A jogerős ítélet által megállapított tényállás szerint a felperes és az alperes édesanyja 1986-tól élettársak voltak. Az együttélés tartama alatt a peres felek között apa-lánya kapcsolat alakult ki, és az alperes édesanyjának az 1992-ben bekövetkezett halála után a felperes előbb az alperes gyámja lett, majd 1994-ben őt örökbe is fogadta. A felek között igen jó kapcsolat volt mindaddig, amíg a felperes új élettársi kapcsolatot nem létesített, amelyből később gyermeke is született. Ezt követően a kapcsolatuk fokozatosan megromlott elsősorban amiatt, hogy az alperes a megváltozott körülményeket egyre nehezebben dolgozta fel és viselte el, majd végül 2000-ben a felperes élettársával közös lakásából az anyai nagymamájához költözött. Ezt követően a bíróság a felperes keresete alapján indult perben hozott ítéletével az örökbefogadást felbontotta.
A b.-i 37 m2 alapterületű, egyszobás komfortos önkormányzati bérlakás egyedüli bérlője az alperes néhai édesanyja volt, majd az a bérlő halála után, az 1993. május 4-én kelt adásvételi szerződéssel az alperes nevére került megvételre 123 168 forint vételár ellenében. A lakás megvásárlásával kapcsolatos ügyintézést a felperes végezte és a lakás vételárát is ő maga fizette be.
A felperes keresetében ajándék visszakövetelésének jogcímén a lakásra vonatkozó tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzését kérte, arra való hivatkozással, hogy a lakás vételárát abban a téves feltevésben ajándékozta az alperesnek, hogy vele szoros érzelmi kötődésben, családi kapcsolatban maradnak, e feltevése azonban az alperes magatartása miatt és az örökbefogadás felbontásával utóbb végleg meghiúsult, ezért az ajándék helyébe lépett értékként a lakás tulajdonjogát alappal igényelheti.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az ítélete indokolásának a jogi okfejtése szerint bizonyítást nyert a perben az, hogy a lakás vételárát a felperes ajándékozta az alperesnek, az ajándék visszakövetelésének a feltételei azonban a felperes által megjelölt jogcímen nem állnak fenn. A felperes ugyanis nem is bizonyította azt, hogy az ajándékozáskor kifejezetten vagy a külvilág, illetve a megajándékozott alperes által felismerhetően kinyilvánította volna azt, hogy bármiféle egyoldalú feltevés, illetve az alperessel szembeni elvárás indította volna az alperes megajándékozására, sőt az ajándékozáskor nem volt, és nem is lehetett abban a helyzetben, hogy az ajándékozásra indító feltevését az akkor csupán 10 éves alperes által felismerhetően közvetlenül kinyilvánítsa. Éppen ellenkezőleg: a felek kapcsolatából arra lehetett következtetni, hogy a felperes az ajándékot érzelmi alapon, az alperesről való gondoskodás jegyében nyújtotta. Ebben az időben ugyanis a felperesben még fel sem merülhetett, hogy az alperessel való kapcsolata nem lesz tartós családi kapcsolat, hiszen ekkor a felperes még csupán az alperes gyámja volt, az alperes felperes általi örökbefogadására pedig csak később, 1994 novemberében történt meg, így a felperes az ajándékot az általa hivatkozott feltételhez nem is köthette.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A döntését azzal indokolta, hogy téves az elsőfokú bíróságnak az a jogi okfejtése, mely szerint a felek között ingatlan-ajándékozási szerződés jött volna létre, hiszen a felperes a perbeli ingatlannak sohasem volt a tulajdonosa, ezért annak tulajdonjogát ajándék visszakövetelése jogcímén sem szerezheti meg. A per adatai szerint a perbeli lakás bérlője az alperes édesanyja volt, aki 1992. július 12-én elhunyt. Gyermeke - az alperes - ekkor 9 éves volt, a felperes pedig - aki 1986 óta élettársi viszonyban élt a bérlővel - a lakásba 1992. július 15-én jelentkezett be ideiglenes jelleggel. A lakás megvásárlására 1993. május 4-én került sor és az alperes a lakás tulajdonjogát az akkor hatályos 32/1969. (IX. 30.) Korm. rendelet 5. §-ának b) pontja alapján, tehát jogszabály alapján szerezte meg. A hivatkozott jogszabályhely c) pontja - egyéb feltételek meglétében - a gyermeket követő sorrendben az élettárs részére is lehetőséget biztosított ugyan a lakás megvásárlására, e feltételek meglétét azonban nem kellett vizsgálni, mert az alperesnek, mint a bérlő leszármazójának a vásárlási joga az egyéb jogosultakét megelőzte. Minthogy ajándékozás jogcímén sem a bérleti jog, sem pedig a vételi jog nem engedhető át (BH 1996/318. és BH 2002/181.), a vételár kifizetésével a felperes nem ingatlant, hanem csupán készpénzt ajándékozott az alperesnek, a lakásingatlan azonban az ajándék helyébe lépett értéknek nem tekinthető, hiszen az saját jogán származott az alperesre. Ebből következően az ajándék visszakövetelése feltételeinek a megléte érdemben nem vizsgálható, ezen a jogcímen a felperes keresete jogalappal nem bírt.
