A szövetkezeti joggal és általában a szövetkezetek működésével foglalkozó kutatók körében általánosan ismert probléma a szövetkezeti tulajdon magántulajdonná alakításának kérdése, a vagyonnevesítés. Ez nem egyszerűen egy gazdasági aktus, hanem alkotmányos, cégjogi és még inkább etikai kérdések tömegét felvető átalakulás. Átalakulásról olyan összefüggésben indokolt beszélni, hogy a tulajdonforma vagyonnevesítéssel történő átalakítása a szervezeti forma egyidejű átalakulásával is jár, jellemzően szövetkezetből részvénytársasággá, ezért ha vagyonnevesítést említünk, hozzá kell értenünk a cégforma változását is. Milyen érdekek állnak a hazánkban is egyre inkább terjedő átalakulások mögött és vajon valóban szolgálják-e a szövetkezet tagságának érdekeit? Milyen veszélyeket hordoz ez a szövetkezetek ügyfelei részére. Az alábbi írás ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Mindenekelőtt rá kell világítani a takarékszövetkezetek egy sajátosságra, ami megkülönbözteti őket más, tradicionális szövetkezeti formáktól. A szövetkezés hagyományos elveit[1] vizsgálva be kell látni, hogy a takarékszövetkezet valójában ezeknek nem felel meg maradéktalanul. Ha az elveket a tagok szemszögéből vizsgáljuk, az alábbi következtetések vonhatók le.[2]
- A hazai takarékszövetkezetek előszeretettel folytatták azt a hitelszövetkezeti gyökerekből fakadó gyakorlatot, hogy új ügyfeleik részére előírták a kötelező taggá válást azzal a céllal, hogy erősítsék azok szövetkezetek iránti elkötelezettségét. Ez a gyakorlat azonban - megítélésem szerint - amellett, hogy sértette az önkéntesség alapelvét, nem érte el a kívánt célt, hiszen az így kialakult tagviszony formális maradt, nem volt mögötte az átlagos bank-ügyfél ügyfélkapcsolaton túlmutató tartalom.
- A menedzsment tudatosan törekszik olyan összetételű tagság kialakítására, amellyel céljait könnyebben elérhette, így a nyitott tagságot próbálják korlátozni (például a rossz szándékú befektetők kizárása érdekében is), amennyire ezt a mindenkori jogszabályok lehetővé teszik. A tagság "irányított" összetétele csökkentette a belső demokrácián alapuló tagi ellenőrzés hatékonyságát is.
- Ehhez kapcsolódó, de nem tipikusan takarékszövetkezeti és nem is tipikusan csak hazai jelenség a takarékszövetkezet menedzsmentjének bebetonozása: az irányított tagság és az alacsony tagi részvétel, illetve a közvetlen érdekeltség hiánya a gazdálkodásban (összességében az alacsony szintű tagi kontroll) lehetővé teszi a takarékszövetkezetek felső vezetése számára, hogy periodikusan (általában 5 évente), sokszor ellenjelölt nélkül újraválasztassák magukat. Ezt erősítik a határozatlan idejű (akár életük végéig szóló) ügyvezetői kinevezések is. A menedzsment ilyenfajta röghöz kötése távol áll a hagyományos szövetkezeti értékektől és ronthatja a szövetkezet versenyképességét.
- A klasszikus szövetkezetek további fontos jellegzetessége, hogy a szövetkezeti tagok aktívan részt vettek a szövetkezet gazdasági tevékenységében. Ez, a szövetkezetek ún. személyegyesítő tulajdonsága, már a kezdetektől kevésbé volt domináns (egyéb, pl. mezőgazdasági szövetkezetekhez képest) a hitelszövetkezetek esetében, mert a pénzintézeti tevékenység természeténél fogva alapvetően tőkeegyesítő. Napjaink takarékszövetkezeteiben a személyes közreműködést azok a dolgozók valósítják meg, akik egyben a szövetkezet tagjai is, azaz általában a tagság kis százaléka. A banki tevékenység egyrészt speciális képzettséget igénylő szakterület, másrészt az elérhető nyereség nem növelhető hatékonyan a létszám emelésével, ezért eleve nincs lehetőség a tagság széles körű részvételére a gazdálkodásban.
- A szövetkezeti értékekként nevesített gondoskodás és szociális felelősségvállalás a tagok egymás, illetve tag és közösség közötti viszonyában egyaránt értelmezhető. Klasszikus formáiban még fellelhető volt a tevőleges, cselekvő gondoskodás a tagok és családjaik között, a modern szövetkezetre az anyagi gondoskodás a jellemző, például közösségi alapot hoznak létre egyes, a tagság által előre meghatározott (szociális, sport, kulturális, stb.) célok támogatására. Mivel az alap az eredménytartalékból képezhető, értelemszerűen csökkenti a szövetkezet vagyonát, rontja hatékonyságát és jövedelmezőségét, ezért, ha a menedzsment eredményorientált, háttérbe szoríthatja ezeket az értékeket.
