A jogtudomány egészen a közelmúltig kevés figyelmet fordított jog és nyelv kapcsolatára. A nyelvet a jog világán kívül álló jelenségnek tekintette, mely a jogászok számára egy kívülről és készen kapott eszköz saját jogon belüli céljaik eléréséhez. A wittgensteini paradigmaváltás vagy nyelvfilozófiai fordulat eredményeit átvéve a jogtudomány érdemibb módon kezdte kutatni jog és nyelv viszonyának különféle vonatkozásait.[1] Olyannyira, hogy ezáltal szinte háttérbe szorult a kérdés, amire a jogtudomány évszázadokon keresztül kereste a választ: Mi a jog? csupán, hogy helyette másra koncentráljon: Hogyan, miképpen lesz valami jog? Így ma már a jogtudósok egy része - többek között - jel, diskurzus, nyelv, szöveg kérdéseit és összefüggéseit vizsgálja.
A szemiotika, vagyis jeltudomány, a jelekkel és jelrendszerekkel foglalkozó kutatások összessége.[2] Bár gyökerei az ókorba nyúlnak vissza (a tudomány neve is a görög széma - jel - és a szémeiótikosz - jeleket megfigyelő - szavakból származik)[3], önálló tudománnyá a XIX-XX. század fordulóján alakult.
Első, s egyben meghatározó képviselői az amerikai filozófus Charles Sanders Peirce (majd szociálpszichológus követője Charles Morris), valamint a francia nyelvész, Ferdinánd de Saussure.[4]
Saussure és Peirce egymástól egyes alaptételeiben is különböző szemiotikája köré egy-egy iskola szerveződött. Saussure strukturális szemiotikájának[5] követői az ún. európai, a peirce-i pragmatikus szemiotika továbbgondolói pedig az amerikai irányzathoz tartoznak.[6] Az egyik legfontosabb kérdés, amiben a két irányzat gyökeresen másként foglal állást, a szemiózis struktúrája, a jelentés referenciális vagy nem-referenciális mivolta. Peirce szerint a jelentés három elem interakciója által jön létre. A szignifikáció triádjának[7] részei a jel, az interpretáns és a tárgy. A jel nyelvi jelölés esetén általában egy szó. Ennek a szónak a jelentése (az interpretáns) vonatkozik [stands for] a nyelven kívüli világ egy tárgyára, jelenségére. Később ez a tárgy kapja a referens elnevezést: ez az, amire a jel utal [refers].[8]
Ezzel szemben Saussure nyelvközpontú gondolatrendszerében a nyelv "egy tartalomtól független, rejtett lényegi forma",[9] nála a szemiózis két elemből áll: jelölőből és jelöltből. Mindkét elem a nyelven belül létezik. Saussure szerint tehát a jelentés a nyelven belül képződik, a "nyelven kívüli világra való vonatkozás" a jelentésképzés szempontjából irreleváns.[10]
A jogi szemiotika a jog világán belüli jelek tanulmányozásának tudománya. "Valójában a 'jogi szemiotika' szóösszetétel rendszeres előfordulása ellenére nem alakult ki egységes és következetes használata. Jogi szemiotikaként utalnak bizonyos nyelvfilozófiai megfontolásokra - például a jogi fogalmak deszignátumának problémájára -, de általában a jog lingvisztikai vonatkozásaira is."[11]
- 26/27 -
A strukturális szemiotika egyik fontos képviselője Algirdas J. Greimas. A strukturalista irodalomtudományból fejlődik ki az 1960-as években a narratológia mint diszciplína, amely az elbeszélés tudományát szemiotikai rendszerként, a nyelvészet mintájára képzeli el.[12]
