A polgári jog szabályai abból indulnak ki, hogy a jogalanyoknak saját magatartásuk következményeit maguknak kell viselniük. Még azokban az esetekben is ebből az elvből kell kiindulni, ha mások - nem jogellenes - befolyására történik a magatartás. Különösen érvényt kell szerezni ennek az elvnek a szokásos üzleti kockázat viselése körében.[2] A jogalanyok cselekvésük vagy mulasztásuk következményeit általában nem háríthatják át arra, akinek hatására cselekedtek. Ennek az általános elvnek kivételes korrekciójához nyújt lehetőséget az ún. utaló magatartás vagy más elnevezéssel: biztatási kár intézménye.[3]
Rendszerint szerződéses jogviszony hiányában úgy kerül sor a jogalany károsodására, hogy azt önmaga okozza, de másvalaki nem jogellenes, viszont szándékos magatartása (tipikusan ígérete) váltja ki.[4] Dolgozatomban az alábbiakban szeretném bemutatni az utaló magatartás szabályozásának történeti alakulását, különös tekintettel a 2014. március 15-től hatályba lépett Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (a továbbiakban: új Ptk.) foglalt újfajta szemléletre, ismertetve a jogintézmény fogalmi ismérveit, utalva e speciális kötelemfakasztó tény kisegítő jellegére, végül megemlítve a biztatási kárigény érvényesítésének a bírói jogalkalmazás részéről felmerülő jövőbeli kihívásait.
Az utaló magatartás fogalmát Villányi (Fürst) László "Utaló magatartások" című műve taglalta először. Előszavában a következőképpen fogalmaz: "olyan magatartásokról van szó, amely valamely - valóban meg nem levő - tényállásra utal, s amelyért az azt tanúsító fél - a forgalmi bizalom elvénél fogva - helytállni tartozik, ha a másik abban bízva, a saját maga eljárását ahhoz alkalmazta."[5] A szerző az angolszász gyökerektől (estoppel) elemzi a jogintézményt, magyar jogszabályi háttér nélkül.[6] Fürst László meghatározása szerint "ha valaki akart magatartásával másban valamely tény valósága iránt hitet ébreszt, és a másik e hite alapján érdekhelyzetét joggal megváltoztatja, ezért a magatartásáért tanúsítója felelősséggel tartozik."[7] Szladits Károly pedig ekképpen fogalmazta meg az utaló magatartás lényegét: "olyan magatartásról van szó, amely valamely - valóban meg nem levő - tényállásra utal s amelyért az azt tanúsító fél - a forgalmi bizalom elvénél fogva - helytállni tartozik, ha a másik, abban bízva, a saját maga eljárását ahhoz alkalmazta."[8]
Ezen szankcionált emberi magatartásnak (vagy akár magatartásoknak, azok együttes hatásának) sajátos a helyzete a polgári jog "felelősségi" rendszerében: a jogos és jogellenes magatartások közötti átmenetet jelenti (jelenthetik).[9]
Az utaló magatartással kapcsolatos szabály a magyar jogban a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) újítása volt. A régi Ptk.-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint az utaló magatartás olyan magatartás, amely nem tükröz egyértelműen szerződési akaratot, de nem minősül tiltott cselekménynek sem, mégis előfordulhat, hogy valaki e magatartásban bízva károsodik.[10] Ha a bizalmat keltő fél szándékosan járt el, a károsodó fél pedig jóhiszemű volt és a közönséges életfelfogás szerint, amennyiben az e bizalmon alapuló eljárása indokoltnak volt tekinthető, sor kerülhetett érdeksérelmének teljes vagy részbeni megszüntetésére.[11]
A régi Ptk. a Bevezető Rendelkezések között említette meg az utaló magatartás tényállását, az ún. operatív alapelvek között helyezkedett el, mintegy hézagpótló szereppel bírva. Ez a rendszertani hely semmiképpen sem illette meg az intézményt, és esetenként egészen téves jogalkalmazáshoz is vezetett. Ennek a félreértésnek kirívó példája a Legfelsőbb Bíróság ítélete, amelyben a bíró-
