségtelen és aránytalan, mivel a dohányzás fiatalkorúak körében történő visszaszorítása érdekében a dohánytermékek kiskereskedelmére bevezetett állami monopóliumnál kevésbé korlátozó eszköz is rendelkezésre állt volna.
Az ügy előadó bírája Balogh Elemér volt.
Az Alkotmánybíróság (AB) először a tulajdonhoz való jog sérelmét vizsgálta. A testület megállapította, hogy a panaszosok által kifejtett gazdasági tevékenység nem áll az Alaptörvény XIII. cikkének védelme alatt. Önmagában az, hogy a panaszosok hosszabb időn át, határozatlan időtartamra szóló működési engedély alapján - az abban megjelölt üzlethelyiségben és üzletkörben - dohánytermék-kiskereskedelmi tevékenységet folytattak, amelyből rendszeres jövedelemre tettek szert, nem jelenti azt, hogy az említett gazdasági tevékenység megszerzett tulajdonnak vagy alkotmányosan védett tulajdoni várománynak lenne tekinthető. Az AB azt is kimondta, hogy a határozatlan időtartamra a panaszosok nevére és üzlethelyiségére, meghatározott üzletkörre/tevékenységi körre szóló működési illetve jövedéki engedélyek jogszabályi feltételét képezték a dohánytermék-kiskereskedelmi tevékenység végzésének, és nem tekinthetők az alkotmányos tulajdonvédelem alatt álló vagyoni értékű jognak. Az Alkotmánybíróság szerint a vállalkozási tevékenység jövőbeni nyereségének a reménye, az ebből eredő várható profit sem tekinthető az alkotmányos tulajdonjog által elismert és védett tulajdoni várománynak. Az AB értelmezése szerint a támadott törvényi rendelkezések nem tartalmaztak kifejezett rendelkezést a panaszosok engedélyeinek a visszavonásáról, és továbbra is lehetővé teszik dohánytermék-kiskereskedelmi tevékenység végzését, amennyiben a panaszosok megfelelnek a megváltozott jogi szabályozásban foglalt feltételeknek.
Ezt követően a testület rátért a vállalkozáshoz való jog sérelmének vizsgálatára. Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény 38. cikk (1) bekezdése értelmében a nemzeti vagyon kezelésének céljai közé illeszkedik a fiatalkorúak egészségének a védelme, az Alkotmánybíróság nem ítélte önkényesnek a dohány kiskereskedelem állami monopóliummá nyilvánítását. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy senkinek sincs alanyi joga egy meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent - de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül -, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást. Az Alkotmánybíróság szerint a támadott törvényi rendelkezések nem vonják el a vállalkozáshoz való alapjog lényegi tartalmát: nem zárják ki azt, hogy a panaszosok az értékteremtő munkát - választásuk szerint - vállalkozási tevékenység keretében végezzék. A támadott törvényi rendelkezések a panaszosoktól nem vonták el teljes egészében, határozatlan időtartamra a vállalkozási (dohánytermék-kiskereskedelmi) tevékenység folytatásának a lehetőségét. Csupán olyan további szubjektív korlátokat emeltek annak gyakorlása elé, amelyet akár a panaszosok, akár más, korábban ilyen tevékenységet nem végző vállalkozás teljesíthet. Sem a panaszosok, sem más nincs tehát elzárva attól, hogy eredményes pályázat esetén - a trafiktörvény törvényi rendelkezéseinek megfelelően - ezt a vállalkozási tevékenységet gyakorolja. Mivel azonban a támadott törvényi rendelkezések a panaszosok számára hátrányos módon változtatták meg a dohánytermék-kiskereskedelmi tevékenység végzésének a jogszabályi feltételeit, ezért az AB megvizsgálta, hogy a támadott törvényi ren-
- 123/124 -
delkezések megfelelnek-e az alapjogok alkotmányos korlátozásának feltételeit rögzítő alaptörvényi rendelkezéseknek.
A testület a fiatalkorúak dohányzásának visszaszorítását a vállalkozáshoz való jog korlátozásának legitim céljaként fogadta el, és ezzel szükségesnek minősítette a dohánytermék-kiskereskedelmi tevékenység államosítását majd koncesszióba adását. Az arányosság vizsgálata körében az Alkotmánybíróság annyit állapított meg, hogy a korlátozás alkotmányos alapjogok védelmét, illetve az ezt biztosító, az államot terhelő intézményvédelmi kötelezettség teljesítését szolgálja, ezért nem tekinthető a vállalkozáshoz való alapjog aránytalan korlátozásának. A korlátozás arányosságának a vizsgálata során az Alkotmánybíróság figyelembe vette azt is, hogy a panaszosok olyan áru értékesítését végezték, amely bizonyítottan fokozott egészségügyi kockázatot hordoz, és az általa előidézett betegségek gyógyítása jelentős költségvetési terhet ró az államra. Ezen kívül a dohánytermék-kiskereskedelmi tevékenység a korábbi törvény hatálya alatt is engedélyhez kötött tevékenységként került szabályozásra, azaz állami korlátozás alatt állt; így az állami monopólium bevezetése a korlátozás szigorítását jelenti ugyan, de ezt a közérdek, és a fent megjelölt alkotmányos alapjogok védelme kellő alkotmányos súllyal támasztják alá.
A határozathoz Juhász Imre, Pokol Béla, Salamon László és Stumpf István alkotmánybírók párhuzamos indokolást, Bragyova András, Lévay Miklós és Kiss László alkotmánybírók különvéleményét fűztek.
Stumpf István párhuzamos véleményében felhívta a figyelmet arra, hogy az Alkotmánybíróság alapjog-korlátozás vizsgálati módszere általánosságban veszélyezteti a vállalkozáshoz való alapjog védelmi szintjét, és ellentétes az Alaptörvény szövegével is.
Bragyova András különvéleményében hangsúlyozta, hogy nem ért egyet a többségi határozat értelmezésével, mert az alapján a foglalkozás szabadsága nem védi a már választott foglalkozás folytatását, hanem kimerül abban, hogy valakinek egyáltalán legyen foglalkozása. Bragyova András szerint a dohánytermékkiskereskedelem állami monopóliumának bevezetése nem alaptörvény-ellenes, de nem igazolhatja a panaszosok jogának megsértését. Úgy érvelt, hogy egyrészt, nincs olyan alapjog vagy alkotmányos érték, amely védelméhez elkerülhetetlenül kellene a törvényhozónak alapjogot korlátozni. Másrészt azért nem, mert ha a koncessziós rendszer bevezetése a dohánytermék-kiskereskedelemben indokolt is volt, akkor sem kellett volna úgy bevezetni, hogy a panaszosok alapjogát sértse. A koncessziós rendszer bevezetésének nem kellett szükségképpen együtt járnia a panaszosok foglalkozásból való kizárásával.
A bíró továbbá nem ítélte arányosnak sem a korlátozást, mert több olyan eszköz is létezik, amellyel megvalósítható lett volna a fiatalkorúak egészségének védelme. A különvéleményhez Lévay Miklós csatlakozott.
Kiss László is különvélemény fűzött a határozathoz, amelyben kifejtette, hogy nem látta bizonyítottnak a nyomós közérdek fennálltát. Álláspontja szerint önmagában nem elég egy-egy absztrakt alaptörvényi rendelkezés megjelölése ahhoz, hogy "nyomós közérdekből" valamely alapjog korlátozására kerülhessen sor. Úgy vélte, hogy a "nyomós közérdek" veszélyeztetettségének közvetlennek, reálisnak, bizonyíthatónak, de legalábbis valószínűsíthetőnek és elkerülhetetlennek kell lennie. Kiss László tehát a jogkorlátozást nem tartotta szükségesnek.
Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény szövegétől [1. cikk (3) bekezdés] és a korábban folytatott gyakorlatától eltérve valójában nem vizsgálta meg a jogkorlátozás arányosságát. Nem tette fel a kérdést, hogy a jogalkotó által alkalmazott eszköz a legkevésbé korlátozó módja-e a fiatalkorúak dohányzásának visszaszorítására. Ehelyett azzal érvelt, hogy a törvényalkotó - az Alaptörvény keretei között - viszonylag széles körben mérlegelheti azt, hogy mit és milyen mértékben tekint a társadalomra nézve veszélyesnek. A cél egyértelműen szentesítette az eszközt. Erre a hiányosságra több külön- és párhuzamos vélemény is felhívta a figyelmet. Stumpf István párhuzamos véleményében helyesen mutatott rá, hogy az Alkotmánybíróság alapjog-korlátozás vizsgálati módszere általánosságban veszélyezteti a vállalkozáshoz való alapjog védelmi szintjét, és ellentétes az Alaptörvény szövegével is.
Zsugyó Virág
Két párt alkotmányjogi panaszt nyújtott be a Kúria végzésével szemben, amely helyben hagyta a Nemzeti Választási Bizottság (a továbbiakban: NVB) országos népszavazási kezdeményezés aláírásgyűjtő ívének hitelesítése tárgyában hozott és azt megtagadó határozatát. Az alapügy szerinti konkrét kérdés az volt, hogy "Egyetért-e Ön azzal, hogy az államadósságot növelő hitelből ne épüljenek új atomerőművi blokkok Magyarországon?". Az NVB az aláírásgyűj-
- 124/125 -
tő ív mintapéldányát azon az alapon utasította el, hogy az Országgyűlés elfogadta a Magyarország Kormánya és az Oroszországi Föderáció Kormánya közötti nukleáris energia békés célú felhasználása terén folytatandó együttműködésről szóló Egyezményt (a továbbiakban: Egyezmény). Az NVB szerint a konkrét kérdés nemzetközi szerződésből eredő kötelezettséget érint, amelyről népszavazást nem lehet tartani, figyelemmel az Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdés d) pontjában foglalt tilalomra. Ezt követően a Kúria megállapította, hogy a felülvizsgálati kérelem nem megalapozott és a korábbi érvelést kiegészítette azzal, hogy az Egyezmény külön foglalkozik a felek kötelezettségeivel, amely alapján nem lehet azt állítani, hogy azok nem minősülnek nemzetközi szerződésből eredő kötelezettségnek. A panaszosok szerint mind a Kúria, mind pedig az NVB kiterjesztően, céljától és rendeltetésétől elszakítva értelmezte az Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdés d) pontját, amely ellentétes a 72/2002. (XII. 19.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) kifejtett azon állásponttal, amely szerint nemzetközi szerződés csak akkor képezi a népszavazás akadályát, ha a népszavazási kérdés közvetlenül nemzetközi kötelezettség teljesítésére vonatkozik, kizárja a nemzetközi kötelezettségvállalás teljesítését, vagy kényszerítően következik belőle a nemzetközi szerződés felmondása.
