A tizenhármas szám - amint ezt az Apollo-13. Hold-utazás is megerősítette - nem ígér sok jót, azonban könyvek írásánál - ha éppen oda jut az ember - mégsem ugorható át. Csaba László tizenharmadik könyve azonban kifejezetten szerencsés csillagzat alatt íródott: három évtized történelmi léptékben ugyan csak egy pillantás, no de az elmúlt harminc év micsoda "pillantás"! Az összehasonlító közgazdaságtan-politikai gazdaságtan ismert szakértője-szerzője ezúttal ezt a megrázkódtatásokban nem szűkölködő harminc évet tekinti át, alapvetően Közép-Európára fókuszálva, és alapvetően a kommunista gazdaság- és társadalompolitikai kísérlet rendszerváltozásokba torkolló kudarcánál indítva elemzését. A szerencsés vagy éppen kilátástalannak tűnő indulások, az országonként változó kiútkeresés és válságkezelési koncepciók, a nekibuzdulások és elszalasztott lehetőségek kavalkádja rendszerbe foglalására azonban idő kellett, kellő távlat. Úgy tűnik: erre most érett meg az idő, aminthogy az akadémikus-szerző tudományos pályafutása is megérlelt egy szintézist.
1. A recenzens ugyanakkor bajban is van, mivel a monográfia műfajilag nehezen besorolható: nem a szokványos közgazdaságtani elemzést nyújtja, hanem a korszakot megélt tudós vívódását is arról, hogy (amint a mottó is tudatja-előlegezi a célt) "hogyan jutottunk ide". Az "ide" azonban szükségszerűen igényli a történetírói és politológusi szemlélettel való vegyítést is. Ez nemcsak a céltételezésből adódik elkerülhetetlenül, hanem a mű egyik fő erényévé is válik: izgalmas, a fordulatokban gazdag évtizedeket könnyed olvasmányossággal bemutató írásművet kap kezébe az olvasó, mivel a közgazdaságtani összefüggések-fejlemények nem sterilen, önmagukban, hanem szervesen: a politológiai koordináta-rendszer kontextusába beépítve történelmi folyamatokként (is) jelennek meg.[1]
Az elemzés központjába a szerző ugyan a gazdasági rendszert és a gazdaságpolitikát helyezi[2], eköré azonban a társadalmi-politikai összefüggésrendszert szervezi, így "a térség történetének a világáramba helyezése"[3] nem tűnik meglepőnek. A korábbi körülményekbe beleragadó pályafüggőség és az alkalmazkodásból, invenciózus döntésekből kialakulható pályateremtés kettőse (mondhatni: "komp-dilemmája")[4] közötti tág térbe Közép-Európa országainak közös és eltérően változatos fejlődésmenete meglehetős pontossággal felrajzolható.
A mű szerkezete a fenti céltételezésből adódóan értelemszerűen a kronológia által meghatározott: az előzmények felvázolását országtanulmányok követik először az 1988-1999. közötti, majd az 1999-2008. közötti, végül a 2008. évi világgazdasági válságot követő szakasz időhatáraira vetítve. Az országtanulmányok, az egyes szakaszok közé üdítően ékelődnek az újabb szakasz értelmezésének "megágyazó" magyarázatok, elemzések pl. az EU választóvonal-jellegéről, mint ami új helyzetet teremtett a térség számára, vagy a harminc év harmadik évtizedének világgazdasági korszakváltásáról: a negyedik ipari forradalomról, vagy a válságba kerülő és megújuló EU útkereséséről. A mű zárófejezete keresi a választ az örök "kompország"-kérdésre: mennyiben tudott felzárkózni e három évtizedben a térség a "fejlett Nyugathoz" akkor, amikor a megelőző fejezetek eredményei azt mutatják, hogy az eltérő induló feltételek ellenére sem volt a végeredmény előre elrendelt. Vagyis
- 237/238 -
arra, hogy az 1988-2009. közötti időszak kiemelkedően kedvező külső és belső adottságait miért csak a szereplők kisebb része tudta kiaknázni[5], miért maradt el a várva várt gazdasági csoda?
A szerkezettel összefüggő előzetes döntést igényelt a kronologikus szakaszolás: a szerző három szakaszra bontja a harminc évet: 1988-1999, 1999-2008, végül 2008-tól a jelenbe. A globális kihívásokra egyes államok a központosítás erősítésével válaszoltak (orosz, magyar, ukrán, horvát szlovén válaszok), mások a radikális megszorítás-piacosítás útját választották (román, balti, szerb válasz), végül ketten a liberális piacgazdaság-költségvetési enyhítés kettősét (lengyel és cseh válasz).