A felperes igényt tarthat ugyan az általa kifizetett vételár visszafizetésére, ebben a körben azonban széleskörű elszámolás szükséges. A per adatai szerint ugyanis a felperes a lakásra beruházott, azt azonban ő maga hasznosította és az ebből származó jövedelmet maga használta fel. Ezzel összefüggő igényeiket a felek külön perben, megfelelő jogcím megjelölésével, egymással szemben érvényesíthetik.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatása, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatása és a keresetének helyt adó ítélet hozatala iránt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, a következő indokok alapján.
I.1. Téves a másodfokú bíróságnak az a jogi okfejtése, mely szerint a perbeli ingatlan részben sem minősülnek a felperes alperes részére adott ajándékának azért, mert annak a felperes sohasem volt a tulajdonosa és annak tulajdonjogát az alperes a jogszabályon alapuló vásárlási joga alapján, adásvétel jogcímén szerezte meg.
A Legfelsőbb Bíróság - ági örökléssel kapcsolatos - PK 81. számú állásfoglalásának az analóg alkalmazásán alapuló bírói gyakorlat ugyanis - a felperes helyes felülvizsgálati érvelése szerint - egységes abban, hogy nem a készpénz, hanem az annak felhasználásával megszerzett ingatlan vagy más vagyontárgy minősül ajándéknak az ún. meghatározott célra történő készpénz-ajándékozás esetén, tehát akkor, ha az adott vagyontárgy megvásárlásához a lemenőnek valamelyik felmenője adta a vételárat, mégpedig akkor is, ha a vételárat ténylegesen a felmenő fizette ki az eladónak, és akkor is, ha a felmenő a lemenőnek azzal a meghagyással adta át a vételhez szükséges készpénzt, hogy az meghatározott vagyontárgyat vásároljon. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy ingatlanvásárlás esetén a felmenő a szerződésben sem vevőként, sem ajándékozóként nem szerepel, és az ingatlan-nyilvántartásba (telekkönyvbe) vevő félként a lemenőt jegyzik be. Ilyen esetben ugyanis a felmenő és a lemenő is egyetértenek abban, hogy az ajándék tárgyát nem a készpénz, hanem az annak felhasználásával megszerzett vagyontárgy képezi, de az általános életfelfogás is az, hogy a felmenő és a lemenő a meghatározott vagyontárgyra irányuló ajándékozási szerződés lebonyolításának a módját egyszerűsíti le. Ebből következően meghatározott célra - pl. ingatlan vásárlására adott készpénz ajándékozása esetén az ajándékozó - ha annak törvényes feltételei fennállnak - az ajándékba adott pénzen vásárolt dolgot követelheti vissza (BH 2000/7/302.).
A becsatolt okirati bizonyítékok adatai szerint a felperes a perbeli lakás megvételére vonatkozó adásvételi szerződést 1993. május 4-én az akkor még kiskorú alperes nevében eljáró törvényes képviselőként kötötte meg az önkormányzattal, a szerződésben kikötött kedvezményes vételárat pedig - a becsatolt postai feladóvevényből kitűnően - ugyancsak ő fizette be a saját nevében.
Mindezekből viszont az következik, hogy a felperes az általa nyújtott készpénz-ajándékot meghatározott célra, nevezetesen a perbeli ingatlan megvételére szánta, ezért az ajándék tárgyát nem a készpénz, hanem - az elsőfokú bíróság helyes okfejtése szerint - az annak felhasználásával megszerzett ingatlanhányad képezi.
I.2. Téves ugyanakkor az elsőfokú bíróságnak az a jogi álláspontja is, mely szerint a vételár felperes általi kifizetése folytán az ingatlan egésze képezné a felperes által az alperesnek adott ajándék tárgyát.
a) Az állami, illetve önkormányzati tulajdonú lakóházingatlanok elidegenítésének szabályozásáról szóló - perbeli ingatlan megvételekor hatályos - 32/1969. (IX. 30.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) 5. §-a (1) bekezdésének a)-c) pontjai szerint az elidegenítésre kerülő házingatlan megvásárlására - ide nem tartozó kivételtől eltekintve - elsősorban a bentlakók jogosultak a következő sorrend szerint: a) a bérlő, bérlőtárs, társbérlő és a lakásban jogcím nélkül lakó olyan jóhiszemű személy, aki korábban bérlő volt (a továbbiakban együtt: bérlő), a bérlőt követő sorrendben azonban a vásárlásra a bérlő leszármazottja vagy örökbefogadott gyermeke és a bérlőnek - az eladási ajánlat megtételét megelőző egy év óta a bérlővel állandó jelleggel együtt lakó - élettársa is jogosult, és a bérlő vagy élettársa a lakást a leszármazottja vagy örökbefogadott gyermeke részére is megvásárolhatja, míg a hivatkozott § (2) bekezdése - egyebek mellett - kimondja, hogy a házingatlant az (1) bekezdésben említettek együttesen is megvásárolhatják.
