Az új sorozat első kötete alapvető hiányt pótol. A két világháború közötti magyar alkotmányos intézmények történetének számos területe feldolgozatlan, ma is hiányoznak az elemzéshez és általánosításhoz nélkülözhetetlen forrásközlő, valamint alapozó előtanulmányok. Bár a Horthy-korszak köz- és politikatörténetének számos részterületét értő monográfiák összegezték, az alkotmánytörténet általános tendenciáit feltáró és az egyes közjogi intézményeket feldolgozó szakmunkák hosszú ideje váratnak magukra.
Ez a hiányosság számos okra vezethető vissza. A magyarázatokat keresve - hivatásbeli érintettségem alapján - első helyen a közjogtörténet képviselőinek indokolatlan óvatosságát említem, melynek következtében a kutatóképes és az előmeneteli penzumokon túli, nagyobb feladatra vállalkozó jogtörténészek ma is inkább a hazai közjogtörténet dualista időszakát kutatják. Az alkotmánytörténeti szakma korábban politikai szándékkal közelített, és gyakran ma is ilyen előítélettel viszonyul az - egyébként rendkívüli ellentmondásokkal terhes - Horthy-korszakhoz. A kötelező szemléleti korlátok megszűntével sem került előtérbe a két világháború közötti időszak közjogának kutatása, hiszen a tudományos törvénymagyarázat hazai képviselőit továbbra is feszélyezi a Horthy-korszak jellegéről folyó vita, és praktikus óvatosságra készteti az alapkutatások hiánya. A következmény egyértelmű: e periódusról nem születtek közjog-történeti részmonográfiák, előítélet-mentes kandidátusi-nagydoktori értekezések és - ami különösen sajnálatos - friss szellemű PhD disszertációk.
A magyar jogtörténet-tudományban egyébként sem erősödött meg a közelmúlt és a Zeitgeschichte iránti kutatási kedv, és nem honosodott meg ennek tudományos (összehasonlító-jogi) módszere sem. Ez a témaválasztási óvatosság jellemzi a magyarországi szakjogágak, a tételes jogtudományok művelőit is, akik (csekély kivételtől eltekintve) nem tartják szükségesnek, jobb esetben jogtörténészi feladatnak minősítik tárgykörük történetének alaposabb kutatását. Nálunk a tudományt művelő szakjogászokban a rendszerváltás után sem alakult ki olyan múltfeltárási igény, amilyen az 1930-as években a hazai közjogászok tekintélyes képviselőit (Molnár Kálmánt, Zsedényi Bélát, Nagy Ernőt, Egyed Istvánt, Magyary Zoltánt) jellemezte.
- 151/152 -
Ez a helyzet annak ellenére alakult ki, hogy közjogtörténetünk e korszakának kutatásához az utóbbi években kedvezőek az infrastrukturális feltételek. Tárgykörünknél maradva az Országgyűlési Könyvtár hatalmas segítséget nyújtott a kutatóknak a törvényhozási források digitalizálásával és szakszerű közzétételével. Soltész István alapmunkája [Bibliográfia az Alkotmányról, az államról, az Országgyűlésről, a központi állami szervekről és a választási rendszerekről (1000-2014) (Budapest: Országgyűlés Hivatala 2015) ötödik, átdolgozott, bővített kiadás] készen adja a forrásokat, hasonlóképpen nagy segítséget jelentenek Jónás Károly, Villám Judit és Varga Tímea szakszerű forrásgyűjteményei és szakirodalmi kalauzai is. A törvényhozás-történeti (főleg a bizottsági) kutatásokhoz szükség lenne még Bölöny József: A magyar törvényhozó testületek I-II. című kéziratának nyomtatásban történő közzétételére is.
Ilyen helyzetben különösen fontosnak kell tartanunk Püski Levente legújabb könyvét. A szerző fontos munkát írt, amely az adott időszak közjogtörténetének és intézménytörténeti kutatásainak kiinduló irodalma, megkerülhetetlen opusza lesz. Hangsúlyozni kell, hogy a vállalkozás újszerű és (szűken vett tárgyának tudományos részterületét tekintve) előzmény nélküli.
