Az anyanyelv elsajátítása különleges folyamat, kis túlzással mondhatjuk, hogy a fogantatástól életünk végéig tart. Mit is jelent az, hogy elsajátítjuk az anyanyelvünket? A leglátványosabban azt, hogy megtanulunk beszélni, képesek vagyunk a gondolatainkat élőszóval kifejezni. Valójában ennél sokkal többről van szó. Birtokba vesszük azt a nyelvet, amely körülvesz bennünket, amelyet nap mint nap hallunk. Kialakul az agyunkban a nyelvi rendszer, a beszédhangok, az egyes szófajok, az igék, főnevek ragozása, avagy az, hogy miként fűzzük össze a szavakat mondatokká. Folyamatosan bővül a szókincsünk, egyre pontosabban követjük az anyanyelvi kiejtést, és egyre biztosabban ismerjük fel, hogy mikor, kivel, hogyan kell beszélnünk. Mindezzel csaknem párhuzamosan felismerjük a hozzánk intézett közlések szavait, és egyre pontosabban megértjük az elhangzottakat. Mindez csaknem egyidejűleg történik, és relatíve gyorsan is, hiszen a gyermekek nagy többsége másfél, kétéves korában már képes a gondolatait beszédközlések formájában megosztani velünk, és megérti, amiket mondunk neki.[1] Abban a folyamatban, amelynek eredményeképpen a gyermek megtanulja használni az anyanyelvét[2], meghatározó szerepe van a szülőknek, a családnak, a felnőtt környezetnek.
Az anyanyelv meghatározása sokféleképpen fogalmazható meg; legáltalánosabban az mondható, hogy az az elsőként elsajátított kommunikációs eszköz, amelynek két nagy folyamata van, a beszédprodukció és a beszédmegértés[3]. (A siket gyermekek esetében a jelnyelv lehet az elsőként elsajátított anyanyelv.) Az anyanyelv-elsajátítás folyamatának kutatása elsősorban a pszicholingvisztika[4] tudományterületéhez tartozik, korábban a nyelvészet, a pszichológia, a pedagógia, illetve a gyógypedagógia területein vizsgálták. Az elmúlt évszázadokban számos kérdés merült fel az anyanyelv-elsajátítással kapcsolatban, például hogy mi jellemzi ennek a folyamatnak a szakaszait, mekkorák ez egyéni eltérések, mi tekinthető tipikusnak, illetve nem tipikusnak, továbbá hogy melyek azok a tényezők, amelyek meghatározók a fejlődésben. Az anyanyelv elsajátítására, pontosabban annak eredményére a szakirodalomban gyakran a ‘gyermeknyelv’ szót használják (más nyelveken is). A magyar Ponori Thewrewk Emilnél már 1871-ben olvasható ez a szó; a gyermeknyelv iránti magyar tudományos érdeklődés gyorsan csatlakozott a nemzetközi irányokhoz.
A kezdeti rácsodálkozásokat és az érdekességek gyűjtését, valamint az egyébként hasznos, rendszerint szülők által lejegyezett, ún. gyermeknaplókat követően a 20. század második felétől sokasodtak meg a tudományosan is jegyzett kutatások, mind nemzetközi, mind hazai tekintetben, és jöttek létre a nyelvelsajátítást magyarázó különféle elméletek.[5] Mind a mai napig számos kérdés megválaszolatlan ezzel kapcsolatban; a változó világ pedig újabb és újabb megközelítéseket, kutatásokat tesz szükségessé az anyanyelv birtokba vételének folyamatával kapcsolatban.
Az anyanyelv fontossága nem megkérdőjelezhető, mégis érdemes átgondolni, hogy miért olyan fontos, hogy a
- 29/30 -
gyermek nyelvhasználata megfeleljen az életkorában elvárt szintnek. Az anyanyelv teszi lehetővé a tanulási folyamatok jelentős részének működését, a nyelv segítségével gondolkodunk, a tanulás, a gondolkodás vezet a világ megismeréséhez, s mindezen keresztül a beilleszkedéshez a társadalmi életbe. Mindezekért nagyon fontos tudnunk, hogy az adott gyermek anyanyelv-elsajátítása tipikusnak mondható-e. Sajnos, mind a mai napig sokkal kevesebb figyelmet kap ennek a folyamatnak a megismertetése a szülőkkel, családokkal, mint amire szükség volna. Az egyik legalapvetőbb probléma az, hogy a felnőttek (általában) azt gondolják, az anyanyelv elsajátítása egyenlő a beszédfejlődéssel, pontosabban azzal, hogy hogyan beszél a gyermek. Rendszerint fel sem merül az a kérdés, hogy érti-e a hozzá intézett közléseket. Nincs biztos ismeret azzal kapcsolatban, hogy mikor kell elkezdenie egy gyermeknek beszélni. Mik azok a jelek, amelyek felmerülésekor indokolt a szakember (logopédus, gyógypedagógus stb.) felkeresése?