Nem volt vitás perben az, hogy az önkormányzati bérlakás egyedüli bérlője az alperes néhai édesanyja volt, az arra vonatkozó vételi (vásárlási) jog tehát - a másodfokú bíróság helyes okfejtése szerint - az elhalt bérlőt követő sorrendben elsősorban az alperest, másodsorban pedig a felperest illette meg, az pedig tény, hogy az akkor még kiskorú alperes - a felperesét megelőző - vételi jogát gyakorolta.
b) A perbeli lakásingatlan megvételekor hatályos R. végrehajtására kiadott 16/1969. (IX. 30.) ÉVM-MÉM-PM számú - többször módosított - együttes rendelet (a továbbiakban: Vhr.) 10. §-ának (1) bekezdésének a) pontja szerint ha a házingatlant a LR. 5. §-ának (1) és (3) bekezdésében említett magánszemélyek (a továbbiakban együtt: a bérlő és a vele egy tekintet alá eső személyek) vásárolják meg, a vételár a helyi forgalmi érték teljes összegének öröklakásnál a 30%-a.
A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is rámutatott már arra, hogy az önkormányzati bérlakás megvétele esetén a beköltözhető és lakott forgalmi érték közötti különbözetnek megfelelő vételárengedmény magának a bérleti jogviszonyból eredő bennlakásnak az értékcsökkentő hatásából adódik ugyan (LB Pfv. II. 23. 313/1997/3.), a vételi (vásárlási) jog gyakorlása esetén azonban a bérlő vagy vele egy tekintet alá eső személyek részére biztosított vételárengedmény összege - az idézett jogszabályhely, valamint a R. végrehajtására kiadott 16/1969. (IX. 30.) ÉVM-MÉM-PM együttes rendelet (a továbbiakban: Vhr.) 7. §-a (1) bekezdésének a)-c) pontjaiban foglaltak nyelvtani értelmezése szerint - nem a bennlakó bérlőt, hanem a bérlő által lakott lakás vevőjét illeti meg (Pfv. II. 22. 128/1997.).
c) A R. 8. §-ának (3) bekezdése értelmében a vételárnak egy összegben, illetőleg a vételárhátraléknak az előírtnál rövidebb törlesztési idő alatt történő kiegyenlítése esetén a vevőt árengedmény illeti meg, a Vhr. 11. §-ának (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy ha a magánszemély vevő a szerződés megkötésekor a vételár 10%-át meghaladó fizetést teljesít, őt a többletfizetés után 25% engedmény illeti meg.
Minthogy az utóbb említett árengedmény a vevőt sem feltétlenül, hanem - többek között - csak akkor illeti meg, ha a vételárat a szerződés megkötésével egyidejűleg egy összegben egyenlíti ki, ez az engedmény valójában a vételár egy összegű kifizetéséhez felhasznált készpénz értékén szerzett vagyonnak minősül.
Nem hagynak kétséget a per adatai afelől, hogy a perbeli lakásingatlan vevője nem a felperes, hanem az akkor még kiskorú alperes volt, a bérleti jog értékének megfelelő (1 283 000 - 192 450 =) 1 090 550 forintos vételárengedmény összege tehát nem a felperes által az alperesnek nyújtott ajándéknak, hanem az állam által az alperes, mint az önkormányzati bérlakás vevője részére biztosított ingyenes juttatásnak minősül. A felperes saját vagyona rovására az alperesnek nyújtott ingyenes juttatás, tehát a Ptk. 579. §-ának (1) bekezdése szerinti ajándék tárgyát képezi viszont egyrészt az általa ténylegesen kiegyenlített 123 168 forintos vételár, valamint az egy összegű teljesítésre tekintettel nyújtott (192 450 - 123 168 =) 69 282 forintos árengedmény, tehát mindösszesen 192 450 forint, amely az ingatlan vételkori 1 283 000 forintos teljes forgalmi értékének a 15%-át tette ki, tehát az ingatlan egészhez viszonyított 15/100 részilletőségének felelt meg, másrészt a vételt követően a felperes által a lakás megvételét követően az abba beruházott - nem tisztázott összegű - készpénz is.
Téves tehát a másodfokú bíróságnak az a jogi következtetése, hogy egyrészt az ajándék visszakövetelése feltételeinek a megléte érdemben nem vizsgálható, másrészt a felperes az általa kifizetett vételár viszszafizetésére az ajándékozás hiánya miatt jogszerűen tarthatna igényt és alappal igényelhetné az általa az ingatlanra eszközölt beruházásokra fordított összegnek az ingatlan általa történt hasznosításából eredő jövedelemmel nem fedezett részét is.