A fentiek alapján belátható, hogy a takarékszövetkezetek esetében, főképpen speciális tevékenységük miatt sok esetben sérülnek a szövetkezeti elvek és ez háttérbe szoríthatja azokat a szövetkezeti értékeket is, amelyek megkülönböztetik őket más szervezeti formában működő pénzügyi intézményektől, így főleg
- 86/87 -
a részvénytársaságoktól. Az átalakulás, vagyonnevesítés egyik fő mozgatója tehát a szövetkezeti értékek eltűnése, torzulása.
A hazai példáknál maradva a szövetkezetek átlagos taglétszáma az utóbbi évtizedben csökkenő tendenciát mutat, ami azzal is összefüggésbe hozható, hogy a részjegyek alacsony névértéke aránytalanul kicsi lett az évtizedek során felhalmozódott szövetkezeti vagyonhoz ("generációs alap") képest, a tagok egyéni vagyoni felelőssége jelentéktelen a döntéseikkel kockáztatott vagyon mérete mellett. Ez maga után vonta az alaprészjegyek névértékének felemelését, ami a taglétszám csökkenéséhez vezetett, a formálisból ténylegessé váló vagyoni érdekeltség viszont felerősítette a tagság magasabb osztalék utáni igényét. Ezzel együtt általában a tagok által tulajdonolt részjegyek névértékének együttes összege csak kis hányadát teszi ki a szövetkezeti vagyonnak, a szövetkezet saját tőkéjének.[3] A vagyonnevesítésre, mint a szövetkezeti bankok egyik jelentős működési kockázatára - többek között - Wim Fonteyne is felhívja a figyelmet Szövetkezeti bankok Európában - politikai kérdések című tanulmányában.[4] Hangsúlyozza, hogy a vagyonnevesítés nem más, mint a "generációs alap" önkényes újrafelosztása. Értelmezésében a "generációs alap" a szövetkezeti tagság megelőző generációi által megtermelt tőke, pénzben mérhető vagyon összessége, ami fölött a mai tagság rendelkezhet.
Megítélésem szerint ennél többről van szó: a "generációs alap" a szövetkezet által létrehozott mindazon javak és értékek összessége, ami a szövetkezeti tagság érdekeit szolgálja. Ez a szövetkezet saját tőkéjén túlmenően a szervezet működtetésével elérhető gazdasági potenciál,[5] a tagok és ügyfelek számára kedvezményekkel nyújtott szolgáltatások (gazdasági, szociális, kulturális, sport), a közösségformáló erő és javakban nem kifejezhető etikai értékek (pl. szolidaritás, gazdasági és társadalmi kiegyenlítő erő) összessége. Elvonatkoztatva a gazdasági aspektusoktól a szövetkezetek az értékek dualitása miatt azokon az értékeken keresztül is azonosíthatók, amelyek a szövetkezetek hiánya esetén jelentkeznének: "bármely érték súlyát, hierarchiai helyzetét az ellentéteként létező veszély, hátrány, kár, tehát értéktelen ártalmasságának szintje határozza meg, vagy legalábbis befolyásolja."[6] Ilyen érték például a kiegyenlítő erő, amelynek egy korábbi írásban[7] adott definíciója közelebb vihet a szövetkezeti értékek fogalmának megértéséhez:
"A piacgazdaságokban a szövetkezetek működése eredményeképpen kialakuló - a gazdaság egészére nézve kívánatos - hatás, ami a szövetkezetek nem kizárólag piaci szempontok által vezérelt döntései hatására mérsékelik a versenynek azokat a folyamatait, amelyek hosszabb távon a gazdaság instabilitását, torzulását és szereplői gazdasági potenciáljának nagyfokú differenciálódását okozzák."
A vagyonnevesítés tehát nem pusztán a vagyon egyik tulajdonostól (szövetkezet) a másik részére (magánszemély) átadása, hanem az értékrend, ha úgy tetszik a "társadalmi tőke" feladása is.
A "generációs alap" megszerzésére irányuló törekvéseket, amik az elmúlt években rendkívüli mértékben felerősödtek kettősség jellemzi: egy részük szervezeten belüli indíttatású, másik részük külső, a takarékszövetkezethez nem kötődő befektetők által kezdeményezett.
