2010-ben a brazil törvényhozás - jogi fogalomként - a világon elsőként ismerte el az eddig még mindenütt vitatott PAS-t, azaz szülői elidegenítés tünetegyüttest azáltal, hogy a - cikk végén magyar fordításban is ismertetett - törvényt is megalkotta a tárgykörben.
Noha az Amerikai Egyesült Államokban már az 1940-es években leírták azt a folyamatot, amikor válás során az egyik szülő a másik "megbüntetése" végett a gyermeket elidegeníti tőle, Richard A. Gardner amerikai gyermekpszichiáter volt az első, aki 1985-ben egy cikkében tünetegyüttesnek titulálta, és körülírta annak jellemzőit is.[1] Gardner szerint a szindróma akkor lép fel, amikor az egyik szülő a gyermek feletti felügyeleti vita során tudatosan vagy anélkül a gyermeket megpróbálja a másik szülőtől elidegeníteni.[2] Gardner magát a tünetegyüttest nyolc különböző - a gyermek magatartását jellemző - tünet megjelenítésével írta le, amelyek a következők:[3]
1. az egyik szülő gyermekkel való megutáltatása illetve lejáratása;
2. ezen utálat és lejárató kampány gyenge, komolytalan vagy abszurd racionalizálása;
3. az elidegenített szülővel kapcsolatos szokásos ambivalencia hiánya;
4. a gyermek erős ragaszkodása azon eszméhez, hogy a szülő elutasítása egyedül az ő döntésének következménye;
5. az elidegenítő szülő visszaható támogatása a felügyeleti jogvitában;
6. az elidegenített szülővel szembeni magatartás miatti lelkiismeret-furdalás hiánya;
7. az elidegenítő szülő szófordulatainak, játszmáinak átvétele;
8. az elidegenített szülő családjának, barátainak is a lejáratása.
Gardner a tünetegyüttesnek enyhe, közepes és durva megjelenését sorolja fel. Enyhének számít az, amikor a gyermek érzelmileg ellenséges a különélő és elidegenített szülővel szemben, de nem vagy kevéssé utasítja el a vele való találkozást. A közepes formája esetén a láthatással szemben már inkább elutasító, és egyértelműen negatívan áll érzelmileg az elidegenített szülővel szemben. Gardner azt javasolta ezekben az esetekben, hogy az elidegenítő szülő csak az esetben tarthassa meg a gyermek feletti szülői felügyeleti jogot, amennyiben felhagy az elidegenítő cselekményével. Ha azonban tovább folytatja azt, Gardnernek az volt a véleménye, hogy a gyermekelhelyezést az elidegenített szülő javára meg kell változtatni, amely egyfajta terápiául is szolgál az elidegenített szülő és a gyermek kapcsolatában. A durva esetekben a gyermeknél mind a nyolc fenti tünet megfigyelhető, és olyannyira elutasítja az elidegenített szülővel való találkozást, hogy képes akár az öngyilkossággal is fenyegetőzni kényszerítése esetén. Erre az esetre a gyermek az elidegenítő szülőtől való kiemelését ajánlotta Gardner, intézményi elhelyezését és terápia megkezdését mindaddig, míg a másik szülőt el nem fogadja.
A Gardner által javasolt utóbbi drasztikus intézkedéseket, és az azok alapján meghozott gyermekelhelyezést megváltoztató döntések helyességét vitatták, és később Gardner is revideálta a korábbi nézeteit a súlyos beavatkozások szükségességét illetően.[4]
Azóta komoly szakmai kritikák érték megállapításait leginkább amiatt, hogy tudományosan nem tudta azokat megfelelő és ellenőrizhető módon alátámasztani.[5] Sem az Amerikai Medical Association (Amerikai Orvosok Társasága), sem az American Psychiatric Association (Amerikai Pszichiátriai Társaság továbbiakban: APA) nem ismerte el tünetegyüttesként. Továbbá nem szerepel az APA által kiadott Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disor-
21/22
ders korábbi és 2013 májusában kiadott változatában[6] (rövidítve és a továbbiakban DSM, magyarul Mentális Zavarok Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyve), továbbá a WHO betegségeket és egészségi problémákat tartalmazó nemzetközi statisztikai besorolásában sem (BNO - a Betegségek Nemzetközi Osztályozási Rendszere).