II. Alaptalanul hivatkozik viszont a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az ajándék viszszakövetelésének törvényes feltételei a perbeli esetben fennállnak.
A Ptk. 582. §-ának (3) bekezdése szerint az ajándékozó visszakövetelheti az ajándékot vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket akkor, ha az a feltevés, amelyre tekintettel az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsult, és enélkül az ajándékozásra nem került volna sor.
Az ajándék visszakövetelésének, illetőleg az ajándék helyébe lépett érték követelésének tehát két együttes, konjunktív feltétele van:
- az egyik az, hogy az a feltevés, amelyre figyelemmel az ajándékozó az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsuljon,
- a másik pedig az, hogy a feltevés nélkül nem került volna sor az ajándékozásra.
A Legfelsőbb Bíróság PK. 76. számú állásfoglalásának I. pontja egyértelmű abban, hogy az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés végleges meghiúsulása miatt csak akkor követelhető vissza az ajándék, illetőleg csak akkor követelhető az ajándék helyébe lépett érték, ha az ajándékozás összes körülményére kiterjedő vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozót az ajándékozásra, s e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor.
Helyes jogi okfejtéssel mutatott rá az elsőfokú bíróság az ítéletében arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a fentebb idézett törvényhely alapján az ajándékozó az ajándékot csak olyan feltevés alapján követelheti vissza, amelyet az ajándékozáskor kifejezetten vagy legalábbis a megajándékozott által kétséget kizáróan felismerhetően kinyilvánított, és az ilyen feltevéssel az ajándékozó egyoldalú reményei, illetve elképzelései nem azonosíthatók.
Helyesen fejtette ki azt is, hogy nem nyert bizonyítást a perben az, hogy a felperest az általa az ajándékozáskor kifejezetten vagy legalább a megajándékozott alperes által kétséget kizáróan felismerhetően kinyilvánított olyan lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította volna, amely utóbb végleges jelleggel meghiúsult, és amely nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor.
II.1. Alappal hivatkozik a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az egymással családi, illetve közeli hozzátartozói viszonyban álló személyek közötti ajándékozás esetén kifejezett kinyilvánítás hiányában is nyilvánvaló lehet az, hogy az ajándékozás tényét az említett jogviszony motiválja. Ebből viszont az következik, hogy az örökbefogadáson alapuló családi, illetve közeli hozzátartozói kapcsolat létrejöttének vagy tartós fennállásának végleges meghiúsulása - az egyéb feltételek meglétében - az ajándék visszakövetelésére akkor is alapot adhat, ha az erre irányuló feltevését az ajándékozó az ajándékozáskor kifejezetten nem nyilvánította ki.
Köztudomású ugyanis az, hogy az ajándékozást leggyakrabban a családi, közeli hozzátartozói kapcsolat ténye motiválja, ezért a Legfelsőbb Bíróság PK 281. számú állásfoglalása egyértelmű abban, hogy bár a házastársaknak a házasságkötésre tekintettel vagy később, kedvezőbb életkörülményeik biztosítása érdekében adott ajándék - beleértve az ún. menyasszonytáncpénzt is - a közös vagyonba tartozik, a szülő vagy más rokon által adott jelentősebb értékű ajándékot rendszerint csak az ő gyermeke vagy rokona részére szóló juttatásnak kell tekinteni. Sok esetben ugyanis a szülő, illetve rokon eredetileg nem csupán a gyermekét (rokonát), hanem annak családalapítását kívánja támogatni - közvetve tehát a másik házastársat is -, a szándéka azonban nem irányul arra, hogy az együttélés végleges meghiúsulása esetén az ajándék ne gyermekét (rokonát) illesse meg, hanem a másik házastársat is gazdagítsa és közös vagyonként megosztásra kerüljön.
II.2. Alaptalanul érvel viszont a felperes azzal, hogy a perbeli esetben az örökbefogadáson alapuló családi, illetve közeli hozzátartozói kapcsolat létrejöttére és tartós fennállására vonatkozó feltevésének a hiányában az ajándékozásra nem került volna sor.
Az ajándékozási szerződés létrejöttében ugyanis nyilvánvalóan szerepet játszott az, hogy - az elsőfokú bíróság által helyesen kifejtettek szerint - a felperes és az alperes elhalt édesanyja között mintegy hat éven át fennálló élettársi jogviszony tartama alatt a felek között erőteljes érzelmi kötődésen alapuló apa-lánya kapcsolat alakult ki, és az is, hogy az alperes édesanyjának a halálát - a per adatai szerint - a volt élettársak által tervezett közös gyermek megszületése érdekében vállalt harmadik sikertelen terhesség okozta, ezért a felperes nyilvánvalóan erkölcsi kötelességének érezte azt, hogy elhalt élettársa kiskorú gyermekéről a lehetőségeihez mérten gondoskodjék.