Az ügy előadó bírája Paczolay Péter volt.
Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt megállapította, hogy valamennyi bírói döntést illetően lehetőség van alkotmányjogi panasz benyújtására, nincsen olyan alaptörvényi, vagy törvényi rendelkezés, amely a népszavazási kérdés hitelesítéséről szóló döntést kivenné a panasszal támadható bírói döntések közül. A konkrét kérdés hitelesítése kapcsán a Kúria döntése, mint bírósági döntés tehát megtámadható alkotmányjogi panasszal, ugyanakkor a panasznak az Alaptörvényben biztosított jog sérelmére kell hivatkoznia. Ebben a vonatkozásban a népszavazásból kizárt tárgykörök értelmezésére irányuló kérdés, alapjogi sérelem állítása nélkül önmagában nem vitatható az AB előtt. A testület ezért megállapította, hogy a panasz nem felel meg a befogadhatóságára vonatkozó tartalmi feltételeknek. Megítélése szerint a panasz bár formálisan a népszavazásban való részvétel jogának sérelmét állítja, azonban tartalmi szempontból nem vet fel a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést, így az alkotmányjogi panaszt visszautasította.
Dienes-Oehm Egon, Juhász Imre és Salamon László külön-külön fűzött párhuzamos indokolást a döntéshez, ugyanakkor mindhárom alkotmánybíró lényegében az Alaptörvény XXIII. cikk (7) bekezdés részletes értelmezését hiányolta a döntésből. Egyúttal felhívták a figyelmet arra, hogy nem értenek egyet a többségi döntés azon megközelítésével, miszerint a népszavazáshoz való jog nem csak a természetes személyeket (választókat), hanem a választók szervezeteit is megilletik.
Kovács Péter párhuzamos indokolása arra hívta fel a figyelmet, hogy elengedhetetlen lett volna, hogy az AB a Kúria érvelésének legfontosabb elemeit is idézze döntésében. Mivel a Kúria a kizáró ok kérdésének vizsgálatát mind a nemzetközi szerződés értelmezésével, mind pedig az Ab korábbi gyakorlatát is figyelembe véve már elvégezte, így nem kellett volna újra megvizsgálni a kérdés Alaptörvénnyel való összeegyeztethetőségét.
Stumpf István is párhuzamos indokolást jegyzett a többségi döntéshez, amelyben azt hangsúlyozta, hogy az elutasítás alapjául szolgáló alternatív feltételeket alaposabban meg kellett volna vizsgálni. Az alkotmánybíró szerint alapvető alkotmányjogi kérdés lett volna annak megválaszolása, hogy az Alkotmánybíróságnak az indítvány által hivatkozott értelmezése a továbbiakban alkalmazandó-e, és ha nem, akkor milyen új értelmezés vezethető le az Alaptörvényből. Végül felhívta a figyelmet arra, hogy az indítvány az Alaptörvénnyel összhangban nem álló bírói jogértelmezést, tehát alaptörvény-ellenességet állított. Ebből kifolyólag tehát a bírói jogértelmezés érdemi értékelése fontos lett volna, miként annak a kérdésnek a megválaszolása is, hogy a nemzetközi szerződés tartalmával kapcsolatos, milyen jellegű összefüggés indokolja a tiltott tárgykörbe sorolást.
Lévay Miklós különvéleményében hangsúlyozta, hogy az Alkotmánybíróságnak érdemben kellett volna elbírálnia azt, miszerint a Kúria vitatott döntése valóban kiterjesztően értelmezte-e az országos népszavazás alól kivett tárgykört.
Bragyova András is különvéleményt írt a többségi döntéshez, amelyhez Kiss László csatlakozott. Elsőként arra hívta fel a figyelmet, hogy a többség által is hivatkozott, Egyezmény szerinti együttműködési kötelezettséggel kapcsolatban nem világos, hogy az egyben kötelezettségvállalást is jelent-e az atomerőmű-blokkok hitelből történő felépítésére. Bár véleménye szerint elképzelhető, hogy erre a következtetésre jut a bíróság, ugyanakkor nem helyes eleve akként érvelnie a testületnek, hogy az együttműködés további megállapodásokra törekvési kötelezettséget jelent. Nem értett továbbá egyet a döntés leghangsúlyosabb elemével sem, amely szerint a panasz csak formálisan állítja a népszavazásban való részvétel jogának sérelmét, ugyanakkor tartalmi szempontból
- 125/126 -
nem vet fel a bírói döntést befolyásoló alaptörvény-ellenességet, vagy alapvető alkotmányjogi kérdést. Álláspontja szerint ugyanis ténylegesen is sértheti a vonatkozó jogot az, ha nem lehet állampolgári kezdeményezésre népszavazást tartani olyan kérdésben, amelyről az Alaptörvény szerint kötelező lenne elrendelni a népszavazást. A népszavazásban való részvétel joga ugyanis olyan Alaptörvényben biztosított jog, amely kiterjed a népszavazás kezdeményezésének kezdeményezésére, az aláírások gyűjtésére és az aláírások hitelesítésére is. Ráadásul a politikai pártok alkotmányos feladatából következően - amelyet az Alaptörvény VIII. cikk (3) bekezdése határoz meg - azok alkotmányosan vesznek részt a népszavazás kezdeményezésében. Utalt továbbá arra, hogy amennyiben a népszavazás kezdeményezése önmagában nem lenne alapjog, akkor a népszavazás intézményének sincsen alkotmányos biztosítéka. Kiemelte, hogy a népszavazás megengedhetősége már önmagában alapvető alkotmányjogi kérdés, mivel a népszavazás alapvető alkotmányjogi intézmény - figyelemmel az Alaptörvény B) cikk (4) bekezdésére -, az Alaptörvény 8. cikke pedig közvetlen összefüggésben van az Alaptörvény XXIII. cikkében biztosított alapjoggal. A népszavazás kezdeményezéséhez szükséges hitelesítés alaptörvény-ellenes megtagadása pedig sérti a népszavazásban való részvétel Alaptörvényben biztosított jogát. Véleménye szerint a jelen döntés alapjául szolgáló ügyben a panasz befogadásának feltétele pusztán annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy ha a panaszos állítása helyesnek bizonyul, akkor lehetséges-e a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség megállapítása, avagy sem. Ha tehát lehetséges, hogy a panasz a későbbiekben igaznak bizonyul - így a bírói döntés alaptörvény-ellenes lehet -, akkor a panaszt be kell fogadni.
Miként azt Stumpf István párhuzamos indokolásában felvetette, az AB-nak érdemben kellett volna foglalkoznia azzal a kérdéssel, hogy abban az esetben, ha valamely nemzetközi kötelezettség teljesítésére nem vonatkozna közvetlenül a népszavazásra bocsátandó kérdés, akkor megállapítható-e a "közvetett összefüggés". Az AB korábbi gyakorlata szerint közvetett összefüggés esetén nem állapítható meg, hogy a kérdés tiltott népszavazási tárgykörbe tartozna.
Ennél jóval súlyosabb mulasztása volt azonban a döntésnek, hogy nem vizsgálta a népszavazásban való részvétel jogának [Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdés] pontos tartalmát, valamint nem vizsgálta meg a döntés azt sem, hogy a Kúriának a népszavazás alól kivett tárgykörrel kapcsolatos értelmezése valóban kiterjesztő-e. A fenti, alkotmányjogi szempontból releváns kérdések fontosságára sajnálatos módon csak három alkotmánybíró hívta fel a figyelmet, Lévay Miklós és Bragyova András, valamint a különvéleményéhez csatlakozó Kiss László. Bragyova különvéleménye részletesen taglalja a népszavazásban való részvétel jogának tartalmát, amely természetesen vitatható, de fontos hangsúlyozni, hogy a többségi döntésnek is fel kellett volna vetnie, a csak a különvéleményt jegyző alkotmánybírók számára fontosnak tekintett alapvető alkotmányjogi kérdéseket.
