Rendkívül nehéz feladatra vállalkozik az, aki kísérletet tesz az európai nyelvi sokféleség, a többségi és kisebbségi nyelvek helyzetének, valamint az európai regionális vagy kisebbségi nyelveket beszélők nyelvi jogainak áttekintésére. Ebben a kísérletben szinte pótolhatatlan segítséget nyújt az Európa Tanács gondozásában 2012 elején megjelent tanulmánykötet, amely a Nyelvi jogok formálása - kommentár a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájáról a Szakértői Bizottság értékelő jelentései tükrében címet viseli.
Ahogy a címből ki is derül, a kommentár lényegében az Európa Tanács egyik szakértői bizottságának tevékenységén alapul. Ez a Szakértői Bizottság a Karta részes államainak a Karta végrehajtásáról szóló időszakos jelentései alapján von le következtetéseket a Karta hatályosulását illetően, melyeket aztán terjedelmes értékelő jelentéseiben közzé is tesz az Európa Tanács honlapján. Mivel azonban ezeket a jelentéseket - igazodva az országjelentések benyújtásához - nagyjából háromévenként hozzák nyilvánosságra már 2000 óta, számuk az évek során megsokszorozódott.
Az értékelő jelentések ilyetén történő megsokszorozódása azonban veszélyeket is rejthet magában, tanulmányozásuk során könnyen elveszhetünk a részletekben. Még viszonylag könnyű dolgunk van akkor, ha csak egy kiválasztott országban szeretnénk megismerni a regionális vagy kisebbségi nyelvek védelmének, a nyelvi kisebbségek tagjainak, nyelvi jogaiknak helyzetét. Ebben az esetben csak az adott országról szóló utolsó értékelő jelentést kell a kezünkbe vennünk. Ha azonban szeretnénk megismerni, hogy milyen élő tendenciák figyelhetők meg az egyes országok szabályozásainak változásában; ha szeretnénk összehasonlítani ezeket európai szinten; illetve ahhoz, hogy megértsük, vannak olyan kérdések, amelyeknek megoldása határokon átnyúló együttműködést kíván, akkor voltaképpen arra lenne szükségünk, hogy ismerjük és felfogjuk az értékelő jelentésekben megjelenő szociolingvisztikai helyzetek és jelenségek összességét. Ez pedig majdhogynem lehetetlen feladat.
Ebből a felismerésből indult ki spanyol egyetemek egy kisebbségekkel, kisebbségi jogokkal foglalkozó oktatói csoportja, amely csoport nemzetközi szerzőgárdát gyűjtött maga köré azzal a céllal, hogy az "cikkről cikkre" vonatkozó kommentárt készítsen a Karta végrehajtásáról. Az ötlet tehát azon alapult, hogy - amennyiben lehetséges - egy-egy szerző koncentráltan a Karta végrehajtásának csak egy-egy jól körülhatárolható (az egyes cikkekben megjelenő) aspektusát vizsgálja, és hogy így próbáljon következtetéseket levonni arról, vajon létezhetnek-e olyan, eddig még világosan meg nem fogalmazott elvek, melyek a Szakértői Bizottság munkáját vezérlik, és vajon a Szakértői Bizottság mindig ezen elveknek megfelelően jár-e el. Ezzel összhangban, a kötetben található tanulmányok nagy részének, de elsősorban mégis az állami kötelezettségeket tartalmazó, II. és III. részi cikkeket taglaló írások szerkezete nagyjából a következő sémát követi: miután az adott rendelkezéseket tágabb összefüggésbe helyezte, elemzi a Szakértői Bizottságnak az ezen rendelkezések végrehajtásával kapcsolatban elfoglalt pozícióját, majd rámutat a Szakértői Bizottság gyakorlatának előremutató elemeire, ugyanakkor a kevésbé koherens, vagyis az egyes országokban nagyon hasonló helyzetekre adott indokolatlanul eltérő véleményeire és ajánlásaira, vagy éppenséggel ezek hiányára szintén, jelezvén e felbecsülhetetlen értékű munka továbbfejlődésének lehetséges irányait is.