A takarékszövetkezeteken belül megjelent a takarékszövetkezeti felső vezetők egy olyan köre, általában az elsőszámú vezetőknek a 2. vagy 3. generációja, akik a szövetkezetek alapításához személyes élményekkel nem vagy kevésbé kötődnek, a szövetkezeti értékeket nem érzik magukénak. A tagi kontroll sokszor formális volta azt eredményezi, hogy ezeknek a vezetőknek a kezében ott a lehetőség arra, hogy a vagyonnevesítést véghezvigyék annak vizsgálata nélkül, hogy ez valóban a szövetkezet érdekét szolgálja-e. A nem szakmai összetételű tagság nem akarja, vagy nem képes megítélni, hogy az átalakulás indokául szolgáló érvek valósak-e, ezért komoly ellenállásra részükről nem kell számítani. A menedzsment nem érdekelt abban sem, hogy az átalakulás és vagyonnevesítés részleteiről, következményeiről hiteles és alapos tájékoztatást adjon a tagság részére, ami tovább csökkenti a tagság mérlegelési lehetőségeit. Az integrációs szervek az integráció alacsony foka (valahol félúton az atomizált rendszerek és megegyezésen alapuló hálózatok modelljei között) miatt nem képesek ezeket a folyamatokat szabályozni. Ezek leegyszerűsítve azt a kiszolgáltatott helyzetet eredményezik, hogy az esetek többségében a takarékszövetkezet vezetőinek erkölcsösségén, etikai értékrendjén múlik egy szövetkezet léte. Ez a súlyos állítás azon a tézisen alapul, hogy a takarékszövetkezetek fejlődésének nem a szövetkezeti forma a gátja, másként fogalmazva: a szövetkezetek vagyonnevesítése és részvénytársasággá (kereskedelmi bankká) alakítása gazdálkodási szempontból önmagában nem jelent kézzelfogható előnyt a szövetkezeti formával szemben, tehát az átalakulásnak nem lehet indoka.[9] Az Európai Unió jövőképének egyik lényeges eleme a "szociális gazdaság", ami a globalizációs folyamatok felerősödésének társadalomra gyakorolt káros hatásait is csökkentheti. A "szociális gazdaság", a harmadik szektor fogalma a szövetkezetre, e szektor egyik alkotójára nem mint egy köztes állapotra tekint a magántőke és a közfeladatokat ellátó vállalkozások között, hanem felismerte, hogy bizonyos területeken
- 87/88 -
versenyképesebb a másik két szektor szereplőinél. Elfogadva, hogy számos, hazánkénál fejlettebb gazdaságú országban éppen a szövetkezeti formában látják a globalizációval szembeni társadalmi-gazdasági fejlődés alternatíváját meggyőződésem, hogy az átalakulás nem szolgálja a szövetkezet tagsága érdekeit, viszont a tulajdonosi kör és menedzsment további koncentrációja miatt a belső kontroll kritikus mértékű csökkenésének veszélyét hordozza magában.[10]
A "generációs alap" azonban a menedzsment felé fennálló kiszolgáltatottságán túlmenően meg kell, hogy birkózzon a rossz szándékú külső befektetőkkel is. A "rossz szándék" alatt ebben az esetben is - hasonlóan az előzőhöz - a közösségi alapokon nyugvó tulajdon önkényes szempontok alapján megvalósított magántulajdonná alakítását értem. A tőke természetéből adódóan spekulatív, és mint ilyen törekszik arra, hogy a "generációs alapot" megszerezze. Ez ma már sajnos nem hipotézis, hiszen befektető csoportok folyamatosan keresik a tulajdonszerzés lehetőségét a takarékszövetkezetekben, jelenleg már tucatnyi van befektetői kézben. Ez a folyamat akkor erősödött fel, mikor a kereskedelmi bankok által támasztott versenyben a szolgáltatási kör bővítése, az innováció megkövetelte új partnerkapcsolatok kialakítását azokon a területeken, amiket az integráció (Takarékbank) tevékenysége nem fedett le. A takarékszövetkezetek eltérő ütemben fejlődtek és az élen járóknak sokszor egyénileg kellett a kihívásokra megoldást találni. Az új partnereknek az együttműködés során jó lehetőségük nyílt a szövetkezetek belső működésének, sajátosságainak és gyengeségeinek megismerésére, illetve jó személyes kapcsolatot alakítottak ki a takarékszövetkezetek vezetőivel, így felismerték a "generációs alap" nyújtotta lehetőségeket is és nem is haboztak ezt kihasználni. Sajnos a szövetkezeti szektor számára ezek a pénzintézetek elvesztek, holott a piaci pozíciók megőrzéséhez és a fejlesztések megvalósításához szükséges lenne egy új alapokon nyugvó, széles körű és szoros integráció. Desrochers és Fischer[11] elemzése azt mutatja, hogy az integráció, mint a hatékonyság meghatározója kevésbé (inkább) fontos a fejlődő országokban (fejlett országokban) és a nagyon kis (nagy) pénzügyi szövetkezetekben. Más szavakkal: A jól fejlett piacok kihívásai leginkább a fejlett hálózatú szervezetekben, a nagyobb szövetkezetekben és tagok kisebb önállóságában fedezhetők fel. Egy feltétel azonban vitathatatlanul szükséges a külső befektetők sikeres offenzívájához: ez pedig a menedzsment, az első számú vezetők aktív közreműködése.