Mészáros Gábor
A Fővárosi ítélőtábla tanácsa (a továbbiakban: indítványozó) bírói kezdeményezéssel fordult az Alkotmánybírósághoz (a továbbiakban: AB) a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Btk.) 85. § (4) bekezdés alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése, valamint a folyamatban lévő ügyben történő alkalmazási tilalom kimondása érdekében. A támadott rendelkezés értelmében a bűnhalmazatban lévő, legalább három, meghatározott személy elleni erőszakos bűncselekmény elkövetése esetén a büntetési tételkeret felső határa a kétszeresére emelkedik. Amennyiben továbbá az ekként felemelt tételkeret a húsz évet meghaladná, vagy a törvény értelmében bármelyik bűncselekmény életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethető, az elkövetővel szemben életfogytig tartó szabadságvesztést kell kiszabni. Az indítványozó szerint a szabályozás alapján lehetséges, hogy egyes elkövetők ugyanolyan bűncselekmény miatt lényegesen eltérő büntetőjogi következményekkel nézzenek szembe pusztán attól függően, hogy ügyüket egyetlen eljárásban, avagy különböző eljárásokban bírálják-e el. Az ügyek egyesítésére, vagy elkülönítésére vonatkozó szabályok alkalmazása nem kötelező, az pusztán a bíróság célszerűségen alapuló mérlegelésének következménye. Ez a mérlegelés viszont azt is eredményezheti, hogy az az elkövető, akinek a harmadik személy elleni erőszakos bűncselekményét más eljárásban tárgyalják, kedvezőbb elbírálásra számíthat. A bíró nem köteles mérlegelés nélkül életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélni. Sérül a jogbiz-
- 126/127 -
tonság elve, mivel a kötelező életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása nem teszi lehetővé a büntetéskiszabási szempontok vizsgálatát; a terheltek oldaláról nézve továbbá az egyenlő elbánás elve és a hátrányos megkülönböztetés tilalma sérül, ugyanis azonos cselekmények elkövetői közül egyesek előnyösebb, mások hátrányosabb következményekkel számolhatnak. Az első bűntényesek esetében továbbá a kötelező életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása nem felel meg az alkotmányos büntetőjogból következő arányosság követelményének, amely sérti az emberi méltósághoz való jogot.
Az ügy előadó bírája Lévay Miklós volt.
Az AB mindenekelőtt a hasonló szabályozásokat tekintette át, és megállapította, hogy a magyar jogban a bűnismétlő elkövetői csoportokkal szembeni szigorúbb szankcionálásnak, valamint a három elkövetést követő, kötelezően alkalmazandó szabadságelvonásnak is vannak előzményei. A testület arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai és a szlovák "három csapás" rendszerének a magyar jogban az erőszakos többszörös visszaesőkre vonatkozó szabály feleltethető meg, jelen ügy tárgya azonban nem ez, hanem a halmazati büntetés súlyosításával összefüggő jogszabályi rendelkezések alkotmányosságának vizsgálata. A döntés hangsúlyozta, hogy a büntetési rendszer kialakítása, ezen belül a bűnelkövetői csoportok eltérő kezelése, súlyosabb megbüntetésük elvi lehetőségének biztosítása büntetőpolitikai kérdés, az AB pusztán azt vizsgálhatja, hogy a jogalkotó a büntetéskiszabás rendjével kapcsolatos szabályok megállapítására vonatkozó diszkrecionális jogköre gyakorlása során nem került-e ellentétbe az Alaptörvénnyel.
Az AB a régi Btk. rendelkezéseivel összefüggésben vizsgálta, hogy mennyiben előre látható és kiszámítható a büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazása, illetve hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kötelező alkalmazása mennyiben egyeztethető össze a jogállami büntetési rendszerrel kapcsolatos alkotmányossági kritériumokkal. A büntetéskiszabási rendelkezés alkalmazásának feltételei megfelelnek-e a jogállamiság részét képező jogbiztonságból származtatott előreláthatóság, kiszámíthatóság kritériumának?
A testület megállapította, hogy a különböző eljárásjogi helyzet eltérő büntetéskiszabást eredményez azon elkövetők esetében, akik három, személy elleni erőszakos bűncselekményt követnek el. Nem látható előre, hogy mikor kerülhet sor a szigorúbb halmazati szabályok alkalmazására, köztük az életfogytig tartó szabadságvesztés kötelező kiszabására. Az ellentmondás bírói jogértelmezés útján sem oldható fel. A testület emiatt alaptörvény-ellenesnek találta, hogy a jogalkotó nem teremtette meg azokat a büntető anyagi jogi, illetve eljárási jogi feltételeket, amelyek lehetővé tennék, hogy azonosak legyenek a büntetéskiszabás feltételei. A szabályozás sérti a jogbiztonság követelményét.
Ezt követően az AB azt vizsgálta, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kötelező alkalmazása mennyiben felel meg a jogállami büntetési rendszerrel kapcsolatos alkotmányossági kritériumoknak. A támadott rendelkezések a kötelező alkalmazhatóság szempontjából azonosan kezelik a személy elleni erőszakos bűncselekmények kategóriájába tartozó valamennyi bűncselekményt, holott eltérő tárgyi súlyú tényállásokról van szó. A testület szerint viszont az életfogytig tartó szabadságvesztés kötelező alkalmazása bizonyos esetekben az eltérő tárgyi súlyú bűncselekményi körben, többszörös elkövetés esetén sem igazolható alkotmányosan. Nem áll fenn tehát annak a lehetősége, hogy a bíróság a büntetés kiszabásakor a cselekmények súlyának szem előtt tartásával megfelelően értékelhesse a bűncselekmény és az elkövető társadalomra való veszélyességét, a bűnösség fokát, az egyéb súlyosító és enyhítő körülményeket, és ezzel megbontja a büntetési rendszer koherenciáját. A határozat indoklása szerint a bűncselekmény súlyához igazodó, differenciált büntetéskiszabást a jelen ügy alapjául szolgáló halmazati szabályok esetében az szolgálná, ha a jogalkotó megteremtette volna a jogalkalmazói mérlegelés lehetőségét, a határozott ideig tartó, illetve az életfogytig tartó szabadságvesztés alkalmazhatósága között. Az AB tehát alaptörvény-ellenesnek ítélte, hogy a támadott szabály elvonja a bíró mérlegelési jogát a büntetés kiszabása körében.
A jogbiztonság követelményének érvényre juttatása érdekében az AB a támadott rendelkezés kihirdetésére visszaható hatályú megsemmisítése mellett döntött. Egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy a felfüggesztett eljárásokat le kell folytatni, és az ex tunc hatályú megsemmisítés jogi konzekvenciáit az eljáró bírónak kell levonnia. A testület megtiltotta az alaptörvény-ellenes szabály konkrét ügyben történő alkalmazását.
Dienes-Oehm Egon különvéleményében - amelyhez Pokol Béla is csatlakozott - bár elismerte a jogalkotói mulasztás tényét és az ebből fakadó alaptörvény-ellenességet, ugyanakkor álláspontja szerint a jogalkotói mulasztás nem olyan súlyú, amely a törvényi rendelkezés visszaható hatályú megsemmisítését indokolta volna. Az Alkotmánybíróságnak a megsemmisítés helyett fel kellett volna hívnia a jogalkotót arra, hogy a megadott határidőn belül biztosítsa a szabályozás alkotmányosságát.
Mészáros Gábor
- 127/128 -
Az Alkotmánybíróság a 32/2012. (VII. 4.) határozatában egyszer már döntött a hallgatói ösztöndíjszerződésekről. A testület alkotmányellenesnek találta a szabályozást, mert alapjogokat csak törvényben lehet korlátozni, rendeletben nem. Akkor azonban érdemi, tartalmi vizsgálatra nem került sor, ezért fordult újra alkotmánybírósághoz az alapvető jogok biztosa. A szabályozás ugyan időközben módosult, az ösztöndíjszerződéseket eltörölték, de a lényeg nem változott meg. Az a hallgató, akinek az állam részben vagy egészben kifizeti a képzési díját, az a diplomaszerzést követően köteles legalább a képzési időnek megfelelő ideig Magyarországon dolgozni.
Az alapvető jogok biztosa a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvénynek (a továbbiakban: Nftv.) a hallgatói ösztöndíjszerződésre vonatkozó 39. § (3) bekezdése, 46. § (3) bekezdése, 48/A.-48/S. §-ai, 108. § 7a. pontja, 108. § 23a. és 23b. pontja, 110. § (1) bekezdés 23. pontja, 110. § (2) bekezdés c) pontja, 111. § (7) bekezdése, valamint 5. számú melléklete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. A biztos álláspontja szerint a hallgatói ösztöndíjszerződések Nftv.-be újonnan beiktatott szabályai a végzett hallgatók önrendelkezési jogának, felsőoktatásban való részvételhez való jogának, valamint a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jogának korlátozását jelentik. A hallgatói ösztöndíjszerződés olyan atipikus szerződés, amelyben a felek (a hallgató és az állam) nincsenek mellérendelt viszonyban, ezért a szerződés megkötése lényegében csak a jó anyagi körülményekkel rendelkező diákok számára önkéntes. A hallgatói ösztöndíj szerződés hosszú időre korlátozza a végzett hallgatók önrendelkezési jogát, valamint a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jogát, mert visszafizetési kötelezettséget ír elő, ha a végzett hallgató külföldön vállal munkát. Az alapvető jogok biztosa szerint a hallgatói szerződésben előírt jogkorlátozás nem minősíthető elengedhetetlenül szükségesnek, illetve alkalmas eszköznek a diplomás fiatalok hazai munkavállalása szempontjából, és a korlátozás súlya aránytalan az elérni kívánt célhoz képest. A biztos utalt arra is, hogy a szabályozás kapcsán felmerül az európai uniós joggal való összhang vizsgálatának szükségesség. A személyek és munkavállalók szabad mozgásának biztosítása ugyanis magában foglalja az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében.
Az ügy előadó bírája Dr. Balogh Elemér volt.