Hogy az olvasó világosabb képet kaphasson a kötet hasznosságáról, érdemes egy példán keresztül bemutatni, hogyan válnak élővé a Karta egyes rendelkezései a Szakértői Bizottság monitoring tevékenységében. Mivel a jelen sorok írója - Andrássy professzor szerzőtársaként - szintén közreműködött a kötet elkészítésében, kézenfekvőnek tűnik a példánkat is az általunk írt tanulmányból meríteni, mely tanulmány a Karta rendelkezéseinek a nem-területi nyelvekre történő alkalmazását vizsgálja.
Bár valamely részes állam nem köteles a Karta III. részének, a közélet különféle területeivel kapcsolatos pontosan meghatározott rendelkezéseit vállalni az ország területén tradicionálisan jelenlévő, de jól körülhatárolható területi bázissal nem rendelkező nyelvek esetében, a Karta 7. cikk 5. bekezdésének köszönhetően azért e nyelvek sem maradnak védelem nélkül. A 7. cikk 5. bekezdése szerint a részes államoknak vállalniuk kell, hogy mutatis mutandis alkalmazzák a 7. cikk 1-4. bekezdéseit a területhez nem köthető nyelvekre. E nyelvek esetében azonban a Karta hatályosulását szolgáló intézkedések természetét és terjedelmét rugalmasan kell meghatározni, figyelembe véve a
- 265/266 -
kérdéses nyelvet használó csoportok szükségleteit és kívánságait, tiszteletben tartva hagyományaikat és jellemzőiket. A 7. cikk 1-4. bekezdéseiben megfogalmazott célok és elvek a következők.
1. A Felek a regionális vagy kisebbségi nyelvek vonatkozásában azokon a területeken, ahol ezeket a nyelveket használják, mindegyik nyelv helyzetének megfelelően politikájukat, jogalkotásukat és gyakorlatukat az alábbi célokra és elvekre alapítják:
a) a regionális vagy kisebbségi nyelveknek mint a kulturális gazdagság kifejezésének az elismerése;
b) minden egyes regionális vagy kisebbségi nyelv földrajzi körzetének tiszteletben tartása annak érdekében, hogy a fennálló vagy később létesítendő közigazgatási felosztás ne képezze e regionális vagy kisebbségi nyelv támogatásának akadályát;
c) a regionális vagy kisebbségi nyelvek megóvása érdekében azok fejlesztését szolgáló, határozott támogató lépések szükségessége;
d) a regionális vagy kisebbségi nyelveknek a magánéletben és közéletben, szóban és írásban való használatának megkönnyítése és/vagy bátorítása;
e) a jelen Karta által szabályozott területeken, valamely regionális vagy kisebbségi nyelvet használó csoportok és ugyanannak az államnak azonos, vagy hasonló nyelvet használó egyéb csoportjai közötti kapcsolatok megőrzése és fejlesztése, valamint az államnak eltérő nyelveket használó egyéb csoportjaival kulturális kapcsolatok létesítése;
f) a regionális vagy kisebbségi nyelvek oktatása és tanulása megfelelő formáinak és eszközeinek biztosítása minden megfelelő szinten;
g) olyan eszközök biztosítása, melyek lehetővé teszik valamely regionális vagy kisebbségi nyelvet használó körzetben lakók, de e nyelvet nem beszélők számára, hogy amennyiben kívánják, elsajátíthassák e nyelvet;
h) a regionális vagy kisebbségi nyelveknek egyetemeken, vagy ezzel egyenértékű intézményekben történő tanulásának és kutatásának támogatása;
i) a jelen Karta által szabályozott területeken a nemzetközi cserék megfelelő formáinak támogatása két vagy több államban azonos vagy hasonló formában használt regionális vagy kisebbségi nyelvek vonatkozásában.
