A társadalombiztosítás, mint állami tevékenység, illetve kötelezettség csak az emberi jogok XIX. században bekövetkezett fejlődésével, a gazdasági, szociális és kulturális jogok fokozatos elismerésével alakulhatott ki. Azonban mind Európában, mind pedig Magyarországon a társadalombiztosítás egyes intézményeinek voltak már történelmi előzményei, hiszen az adott társadalombiztosítási rendszerek kialakítása minden esetben figyelembe vette az adott állam (jog)történeti sajátosságait. E jogintézmény múltját vizsgálva azt is megfigyelhetjük, hogy a nyugellátások kialakulása során hamarabb jelentek meg az ún. hozzátartozói nyugellátásokra emlékeztető struktúrák, melyek a túlélő hozzátartozó megélhetését voltak hivatottak elősegíteni, biztosítani.[1] Már államalapító Szent István királyunk törvényeiben is találunk példát az özvegyek és árvák sorsával foglalkozó rendelkezésekre.[2]
A nyugdíjbiztosítás történetéhez tartozik az a tény is, hogy a nyugdíjbiztosítás "államosítását" megelőzően annak gyökerei kisebb közösségek, egyének tartalékképzésében lelhetőek fel.[3] A Magyar Királyságban elsőként a betelepített német bányászok alakítottak először 1224-ben[4] egymást segítő bányakórházakat,[5] a beteg és öreg bányászok számára. Így eme intézmény a gyógyítás mellett egyfajta öregségi ellátást is nyújtott. A bányászok önsegélyező egyletei a XV. századra már majdnem minden magyar bányavárosban megjelentek, elnevezésüket pedig a közös pénzt tároló fémpánttal záródó különleges ládáról kapták.[6] A Felvidék bányavárosaiban a XV.-XVI. században már egyre inkább elterjed eme intézmény. Elterjedésének egyik fő indoka az volt, hogy ellensúlyozni tudta a bányászok igen veszélyes munkáját, mivel az önsegély és szolidaritás elvei jegyében önszerveződés[7] alapján vállalta a bányásztársak megsegítését. Példaként említhető a Besztercebányán a Thurzók bányájában munkások által alapított "Krisztus Szentséges Testének Társulata"[8] nevű vallási-önsegélyező egylet. A feljegyzések szerint az első társláda is egy Thúrzó - bányában létesült 1496-ban, ahová szabad elhatározás alapján bármelyik munkás beléphetett.[9] A társládák intézményei a XVIII. század végéig mindennemű állami beavatkozástól mentesen működhettek, azonban 1778-ban egy udvari kamarai rendelet kötelezően előírta a kincstári bányákban társláda létesítését és működésének módját.[10] Arra is mód volt, hogy az egyik bányában szerzett jogokat egy másik bányához történő átszerződéssel ne veszítsék el. A társládák a tagok és a bányatulajdonosok járulékaiból, bírságokból, egyéb díjakból, illetőleg vagyonának gyümölcsöztetéséből gazdálkodtak.[11] A bányászok szabadon dönthettek a belépésről, azonban a tagdíjakat a bérükből levonták, melynek mértéke a heti bér 1, majd 2%-a, de a Bánságban 3%-a volt.[12] A társládák betegség esetén pénzbeli ellátást, orvosi kezelés és gyógyszer-költségeket térítettek, munkaképtelenség esetén nyugdíjat, végkielégítést szolgáltattak, halál esetén hozzájárultak a temetés költségeihez, illetőleg özvegyi és árvaellátásokat folyósítottak.[13]
Az 1867-es kiegyezéssel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, s Magyarország elindulhatott a gaz-
- 240/241 -
dasági fejlődés, gyarapodás, szépülés útján több évszázados lemaradást ledolgozva. A gazdasági fejlődéssel egyidejűleg az állam jogalkotási tevékenysége is egyre bővült, egyre kevesebb teret engedve a magánautonómiának.[14] A nyugdíjbiztosítás dualista kori történetére leginkább az jellemző, hogy a megszülető jogszabályok nem az egységesség igényével, az egész társadalomra kiterjedőleg, hanem csak egyes foglalkozási csoportra vonatkozva tartalmaztak szabályanyagot.