A jogtudomány is kritikusan áll hozzá, azt azonban senki nem vitatja, hogy válófélben lévőknél maga az elidegenítési folyamat létező jelenség. Bár szindrómaként általában nem elfogadott, Gardner hatásaként más kutatók is elkezdtek a témával foglalkozni, akik azonban az ilyen családon belüli folyamattal nem önálló tünetegyüttesként foglalkoznak, hanem az "elidegenített gyermekkel" és a helyzet kialakulásával, annak mögöttes - igen összetett, bonyolult - okaival.
Kezdetben Kanadában elfogadták azon szakvéleményeket, amelyek a PAS kimutathatóságára hivatkoztak, és szindrómaként használták, elismerve Gardner azon elméletét, hogy csak az egyik szülőt terheli felelősség a helyzet létrejöttéért. A későbbiekben azonban általánosan kerülték a tünetegyüttes kifejezés használatát, és kihangsúlyozták, hogy a gyermek számára az elhelyezés megváltoztatása érzelmileg rendkívül megterhelő, amelyet csak a valóban indokolt ügyekben kell alkalmazni. 2006 óta egy akkor elvégzett kutatás eredményére hivatkozva Kanada Igazságügyi Minisztériuma a PAS használatát nem ajánlja, és azóta csak a tényállás részeként megállapított bírói döntésként merül fel, sokkal kevésbé diagnózisként, vagy pszichológiai fogalomként.
Nagy-Britanniában sem szakértői testületek, sem Anglia és Wales Fellebbviteli Bírósága nem fogadja el a PAS-t, mint tünetegyüttest, ugyanakkor az Amerikai Egyesült Államokban egyes családjogi vitákban hivatkoznak rá a bíróságokon, de nem fogadják el széles körben. Gardner ennek ellenkezőjét próbálta meg elérni - sikertelenül -, hivatkozásai ugyanis nem voltak sem jogilag, sem tudományosan megalapozottak. Elmélete nem állta ki a Frye-test[7] próbáját, és az általa felhozott esetek vagy nem bizonyultak precedensnek, vagy pont a PAS megállapításával szemben foglaltak állást.[8]
Németországban az 1990-es évek közepétől pszichológusok és a bíróságok pro és kontra is állásfoglaltak a témában, mivel a kapcsolattartás szabályozása, és esetenként annak biztosítása csakúgy, mint hazánkban egyes szülők között szintén folyamatos feszültség- és konfliktusforrást teremt és teremtett. A szülői felügyelettel kapcsolatos jogvitákban megjelentek azok az igazságügyi szakértői vélemények, amelyek az érintetett gyermeknél a PAS kimutathatóságáról nyilatkoztak, és ennek kapcsán a családjogi tanácsoknak is eseti döntésekben állást kellett foglalniuk a szülői elidegenítési szindróma vonatkozásában.
Volt olyan határozat, amelyben a PAS említését kerülték, azonban hosszasan részletezték a kapcsolattartás akadályozásának gyermekre gyakorolt káros voltát, és emiatt jogkövetkezményt is alkalmaztak. Fellebbviteli bíróságként az Oberlandesgericht Frankfurt/M. 6. családjogi tanácsa 13 évvel ezelőtt Darmstadtban 2000. 10. 26-án egy döntésében[9] azon a véleményen volt, olyan esetben, amikor a láthatást makacsul, az azzal kapcsolatos végrehajtási eljárást is semmibe véve meghiúsítják, a bíróságnak mérlegelnie kell, hogy hivatalból vagy az apa kérelmére ne vonják-e meg a BGB 1666. §-a szerint a szülői felügyeleti jogot az anyától.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