A leírtak alapján nyilvánvaló, hogy sem a belső, sem a külső indíttatású vagyonnevesítés nem mehet végbe a takarékszövetkezet vezetőinek szerepvállalása nélkül. A kérdés, vajon nem személyes érdek motiválja-e erre őket, ha az átalakulás (mint az meggyőződésem) nem szolgálja a szövetkezet, illetve tagsága érdekeit.
A takarékszövetkezet belső viszonyait alapvetően a szövetkezeti törvény (2006. évi X. tv.), illetve a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló (1996. évi CXII. tv.) törvény határozzák meg. Ezek a jogszabályok tartalmazzák azokat a garanciális kereteket, amik biztosítják a szövetkezetek tőkefelhalmozását és szövetkezeti értékeken alapuló működését. Fontos hangsúlyozni, hogy a szövetkezeti elvek, de különösen az értékek deklarálhatók ugyan, de jellegüknél fogva szabályozással ki nem kényszeríthetők, pedig a szövetkezetiség lényegét éppen ezek a sajátosságok adják. A vagyonnevesítés szempontjából a következő sajátosságok relevánsak:
- A szövetkezet célja: a tagok gazdasági, társadalmi, kulturális, oktatási, szociális, egészségügyi szükségleteinek kielégítése.
- Nyitott tagság: szükséges feltétele annak, hogy a szövetkezés "alulról", a tagok szabad elhatározásából valósulhasson meg. A nyitott tagság a szövetkezet alapításakor, majd a már működő szövetkezetbe való be- és kilépéskor azonban korlátozásokkal érvényesül; ezek részben törvényi, részben alapszabályi korlátok. Csatlakozó tag csak olyan személy lehet, aki megismeri és elfogadja a szövetkezet alapszabályát és köteles megismerni vagyoni helyzetét, azaz felmérni saját vagyoni kockázatát. Mivel a csatlakozó tagra vonatkozó további feltételeket az alapszabály tartalmazhat, a törvény a nyitott tagságot az alapszabály esetleges diszkriminatív előírásainak tiltásával biztosítja: tilos az eltérő jogok és kötelezettségek megállapítása, illetve a politikai, vallási vagy nemzetiség alapján történő megkülönböztetés. A nyitott tagságból és a tagok személyes közreműködéséből következik a szövetkezetek sokat emlegetett sajátossága, a személyegyesítő jelleg szemben a részvénytársaságok vagyonegyesítő jellegével, ahol a részvényes tőkéjével járul hozzá a gazdálkodáshoz, kizárólag az osztalékban érdekelt, általában sem a megtermelt javak előállításában, sem közvetlen fogyasztásában nem vesz részt. Alapvető különbség tehát, hogy a szövetkezeti tag nem a szövetkezeti tulajdonrész mértékében, hanem a szövetkezetnek nyújtott és tőle kapott szolgáltatások minőségében és elszámolásában érdekelt.
- Változó tőke: A nyitott tagságból következik, hogy a tagok be- és kilépésével a tőke folyamatosan változik, azaz nem egy előre meghatározott összegű részvény jegyezhető le, mint a részvénytársasá-
- 88/89 -
goknál. A "generációs alap" növekedésével a tagok vagyoni hozzájárulásának mértéke egyre inkább formálissá válik.
- Egy tag-egy szavazat: a demokratikus alapelvekből következő, a demokratikus közösségre jellemző szabály, hogy a szavazati jog a vagyoni hozzájárulásától, a szavazó gazdasági helyzetétől független, szemben a részvénytársaságok részesedésarányos képviseletével.