2. A Felek vállalják, hogy, ha azt még nem tették volna meg, megszüntetnek minden indokolatlan megkülönböztetést, kizárást, megszigorítást vagy előnyben részesítést, amely valamely regionális vagy kisebbségi nyelv használatát érinti, és célja az, hogy e nyelv megőrzésétől vagy fejlesztésétől elbátortalanítson, vagy azt veszélyeztesse. A regionális vagy kisebbségi nyelvek érdekét szolgáló különleges intézkedések meghozatala, amelyek célja, hogy az ezeket a nyelveket használók és a lakosság többi része közötti egyenlőség kiteljesedjen, vagy hogy különleges helyzetüket figyelembe vegyék, nem minősül az elterjedtebb nyelveket használókkal szemben hátrányos megkülönböztetésnek.
3. A Felek vállalják, hogy a megfelelő eszközökkel elősegítik az ország összes nyelvi csoportjai közötti kölcsönös megértést, különösen azt, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelvek iránti tisztelet, megértés és tolerancia elvét az országban folyó oktatás és képzés céljai közé foglalják, és a tömegtájékoztatási eszközöket ugyanezen célok követésére bátorítják.
4. A Felek vállalják, hogy a regionális vagy kisebbségi nyelveket illető politikájuk alakításában figyelembe veszik az ezeket a nyelveket használó csoportok által jelzett szükségleteket és kívánságokat. A Feleket arra bátorítják, ha szükséges, hozzanak létre olyan szerveket, amelyek a regionális vagy kisebbségi nyelveket érintő minden kérdésben tanácsokat adhatnak a hatóságoknak.
A Szakértői Bizottság a fenti rendelkezésekben elég általánosan megfogalmazott célokat és elveket, legalábbis részben, a gyakorlat számára is kézzelfoghatóvá tette értékelő jelentéseiben. Mégis, ezen elemek koherens logikai rekonstrukciója a tudományra maradt. Ez - figyelembe véve néhány tipikus különbséget a területi és nem-területi nyelvek között - a következő.
Valamely nem-területi nyelv esetében a védelem és támogatás első lépése e nyelv létezésének elismerése, amely elismerésnek a "formális elismerés" mellett a "gyakorlati elismerés" bizonyos formáit is tartalmaznia kellene (a 7. cikk 1.a alkalmazása). Míg a "formális elismerés" az adott nyelv belső jogi - elsősorban alkotmányi - elismerését jelenti, és erre minden nyelv esetében szükség van, a "gyakorlati elismerés" az alacsonyabb presztízsű nyelveknek az oktatásban és a médiában való jelenléte erősítését tartalmazza, amely elsősorban a nem-területi nyelvek esetében kívánatos.
Ha bizonyos regionális vagy kisebbségi nyelvet már elismertek a kulturális gazdagság részeként annak az államnak a területén, ahol beszélik, a Karta részletekbe menően meghatározza, mit kéne megtennie, illetve mit nem szabadna megtennie az államnak, annak érdekében, hogy az adott nyelv védelme és támogatása megfelelően biztosítva legyen.
Nézzük először az utóbbi esetet! Az államoknak nem szabad akadályozniuk valamely nyelv védelmét és támogatását közigazgatási felosztással (a 7. cikk 1.b alkalmazása). Ez természetesen a nem-területi nyelvek-
- 266/267 -
re nem vonatkozik, mégis fontos lehet jelezni az olyan nyelvek miatt, melyek az államok többségében nem rendelkeznek jól körülhatárolható területi bázissal, de egyes államokban mégis a területi nyelvek jellegzetességeit mutatják (például a roma nyelv Szlovákiában).
Ezután a koherens és strukturált nyelvpolitikával összhangban, az államoknak meg kell teremteniük a nyelvvédelem és -támogatás jogi, szervezeti és pénzügyi kereteit (a 7. cikk 1.c alkalmazása), majd pedig ezeken a kereteken belül biztosítaniuk kell a nyelv megismerésének és megőrzésének lehetőségét azáltal, hogy az oktatáson keresztül biztosítják a nyelvátadást (a 7.cikk 1.f alkalmazása). A nem-területi nyelvekkel kapcsolatban ez azt jelenti, hogy ezeknek a nyelveknek az oktatását, illetve az ezeken a nyelveken történő oktatást az általános tantervbe kéne illeszteni legalább az oktatás iskola-előkészítő szakaszában és az elemi iskolákban.