Ilyen körülmények mellett viszont nem állapítható meg az, hogy a családi kapcsolat reményének hiányában az ajándékozásra nem került volna sor, az ajándék visszakövetelésének az együttes törvényi feltételei tehát nem állnak fenn.
II.3. Iratellenesen hivatkozik a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a felek közötti családi kapcsolat felbomlását az alperes felróható magatartása idézte elő.
A felek közötti harmonikus szülő-gyermek kapcsolat ugyanis az alperes kiskorúságának ideje alatt romlott meg azért, mert az alperes nem volt képes a felperes új élettársával harmonikus kapcsolatot kialakítani és az újjáalakult családjába beilleszkedni, ezért a felperes lakását a gyámhatóság hozzájárulásával elhagyta. Ez a tény azonban nem az akkor még kiskorú örökbefogadott alperes, hanem az örökbefogadó szülő felperes terhére értékelhető, hiszen nem a gyermektől, hanem kizárólag a szülőtől várható el az, hogy a párválasztása, a társas kapcsolatainak és életkörülményeinek alakítása során a kiskorú gyermeke érdekeire figyelemmel járjon el, és az új helyzetet a gyermekével elfogadtatni próbálja.
Hasonlóképpen nem az alperes, hanem a kizárólag a felperes terhére értékelhető az örökbefogadás felbontása (Csjt. 57. §) is, hiszen az erre irányuló pert az alperes nagykorúságának az elérését követően a felperes kezdeményezte és ezzel egyidejűleg az ajándék visszakövetelésére irányuló igényét is előterjesztette, holott önmagában az alperes elköltözésének ténye a családi kapcsolat ilyen módon történő megszüntetését sem indokolttá, sem szükségessé nem tette.
A kifejtettekre, valamint arra is tekintettel, hogy a Legfelsőbb Bíróság PK 76. számú állásfoglalásának V. pontja szerint nem követelhető vissza az ajándék, ha az ajándékozás alapjául szolgáló feltevés meghiúsulását az ajándékozó, illetőleg annak a felróható magatartása okozta, akire tekintettel az ajándékozás történt, a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20.178/2005. szám)
A jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint az alperes a felperes fia, aki a szülei házasságának felbontását követően az édesanyja gondozásában maradt, a felperes pedig külföldre ment dolgozni. A felperes szülei, mint nagyszülők ezt követően is folyamatosan segítették az alperes édesanyát unokájuk nevelésében: a gyermek nagyon sok időt töltött náluk, fizették fiuk helyett a tartásdíjat, majd később az alperes hivatalosan is az ő gondozásukba került, és őt "harmadik gyermekükként" szerették és nevelték fel.
Az alperes nagyapja közel 70 évesen is egy fuvarozási vállalkozás beindításán, felfuttatásán dolgozott, azon igyekezve, hogy ezzel olyan lehetőséget teremtsen unokájának, amely biztos alapját adja, illetve megteremti az önálló életkezdésének anyagi hátterét.
A nagyapa: N. L. azonban 2003. június 16-án váratlanul elhunyt.
A halálát megelőzően 2-3 hónappal kezdte emlegetni feleségének, hogy úgy érzi eljárt felettük az idő, rendezni kellene a dolgaikat úgy, hogy később ne legyen belőle vita, és tudatta feleségével azt is, hogyan szeretné a meglévő anyagi javakat szerettei, illetve a család tagjai között elosztani. Egyértelműen kijelentette, hogy a vállalkozásban "futó" két kamion legyen az unokájáé, segítse őt "talpra állásában". Mindezekről fiának: a felperesnek is beszélt, a halála előtt kb. 2 héttel pedig a másik gyermekének is elmondta, hogy mit döntött a családi dolgokról arra az esetre, ha ő már nem lesz, neki is hangsúlyozva, hogy a vállalkozás legyen a G. nevű unokájáé. Szerette volna hivatalosan is lerendezni a kinyilatkoztatottak szerinti elhatározását, de erre már nem kerülhetett sor. Ettől függetlenül az érintett családtagok mindegyike tudott a néhai szándékáról.
A nagyapa halálát követően felperes által mégis vitatottá vált az örökség mikénti felosztása. Az apja elhatározásától némileg eltérő újabb igényekkel állt elő (pl. a vállalkozói számlán lévő, illetve oda még apja életében végzett munkák halála után befolyó összegére tartott igényt, valamint a számla megszüntetéséről történő rendelkezési jogot is kért), a hagyaték felosztásának legalább részben az elhalt édesapja szándéka szerinti megállapodás aláírásának pedig feltételéül szabta azt is, hogy a húga írásban vállaljon kötelezettséget arra, hogy az édesanyjukról özvegységében gondoskodik és illő módon eltemetteti őt.