- Közösségi alap: a támogatások fedezetére létrehozott sajátos intézmény, amely fel nem osztható vagyonként 1971-ben már megjelent az akkori szövetkezeti törvényben. Érdekessége, hogy a szövetkezet megszűnése esetén sem osztható fel a tagok között, hanem átadásra kerül, hasonló tevékenységű és célú szövetkezet vagy szövetkezeti szövetség részére. A tagi jogosítványok külön szakaszban (59. §) kiemelt eleme az eredmény felosztása, amelyet a tagok a legszélesebb körű fórumon, a közgyűlésen keresztül gyakorolhatnak.
- Befektető tag: Ki kell térni a tagsági jogviszonnyal kapcsolatban még a 2006. évi X. törvény 60. §-ában rögzített befektető tag státusára. A befektető tag nem feltétlenül szövetkezeti tag, de jogosítványai és kötelezettségei megegyeznek a szövetkezeti tagra 46-48. szakaszokban előírtakkal a pénzbeli hozzájárulás rendelkezésre bocsátásának módja, a személyes közreműködés kötelezettsége és részjegy-átruházhatóság korlátozása kivételével. A szavazati jog a szövetkezeti tagsághoz kötődik, a befektető tagot csak abban az esetben illeti, ha szövetkezeti tag is.
Nem áll szándékomban ebben a munkában a vagyonnevesítés - sokak által már részletesen ismertetett - történelmi példáit leíró jelleggel bemutatni, sokkal inkább azokra az okokra, motivációra szeretném felhívni a figyelmet, amik később a jogszabályalkotást befolyásolták. Ezek az alkotmányjogi és szövetkezeti jogi vonatkozások figyelemre méltóak a takarékszövetkezetek napjainkban zajló átalakításával összefüggésben is.
A brit építő társaságokról szóló törvény bemutatása 1986-ban lehetővé tette a szövetkezetek számára, hogy a lakossági banki szolgáltatások széles körét ajánlják, noha számos vagyoni feltételnek és mérlegbeli kötelezettségnek kellett megfelelni. A jogszabály erejénél fogva a szövetkezetek ötéves átmeneti időszakban védve voltak a spekulatív befektetőkkel szemben. Az ötéves védelmi időszakot követően 1995 és 1997 között a vagyon 2/3-a került kivonásra a szektorból.
A jogi szerkezet átalakítását PLC-vé (Public Limited Company) nagyobb részben a szövetkezet menedzsmentje kezdeményezte. Az átalakulás megvalósításához a részvényesek kétharmadának támogatása volt szükséges (egy szavazat részvényesenként). A vezetés az átalakulás szükségességéről csak részben és pontatlanul tájékoztatta a részvényeseket: a hivatkozott okok voltak, hogy a termékválasztékon bővíteni, a vagyon felhasználásán és a kiadásokon pedig könnyíteni kell. Nagy vonzerőt az jelentett, hogy a meglévő tulajdonosok a bankrészvényekhez "ingyen" juthattak hozzá.
Az átalakulással járó vagyonnevesítés nagyszámú spekulatív befektetőt is vonzott, akik azért váltak a szövetkezet részvényeseivé, hogy hasznot húzzanak a kereskedelmi bankká alakulás lehetőségéből. A hivatalban lévő menedzsment juttatásokat kapott, amik nem kerültek közzétételre. Emelték saját fizetésüket és szorosabban felzárkóztatták azt a kereskedelmi banki jövedelmekhez. A Brit Építő Szövetség lényeges növekedést mutatott ki a menedzsment díjazásában, a teljesítményük javulása nélkül.
Az átalakulás során a menedzsment figyelmen kívül hagyta a vagyonnevesítés ellen szóló érveket. Az átalakulás előtt engedték tovább növekedni a tartalékokat ahelyett, hogy a bevételeket az eredeti céloknak megfelelően a kamat marzs csökkentésére és versenyhelyzetük javítására használták volna fel, ezért a vagyonnevesítés az ügyfelekre is hatással volt. A betétkamatok alacsonyabbak lettek, a jelzálogkölcsönkamatok viszont emelkedtek, magasabb profitot eredményezve.
Összességében 35 milliárd font került felosztásra a korábbi szövetkezet részvényesei között az 1997-ig tartó időszakban.
Ezt követően 1997-ben a jogszabály változása lehetővé tette a szövetkezetek számára a tevékenységi kör jelentős bővítését, ehhez azonban biztosítani kellett a vagyon legkevesebb 75 százalékának hazai tulajdonát és a kötelezettségek legalább 50%-át a tulajdonosoktól származó forrásokból kellett fe-dezni.[12]
Ez a brit példa azért szemléletes, mert a brit piacgazdaságnak és a szövetkezeti fejlődésnek abból a szakaszából való, amelyen Magyarország napjainkban megy keresztül. A brit példák előrevetítik a takarékszövetkezetek részvénytársasággá alakításának várható következményeit és rámutatnak azokra a negatívumokra, amik a következményekig vezettek. Ezek közül a fontosabbak.