Ezeknek a nyelveknek a beemelése a rendes oktatási keretek közé feltételezi az adott nyelv minimális fokú egységesítését, ami többek között az oktatási anyagok előkészítéséhez is szükséges. Éppen ezért a kutatásokra fordított erőfeszítéseknek a nem-területi nyelvek vonatkozásában főképpen erre a legalább minimális fokú egységesítésre kell irányulnia. Emellett, az egységesítés e nyelvek egyetemi oktatására is hatással van (a 7. cikk 1.h alkalmazása), ami pedig stratégiai fontosságú, tekintve a tanárokban mutatkozó hiányt.
Ha a nyelvátadás lehetősége garantált, az államoknak e lehetőség megvalósítására kell törekedniük, azaz erősítenie kell a beszélők nyelvtanulásra irányuló motivációját, ami pedig az adott nem-területi nyelv presztízsének erősítésével érhető el.
Mivel a nem-területi nyelvek presztízse és a többségnek az e nyelvekre vonatkozó tudása/ tudatossága sok esetben nagyon alacsony, szükség van e nyelveknek, illetve az általuk hordozott történelem és kultúra jelenlétének fejlesztésére és konszolidálására az oktatásban (a 7. cikk 3 alkalmazása) és a médiában (a 7. cikk 3 és 1.d alkalmazása). Az utóbbi esetben a rádiós műsorszolgáltatásnak van kiemelkedő jelentősége, ami azt jelenti, hogy a hatóságoknak bátorítania kell a műsorszolgáltatókat, hogy azok kínáljanak az adott nyelvről, illetve nyelven készült programokat, összhangban a 7. cikk 3. bekezdésében lefektetett elvekkel.
A valamely nyelvet azonos vagy hasonló formában beszélő csoportok közötti kapcsolatok fenntartásának és fejlesztésének támogatása - legyenek ezek a csoportok akár ugyanabban az államban (a 7. cikk 1.e alkalmazása), akár különböző államokban (a 7.cikk 1.i alkalmazása) - szintén hozzájárulhat az adott nyelv presztízsének növeléséhez e nyelvi csoportok közös identitásának kialakításán keresztül, ugyanis e csoportoknak lehetőségük van felismerni nyelvük (nyelvi) identitásépítésben betöltött fontosságát. Így a fent említett albekezdések alkalmazása emelheti a nyelvi csoportoknak saját nyelvük értékére vonatkozó tudatosságát.
Ezen identitás további megszilárdításához járul hozzá az egyéb nyelvi csoportokkal való kulturális kapcsolatok fejlesztése (a 7. cikk 1.e alkalmazása), mivel ezekben a kapcsolatokban az adott nyelvi csoportok egyenrangú félként vannak jelen, akik képesek közös célok érdekében együttműködni. Továbbá, ha ezek a csoportok ugyanazon a területen élnek, az államnak biztosítania kell köztük a kölcsönös átjárhatóságot azzal, hogy intézményes formában is megkönnyíti a köztük zajló kommunikációt, vagyis egymás kölcsönös megértését, lehetővé téve az adott nem-területi nyelvet nem beszélők számára is, hogy kívánságuk szerint megtanulhassák ezt a nyelvet (a 7. cikk 1.g alkalmazása).
A 7. cikk 1.g olyan személyekre is vonatkozik, akik elvesztették a nyelvüket, azaz számukra is lehetővé kell tenni, hogy megtanulhassák nyelvüket, amennyiben így kívánják. Ha ezek a személyek többek között olyan társadalmi diszkrimináció következtében veszítették el a nyelvüket, mely csoportjukat hagyományosan sújtja, a hatóságoknak intézkedéseket kell tennie annak érdekében, hogy e személyek gazdasági, társadalmi és politikai életben való teljes részvétele biztosított legyen (a 7. cikk 2 alkalmazása) annak érdekében, hogy a 7.cikk 1.g alkalmazható legyen.