2. A felvezetést országtanulmányok követik a fenti szakaszolás szerint. Az első szakaszban az átalakulás Lengyelországban lassú és ellentmondásos volt, az egykori NDK-ban, azaz a keleti Németországban önmagában a nyugatnémet pénzek átpumpálása nem hozott gazdasági "csodát", Oroszország pedig a csak 1996 táján stabilizálódó központi hatalom, és az átláthatatlan privatizáció, magas infláció, alacsony hatékonyság együttesével küszködött, míg Magyarország éltanulóként a privatizáció és liberalizáció, valamint a stabilizációs lépések nyomán 1993-ban növekedési pályára állt.[6]
A képbe belépő, a '90-es évek elejétől a bővítés vagy mélyítés (monetáris és politikai unióvá válás) dilemmájával küszködő európai integráció, a későbbi EU Délkelet-Európa tekintetében egy kelet-ázsiai típusú politikai kapitalizmussal, a balti és közép-európai államok tekintetében viszont kifulladófélben lévő gazdasági és politikai reformokkal került szembe. Ezeknek az uniós távlat mégis lendületet, de országcsoportonként (a lengyel, cseh, magyar, szlovák és balti államok egyfelől pozitív, Románia, Bulgária, Horvátország másfelől negatív példaként) eltérő válaszokat generált.[7] Oroszország és Ukrajna ettől a hatástól távol esett. Az adott társadalmak és politikai elitek eszmei pozicionáltsága tehát nagy jelentőségű volt.
3. A második (1999-2008) szakaszt a szerző az elszalasztott lehetőségek évtizedének minősíti[8], mivel ebben a világgazdasági "aranykorban" a felzárkózó államok számára kivételes pénzügyi-technológiai-világkereskedelmi-integrációs feltételek adottak voltak. A szakasz második felében ugyanakkor mutatkoztak az európai integráció elakadásának jelei, összefüggésben pl. az euró-projekt immanens válságpotenciáljával, vagy a globalizáció új kihívásaival is. Az új helyzetre egy országcsoport szerkezeti reformokkal (Németország, Hollandia, balti államok, Lengyelország, Szlovákia, Románia) válaszolt, mások viszont rövid távú választási szemlélet rabjaivá váltak a versenyképesség csökkenésének következményével (Olaszország, Franciaország, Portugália, Szlovénia, Horvátország, Magyarország). Minthogy az EU intézmény-jogrendszer befolyásoló képessége a csatlakozási tárgyalások lezárásával megszűnt, a felzárkózó országok tekintetében sem érvényesült - a kormányközi alapvetésű integráció miatt - valamiféle "európai" gazdaságpolitika: a siker vagy lemaradás: a lehetőségekkel élés vagy azok elszalasztásának kulcsa tagállami kézben maradt.
Kelet-Németországban gazdaságilag a tartósan lemaradó olasz Dél esete ismétlődött; Oroszország a szétesés után szükségessé vált központosítást államvezérelte modellbe vitte át, ahol a nyersanyagokból adódó járadékelosztás vált a gazdaságpolitika alapkérdésévé. Lengyelország viszont - meglepetést okozva - végigvitte a szerkezeti reformokat úgy, hogy ezeken és az általános gazdaságpolitikán a különböző színezetű kormányok nem változtattak. A magyar fejleményeket viszont az jellemzi, hogy az 1998-ban kormányra került sokszínű konzervatív koalíció, de a néppártosodás más pártokra is vonatkozó sajátosságánál fogva nem alakult ki az a fix pont, ami köré hosszú távú, ciklusokon átívelő gazdasági reformcélokat tudtak volna szervezni, holott ezek (nyugdíj, egészségügy, oktatás) szükségszerű megfogalmazása és végigvitele evidencia volt. A kevés eredmény (pl. EU-csatlakozás) a megosztottság okozta gazdaságpolitikai bénultsághoz vezetett: Magyarországot ebben az állapotban érte a 2008-ban kirobbant fizetési válság, amely az alapvető gazdaságpolitikai kérdésekben (is) megosztott politikai osztály kormányozta országban a közepes fejlettség csapdájába került.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