- A szövetkezetek alacsony tulajdonosi kontroll mellett működnek, ami különösen az integráció alacsony foka mellett lehetővé teszi egyéni célok érvényesítését a közösségi célokkal szemben. Mivel a vagyonnevesítésben ellenérdekű fél nincs, hiszen
- 89/90 -
az aktuális tagság a vagyonszerzésben érdekelt, az aktuális tagság jogalappal, de ellenérték nélkül gazdagodik a jövőbeni tagok jogainak csorbításával. Ez a jog pedig az oszthatatlan, kollektív tulajdonhoz (fel nem osztható vagyonhoz) való jog.
- A szövetkezetek alapvető célja az önsegélyezés, ami a takarékszövetkezetek esetében speciálisan a pénzügyi szolgáltatások kedvező feltételek melletti elérésének biztosítása tagjai számára. A szervezeti keretek, a szövetkezeti törvény (20. § (2) i) pont) és a hitelintézeti törvény (21. §) alapján biztosítják azt az önrendelkezési jogot, ami lehetővé teszi a tagság számára a döntést az átalakulásról. Azonban az átalakulással a szervezet olyan változáson megy keresztül, ami gyökeresen ellentétes a szövetkezet céljaival, nevezetesen az önsegélyezést a profitérdekeltség váltja fel. Erre pedig bár a jog lehetőséget biztosít, a tagság nem rendelkezhet felhatalmazással. A felhatalmazás e tekintetben nem jogi kategória, hiszen a közgyűlés illetékes az átalakulásról szóló döntés kimondásában, hanem etikai, mert a szövetkezet céljaival ellentétes döntést nem hozhat. Ilyen értelemben annak ellenére, hogy a jogszabály az átalakulást lehetővé teszi, az ennek eldöntésére vonatkozó felhatalmazást mégsem tekintem legitimnek.
A hazai példák közül az 1992. évi, jogszabály által előírt vagyonnevesítés lényeges elemeit emelem ki, mellőzve a nevesítés gyakorlati megvalósítását és technikáit, és függetlenül attól, hogy ez a takarékszövetkezeteket nem érintette. Az 1992. évi 2. törvény kötelezően írta elő a szövetkezeti vagyon nevesítését. Az ezzel kapcsolatban felmerülő legfontosabb kérdés, mi késztette - a korábbi fakultatív és részleges megoldásokkal szemben - a jogszabályalkotót a kötelező és általános vagyonnevesítés elrendelésére. A választ az Alkotmány 1989. X. 23-tól hatályos módosításában kapjuk, ami a szövetkezeti tulajdon kategóriáját megszünteti és erősebben védi a magántulajdont, ezért szükségessé vált a már nem létező tulajdonforma átalakítása magántulajdonná. A törvény nem hivatalos indoklása így fogalmaz: "Ahhoz, hogy a meglévő szövetkezetek is a tagok magántulajdonán alapuló társas vállalkozások legyenek, a szövetkezetek vagyonát különféle formákban vissza kell juttatni azokhoz, akik annak létrehozásában közreműködtek, elsősorban a tagokhoz."
Bár a brit építő társaságokhoz hasonlóan itt is a szövetkezeti tulajdon magántulajdonná alakításáról beszélünk, azonban az átalakítás célja a két esetben pontosan ellentétes: amíg az építőszövetkezetek esetében a cél a szövetkezeti tulajdon felszámolása volt, addig hazánk mezőgazdasági szövetkezeteiben a sokszor állami tulajdont is tartalmazó vagyon magántulajdonba adásával a szövetkezetek életképességének megteremtése.
A hazai átalakítás másik fontos sajátossága, hogy a tulajdonforma változása nem járt a szervezeti forma változásával, igaz, valójában a szövetkezeti forma tartalmában jelentősen változott.
Következő lényeges elem, hogy a hazai átalakítás tekintettel volt az eredeti szociális és önsegélyező célokra, hiszen a szövetkezeti törvény kötelező érvénnyel írta elő egyes szövetkezettípusok esetén a szolidaritási alap képzését (59. §) és lehetővé tette egyéb gazdasági támogatások nyújtását is a tagok részére (60. §).
A vagyonnevesítés üzletrészek kiadásával valósult meg, ami az eredménytartalék terhére tovább volt növelhető. Mivel az eredménytartalék nem volt teljes egészében az üzletrészek növelésére fordítható - többek között az alapszabályban meghatározott célokra elkülönített fel nem osztható vagyon segítségével - elkezdődhetett a "generációs alap" felhalmozása. Természetesen a fel nem osztható vagyon is magántulajdon, de sajátossága, hogy nem nevesíthető, ilyen értelemben használom rá feljebb a "kollektív tulajdon" meghatározást.