Az indítvány benyújtását követően az Alaptörvény negyedik módosításával hatályba lépett az Alaptörvény XI. cikk új (3) bekezdése. Eszerint "[t]örvény a felsőfokú oktatásban való részesülés anyagi támogatását meghatározott időtartamú olyan foglalkoztatásban való részvételhez, illetve vállalkozási tevékenység gyakorlásához kötheti, amelyet a magyar jog szabályoz". Ezt követően az Országgyűlés - figyelemmel az Alaptörvény negyedik módosítására és az indítványban foglaltakra - a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvénynek az Alaptörvény negyedik módosításával összefüggő módosításáról szóló 2013. évi LXX. törvénnyel (a továbbiakban: Módtv.) jelentősen módosította az Nftv.-t. A törvénymódosítás kiterjedt az indítványban támadott rendelkezésekre és az indítvány által kifogásolt körben, 2013. június 1-jei hatállyal új szabályokat vezetett be. Az Alkotmánybíróság főszabály szerint a hatályos jogszabályi rendelkezések alaptörvény-ellenességét vizsgálja felül, ezért jelen esetben is a Módtv.-vel módosított szabályozást tekintette át. Az Nftv. 39. §-a rendelkezik a felsőoktatásba való bejutást követő hallgatói jogviszony létesítéséről. Az a hallgató, aki magyar állami (rész)ösztöndíjjal támogatott képzésben vesz részt, a nemzeti felsőoktatási törvényben előírt sajátos feltételek teljesítésére köteles. Tehát az állami ösztöndíjhoz való hozzájutást az állam már nem formális szerződéskötési kötelezettséghez, hanem egy feltételek vállalásáról szóló nyilatkozattételi kötelezettséghez köti. Az Nftv. 48/A. § jelentős mértékben - a képzési idő kétszerese helyett a képzési időnek megfelelő időtartamot előírva - lecsökkentette az indítványozó által kifogásolt, a magyar állami (rész)ösztöndíjas hallgató számára meghatározott azon kötelezettséget, mely az oklevél megszerzését követő húsz éven belül hazai munkaviszonyt fenntartását szabályozza. A felsőfokú tanulmányok közpénzekből történő finanszírozása miatt, az igénybevevő hallgatót esetenként visszafizetési kötelezettség terheli, de az új szabályok több engedményt is
- 128/129 -
tesznek, továbbá tételesen meghatározzák azokat az eseteket, amelyek fennállása során az ösztöndíjas hallgatónak nem kell teljesítenie kötelezettségeit. Jelentős változás továbbá, hogy az Nftv. 48/S. § szerint a jövőben a hallgatói befizetés a központi költségvetés helyett a Felsőoktatási Struktúraátalakítási Alap bevételét képezi.
Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény negyedik módosításával hatályba léptetett XI. cikk (3) bekezdése, valamint a Módtv. által beiktatott lényeges módosítások alapján megállapította, hogy az Nftv. hatályos előírásai egyrészt rendezik, másrészt teljes mértékben átalakították az indítványban kifogásolt kérdések alkotmányjogi megítélését. Az indítvány elbírálásának időpontjában hatályban lévő alapvetően megváltozott szabályozási környezetben az indítványban eredetileg felvetett alkotmányossági kérdések részben már nem állnak fenn, részben pedig az abban foglalt indokok alapján nem vizsgálhatóak. Az Alkotmánybíróság öttagú tanácsa ezek alapján nyilvánvalóan okafogyottnak minősítette az előtte fekvő ügyet, és megszüntette eljárást.
Ugyan a hallgatói ösztöndíjszerződéseket eltörölték, a szabályozás módosult, de a lényeg nem változott meg az indítvány benyújtását követően. Az a hallgató, akinek az állam részben vagy egészben kifizeti a képzési díját, az a diplomaszerzést követően köteles legalább a képzési időnek megfelelő ideig Magyarországon dolgozni. Ennek ellenére az AB a 32/2012. (VII. 4.) határozatához hasonlóan, ebben a döntésében sem végzett érdemi vizsgálatot. Nem tudtuk meg, hogy vajon a magyar szabályozás nem ellentétes-e a vállalt nemzetközi kötelezettségekkel, nevezetesen az Európai Unió egyik alapszabadságával, a munkavállalók szabad mozgáshoz való jogával, illetve a foglalkozás szabad megválasztásával.
A testület megelégedett annak hangsúlyozásával, hogy a módosult szabályok számos ponton kedvezőbbek, kevésbé szigorúak a hallgatókra nézve. Ráadásul az Alaptörvénybe is beleírták a "röghöz kötést" így annak már alkotmányos alapja is van, tehát annak semmilyen részletszabálya nem kifogásolható. Az Alkotmánybíróság ezek alapján nyilvánvalóan okafogyottnak minősítette az előtte fekvő ügyet, és megszüntette eljárását.
Ez a végzés sajnos kiválóan példázza a Kormány jogkorlátozó technikáját. A "trükk" abban áll, hogy ha valami nem állná ki az alkotmányosságpróbáját, akkor azt egy módosítással beírják az Alaptörvénybe, hogy az Alkotmánybíróságnak esélye se legyen valódi vizsgálatot folytatni. Hiszen a testület számára az alkotmány szövege az, amihez mérnie kell az összes többi jogszabályt. És ha nekünk (és még sokaknak) mégsem lenne olyan nyilvánvaló, hogy minden rendben van a hallgatók "röghöz kötésével", akkor ez a mi problémánk marad. Az Alkotmánybíróság nem "bajlódott" sokat a kérdéssel. Az alapvetőjogok ebben a végzésben is védelem nélkül maradtak.
Zsugyó Virág
Az indítványozó alkotmányjogi panaszában az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) ellátás visszautasításával kapcsolatos szövegrészei, valamint az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998. (VI. 16.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Rendelet) egyes rendelkezései alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól (a továbbiakban: AB). Az indítványozó álláspontja szerint a megjelölt jogszabályi rendelkezések sértik a jogbiztonságot, a korábban hatályos jogalkotási törvény rendelkezéseinek mellőzésével kerültek megalkotásra (mellőzték a társadalmi hatásvizsgálatot), valamint sérül az egyének önrendelkezési joga.
Az életfenntartó, vagy életmentő beavatkozás visszautasítása az Eütv. szerint csak abban az esetben érvényes, ha egy háromtagú bizottság - amelynek egyik tagja pszichiáter szakorvos - a beteg megvizsgálását követően egybehangzóan nyilatkozik arról, hogy a beteg a döntését a következmények tudatában hozta. Az indítvány szerint a pszichiáter szakorvos jogszabályi előírása több aspektusból is aggályos. Sok egészségügyi intézményben nincsen pszichiáter szakorvos, önmagában az intézmények eltérő szakorvosi ellátottsága pedig a betegek esélyegyenlősége megvalósulásának akadályát képezi. A pszichiáter szakorvos kötelező bizottsági bevonása sérti a kezelőorvos emberi méltóságát, mivel a szabályozás a szakmai kompetenciáját támadja, továbbá sérti a betegek önrendelkezési jogát is, amiért az Eütv. nem tartalmaz garanciális szabályokat az életmentő beavatkozások visszautasítása esetére (bizottság megalakítása, összehívása, a működés rendje).
- 129/130 -
Az indítvány továbbá támadta az Eütv. azon rendelkezését, amely szerint a cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes betegek nem utasíthatják vissza az ellátást. Az Eütv. ráadásul nem tesz különbséget az életkora és a szellemi állapota miatt cselekvőképtelen, vagy korlátozottan cselekvőképes betegek között, ezzel pedig az Alaptörvény XV. cikk (1)-(2) bekezdése sérül. Az életmentő, életfenntartó beavatkozás visszautasítása az önrendelkezési jog része, amely jogot a korlátozottan cselekvőképeseknek is biztosítani kellene. Sérti továbbá a jogállamiság elvét, hogy a rendelkezés nem tartalmaz garanciális szabályokat az eljárásra vonatkozóan. Az indítványozó kifogásolta azt is, hogy az életkora okán korlátozottan cselekvőképes beteg esetén a visszautasított életmentő, életfenntartó ellátást rendőrséggel kellene kikényszeríteni, amely szabályozás ellentétes a jogállamisággal és az emberi méltósággal.
Az indítványozó alaptörvény-ellenesnek tartotta azt is, hogy az Eütv. szerint az ellátás közokiratban történő visszautasítására vonatkozó nyilatkozatot (a továbbiakban: élő végrendelet) kétévente meg kell újítani, hiszen a szabály nincsen tekintettel az érintett esetleges egészségromlására (ekként tehát nincs tekintettel a végakaratára sem). Ezen felül súlyos anyagi terhet is jelent az élő végrendelet folyamatos megújítása, így sérül az emberi méltóság és a jogegyenlőség. Az indítványozó az emberi méltóságot sértőnek tartotta azt is, hogy az élő végrendelet érvényességének feltétele, hogy pszichiáter szakorvos szakvéleményben igazolja: döntését annak következményei tudatában hozta.
A Rendelet vonatkozásában az indítványozó támadta azt a szabályt, amely az ellátás visszautasítása esetén, a döntése következményeiről való ismételt tájékoztatást írja elő, valamint azt, hogy javasolni kell a beteg számára az életfenntartó beavatkozásba való beleegyezést. Ezek a szabályok az indítványozó szerint indokolatlan beavatkozást jelentenek a beteg önrendelkezési jogába.
Végül pedig a helyettes döntéshozó emberi méltóságát sértőnek tartja azt a rendelkezést, amely értelmében vizsgálni kell, hogy a beteg döntését annak következményei ismeretében hozta-e meg. Ez a szabály ugyanis a helyettes döntéshozókra (akik az Eütv. szerint csak cselekvőképes személyek lehetnek) is alkalmazandó, az indokolatlan elmeorvosi vizsgálat pedig a magánszférába való súlyos beavatkozást jelent.
Az ügy előadó bírája Bragyova András volt.
Az AB mindenekelőtt a panasz befogadhatósága kérdésében döntött, amely során vizsgálta az indítványozó érintettségét. Ezzel összefüggésben megállapította, hogy érintettségnek elfogadható, miszerint senki sem tudhatja előre, mikor éri betegség vagy baleset, amelynek következtében a kezelés-visszautasítási jogát gyakorolhatná.