Püski Levente a Horthy-korszak törvényhozását "jog-, politika- és intézménytörténeti" nézőpontból vizsgálja. A közelítés tehát jelentős részben közjogi jellegű, amely a történeti alkotmányunk és alkotmánytörténeti szakirodalmunk kategóriáinak ismeretét feltételezi, és korabeli értelmezési szempontjainak figyelembe vételét igényli. A szerző otthonosan mozog ebben a fogalmi közegben, és valós tartalmuknak megfelelően használja a közjogi fogalmakat. Ennek ellenére például a hatáskör, a jogkör és a feladatkör kifejezések világosabb elhatárolásával pontosabban lehetett volna követni a törvényhozás korabeli közjogi funkciót. A mű címében a "parlament" kifejezés is zavaró, hiszen hazánkban ebben az időszakban a törvényhozó testület hivatalos elnevezése "országgyűlés" volt. A cím - feltehetően - stiláris indokból született, a szerkesztők nagy valószínűséggel kerülni szerették volna a sorozatcímmel való szóegyezést.
Püski Levente már korábbi műveiben, főleg A magyar felsőház története (Budapest: Napvilág 2000) című könyvében fontos részismereteket közvetített törvényhozásunk második kamarájáról. A két könyvben vannak átfedő tárgykörök (pl. a felsőház létrejötte, szerkezete), de az új mű nem ismétli a korábbi megállapításokat, az érintkező részekben is kiegészíti, részletezi és tartalmilag árnyalja megjelent munkáinak megállapításait.
A könyv szerkezete, tartalmi tagolása arányos, a részegységek sorrendje egymásra épülő, logikus. Az egyes fejezetek követik a törvényhozás szervezeti felépítésének és működésének belső logikáját, miközben az egész áttekintés megtartja jól követhető kronológiai ívét. A szerző ebben a tekintetben is eredményes összhangot teremtett az intézménytörténeti elemzés dogmatikus módszere és az általános történetírás időrendi metódusa között. A fejezetek között egyedül a"Felsőház kapcsolatrendszere" című rész illeszthető nehezebben a vázolt gondolatmenetbe.
- 152/153 -
Az ismertetett mű a választott tárgykör átfogó feldolgozását, tartalmi szintézisét ígéri. A forráskör kiválasztása ennek megfelelően történt. A szerző valamennyi fontos alapművet számításba vett, feldolgozott vagy hivatkozott. Figyelemmel volt a kortárs szerzők munkáira, felhasználta a töredékes közjogtörténeti szakirodalmat, és áttekintette a szakfolyóiratok legfontosabb tárgybeli tanulmányait. A szekundér irodalom kiválasztásakor figyelme a köztörténeti monográfiákra és az érdemdús egyetemi TDK dolgozatokra egyaránt kiterjedt. Haszonnal forgatta a töredékes közjogtörténeti műveket, Ruszoly József, Vékás Lajos, Pecze Ferenc, Takács Imre vonatkozó tanulmányait. A legújabb szakirodalmi feldolgozások közül egyedül Szabó István újabb monográfiáját [An der Grenze von Demokratie und autoritärem Regime: Charakteristische Merkmale der ungarischen Staatsorganisation in der Zwischenkriegszeit (Baden-Baden: Nomos 2014) 218 o.] lehetett volna még számításba venni.
Értékelni kell, hogy a szerző tekintélyes mennyiségű archivált forrást használt fel, és rámutatott a további levéltári kutatások irányára is. Az elsődleges források között megtalálhatóak a Magyar Nemzeti Levéltárnak az országgyűlési elnöki hivatal tevékenységéről, a bizottságok és a hivatali apparátus munkájáról szóló - eddig feltáratlan - iratai. A szerző műve igazolja azt is, hogy a nyilvánosságra hozott és a kutatók számára könnyen elérhető éves költségvetési anyagok közjogtörténetünk eddig méltatlanul mellőzött forrásai. A feltárt levéltári anyagok megfelelő alapot szolgáltatnak a törvény-előkészítés folyamatának további elemzéséhez, valamint a törvényhozás és kormányzat viszonyának feldolgozásához is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