Egyrészt a nem-területi nyelvek tradicionálisan alacsony presztízse miatt, másrészt a miatt, hogy e nyelvi csoportok szétszórtságuk következtében láthatatlanok maradhatnak a helyi és a regionális szinteken, különösen nagy jelentősége van annak, hogy e nyelvek az adott állam központi szintjén olyan saját elkülönült testületekkel rendelkezzenek, mely testületek képesek az adott nyelvi csoportok szükségleteinek és kívánságainak megfelelő artikulálására (a 7. cikk 4 alkalmazása).
Látható tehát, hogy a Karta rendelkezéseinek alkalmazása hogyan válhat a folyamatosan változó szociolingvisztikai jelenségek részévé. A fenti - részleteiben is kibontott - példa azonban nemcsak annak bemutatására alkalmas, hogyan ültethető át a Karta szellemisége, illetve elmélete a gyakorlatba a Szakértői Bizottság és a tudomány képviselőinek értelmezése segítségével. Talán az is látható, hogy a 7. cikknek (ez a cikk egymagában fedi le a Karta II. részét) kiemelkedő szerepe van ebben a folyamatban, vagyis a Karta szellemiségének érvényre juttatásában. A Karta III. része határozza meg azokat a kötelezettségeket, amelyek vállalásával a részes államok védelemben részesíthetik regionális vagy kisebbségi nyelveiket a közélet egyes területein. E területek pedig: az oktatás, az igazságszolgáltatás,
- 267/268 -
a közigazgatás, a média, a kultúra, a gazdasági és társadalmi élet, valamint a határokon átnyúló cserekapcsolatok területei. Mindamellett, ha az adott állam nem vállal III. részi kötelezettséget valamely területén tradicionálisan beszélt nyelv esetében, a Szakértői Bizottság még mindig juthat arra a megállapításra, hogy az államnak a 7. cikk 1.d, 1.f, 1.h vagy 1.i albekezdései alatt kell védenie a nyelvet, ezen albekezdések pedig lefedik a közéletnek a III. részben szabályozott területeit.
Ám a 7. cikk értékelésénél még ennél is fontosabb, hogy e cikk segítséget nyújt ahhoz, hogy amikor a Karta részes államai védik tradicionális nyelveiket, akkor azt egy strukturált politika keretében tegyék, valamint ahhoz, hogy a Karta rendelkezéseit rugalmasan alkalmazhassák a változó körülményekre. A 7. cikkben megfogalmazott célok és elvek ugyanis "láthatóvá teszik" azt a "nagyobb képet", amelybe a nyelvvédelem egyes lépései beilleszthetők, valamint általános megfogalmazásuk miatt a nyelvvédelem fejlesztéséhez szükséges rugalmasságot is biztosítják, és ezáltal lehetővé teszik, hogy az egyes nyelvek védelme és támogatása érdekében tett intézkedések hatékonysága kiszámítható legyen, és ezek az intézkedések hosszútávon folyamatosan biztosítsák e nyelvek fejlődését.
