Az úgynevezett "szakértős ügyek"-nek két neuralgikus pontja van. Egyrészt, több mint aggályos az a helyzet, mely szerint a kirendelőnek olyan kérdésekben kell döntést hoznia, melyről szakértő kirendelésével lényegében hozzá nem értését nyilvánította ki. Másrészt pedig az összetettebb vizsgálatot igénylő ügyekben - kis túlzással élve - ahány szakértő annyi megoldás, annyi szubjektív értékítélet kerül bíróság, illetve kirendelő hatóság asztalára.
A probléma első része a kirendelő és a szakértő tevékenysége közt húzódó kompetenciahatáron való - ha nem is átjárás, de legalább - jobb átlátás biztosításával, illetve a szakértői vélemény zártsága, "fekete doboz" jellege csökkentésével lenne enyhíthető. A probléma szempontjából kulcskérdés, a kompetencia-határ értelmezéséhez elengedhetetlen a kirendelő és szakértő közötti "munkamegosztás" pontosítása, a kirendelői "makrobizonyítás" és a szakértői "mikrobizonyítás" hasonlóságainak, illetve eltéréseinek feltérképezése, tágabb értelmezésben pedig a jogi és szakmai tények, valamint a jogi és szakmai bizonyítás fogalmának definiálása, hatásmechanizmusának értelmezése.
A másik kritikus pont, a szakértői szubjektivitás csökkentése terén meghatározó szerepe lehet a szakértők oktatásának, mely azonban csak akkor lehet eredményes, ha az nem csupán a jogszabályok ismertetését célozza, hanem az igazságügyi szakértői tevékenységre "szabott", szakértői bizonyítást fókuszba állító módszertan bázisára épül.
Szakértő (jobb esetben igazságügyi szakértő) alkalmazására akkor és ott kerül sor, ahol az ügyben a jogi, illetve hétköznapi ismeretektől eltérő, azt meghaladó szaktudásra - jogalkotói megfogalmazásban "különleges" szakismeretre - van szükség: "Ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság szakértőt rendel ki.[1]" A szakértői kirendelés indokolásában nem mutatkozik jelentős eltérés a másik két "foglalkoztató" terület, a büntetőügyek, illetve a közjegyzői nemperes eljárások esetében sem. Különbség jószerivel csak a kirendelés szabadság foka terén jelentkezik. A büntető eljárásokban - ahol különleges szakértelemre van szükség - ott "szakértőt kell alkalmazni[2]", míg a közjegyzői nemperes eljárások esetében megengedőbb a szabályozás, itt "igazságügyi szakértő kirendelése kérhető"[3].
Az új igazságügyi szakértői törvényben, a korábban hatályos jogszabályi definíciótól eltérő módon került meghatározásra az igazságügyi szakértő feladata, illetve jogköre: szakértő "döntse el a szakkérdést, és segítse a tényállás megállapítását."[4]. Lényeges változás, hogy míg a 2005. évi XLVII. törvény megfogalmazásában szakértő jogosultsága csak addig terjedt, hogy "segítse a tényállás megállapítását, a szakkérdés eldöntését", addig a jogalkotás az új szabályozásban - elfogadva a szakértői kar javaslatát - már szakértőhöz delegálta a szakkérdés eldöntését. Kérdés azonban, hogy ez a változás megnyilvánul-e a szakértői bizonyítás újraértelmezésében is, vagy a lehetőség bennreked a jogszabály paragrafusai között.
Jogalkotó úgy tűnik, amennyit egyik kezével - szakértő feladatmeghatározása kapcsán - elvett a kirendelő hatalomból, másik kezével éppen annyit vissza is adott részére: "A bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.[5]" A jogszabály megteremti azt a paradox helyzet, melyben a hatóság képviselője olyan kérdésekben is állást foglalhat, melyre vonatkozóan korábban hozzá nem értését nyilvánította ki.
A szakvélemény jogi kompetencia körben történő felhasználásának alapvető ellentmondása, hogy a végső ítélet meghozatalára hivatott hatóság nem rendelkezik azzal a különleges szakértelemmel, mely az ítéletet sok esetben alapjaiban meghatározó szakvélemény készítéséhez, a szakmai döntés meghozatalához szükséges. Ez az ellentmondás más megvilágításba kerül, ha külön választjuk a jogi eljárás keretében vizsgálandó kérdést, azaz a jogkérdést a szakértői vizsgálat körébe tartozó szakkérdéstől. A jog és szakkérdések szétválasztása révén körvonalazható az a kompetencia-határ is, mely a két terület között láthatatlanul jelen van. A kompetencia-határ valahol ott húzódik, ahol a szakkérdések vizsgálata lezárult, és a szakvélemény jogi alkalmazására kerül sor. Valójában azonban nem is kompetencia-határról, sokkal inkább kompetencia határsávról kell beszélnünk, hiszen ez egy olyan területen - az igazságügyi szakértés területe - ahol a jog és a speciális szakismeret egyaránt jelen van, jelen kell legyen.
A kompetencia-határok kérdése a gyakorlat oldaláról úgy vetődik fel, hogy mit nevezünk jogkérdésnek, és mi az, ami szakkérdésnek minősül. "A jogkérdés (quaestio juris), valamely tényleges viszonynak jogi megítélése, ellentétben a ténykérdéssel (quaestio facti), mely a megítélés tárgyát képező
- 436/437 -
ténynek, tényállásnak megállapítására vonatkozik."[6] A meghatározás értelmében a ténykérdések (jogi ténykérdések) a jogkérdések viszonylatában léteznek. Amennyiben a szakkérdés fogalmát kívánjuk értelmezni, elengedhetetlen ezen a területen is a ténykérdés, pontosabban a szakmai ténykérdés fogalmának a bevezetése. Követve a jogkérdésre vonatkozó definíció logikáját, a szakkérdés nem más, mint valamely viszonynak szakmai megítélése, ellentétben a szakmai ténykérdéssel, mely a megítélés tárgyát képező szakmai ténynek, tényállásnak megállapítására vonatkozik. A "szakmai" jelző ebben az értelmezésben azt a speciális szakismereti kört jelenti, melyre vonatkozóan a szükséges hozzáértéssel a kirendelő vagy nem rendelkezik, vagy azt perbeli státuszából adódóan nem kívánja érvényesíteni. A jogi és "különleges" szakterület fogalmainak párhuzamba állítása elvi alapját a szakértői részbizonyítás, azaz mikrobizonyítás, illetve a jogi-, vagyis makrobizonyítás[7] között fennálló analógia kínálja.
A jogkérdés és szakkérdés önmagukban nem "életképes" fogalmak, azok értelmet csak egy viszonyítási rendszer keretein belül nyerhetnek. A jogkérdés és szakkérdés közös ismérve, hogy azok a megítélés tárgyát - az adott tényt - "sémába" illesztik, és értelmezésük alapja a sémához való kapcsolat. A jog "nem ragadható meg tények összefüggéseként, a jelentést egy norma, értelmezési sémaként kapcsolja hozzá a tényálláshoz".[8] A jogkérdések és szakkérdések vizsgálatának kiindulási pontjai minden esetben a tények, ténykérdések. A vizsgálat első fázisában ezeket a tényeket kell elhelyezni a séma megfelelő kapcsolódási pontjába, vagyis lényegében le kell szűkíteni a sémát az ügy, illetve az adott ténycsoport szempontjából releváns területre. A következő lépés a tények egyedi sajátosságainak egybevetése a sémából következő mintával. Az egyezőségek és eltérések elemzése, mérlegelése alapján kerülhet sor a következtetések, illetve következmények meghatározására.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