a) A biztosítottak köre
A biztosítotti kör azt fejezi ki számunkra, hogy a jogszabály alapján kik minősülnek öregségi biztosítás alanyainak, vagyis meghatározott feltételek esetén kik igényelhetnek a "biztosítótól" szolgáltatást. A törvény értelmében nyugdíjra vagy segélypénzre lehetett valaki jogosított. Nyugdíjra tarthattak igényt a népiskolák és árva, illetve szeretetházak okleveles rendes- és segéd tanítók, okleveles óvópedagógusok, nevelők valamint azon oklevéllel nem rendelkező tanítók, akiket a Népiskolai törvény hatályba lépése előtt neveztek ki.[16] Segélypénzre a nyugdíjjogosultak özvegyei és árvái tarthattak igényt.[17]
b) A pénztár fenntartása
A jogszabály[18] a pénztár fenntartását három résztvevő kötelezettségévé teszi: egyrészt a biztosítottak, másrészt a foglalkoztatók, harmadrészt pedig az állam.[19] A biztosítottak egyszeri[20] és rendszeres[21] hozzájárulásokat fizetnek. Lehetőség van az egyszeri befizetésekre, amely nem a fenntartók kötelezettsége, hanem mások ajánlják fel a pénztár céljaira, s ily módon ezen jövedelemből is a pénztár gazdálkodhat.
c) A nyugdíjszolgáltatás fajtái és feltételei
A törvény a nyugdíjazás két formáját ismerte: nyugdíjba vonulás és kötelező nyugdíjaztatás. Amíg az előbbi a biztosított saját elhatározásán alapult, addig az utóbbi a jogosult akarata ellenére is, a felsőbb oktatási hatóság indítványára történt. A jogalkotó a halálig folyósítandó járadék jellegű nyugdíj mellett ismeri a végkielégítés lehetőséget is. Végkielégítésre az tarthat igényt, aki valamely nyilvános iskolában, vagy óvó intézetben legalább öt évig, de tíz évnél kevesebb ideig szolgált, mint alkalmazott segéd- vagy rendes tanító (óvó), és valamely önhibáján kívül bekövetkezett testi vagy lelki fogyatékossá válás okán, betegség, vagy munkatehetetlenség miatt véglegesen képtelenné vált a tanítói hivatalra (I.), illetőleg aki öt évnél kevesebb szolgálati idő alatt vált önhibáján kívül a tanítói szolgálatra alkalmatlanná (II.).[22] Az élethosszig tartó nyugdíj folyósításának is igen szigorú feltételeit tartalmazza a törvény. Öregségi nyugdíjban részesülnek azok a nyilvános népiskolai tanárok (alkalmazott segéd- vagy rendes tanítók), akik 40 éves szolgálati idővel rendelkeznek és 65. életévüket betöltötték. Rokkantnyugellátást kapnak azok az oktatók, akik legalább 10 éves szolgálati idővel bírnak és önhibáján kívül véglegesen alkalmatlanokká válnak a munkavégzésre.[23] A nyugdíjbiztosítási törvény a szolgálati idő számítására vonatkozólag is tartalmaz számítási szabályokat. Rögzíti, hogy a szolgálati idő kezdetét tanítók esetében 21., míg tanítónők esetén 20. életévüktől történő alkalmazásuktól lehet számítani. Ha a folyamatos jogviszony megszakad, majd később ismét folytatódik, a biztosított elveszíti korábban szerzett jogosultságait, kivéve, ha a pályaelhagyást betegségi okból, vagy rajtuk kívülálló egyéb okból következett be és végkielégítést nem vettek föl. A szolgálati viszonyba beleszámít az az időszak is, amelyet a népiskolai tanító más nyilvános tanintézetnél, tanfelügyelőségnél tölt el.[24]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