Hosszan húzódó egyeztetések után végül 2003. december 3-án a dr. É. B. ügyvéd által szerkesztett olyan tartalmú megállapodás jött létre a néhai özvegye, gyermekei és unokája között, amelyben a szerződő felek számba vették a hagyaték részét adó s.-i és t.-i ingatlanokat, a perbeli igénnyel érintett tehergépkocsikat, egy személygépkocsit, valamint a vállalkozói számlán, továbbá a folyószámlán lévő pénzösszegeket. A szerződés 9. pontja rögzítette, hogy "az 5/d), és e) pontokban megjelölt két tehergépjárművet a közvetlenül nem érdekelt N. G. (az alperes) örökli. N. L. és P. Z. az őket megillető törvényes örökrészüket ingyen átengedik N. G.-nek, aki azt elfogadja."
A néhai nagyapa: N. L. hagyatékát a közjegyző a 2003. december 10. napján kelt hagyatékátadó végzésével adta át. A megállapított öröklési rend szerint az örökhagyó hagyatékában egymás közt egyenlő arányban öröklésre jogosultak gyermekei: a felperes és P. Z., az özvegyi haszonélvezeti jog jogosultja pedig özv. N. L.-né.
A hagyatéki eljárásban az örökösök és a közvetlenül nem érdekelt örökös: N. G. egyezséget kötöttek, melyben megerősítették az egy héttel korábban már írásban rögzített megállapodásukban foglaltakat. Ennek megfelelően a felperes és P. Z. kijelentették, hogy a hagyatéki leltárban szereplő tehergépkocsikból - melyek összértékét a hagyatéki leltár 6 000 000 Ft-ban rögzítette - örökölni nem kívánnak, örökrészeiket ingyenesen átengedik N. G.-nek: az örökhagyó unokájának, aki azokat elfogadja. A közjegyző előtt kötött egyezség 4. pontja rögzítette, hogy az örökhagyó nevén az OTP Bank Rt.-nél vezetett vállalkozói számla egyenlegéből (beleértve a halál után keletkezett követelést is) P. Z. örökölni nem kíván, azt ingyenesen átengedi örököstársának: testvérének, aki ezt elfogadja. Erre tekintettel a közjegyző megállapította, hogy a hagyatékban leltározott tehergépkocsikat N. G. ajándék jogcímén szerezte meg.
Az illetékes adóhatóság 2003. június 16. napján elhunyt N. L. adózónál adókötelezettségének soron kívüli megállapítása végett hivatalból indult eljárás során a 2003. január 1.-június 16. közötti időszakra vonatkozóan lefolytatott ellenőrzés eredményeként 2005. április 20. napján meghozott határozatában - az 1992. évi LXXIV. tv. alapján - a néhai terhére 2003. évre általános forgalmi adó adónemben 2 383 000 Ft fizetési kötelezettséget állapított meg - beleértve a tehergépkocsik után fizetendő áfát is -, és kötelezte az örökösöket: a felperest és testvé- rét, P. Z.-t személyenként 1 207 000 Ft általános forgalmi adótartozás megfizetésére.
A határozat indokolása rögzítette, hogy az elhunyt gyermekeinek örökösi minőségét nem befolyásolja az a körülmény, hogy a tehergépkocsikat az alperes ajándékozás jogcímén megszerezte, mert az ő tulajdonszerzésére a gépkocsik vonatkozásában nem öröklés, hanem élők közötti jogügylet eredményeként került sor. Az adóhatóság ezért a Ptk. 679. § (1) bekezdése értelmében kötelezte az örökösöket a hagyatéki tartozások, köztük a gépkocsik utáni áfa tartozás megfizetésére is. A jogi szabályozás a vállalkozásban futó gépjárművek továbbértékesítéséhez köti az áfa visszafizetési kötelezettséget és ebből a szempontból a halál tényét is "továbbértékesítésnek" minősíti, áfa visszafizetési szempontból egy jogi kategóriába sorolva azt. Ebből következően a néhai halála pillanatában beállt az áfa visszafizetési kötelezettség, függetlenül attól, hogy a gépjárművek tényleges sorsától, hogy azok kinek a tulajdonába és milyen jogcímen kerülnek a későbbiek során. Az áfa visszafizetési kötelezettség alól csak abban az esetben lehetett volna mentesülni, ha az adott vállalkozást a túlélő házastárs jogutódként folytatta volna.
Az alperes a vállalkozást - a vele állandó szerződéses kapcsolatban lévő - A. Rt. megszűnését követően gazdaságosan tovább működtetni nem tudta. Arra kényszerült, hogy az egyik tehergépkocsit 2005. júliusában 2 500 000 Ft-ért a nagynénje férjének adja el, a másikat pedig 1 800 000 Ft-ért egy fuvarozónak értékesítse.
A felperes a néhai vállalkozói számláján meglévő 2 500 000 Ft-ot felvette és a számlát megszüntette, ezt követően azonban a vállalkozásban még a néhai életében az A. Rt.-nek végzett fuvarok ellenértékeként további 760 000 Ft "folyt be".