A testület az indítvány több elemével kapcsolatban azonban arra a megállapításra jutott, hogy azok az alaptörvény-ellenességet a jogszabály ellentmondásossága, értelmezési problémája vonatkozásában állítják. Ezzel összefüggésben megállapította azt is, hogy az eddigi gyakorlatában alkotmányjogi panasz keretében a kizárólag a jogbiztonság sérelmére való hivatkozásokat csak a visszaható hatályú jogalkotásra és a felkészülési idő hiányára alapított indítványok esetében vizsgálta. Megállapította azt is, hogy az indítvány alapvetően a jogalkotó mulasztására, a jogalkalmazás során eldöntendő jogértelmezési kérdésekre vonatkozik, amely probléma önmagában nem eredményez alaptörvény-ellenességet, ráadásul az orvosi gyakorlatban felmerülő probléma nem képezheti érdemi vizsgálat tárgyát, amelyek ráadásul a rendelkezés megsemmisítésével sem oldódnának meg, az ezzel kapcsolatos indítványi elemeket tehát az visszautasította.
A rendőri erőszakkal kapcsolatos indítványi elemeket szintén elutasította, arra való hivatkozással, hogy az indítványozó érintettsége nem igazolható, sem korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen betegként, sem pedig ezek törvényes képviselőjeként.
Az indítvány azon elemével összefüggésben, amely értelmében a szabályozás indokolatlan különbséget tesz életkor, leszármazási, illetve felmenői sor szerint, így hátrányosan szűkíti a beteg helyett nyilatkozattételre jogosultak körét (kihagyja a dédszülőket és a dédunokákat a jogosultak köréből), az AB az alábbi megállapításra jutott: az indítványrész valójában mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességre irányul, amelyre a panaszos nem jogosult, hiszen arra csak hivatalból van mód. Ez utóbbi ugyanakkor nem indokolt, hiszen a betegnek nincsen alaptörvényi joga arra, hogy korlátlan felmenői, leszármazói kört jelöljön ki helyettes döntéshozónak. Az AB így vizsgálatot hivatalból nem folytatott le, viszont megjegyezte, hogy a helyettes döntéshozó meghatározásával a jogalkotó csak akkor korlátozná a beteg önrendelkezési jogát, ha nyilvánvalóan alkalmatlan személyt jelölne ki, ekként maga az intézmény üresedne ki.
Ezt követően az AB a korlátozottan cselekvőképes és cselekvőképtelen személyek ellátás visszautasítására vonatkozó jog korlátozásának alkotmányosságát vizsgálta. Az indítvány ugyanis kifogásolta, hogy a szabályozás nem tesz különbséget az életko-
- 130/131 -
ra és a szellemi állapota miatt cselekvőképtelen, vagy korlátozottan cselekvőképes betegek között. Az időközben bekövetkezett jogszabály-módosítás következtében ugyanakkor a differenciáltabb szabályozás miatt, az indítványban foglaltak egy része rendeződött, más részük tekintetében az alkotmányossági probléma már nem áll fenn.
A testület az indítványnak az ellátás visszautasítását elbíráló bizottság összetételével, illetve a pszichiáter szakorvos bizottsági szerepével összefüggő indítvány egyes elemeit vizsgálva megállapította, hogy azok tartalmilag mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség iránti kérelmek, így emiatt ezeket visszautasította.
Az AB viszont megvizsgálta a panasznak azon részét, amely a szabályozásnak a pszichiáter szakorvos kötelező bizottsági bevonását vitatja azon az alapon, hogy emiatt a szabályozás a kezelőorvos szakmai hozzáértését kérdőjelezi meg. A döntés hangsúlyozta, hogy az Eütv. vonatkozó rendelkezését abból az aspektusból kellett vizsgálni, hogy jelen ügyben nem a beteg [vö. 22/2003. (IV. 28.) AB határozat], hanem a kezelőorvos emberi méltósága volt a vizsgálat tárgya. Az AB szerint azonban a pszichiáter szakorvos bizottsági jelenléte és a kezelőorvos emberi méltósága, valamint az Alaptörvény II. cikke közötti alkotmányjogi összefüggés nem állapítható meg. A vonatkozó rendelkezés ugyanis - ellentétben az indítványban foglaltakkal - nem a kezelőorvos szakmai kompetenciáját vonja kétségbe, hanem különleges szakmai-eljárási szabályokat (kötelező konzílium) határoz meg, amely az orvosok szakmai hozzáértését feltételezi.
Az AB végül részletesen vizsgálta, hogy sérti-e az emberi méltóságot az a szabály, hogy ha a cselekvőképes személy élő végrendelet-tételi jogával élni kíván, pszichiáter szakvéleményét kell beszereznie. Valamint alaptörvény-ellenes-e, hogy az élő végrendelet kizárólag két évig érvényes.
A döntés hivatkozott arra, hogy az alapjogok korlátozása az AB gyakorlatában azt jelenti, hogy alapjog tartalmának korlátozása csak más alapjog védelme érdekében, csak a szükséges mértékben és az elérni kívánt céllal arányos módon lehetséges. Vizsgálta tehát, hogy a szabályozás szükséges és arányos volt-e. Megállapításra került, hogy az élő végrendelet alkotmányos jog gyakorlását teszi lehetővé, míg a nyilatkozattételre vonatkozó törvényi feltételek meghatározása ennek korlátozását jelentik, amelynek elbírálására az alapjogok korlátozására vonatkozó szempontok irányadók. A döntés kiemelte, hogy a pszichiáter szakvéleményének beszerzése egyedülálló feltétel a hazai jogrendszerben, ezért vizsgálni kellett, hogy igazolható-e a korlátozás szükségessége.
Az ellátás visszautasítása visszavonhatatlan következményekkel jár, végső soron a beteg halálához vezet. Az objektív életvédelmi kötelezettség alkotmányosan igazolható célként viszont e helyütt nem vehető figyelembe, ugyanis a beteg megmentése semmilyen körülmények között sem lehetséges. A döntés továbbá kiemelte azt is, hogy az élő végrendeletben foglalt nyilatkozat alkalmazása nem feltétlen, mivel az ellátás visszautasításához továbbra is szükség van az orvosi bizottság állásfoglalására.
Az AB az élő végrendeletben foglalt nyilatkozat két éves érvényességi idejével összefüggésben arra a megállapításra jutott, hogy az önrendelkezési jog ilyetén korlátozása alaptörvény-ellenes, mert szükségtelen. Nincs ésszerű indoka, hogy egy egyébként bármikor visszavonható nyilatkozat érvényességét a törvény határozott idejűvé tegye.
Az önrendelkezési jog korlátozását jelenti az is, hogy a szabályozás, az egyébként cselekvőképes embereknek kötelezővé teszi a pszichiátriai szakvélemény beszerzését.
A korlátozás arányossága tekintetében azt kellett vizsgálnia a bíróságnak, hogy a korlátozás nagyobb-e, mint amennyit az alkotmányosan igazolt cél elérése megkívánna, vagyis van-e az alkotmányos cél elérésére kevesebb alapjogi korlátozással járó megoldás. A döntés a szabályozás aránytalansága mellett érvelt és megállapította, hogy a pszichiáter szakvélemény megkövetelése nem más, mint kizárólag a cselekvőképesség meglétének bizonyítása, amely megoldás a magyar polgári jog alapvető szabályaival ellentétes. A magyar jogban ugyanis a cselekvőképesség hiányát kell bizonyítani. Az egyébként cselekvőképes személyektől a szakvélemény megkövetelése, az önrendelkezési jog gyakorlásának olyan akadálya, amely nem lehet arányos. A szabályozás ugyanis a cselekvőképes személyekről feltételezi a korlátozott cselekvőképességük, vagy cselekvőképtelenségük fennállását, holott ebben az esetben egyébként sem lennének jogosultak a nyilatkozat megtételére. A nyilatkozattételhez a jogalkotó ráadásul követelményeket támaszt (közokirati forma, belátási képességet igazoló pszichiátriai nyilatkozat), amely az állam intézményvédelmi kötelezettsége körében megfelelő biztosítékot nyújt a nyilatkozattevő cselekvőképességének vizsgálatára. A szabályozás gyakorlatilag kétszeres pszichiátriai vizsgálatot ír elő (először a cselekvőképes személy esetében, majd már tényleges betegként), viszont a szabályozásból nem vezethető le olyan alkotmányos alapjog, vagy érdek érvényesülésének szükségessége, amely a nyilatkozattétel érvényességi feltételeként meghatározott szakorvosi vélemény alkalmazását alátámasztaná. Az AB végül megállapította, hogy a közokirati forma megkövetelése, va-
- 131/132 -
lamint az Eütv. szerinti bizottsági vizsgálat elegendő feltétel és arányos korlátozás, ugyanakkor a pszichiátriai szakvélemény megkövetelése már sérti az emberi méltóságot.
Az AB az Alaptörvény 24. cikk (4) bekezdése alapján továbbá az R., mint végrehajtási rendelet mellékletének vonatkozó részét is megsemmisítette.
A testület végül a helyettes döntéshozó cselekvőképességét előíró rendelkezéssel összefüggésben arra a következtetésre jutott, hogy a cselekvőképesség megkövetelése nem alaptörvény-ellenes, mivel a helyettes döntéshozónak a már cselekvőképtelen beteg helyett kell döntenie és képesnek kell lennie következményei belátására. Mivel pedig a helyettes döntéshozó a nyilatkozattevő helyébe lép, ezért vele szemben úgy kell eljárni, mint ahogyan a nyilatkozattevő személlyel szemben kellene, így a háromtagú bizottságnak a helyettes döntéshozó belátási képességének vizsgálatára irányuló rendelkezés nem tekinthető az önrendelkezési jog indokolatlan korlátozásának.