A vagyonnevesítés során a szövetkezet tagjai között előre meghatározott szempontok alapján kerülnek felosztásra az új társaság részvényei. Mivel a részvénytársaságban a szavazati jog a tulajdonolt részvények mennyiségéhez kötődik, a korábbi egy tag-egy szavazat elvén működő demokratikus önkormányzást a részesedés nagyságán alapuló többségi döntéshozás váltja fel, ezzel az irányítás koncentrálódik.
Fontos kérdés, hogy vajon a szervezet változását törvényszerűen követi-e a szövetkezeti célok illeszkedése a részvénytársasági célokhoz? Ugyan az átalakulást követő időszakban a menedzsment (amely összetételében minden bizonnyal nem változik jelentősen) igyekszik a szervezeti változásból eredő hatásokat tompítani, hiszen az átalakulás - előkészítő közgyűlésen - publikált indokai között nem szerepelhetett a szövetkezeti (pl. szociális) célok eltörlése, azonban az új szervezet hatékonysági követelményei kikényszerítik saját céljai érvényesülését. Ebben az időszakban a korábbi szövetkezeti tagok kezdik érzékelni azokat a számukra hátrányos hatásokat, amelyekre a nem kielégítő tájékoztatás miatt nem számítottak. Ilyenek például képviseletük gyengülése, tehát a döntésekre való ráhatásuk formálissá válása, vagy a szolgáltatási struktúra átalakulása (például az új szervezetben gyenge képviselettel rendelkező tagok lakóhelyén egy veszteséges fiók bezárása). Igaz, ezeket a folyamatokat és az új célok
- 90/91 -
kialakulását lassítja, hogy az új tulajdonosi kör az első időszakban nem érzi még magát igazi részvényesnek, hiszen részvényei jelentős részét gyakorlatilag "ajándékba" kapta, szemben egy nem átalakulással létrejött részvénytársasággal, ahol a tagságnak a teljes vagyoni hozzájárulást ténylegesen rendelkezésre kell bocsátani. Az "ajándék nagysága" a részjegytőke (tehát a szövetkezeti tagok által ténylegesen rendelkezésre bocsátott tőke) akár tízszerese, hússzorosa is lehet a felhalmozott "generációs alap" nagyságától függően.
Az átmeneti időszakot követően a tulajdonosok részvényesként kezdenek el viselkedni. Befektetésük formálisból ténylegessé válik, és amíg a formális befektetésénél az egyéb juttatásokban, szolgáltatás árazásában voltak érdekeltek, addig a részvénytársaságban az osztalék nagyságában. Komoly feszültséget okozhat ebben az időszakban, ha az átalakuláskor a menedzsment nem tájékoztatta a tagokat az osztalék nominális mértékének kényszerű csökkenéséről. Ebben az esetben a részvényes arra számíthat, hogy a korábbi 5, 10, vagy 20% osztalékot a tíz vagy hússzorosára növekedett részesedésére vetítve kapja meg, ami akár a teljes éves eredmény felosztását is megkövetelné, de legalábbis olyan mértékben csökkentené a hatékonyságot, ami már racionálisan nem vállalható. A hatékonyság érdekében háttérbe szorulnak a tagság részére közösségi alapon nyújtott szolgáltatások és a részvénytársaság által oktatási, kulturális, sport- stb. célokra a lakosságnak, szervezeteknek, egyesületeknek nyújtható támogatások esetében is az összeg hatékony elköltése, a marketingszempontok élveznek prioritást. A szervezetből a célok átalakulásával eltűnik a személyegyesítő jelleg, ezzel együtt a kölcsönös felelősségvállalás, a szolidaritás. A szervezet nyitott tagságú társaságból zártkörűvé alakul.
Prudenciális szempontból azonban a szervezetet érő legveszélyesebb hatás az intenzív tőkekoncentráció. A vagyonnevesítés során felmerülő legérzékenyebb probléma az erre vonatkozó részletes jogi szabályozás hiányában a felosztás gyakorlati megvalósítása. Ebben a menedzsment nagy mozgástérrel rendelkezik, ezért erejétől és saját etikai normáitól, illetve a tagság összetételétől, iskolázottságától és szervezettségétől is nagymértékben függ, hogy a vagyonnevesítés "igazságosan", vagy aszimmetrikusan valósul meg. Dönteni kell - amennyiben a szövetkezet birtokában van - a fel nem osztható vagyon átadásáról is.