Ezt követően a bíróság a felperes, mint jogosult kérelmére kibocsátott és jogerőre emelkedett fizetési meghagyásával a jelen per alperesét, mint kötelezettet arra hívta fel, hogy a fenti összeget és annak járulékait fizesse meg a jelen per felperesének, mint jogosultnak. Az alperes a fizetési kötelezettségét önként nem teljesítette, ezért a felperes követeléséhez csak bírósági végrehajtás útján jutott hozzá.
A felperes a keresetében az alperes arra való kötelezését kérte, hogy fizesse meg neki a részére ajándékozott gépjárművek értékét ajándék, illetve az ajándék helyébe lépett érték visszakövetelésének jogcímén, a Ptk. 582. §-ának (2) és (3) bekezdése alapján.
A bíróság a jogerős ítéletével a keresetet elutasította.
A jogerős ítélet indokolásának a jogi okfejtése szerint a Ptk. 582. §-ának (3) bekezdése szerinti feltevés meghiúsulására alapított ajándék visszakövetelési igény elbírálása körében a perben eljárt bíróságok elsősorban azt vizsgálták, hogy a felperes által hivatkozott körülmények tekinthetők-e feltevésnek, illetőleg olyan feltevésnek, amelyek őt alapvetően az ajándékozásra késztették, és igenlő esetben e feltevések véglegesen meghiúsultnak minősülnek-e.
Ennek során a rendelkezésre álló peradatok alapján kétséget kizáróan bizonyítottnak találták azt, hogy a néhai N. L. még életében úgy kívánta rendezni a család vagyoni ügyeit, ahogyan azt ő minden családtagjával szemben igazságosnak és méltányosnak tartotta, és ezen elhatározásának - az egyéb vagyontárgyak felosztásán túlmenően - része volt az is, hogy "G. unokáját" (az alperest) a vállalkozással segítse "talpra állítani" és ezért a vállalkozásban futó két kamiont neki szánta. Bizonyítottnak látták azt is, hogy a néhai még életében a családtagok számára egyértelműen meghatározta szándékát a meglévő vagyon halála utáni felosztására vonatkozóan, és a váratlan halála után a kinyilvánított akaratának érvényesülése motiválta a létrejött megállapodást, amelynek során inkább engedtek testvére, felperes kikötéseinek, az általa szabott feltételeknek, csakhogy mihamarabb rendeződhessenek a dolgok.
Mindezek miatt arra a következtetésre jutottak, hogy a felperesnek - aki ugyancsak közvetlenül a néhai édesapjától szerzett tudomást a vagyon mikénti felosztására vonatkozó szándékáról - az alperes részére történő ajándékozáskor semmiféle - akár kifejezetten, akár a megajándékozott alperes által felismerhetően kinyilvánított - feltevése nem volt. A peradatok alapján ugyanis nyilvánvaló, hogy az ajándékozás alapját és mikénti realizálását a néhai erre vonatkozó akaratának az egész család - beleértve felperest is - részéről történő elfogadása adta. Az a tény, hogy a későbbiek során olyan tartozások váltak ismertté, amelyekért - mint törvényes örökös - a hagyaték erejéig felperes is felelősséggel tartozik, semmiképpen sem tekinthető az ajándékozáskor is meglévő feltevésnek, ezért az a feltevés végleges meghiúsulásaként sem értékelhető. Feltéve, de nem megállapítva azt, hogy a felperes részéről az ajándékozás megtételének "feltevése" volt az, hogy az egyezség megkötését követően a családjával minden kapcsolatot megszakítson - és esetleg ezt a "feltevését" az ajándékozáskor a megajándékozott is felismerhette - az állítólagos ilyen "feltevés" végleges meghiúsulása sem lenne megállapítható, hiszen a felperes számára ez a lehetősége most is adott, tehát ez okból pedig az ajándék visszakövetelésére sem kerülhetne sor.
Az ajándék visszakövetelésének alapjául szolgáló - a Ptk. 582. §-ának (3) bekezdése szerinti - súlyos jogsértés megállapíthatóságával kapcsolatban a bírói gyakorlat alapján általánosságban rögzíthető, hogy a felek közötti viszony puszta megromlása vagy az ajándékozóval szemben tanúsított tiszteletlenség, vagy a kölcsönösen nem megfelelő viselkedés tanúsítása nem ad alapot az ajándék visszakövetelésére.
A súlyos jogsértés fogalmát szűken kell értelmezni és ez alá csak a valóban súlyos jogsérelmet lehet vonni. A jogsértés súlyát mindig a felek viszonyából kiindulva kell mérlegelni, illetve megítélni, de nem lehet csupán bűncselekmények elkövetésére korlátozni, hanem figyelembe kell venni az erkölcsi szempontokat, illetve a polgári jog által védett egyéb érdekek esetleges megsértését is.