A döntéshez Balogh Elemér különvéleményt írt, amelyhez Dienes-Oehm Egon és Juhász Imre csatlakozott. Az alkotmánybíró kifejtette, hogy az élő végrendelet az életmentő vagy életfenntartó ellátás visszautasítására irányul, tehát passzív eutanázia, amely ekként különösen szigorú garanciális elemeket tesz szükségessé. Különvéleményében amellett érvelt, hogy az Eütv. vonatkozó rendelkezésének a többségi döntés általi megsemmisítése eredményeként az előzetes jognyilatkozatnak pusztán egyetlen formai feltétele a közokirati forma marad, amely önmagában nem biztosítja az ember életének védelmét. Indokolásában hangsúlyozta, hogy az előzetes jognyilatkozat esetén konfliktusba kerül a betegek élethez való jogának védelme és a konkrét előzetes nyilatkozatot tevők önrendelkezési joga, az orvos segítségnyújtási kötelezettsége, valamint a beteg önrendelkezési joga. Ebből pedig azt a következtetést vonta le, hogy az államnak az élet védelmére vonatkozó objektív intézményvédelmi kötelezettsége garanciális elemek beépítését követeli meg a jogi szabályozásban. Ezt valósítják meg a hazai jogrendben az előzetes nyilatkozat megtételének formai (közokirat, érvényesség időbeli korlátja), illetve tartalmi feltételei (pszichiáter szakorvosi szakvélemény).
Salamon László különvéleményében arra hívta fel a figyelmet, hogy a határozat a jog gyakorlása feltételeinek és a jog korlátozásának fogalmát szinonimaként használja, azonban alkotmányjogilag releváns a különbségtétel. A jog gyakorlása ugyanis feltételekhez köthető, alkotmányossági problémát csak az jelenthet, ha a feltétel teljesítése diszkriminatív. Hangsúlyozta, hogy a támadott rendelkezések feltételek, amelyek alkotmányossági szempontból nem kifogásolhatók. A döntés ugyanakkor a vonatkozó rendelkezéseket az alapjogi korlátozás szempontjából vizsgálta, viszont a diszkrimináció tilalmának sérelme nem jelenik meg az indokolásban, az alaptörvény-ellenesség ezért szerinte nem állapítható meg.
Mészáros Gábor
Az Index.hu Zrt. alkotmányjogi panaszt terjesztett elő. Az indítványozó kérte az Alkotmánybíróságot, hogy állapítsa meg a Fővárosi Ítélőtábla Pf.20.656/2012/7. számú ítélete alaptörvény-ellenességét, és semmisítse meg azt, mivel az alaptörvény-ellenes, sérti a véleménynyilvánítás szabadságát, valamint a sajtószabadságot. Az alkotmányjogi panaszra okot adó perben egy rendezvény biztosításában feladatot ellátó, így tehát közhatalmat gyakorló rendőrök érvényesítették személyiségi jogaikat a rendezvényről beszámoló internetes hírportál kiadójával, illetve szerkesztőségével szemben. A perben a törvényszék a rendőrök javára ítélt, megállapítva, hogy sérültek a rendőrök személyiségi jogai a róluk készült képek engedély nélküli közzétételével. Az indítványozó szerint a bíróság nem vette figyelembe, hogy a rendezvényről készített, a rendőröket is érintő beszámoló kifejezetten a közügyekről való tájékozódást és a közügyek vitathatóságát szolgálta, vagyis politikai beszédnek minősül. Az indítványozó szerint a közhatalom-gyakorlás nyilvánosság általi ellenőrzésének része, hogy tudósításaihoz adott esetben a rendőrök felismerhető arcképmását is felhasználhassa, hiszen a közhatalomnak az eljáró rendőr ad arcot. Ha a rendőrnek nincs arca, elvész a közhatalom felelőssége. Ez a közlés mint politikai beszéd is fokozott alkotmányos védelmet élvez. Az indítványozó azzal érvelt tehát, hogy csak a véleménynyilvánítás szabadságát és a sajtószabadságot gyakorolta, amit a közhatalom képviselője tűrni köteles. Az indítványozó szerint a törvényszék ezekre a tényezőkre nem volt megfelelően figyelemmel, az ítéletben a rendőrök mint természetes személyek számára nyújtott jogvédelmet. A bíróság csak azt vette figyelembe, hogy a közszereplőknek a nyilvánosság tekintetében az átlagosnál nagyobb tűrési kötelezettségük van, amit a Ptk. azzal juttat kifejezésre, hogy képmásuk nyilvánosságra hozatalához nem követeli meg a hozzájárulásukat. A rendőrök viszont nem közszereplők, ezért engedé-
- 132/133 -
lyuk nélkül nem közölhető róluk képfelvétel. Az indítványozó álláspontja szerint az, hogy a rendőrök nem közszereplők, nem eredményezi a polgári jogi képmásvédelem főszabályának, a hozzájárulás megkövetelésének alkalmazását, tekintettel arra, hogy a hírportál a véleménynyilvánítás- és sajtószabadsághoz való jogát gyakorolta.
Az ügy előadó bírája Paczolay Péter volt.
Az indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróság felhasználta a korábbi határozatokban a sajtó szabadságával, a demokratikus közvélemény kialakulásával összefüggésben kifejtett értelmezését, tekintettel arra, hogy az Alkotmány 61. § (2) és (3) bekezdésével az Alaptörvény IX. cikk (2) bekezdése tartalmi szempontból azonosan rendelkezik. Mindkettő az alapvető jogok között, állami kötelezettségként fogalmazza meg a sajtó szabadságának és sokszínűségének védelmét. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában kommunikációs alapjogként tekintett a sajtó szabadságára, amely felöleli valamennyi médium szabadságát. A testület a véleménynyilvánítás szabadságához kapcsolódóan, a demokratikus közvélemény kialakítása és fenntartása szempontjából tehát kezdettől fogva kitüntetett fontosságúnak tekintette a sajtó társadalmi jelentőségét. A sajtó nemcsak a szabad véleménynyilvánítás eszköze, hanem a tájékoztatásé is, azaz alapvető szerepe van a véleményalkotás feltételét képező tájékozódásban. A sajtószabadság egyéni alapjogként abban az értelemben eszköz, hogy felerősíti az egyéni véleménynyilvánítás hatását, és támogatja a demokratikus közvélemény közérdekű ügyekről való tájékoztatását, a közérdekű ügyekkel kapcsolatos véleményformálást. A sajtószabadság jogának gyakorlása révén az alapjog jogosultja aktív alakítója a demokratikus közvéleménynek. A sajtó ezen minőségében ellenőrzi a közélet szereplőinek, intézményeinek tevékenységét, a döntéshozatal folyamatát, tájékoztatja arról a politikai közösséget, a demokratikus nyilvánosságot (a "házőrző kutya" szerepe). Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény hatálybalépését követően, a 7/2014. (III. 7.) AB határozatban is megerősítette korábbi elvi tételeit: "A sajtószabadság - amely felöleli valamennyi médiatípus szabadságát - a szólásszabadság intézménye. A sajtó ugyanis - tevékenységének egyre összetettebb és szerteágazóbb jellege mellett is - mindenekelőtt a véleménynyilvánításnak, a véleményformálásnak és a véleményalkotáshoz nélkülözhetetlen információszerzésnek az eszköze. A szólásszabadság kitüntetett jellege e tekintetben a sajtószabadságra is vonatkozik, és vonatkozik rá a szabadság kettős igazolása is: a sajtószabadság jelentőségét a szubjektív alapjog és a demokratikus közvélemény alkotmányos intézménye egyaránt igazolja. Az Alaptörvény IX. cikke (2) bekezdése ennek megfelelően a sajtószabadság elismerése mellett a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeinek biztosításáról is rendelkezik."
Az Alkotmánybíróság az elvi megfontolásokat követően abból a szempontból indult ki, hogy a szabad tájékoztatás, a társadalmi kérdések nyilvánosság elé tárása konfliktusba kerülhet más jogokkal, különösen a magánszféra és az emberi méltóság védelméhez való joggal. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdése a magán- és családi élet, az otthon, a kapcsolattartás és a jóhírnév tiszteletben tartásához való jogot fogalmazza meg, amely a lényegét tekintve "titokvédelmi" szabály, és nem vonatkozik a személyek olyan tevékenységére, amelyet nem lehet a magánélet részének tekinteni. A saját képmáshoz való jog nem nevesített az alkotmány szintjén, az általános személyiségi jog egyik kifejeződésének tartják. Azt jelenti elsősorban, hogy minden ember alapvetően maga dönthet arról, hogy milyen képet, és milyen összefüggésben hoznak róla nyilvánosságra. A Ptk. 2:42. § (2) bekezdése a képmáshoz való jogot az emberi méltósághoz köti. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy közterületen képmás készítése és annak nyilvánosságra hozatala elsősorban nem a magánélet tiszteletben tartásához, a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, a magántitok, vagy a személyes adatok védelméhez való jogról szóló szabály hatálya alá tartozik. A testület szerint ez az eltérő kezelés összhangban áll az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatával, de a 35/2002. (VII. 19.) AB határozat értelmében a képi megfigyelés nyomán nyert, valamilyen hordozón rögzített felvétel személyes adatnak minősül.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a sajtó szabadsága mint történeti alkotmányunk vívmánya a kezdettől fogva összekapcsolódott a jelenkor eseményeiről szóló szabad tájékoztatással, a társadalmi kérdéseknek a nyilvánosság elé tárásával. A sajtó szabadságának védelme, a szabad tájékoztatás feltételeinek biztosítása egyrészt állami kötelezettség, másrészt a személyek alapvető joga. Az Alkotmánybíróság az ügyben az Alaptörvény sajtószabadságra és emberi méltóságra vonatkozó szabályaiból indult ki, és támpontokat fogalmazott meg a Ptk. rendelkezéseinek alkotmány-konform értelmezéséhez, alkalmazásához.