- 247/248 -
ság mintegy általános méltányossági reparációs eszközként kezelte az utaló magatartás szankcionálhatóságát. Az ítélet szerint: a norma olyan "alapelvi rendelkezés", amely "éppen arra szolgál, hogy ha a károsodás valamely személy jogellenesnek nem minősülő magatartása folytán keletkezett, és méltánytalan helyzetet teremtett, ez esetben segítsen annak részleges vagy teljes rendezésében anélkül, hogy kártérítési felelősséget megalapozó jogi helyzet keletkezett volna" (BH 2002.12.). Emellett voltak más ítéletek is, amelyek az utaló magatartásnak - "általános rendelkezésként" kezelve azt - hasonló szerepet tulajdonítottak (BH 1995.589., BDT 2011.2410.).[12] A régi Ptk. szabályozásán kialakult bírói gyakorlat szerint előfordulhat, hogy a kár bekövetkezte egy másik személy cselekményének következménye, amely cselekmény ugyan nem jogellenes, de méltánytalanságot eredményezne, ha a jog a fél (passzív vagy aktív) magatartását nem értékelné. A joggyakorlatban tipikusan ilyen például a házassági ígéreten vagy a szerződéskötésre irányuló különböző magatartásokon alapuló igény, feltéve, hogy a házasság vagy a szerződés utóbb nem jött létre.[13]
Az új Ptk. ezért - a szabály lényegének megfelelően és szerepének valódi jelentőségét arányosan juttatva kifejezésre - a kötelemfakasztó jogi tények között helyezi el. A törvény tartalmilag nem változtat az utaló magatartás tényálláselemein, és megtartja azok konjunktív jellegét is.[14] Az új Ptk. a korábbival egyezően tehát az alábbiak szerint határozza meg az utaló magatartásból származó kár megtérítésére vonatkozó rendelkezést. A bíróság a kárnak egészben vagy részben való megtérítésére kötelezheti azt, akinek szándékos magatartása más jóhiszemű személyt alapos okkal olyan magatartásra indított, amelyből őt önhibáján kívül károsodás érte.
Az új Ptk. 6:587. §-ában foglalt rendelkezés szó szerint megegyezik a régi Ptk. 6. §-ában foglaltakkal. E szabály változatlansága azonban csak látszólagos, hiszen egyrészt a bevezető rendelkezések közül a kötelmi jog különös részébe került át (ami a szöveg rendszertani értelmezéséből adódóan már önmagában is szűkíti az alkalmazási körét), másrészt - a deliktuális szabályok hatályának kiterjesztése révén - megváltozott annak jogszabályi környezete is.[15]
Az 1959-es kódex gyakorlatához képest az új Ptk. rendszerében lényegesen szűkebb körben lehet helyt adni az utaló magatartásra alapított kártalanítási igényeknek. A régi Ptk. bírói gyakorlata - helytelenül - meglehetősen parttalanná vált az utaló magatartás miatti igényekkel kapcsolatban. Különösen szembetűnő, hogy a bírói ítéletek gyakran nyilvánvalóan deliktuális kártérítési felelősségi tényállásokat is az utaló magatartás szabálya alapján ítéltek meg.[16]
Az utaló magatartás alkalmazási területe az új Ptk.-ban azáltal kifejezetten szűkül, hogy a szerződő felek együttműködési és tájékoztatási kötelezettségnek megszegéséből eredő kártérítési igényeket a törvény egyértelműen vagy a szerződésszegési vagy a szerződésen kívül okozott kártérítési felelősség körébe vonja, attól függően, hogy létrejött-e a szerződés vagy sem. Követhető a jövőben az a bírói gyakorlat, amely az üzleti kockázat áthárításának lehetőségét kizárta az utaló magatartás tényállásának köréből (EBH 2003.936., BDT 2010.2247., BDT 2005.1138., BH 1996.586.), vagy amely szerződéskötés elmaradása esetén nem találta megalapozottnak a biztatási kárigényt (BDT 2010.2247., BDT 2005.1138.). Az ilyen kártérítési igényt az új Ptk. a szerződés általános szabályai között[17] kifejezetten kizárja.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