Mindazonáltal jeleznünk kell azt is, hogy a fentiekben, a 7. cikk példáján keresztül bemutatott kérdéseken, valamint a közélet területein (a III. rész egyes cikkei alatt) vállalható kötelezettségek részletes elemzésén kívül, e kötetben számos olyan kérdés boncolgatásával találkozhat a szakavatott olvasó, amelyek a kultúra, a kulturális örökség, a nyelvi kisebbségek helyzetének, a kisebbségi és nyelvi jogok természetének jobb megértéséhez vezethetik el. Ennek demonstrálására - természetesen a teljesség igénye nélkül - a következő kérdéseket lehetne megemlíteni: vajon miért döntöttek a Karta megalkotói úgy, hogy célszerűbb a regionális vagy kisebbségi nyelveket magukat védeni, mint jogokat biztosítani egyes nyelvi kisebbségeknek, vagy az e kisebbségekhez tartozó személyeknek? Vajon együtt jár-e valamely regionális vagy kisebbségi nyelv állami védelme azzal, hogy az e nyelvet beszélők nyelvi jogokat kapnak? Milyen hatása lehet a Karta szellemiségének hosszú távú érvényesülésére az európai egységesítésnek és a globalizációnak? Lehet-e szerepe a Kartának a kultúrák közötti konfliktusok elsimításában? Nem járhat-e a nyelvvédelem kulturalista megközelítése azzal a következménnyel, hogy elfelejtjük, a nyelv egy élő társadalmi jelenség? Szükség van-e a hivatalos (állam-) nyelv jogi fogalmának definiálására? Hogyan függhetnek össze a nyelvhasználattal kapcsolatos kérdések az állampolgárság intézményével? A ma még csak bevándorlók által beszélt nyelvek válhatnak-e később szintén az európai kulturális örökség részeivé? Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy nyelvet valamely területen tradicionálisan beszéltnek lehessen tekinteni? Diszkrecionális joga-e eldönteni egy államnak, hogy egy adott nyelvet regionális vagy kisebbségi nyelvként véd-e a területén, vagy sem? Összhangban áll-e a Karta szellemével az, ha a nyelvhasználat lehetőségét nyelvhasználati küszöbökhöz kapcsolják? Mentesítheti-e az államot a Kartában foglalt kötelezettségének végrehajtása alól az, hogy föderális vagy decentralizált szerkezetű? A nyelvvédelemmel kapcsolatos intézkedések meghozatalánál mennyiben kell figyelembe venni az adott nyelv beszélőinek a védelemmel kapcsolatos hozzáállását, azaz végső soron, kinek a tulajdonát képezi az adott nyelv? Ellentétben állhat-e a Karta az Emberi Jogok Európai Egyezményével, konkrétabban megfogalmazva a kérdést: a "pozitív megkülönböztető elbánás" ellentétben áll-e az egyetemes egyenlőség eszméjével?
Végül - utalván az utolsóként említett kérdésre - nem árt, ha a téma iránt valóban érdeklődő olvasó felteszi magának a kérdést, vajon mi minősül "pozitív megkülönböztető elbánásnak". Vajon - a Karta szóhasználatát követve - a regionális vagy kisebbségi nyelvek érdekét szolgáló különleges intézkedések eredményezhetnek-e olyan lehetőségeket a regionális vagy kisebbségi nyelveket beszélők számára, mely lehetőségektől a többségi (hivatalos) nyelvet beszélők meg vannak fosztva. Ha pedig nem, akkor nem kéne-e máshonnan megközelíteni a kérdést, például onnan, hogy olyan nyelvi kisebbségeknek, melyek ugyanolyan régóta formálják már egy terület kulturális arculatát, mint a nyelvi többségek, ugyanolyan nyelvhasználati lehetőségekkel kellene rendelkezniük, mint a többségi (hivatalos) nyelvet beszélőknek. Ha pedig ez még sincs így, akkor az a kisebbségi nyelv-(ek)et használókkal szemben megvalósuló hátrányos megkülönböztetéssel egyenértékű, és csak akkor elfogadható, ha ennek a megkülönböztetésnek ésszerű indoka van. Akárhogy legyen is, nem csak a Szakértői Bizottság nyilvánította ki értékelő jelentéseiben, hogy egy regionális vagy kisebbségi nyelv legmagasabb fokú elismerését az jelentené, ha e nyelv - legalábbis használatának területén - hivatalos nyelvi státusz élvezne. Ugyanerre az eredményre jutnak azok az utóbbi évek szakirodalmában felbukkanó vélemények is, melyek szerint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 26. (anti-diszkriminációs) cikkéből levezethető az, hogy valamely nyelvet tradicionális használati területén (legalább helyi szinten) hivatalos nyelvvé kellene tenni. E fejlemények pedig szoros összefüggésben állnak a nyelvszabadságnak, mint egyetemes emberi jognak a felismerésével, és elismerésének - például a jelen kötetben való elfogadásával történő - kezdeti lépéseivel is. ■
JEGYZETEK
* Regional of Minority Languages, No. 9 (21 Feb 2012) Council of Europe, 551 p.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanársegéd.
Visszaugrás