A narratológia alapgondolata, hogy az elbeszélések egy általános struktúrával rendelkeznek, s ez a struktúra jól behatárolt kategóriákkal elemezhető és leírható. Az ilyenfajta megközelítés visszanyúlik a húszas évek orosz formalista iskolájának vizsgálódásaira, elsősorban Vladimir Propp: A mese morfológiája című művére, amely egy adott mesetípus - az orosz varázsmese - szerkezeti-formai leírásával lényegében annak invariábilis (mély)struktúráját tárja fel.[13] Propp említett műve szolgál Greimasnak alapul Sémantique structurale címmel 1966-ban megjelent művéhez. Propphoz hasonlóan szövegkorpuszát népmesék alkotják: a "félelem keresése" témájú népmese harminchárom litván variációját vizsgálja. Célja, hogy bennük általános és általánosítható ellentéteket és mélystruktúrákat tárjon fel, s ehhez - többek között - olyan fogalmakat vezet be, mint az aktánsrendszer, illetve a funkciók rendszere.[14] A proppi morfológiából ismert szereptípusokat (aktán-sokat),[15] illetve a visszatérő, egymásnak megfelelő cselekményelemeket (funkciókat) Greimas oppozíciók és ekvivalenciák szerint csoportosítja. Ezáltal a Propp által meghatározott harmincegy alapegységet hatra csökkenti, így tovább absztrahálja Propp lineáris, a cselekmény egymásutániságára épülő - szintagmatikus - modelljét, mert az említett oppozíciós párokkal ún. paradigmatikus relációk jönnek létre.[16] Így modellje kétszintűvé válik (szintagmatikus, paradigmatikus). Egy átláthatóbb, letisztultabb, "tudományosabb" modell jön tehát létre, ami a proppi előzményhez képest abból a szempontból is univerzálisabb, hogy nem kötődik egyetlen szövegtípushoz, ezért nem csak irodalmi struktúrákra alkalmazható.[17]
B. S. Jackson jogszemiotikája[18] egyértelműen és kinyilvánítottan a greimasi szemiotikára épül, amely a nem-referenciális jelentéselmélet mellett foglal állást. Ez azt jelenti, hogy a jelentés a nyelven belül jön létre, s nincs köze a valóságra utaláshoz (vonatkozáshoz).[19]
1. Mi a jog? A jog nem (írott) normák összessége, hanem kommunikatív jelenség, a kommunikáció által valósul meg, ez által létezik, és ebben létezik.
2. Mi a jelentés? Miképpen épül fel? A jelentés - minden jelentés - Greimas és Jackson szerint egyaránt két szintre bontható. Az alsóbb az ún. mélyszint (deep level), a jelentés alapstruktúráit foglalja magába, amelyek egy diskurzust egyáltalán bármiféle jelentéssel bíróvá tesznek. Ez a szint egyetemes, méghozzá nemcsak annyiban, hogy egy adott társadalom különféle diskurzusaira jellemző, hanem a szó tágabb értelmében is, minthogy különféle kultúrákra, társadalmakra egyaránt vonatkozik.[20] A jelentés a befogadóhoz soha nem pusztán alapstruktúráiban jut el, hanem adott kontextusban konkretizálódik, és ez a fajta jelentés válik számunkra közvetlenül érzékelhetővé. Ezt nevezzük a jelentés felszíni struktúrájának [surface level vagy level of manifestation].
3. A diskurzus[21] mélystruktúrája [the structure of meaning of sequences of sentences[22] megfeleltethető a szemantika mélystruktúrájának [structure of meaning of individual
- 27/28 -
words in sentences],[23] tehát a nagyobb egység - a diskurzus - hasonlóan épül fel, mint a kisebb egység, a diskurzus részegysége, a mondat. A diskurzus mélystruktúrája a már említett két szint - a szintagmatikus és a paradigmatikus -közötti kölcsönhatásokból áll.
4. Mi a szintagmatikus szint (tengely)? Mit jelent a narratív szintagma? Vladimir Propp száz népmesét vizsgált, és bennük harmincegy narratív motívumot (témát) talált, melyek újra és újra felbukkannak a történetekben, csak éppen más formában. Propp kutatásait véve alapul Greimas egy sokkal absztraktabb, általánosabb modellt alkotott, miszerint minden - emberi - cselekvés azzal kezdődik, hogy kitűzünk magunk elé egy célt [célkitűzés; contract], és ennek megfelelően kezdünk cselekedni, tehát megvalósítjuk a célt [performance], amit kitűztünk, hacsak igyekezetünk kudarcba nem fullad [non-performance]. Mindeközben akadnak olyanok, akik segítik célunk elérését, míg mások hátráltatják azt, miközben ők maguk egy másik narratív szintagma alanyaiként saját kitűzött céljuknak megfelelően cselekednek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