A publikált tanulmányok arányai meglehetősen egyenlőtlenek a beszédprodukció (beszélés) és a beszédmegértés, valamint az életkor tekintetében is. Sokkal több kutatás foglalkozik azzal, hogy mikor, mit, hogyan közöl a gyermek, és jóval kevesebb kutatás irányul arra, hogy mikor, mit, hogyan észlel (miként ismeri fel a beszédhangokat és a beszédhangok sorozatát jelentés nélkül) és hogyan érti meg, illetve képes-e értelmezni az elhangzottakat.
Sok vizsgálat foglalkozik az első három év nyelvfejlődésével, kevesebb a 3-6 éves korral, majd jelentősen csökkenő számú tanulmányokat látunk a 6 éves kor fölötti nyelvelsajátításról, és csak szórványos a tizenévesek nyelvi szintjének és nyelvhasználatának a kutatása. A tinédzserek beszédének, nyelvi kompetenciájának megismerése például rendkívül hasznos a különböző tantárgyak oktatásában (és most csak az intézményes tanítás szempontját emeltük ki). Nincs pontos információnk arról, hogy a tankönyvek, kötelező irodalmak, avagy akár a tanári magyarázatok szókincse valóban részei a diákok mentális lexikonának (agyi szótárának). Megfelelően működik-e a tanulók szóelőhívási folyamata az adott kommunikációs helyzetben? Milyen mennyiségű új (szak)szót sajátítanak el, és tárolnak a hosszú távú memóriába, illetve hívnak elő onnan az adott kommunikációs helyzetben? Az olvasott szöveg megértésének ellenőrzése történik az érettségivel egyidejűleg. Vajon mi történik azokkal a diákokkal, akik gyengén, gyengébben teljesítenek? Hogy várható el tőlük az idegen nyelvi szövegek megértése, ha a feldolgozó mechanizmusuk anyanyelvi szinten sem működik megfelelően? Az olvasott szöveg értése ugyanakkor nem azonos az elhangzó szöveg megértésével!
Évtizedek óta foglalkoznak a kutatók az anyai beszéd vizsgálatával, azzal, hogy az anyáknak a gyermekekhez intézett közlései vajon mennyire segítik elő a gyermekek nyelvelsajátítását. Az anyák, apák rendszerint ösztönösen beszélnek jól a gyermekeikhez már a csecsemőkortól kezdve. Az anyai beszéd a gyermek életkorától függően módosul, változik, sajátos genetikai, szociális és pedagógiai jellemzők mentén. Mindezek a beszéd hangzásában és a kiejtett közlések szerkezetében jól tükröződnek. Ezek a szülői megnyilatkozások általában lassú tempójúak, változatos a dallamvonulatuk, többnyire magas az alaphangmagasságuk, erőteljesek a hangsúlyok, sok ismétlést tartalmaznak, grammatikailag egyszerűek, a szókincsük pedig alkalmazkodik a gyermek életkorához és az adott kommunikációs helyzethez. A kutatások szerint ez a beszédmód mind a férfiakra, mind a nőkre jellemző, ha a gyermekkel kommunikálnak. Az "anyai beszéd" alapvetően fontos abban, hogy a nyelvelsajátítás időben megkezdődjön, a fejlődés biztosítva legyen, továbbá pszichés kapocs is a gyermek és a szülő között.[6]
A szülő, a család felelőssége abban is óriási, hogy - életkortól függetlenül - mennyi beszédalkalmat teremtenek a gyermek számára. A tapasztalatok szerint alig van, sokszor napokon, heteken át nincs 10 perc a családban, amikor a gyermekkel a szülő szemtől szembe beszélgetne. A családi kommunikáció témája gyakorta olyan, ami a gyermeket nem érdekli (óvodai ebéd, felelés, dolgozat jegye stb.). A verbális kommunikáció az iskolában is nagyon kismértékű. Egy felmérés szerint - amelyben fél éven át adatolták a tanulók hangos megnyilatkozásait az órákon egy gimnáziumban - egy diák egy hét alatt átlagosan 6 percet beszélt, amiből 4 perc az idegen nyelvre jutott.[7] Az adatok önmagukért beszélnek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