A testület először összehasonlította a régi és az új Ptk. vonatkozó szabályait. A régi Ptk. 80. § (1) bekezdése szerint a személyhez fűződő jogok megsértését jelenti a más képmásával vagy hangfelvételével kapcsolatos bármiféle visszaélés. A jogszabály szerint csak nyilvános közszereplés esetén nem kell en-
- 133/134 -
gedélyt kérni a felvétel elkészítéséhez és nyilvánosságra hozatalához. A új Ptk. 2:48. § szerint képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulása szükséges. Nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához tömegfelvétel és nyilvános közéleti szereplésről készült felvétel esetén. Eltérés, hogy az új Ptk. szövegszerűen már a felvétel elkészítéséhez is az érintett személy hozzájárulását kívánja meg, továbbá nem a közszereplés, hanem a közéleti szereplés kifejezést használja. Az új Ptk. azt is kimondja: nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához tömegfelvétel esetén.
Az Alkotmánybíróságnak a jelen ügyben azt vizsgálta: a konkrét esetben a sajtószabadság érvényesülésének korlátozását indokolja-e az emberi méltóság védelméhez való jog, vagyis a panasszal érintett határozat egyensúlyt teremt-e a konkrét esetben a szabad tájékoztatásra és az emberi méltóságra visszavezethető képmásvédelem eltérő szempontjai között. Az testület irányadónak tekintette a 7/2014. (III. 7.) AB határozatban kifejtett szempontokat, amely szerint a közhatalmat gyakorló személyek (és a közszereplő politikusok) esetében a személyiségvédelem korlátozott a szólás- és sajtószabadság érdekében. A jogállami intézmények tevékenységének ellenőrzése ugyanis a sajtónak olyan alapvető joga, amely a demokrácia lényegi eleme. A szólás- és sajtószabadság abszolút határát kizárólag az emberi méltóság korlátozhatatlan aspektusát érintő, az emberi mivolt legbensőbb lényegét sértő közlések jelenthetik.
Az indítványra okot adó esetben a rendes bíróság által kifogásolt közlés egy tüntetésről szólt. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a gyülekezésről szóló beszámolók kiemelt védelmet élveznek, mivel a sajtó szabadságának, a szabad tájékoztatásnak, a sajtó "demokratikus közvélemény" kialakításában betöltött szerepének a közvetlen megvalósulását jelentik.
Az indítványozó "Rendvédelmi szakszervezet tüntetése" címmel jelentetett meg írást, amihez képgaléria kapcsolódott. A képgaléria 7. és 16. számú képén az alkotmányjogi panasszal érintett határozat szerint egyedileg felismerhető módon, két-két rendőr volt látható. A rendőrök szolgálati feladat ellátása érdekében, közhatalom gyakorlójaként, a gyülekezési jog hatálya alá tartozó, vagyis nyilvános rendezvényen vettek részt. Mindkét kép csoportkép. A törvényszék nem állapította meg azt, hogy a szóban lévő felvételek sértő, megalázó, bántó, lealacsonyító képet közvetítenek az ábrázolt személyekről. Az Alkotmánybíróság erre tekintettel azt állapította meg, hogy "mindaddig, amíg valamely tájékoztatás nem visszaélés a sajtószabadság gyakorlásával, az emberi méltóság védelmével összefüggésben a személyiségi jogok sérelmére való hivatkozás ritkán alapozza meg a sajtószabadság gyakorlásának a korlátozását." Valamely jelenkori eseménnyel kapcsolatban nyilvános helyen készült, az érintett személyt tárgyilagosan ábrázoló felvétel általában az eseménnyel összefüggésben az engedélyük nélkül nyilvánosságra hozható. A rendőri bevetés tüntetéseken minden esetben a jelenkor eseményének minősül, még akkor is, ha a rendőrök nem résztvevői a demonstrációnak, ezért rendőri intézkedésről készült képfelvétel hozzájárulás nélkül is nyilvánosságra hozható. Ez azonban csak akkor áll fenn, ha a nyilvánosságra hozatal nem öncélú, vagyis az eset körülményei alapján a jelenkor eseményeiről szóló vagy a közhatalom gyakorlása szempontjából közérdeklődésre számot tartó tájékoztatásnak, közügyet érintő képi tudósításnak minősül. A nyilvánosságra hozatal további korlátjaként az Alkotmánybíróság a rendőr emberi méltóságát jelölte meg. Nem közölhető engedély nélkül olyan kép, amely az intézkedő rendőr emberi méltóságának sérelmét jelentené. Ilyen például a hivatása gyakorlása során megsérült rendőr szenvedésének bemutatása.
Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a törvényszék határozata a Ptk. 80. § (2) bekezdése értelmezésekor nem vette figyelembe a sajtószabadsághoz, a jelenkor eseményeiről való szabad tájékoztatásához fűződő jogot. A határozat annak tulajdonított döntő jelentőséget, hogy a rendőr általában, szolgálati feladatai ellátása során közszereplőnek minősül-e. A közérdeklődésre számot tartó eseményről a felvételek általában közterületen készülnek, rajtuk emberek sokasága látható, de nem mint egyedi személyek, hanem másokkal együtt, kiemelés nélkül. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a képek bizonyos fokú szabad felhasználása nélkül a modern tömegtájékoztatás nem létezhetne, és a polgári jogi szabályok szó szerinti, merev értelmezése alapján már a felvétel készítése is engedélyköteles lenne, ezért alaptörvény-ellenesnek találta a törvényszék döntését, és megsemmisítette azt.
A határozathoz három alkotmánybíró csatolt különvéleményt. Dienes-Oehm Egon különvéleményében - amelyhez Balsai István csatlakozott - úgy érvelt, hogy a többség megalapozatlanul részesíti előnyben a véleménynyilvánítás, a sajtó- és szólásszabadság jogát. Szerinte a 7/2014. (III. 7.) AB határozat helyett a 35/2002. (VII. 19.) AB határozatot kellett volna precedensként alkalmazni, ami alapján a felvételek személyes adatok, amelyek felhasználásáról mindenki maga rendelkezik. A sajtó- és szólássza-
- 134/135 -
badság érvényesüléséhez elegendőnek tekinti a Kúria 1/2012. Büntető-közigazgatási-munkaügyi-polgári jogegységi határozatában foglaltakat. E szerint: "A sajtószervek, illetve az egyéb tájékoztatást nyújtó személyek a rendőrségi intézkedésről készült felvételeket közzétehetik oly módon, hogy az abban részt vevő rendőrök képmását felismerhetetlenné teszik. Ilyen körülmények mellett eleget tehetnének tájékoztatási kötelezettségüknek anélkül, hogy személyhez fűződő jogokat sértenének."
Pokol Béla azért nem értett egyet a többséggel, mert szerinte a rendőrök arcképének nyilvánosságra hozatala a médiatudósításokban a rendőrök magánszférához való jogát sérti, mivel nem minősülnek közszereplőnek. A különvélemény arra is kitért, hogy az alkotmányjogi panaszt vissza kellett volna utasítani, mert nem jogerős ítélettel szemben nyújtották be.
Zsugyó Virág
2012. április 20-án kelt beadványában az alapvető jogok biztosa kezdeményezte a minősített adatok védelméről szóló 2009. évi CLV. törvény (továbbiakban: Mavtv.) 5-6. §-ai alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését.
A Mavtv. hivatkozott §-ai határozzák meg, hogy milyen feltételek fennállása esetén kerülhet sor a közérdekből nyilvános adatok minősítésére, valamint tartalmazzák a minősítési eljárás szabályait. Az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Infotv.) 27. § (1) bekezdése kizárja a közérdekű vagy közérdekből nyilvános adat megismerését, ha az a Mavtv. szerinti minősített adatnak minősül. Így a közérdekű adatok megismeréséhez való jog korlátozására már a minősítésére vonatkozó eljárásban sor kerül. A Mavtv. támadott rendelkezéseinek alaptörvény-ellenességét az alapvető jogok biztosa abban látta, hogy a minősítésről való döntés során az adatok nyilvánosságához fűződő közérdek mérlegelését nem írja elő a törvény. Vagyis a Mavtv. nem tartalmazza a nemzetközi gyakorlatban ismert "közérdekűség teszt" intézményét. A minősítési javaslatnak nem kötelező tartalmi eleme a minősítendő adat megnevezése vagy megjelölése. Továbbá a minősítő nincs kötve a minősítési javaslatban foglaltakhoz, így eltérően ítélheti meg a minősítés indokait, a minősítési szintet, az érvényességi időt, a minősítendő adatok körét és szükségességét, amit ráadásul indokolni sem köteles. Összességében megállapítható, hogy a Mavtv. támadott rendelkezései aránytalanul korlátozzák a közérdekű adatok megismeréséhez való jogot.
Az ügy előadó bírája Lévay Miklós volt.
Tekintettel arra, hogy az Alaptörvény a korábbi Alkotmányhoz hasonlóan védelemben részesíti a közérdekű adatokhoz való hozzáférés jogát, az Alkotmánybíróság jelen ügyben is irányadónak tekintette az információszabadság tárgykörében az Alaptörvény hatályba lépése előtt kialakított gyakorlatát. Ennek lényege, hogy a közérdekű adatok esetében a nyilvánosság a főszabály, a megismerhetőség korlátozása ehhez képest csak kivételként értelmezhető, valamint a korlátozást tartalmazó szabályokat megszorítóan kell értelmezni. Az információszabadság szorosan kapcsolódik a véleménynyilvánítás szabadságához, ami magába foglalja a közügyek megvitatásának szabadságát. Ugyanis a kellő informáltság, a tények ismerete a szólásszabadság egyik feltétele, ami a plurális, demokratikus társadalom alapvető értékei közé tartozik. A közügyek bonyolultsága miatt a közhatalmi döntésalkotásra, az ügyek intézésére gyakorolt állampolgári ellenőrzés és befolyás csak akkor lehet hatékony, ha az illetékes szervek felfedik a szükséges információkat.