Jelen esetben tény, hogy a néhai az egész vállalkozást az általa nagyon szeretett és a vállalkozásban egyébként is dolgozó unokájának szánta. Tény az is, hogy a későbbikek során felperes által "oktrojáltan", ettől némileg eltérő megállapodás született a felek között, a vállalkozói számlán lévő, illetve oda még a néhai életében elvégzett munka ellenértékeként később befolyó összegek sorsát érintően. Ismerve a peres felek egymással kapcsolatos érzelmi viszonyát, a néhai halálát követően folytatott egyezségkötési folyamatban a felperes által tanúsított magatartást és annak eredményeként a megállapodás létrehozásának "nehezítettségét", valamint az alperesen túl a többi családtaggal szemben is tanúsított magatartását és megnyilvánulásait - mely utóbbiakról a peres eljárásban is némileg képet adott a felperes - az első- és másodfokú bíróság megítélése szerint sem jogi, sem erkölcsi szempontból nem sorolható a súlyos jogsértés jogi kategóriája alá az alperes azon magatartása, hogy önként nem volt hajlandó teljesíteni a 760 000 Ft kifizetését, ezért a perben eljárt bíróságok a felperes ajándék viszszakövetelésére irányuló igényét az általa megjelölt másodlagos jogcímen is megalapozatlannak ítélték.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, az ügy érdemét tekintve az alábbi indokolás szerint.
A Ptk. 582. § (3) bekezdése kimondja, hogy az ajándékozó visszakövetelheti az ajándékot, vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket akkor is, ha az a feltevés, melyre figyelemmel az ajándékot adta, utóbb véglegesen meghiúsult, és enélkül az ajándékozásra nem került volna sor, a hivatkozott § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy ha a megajándékozott vagy vele együtt élő hozzátartozója az ajándékozó vagy közeli hozzátartozója rovására súlyos jogsértést követ el, az ajándékozó visszakövetelheti az ajándékot vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket.
1. A Legfelsőbb Bíróság - Ptk. 582. §-ának (3) bekezdéséhez kapcsolódó - PK 76. számú állásfoglalásának I. pontja egyértelmű abban, hogy ajándékozás alapjául szolgáló téves végleges meghiúsulása miatt csak akkor követelhető vissza az ajándék, illetőleg csak akkor követelhető az ajándék helyébe lépett érték, ha az ajándékozás összes körülményére kiterjedő vizsgálódás alapján az állapítható meg, hogy valamilyen lényeges körülményre vonatkozó feltevés indította az ajándékozót az ajándékozásra, s e feltevés nélkül az ajándékozásra kétséget kizáróan nem került volna sor, azzal, hogy e tekintetben a bizonyítás az ajándékozót terheli.
A Legfelsőbb Bíróság számos eseti döntésében rámutatott már arra, hogy a Ptk. 582. §-a (3) bekezdésének és a PK 76. számú állásfoglalás I. pontjának alkalmazásában az ajándék visszakövetelésének az alapjául - az egyéb feltételek meglétében is - csak az ajándékozónak az ajándékozáskor kifejezetten vagy legalábbis a megajándékozott által kétséget kizáróan felismerhetően kinyilvánított, és utóbb végleg meghiúsult feltevése szolgálhat (BH 1992/2.68., 2000/11.490., 2002/6.230.)
A perbeli esetben az ajándékozás - jogerős ítélet által helyesen kiemelt - előzményei és körülményei, valamint a felek ezt követően tanúsított magatartása miatt az ajándék téves feltevés meghiúsulásának a jogcímén történő visszakövetelésének a konjunktív (együttes) törvényi feltételei a perbeli esetben nem állnak fenn.
2. Helyes jogi okfejtéssel mutatott rá a jogerős ítélet indokolása arra is, hogy az egységes a bírói gyakorlat szerint a jogsértés súlyát mindig a felek viszonyából kiindulva kell mérlegelni, illetve megítélni, a súlyos jogsértés fogalmát azonban nem lehet csupán bűncselekmények elkövetésére korlátozni, hanem figyelembe kell venni az erkölcsi szempontokat, illetve a polgári jog által védett egyéb érdekek esetleges megsértését is.
Helyesen fejtette ki viszont azt is, hogy a perbeli esetben a felek között megromlott érzelmi kapcsolat ténye, a felperesnek a néhai édesapja halálát követően a peres felek, illetőleg felperes perben nem álló édesanyja és testvére között létrejött megállapodás megkötése során tanúsított magatartása folytán sem jogi, sem erkölcsi szempontból nem minősíthető súlyos jogsértésnek az alperes azon magatartása, hogy a felperessel szemben fennálló 760 000 Ft-os fizetési kötelezettségének önként nem, hanem csupán bírósági végrehajtás útján tett eleget.
A kifejtettek miatt a jogerős ítélet a felperes által hivatkozott anyagi jogi és eljárásjogi szabályokat nem sérti, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 22.232/2006. szám) ■
Visszaugrás