Állandó gyakorlatára figyelemmel az Alkotmánybíróság jelen esetben is arra a megállapításra jutott, hogy a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jog szoros kapcsolatban áll a véleménynyilvánítás szabadságával, a tudományos kutatás, tanulás, valamint a tanítás szabadságával, továbbá a demokrácia alkotmányos értékével. Ezért a közérdekű adatok tekintetében a nyilvánosság a főszabály, így annak bármilyen korlátozása meg kell felelnie a szükségesség és arányosság tesztjének [Alaptörvény I. cikk (3) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság továbbá azt is hangsúlyozta, hogy a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez való jog a véleménynyilvánítás szabadságához hasonlóan kitüntetett alkotmányos védelmet élvez, vagyis az információszabadságot korlátozó törvényeket is megszorítóan kell értelmezni. Ezekből az alkotmányos követelményekből következik, hogy a közérdekű adatok megismerhetőségét szabályozó rendelkezéseknek biztosítaniuk kell a titokban tartáshoz, illetve a nyilvánosságra hozatalhoz fűződő érdekek mérlegelését. Ezért önmagában alapjogsértő minden olyan szabályozás, ami a közérdekű adatok megismerésének megtagadása tekintetében diszkrecionális jogkört biztosít az adatkezelő szervnek. Az Alkotmánybíróság azt is meg-
- 135/136 -
állapította, hogy az információk visszatartása nem vonatkozhat általában a dokumentumokra. Alkotmányos szempontból elfogadhatatlan minden olyan rendelkezés, ami az iratokat nem tartalmuk szerint zárja el a nyilvánosságtól [32/1992. (V. 29.) AB határozat]. Ez állapítható meg különösen akkor, ha egy adott dokumentumban szereplő összes közérdekű adat megismerését pusztán arra hivatkozással tagadják meg, hogy a dokumentum egy része nyilvánosság-korlátozás alá esik [21/2013. (VII. 29.) AB határozat]. A közérdekű adatokhoz való hozzáférés korlátozásának a tartalmi követelményeken túl meg kell felelnie a formai követelményeknek is, vagyis arra kizárólag törvényben meghatározott eljárás eredményeként kerülhet sor. Továbbá biztosítani kell a tényleges tartalmi felülvizsgálat lehetőségét.
A továbbiakban az Alkotmánybíróság a Mavtv. támadott rendelkezéseit ezeknek az alkotmányos követelményeknek a tükrében vizsgálta. Először azt az indítványban kifejtett érvet vizsgálta, amely a minősítési eljárás szabályaiból a "közérdek teszt" hiányát kifogásolta. Az Alkotmánybíróság is arra a megállapításra jutott, hogy a támadott eljárási szabályok valóban nem tiltják meg a minősítést abban az esetben, ha titokban tartással szemben a nyilvánossághoz nagyobb közérdek fűződik. Ugyanakkor a Mavtv. az alapelvi rendelkezések között rögzíti a szükségesség és arányosság elvét. Eszerint a közérdekű adat nyilvánosságához fűződő jogot minősítéssel korlátozni csak a Mavtv.-ben meghatározott feltételek fennállása esetén, a védelemhez szükséges minősítési szinttel és a feltétlenül szükséges ideig lehet. E rendelkezéseket összevetve az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Mavtv. nem zárja ki a közérdekű teszt alkalmazását a minősítési eljárás során, ugyanakkor az alapjogkorlátozás arányosságára vonatkozóan nem tartalmaz egyértelmű rendelkezéseket. A nyilvánossághoz fűződő közérdek figyelembevételét egyértelműen előíró rendelkezés hiányában a Mavtv. szövege az Alaptörvénnyel ellentétes értelmezést is megenged. Ezért az Alkotmánybíróság határozatának rendelkező részében a Mavtv. 5. § (2) bekezdésének, valamint 6. § (4) bekezdésének alkalmazása során alkotmányos követelményként határozta meg, hogy: a közérdekű vagy közérdekből nyilvános adat minősítése felőli döntés során a minősítéshez fűződő közérdek mellett a minősítendő adat nyilvánosságához fűződő közérdeket is figyelembe kell venni, és csak akkor szabad az adat minősítéséről dönteni, ha a minősítéssel elérni kívánt cél arányban áll a minősített adat nyilvánosságához fűződő érdekkel.
Mint, ahogy arra az alapvető jogok biztosának indítványa is rámutatott a Mavtv. nem írja elő a minősítő indokolási kötelezettségét abban az esetben, ha a minősítés során eltér a kezdeményező indokolt minősítési javaslatától. Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az indokolási kötelezettség egyenesen következik az információszabadság önkényes, kellő alkotmányos súlyú indokok nélküli korlátozásának tilalmából. A minősítésről szóló döntés indokolásának hiánya gyakorlatilag a minősítő diszkrecionális jogkörébe utalja az adat minősítése felőli döntést, ami alkotmányosan elfogadhatatlan. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság ebben az esetben is arra mutatott rá, hogy a Mavtv. nem zárja ki a minősítő indokolási kötelezettségének érvényesülését, azonban e kötelezettség teljesítésére vonatkozó egyértelmű rendelkezést sem tartalmaz. Ezért határozatának rendelkező részében alkotmányos követelményként rögzítette, hogy a minősítő köteles érdemben és részletesen indokolni, ha a minősítés során eltér a minősítési javaslattól. Az indokolásból különösen ki kell tűnnie a nyilvánosság korlátozását kellő mértékben alátámasztó okoknak.
Ugyanerre a megállapításra jutott az Alkotmánybíróság azzal az indítványozói érvvel összefüggésben, ami a minősítéssel nem érintett adatok nyilvánosságának korlátozását kifogásolta. A testület szerint sem egyeztethető össze az Alaptörvénnyel az olyan szabályozás, ami pusztán azon az alapon teszi lehetővé az adatok nyilvánosságának korlátozását, hogy azok minősített adatokkal szerepelnek egy adathordozón. Ez ugyanis az információszabadság szükségtelen és aránytalan korlátozását eredményezi. A Mavtv. támadott rendelkezései azonban nem tiltják a minősített adatok konkrét megjelölését, bár erre vonatkozó előírást sem tartalmaznak. Tehát a Mavtv. ebben a vonatkozásban is alaptörvény-ellenes értelmezést tesz lehetővé. Az Alkotmánybíróság ezért alkotmányos követelményként határozta meg, hogy a minősítésről szóló döntésben és a minősítési jelölésen egyértelműen meg kell jelölni a minősített adatot, valamint annak azonosíthatóságát a minősített adat kezelése során mindvégig biztosítani kell.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a határozat rendelkező részében rögzített alkotmányos követelmények alkalmazásával biztosított a közérdekű adatok megismeréséhez való jog érvényesülése, ezért az alapvető jogok biztosának a Mavtv. 5-6. §-ai megsemmisítésére irányuló indítványát elutasította.
A határozathoz az előadó bíró, Lévay Miklós fűzött párhuzamos indokolást. Meglátása szerint további alkotmányossági problémát jelent, hogy a minősített adatok megismerése iránti eljárásban a közérdekű vagy közérdekből nyilvános adatot megismerni kívánó személy számára közvetlenül, alanyi jogon
- 136/137 -
nem biztosított a minősítés tartalmi felülvizsgálatát jelentő titokfelügyeleti eljárás kezdeményezése. A hatályos szabályozás szerint a minősítés jogszerűségének felülvizsgálatára csak a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (továbbiakban: NAIH) jogosult hivatalból megindított eljárás keretében. Bár a NAIH eljárását bárki kezdeményezheti, azonban annak megindítását a hatóság szabadon mérlegelheti. Az érdemi vizsgálatot elutasító döntéssel szemben a kérelmezőt semmilyen jogorvoslat nem illeti meg. A bejelentő eljárásjogi pozíciója még a vizsgálat megindítása esetén sem változik meg, hiszen az eljárás ez esetben is hivatalból indul. A párhuzamos indokoláshoz Bragyova András, Kovács Péter, Paczolay Péter és Stumpf István is csatlakozott.
Szívós Mária alkotmánybíró nem értett egyet az alkotmányos követelményeknek az AB határozat rendelkező részében történt rögzítésével. Különvéleményében kifejtett álláspontja szerint a Mavtv. tartalmazza az alkotmányos követelményekben foglaltakat, hiszen a szükséges és arányos jogkorlátozás kritériumát az alapelvek között elsőként rögzíti [Mavtv. 2. § (1) bekezdés]. Ebből következően a nyilvánossághoz fűződő közérdek vizsgálata értelemszerűen része a minősítési eljárásnak, ezért fölösleges ugyanazt alkotmányos követelményben is megfogalmazni. Az alkotmánybíró szerint a minősítő indokolási kötelezettsége, és a minősített adat pontos megjelölésének követelménye szintén levezethető a Mavtv. hatályos szövegéből. A különvéleményhez Balsai István, Dienes-Oehm Egon, Juhász Imre és Salamon László alkotmánybírók is csatlakoztak.
Enyedi Krisztián ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, Országgyűlés Hivatala.
[2] A szerző jogász, PhD hallgató DE ÁJK.
[3] A szerző jogász, Balassagyarmati Törvényszék.
Visszaugrás