A szövetkezeti törvény 87. § (1) a) pontja a vagyon nevesítésére vonatkozóan azt írja elő, hogy az egyes tagok részvényeinek névértékét a szövetkezet vagyonmérlege alapján a vagyoni hozzájárulásukra jutó saját tőke értéke alapján kell meghatározni.
Ennek ellenére a vagyonnevesítést megelőző rövidebb-hosszabb időszakban, amikor az átalakítás szándéka a menedzsmentben felmerül, lehetősége van a részjegyek összetételén változtatni, ezzel a majdani részvények elosztását befolyásolni. Általában az igazgatóság korlátlanul dönthet újabb tagok felvételéről, érdemtelenül juttatva ezzel az átalakulás során a váltott részjegyek többszörös névértékének megfelelő részvényekhez egyes tagokat. Ez úgy lehetséges, hogy - ellentétben korábbi termelőszövetkezeti példákkal - nincs előírva az a követelmény, ami meghatározná azt a legkisebb részesedést, ami a tagok nevesítésre kerülő "generációs alap" létrehozásában vállalt szerepe arányában kerül felosztásra. Így azonos összegű részjegy esetén ugyanazt a részvényt kapja egy 40 éves tagsággal rendelkező tag, aki vagyoni hozzájárulását negyven éve rendelkezésre bocsátotta, lehetővé téve vele a "generációs alap" létrehozását, mint az újabb tagok. Ennek kiküszöbölésére egy jó példa a szövetkezeti üzletrészek nevesítését szabályozó 1992. évi VI. törvény, ami a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény 10. szakaszának (1), illetve 39. szakaszának (2) bekezdését az alábbiak szerint módosítja.
..."(1) Az üzletrész mértékét úgy kell meghatározni, hogy az feleljen meg a nevesíthető vagyon létrehozásában és gyarapításában való közrehatás mértékének. Ennek során - a 4. § (3) bekezdése szerinti kisszövetkezet kivételével - a nevesíthető vagyon értékének legalább a 40 százalékáig a tagsági viszony időtartamát, valamint a személyes közreműködés súlyát és arányát, legalább 20 százalékáig pedig a vagyoni hozzájárulás mértékét kell alapul venni. Ha a vagyoni hozzájárulás címén részesítendő jogosultak száma a vagyoni hozzájárulást teljesítettekéhez képest kisebb, a 20 százalékos határ ennek arányában csökkenthető. A vagyoni hozzájárulás címén részesítendő jogosultak számának megállapításánál több örökös esetén a vagyoni hozzájárulást teljesített jogelődöt kell figyelembe venni."...
..."(2) Az így megállapított vagyonértéknek megfelelően kell meghatározni az egyes üzletrészek névértékét is. A névértéket a szövetkezeti üzletrész-értékpapíron fel kell tüntetni."...
Mint indoklásából kiderül a jogalkotó szükségesnek tartotta a törvényben meghatározott szempontrendszert oly módon számszerűsíteni, hogy egy bizonyos szabad mérlegelési lehetősége maradjon a közgyűlésnek a szövetkezet helyi sajátosságainak érvényre juttatására. Esetünkben a részletes eljárási szabályok éppen ellenkezőleg, a mérlegelési lehetőség szűkítése érdekében lennének szükségesek.
Egy másik lehetőség a vagyonnevesítés manipulálására az egy tag által váltható részjegyek együttes összegének felemelése. Bár ennek megállapítása a közgyűlés hatáskörébe tartozik, anyagilag nem
- 91/92 -
áll mindenkinek módjában a maximális összegű részjegy lejegyzése, illetve megfelelő tájékoztatás hiányában nem tudják eldönteni, érdemes-e élniük a lehetőséggel.
Ezek az eszközök alkalmasak az eredeti tulajdonosi szerkezet átalakítására és egyes tagok vagyonhoz jutatására más tagok kárára.
Amennyiben a menedzsment - akár igazságosan is - megvalósítja a vagyonnevesítést, a részvénytársaságban előbb-utóbb természetszerűleg és feltétlenül elindul a tőke koncentrációja. Vevői oldalról megjelenhet a menedzsment pozícióinak erősítése érdekében, eladóként pedig a hirtelen magas összeghez jutó kisbefektetők, akik befektetésüket likvidálják. Ennek oka lehet szociális, de lehet az is, hogy magas betéti kamatok mellett nagyobb nettó kamatjövedelemhez jut, mint nettó osztalékhoz. A tulajdonosi kör koncentrációjával, ami nagy valószínűséggel egyben a menedzsment koncentrációját is jelenti, olyan helyzet áll elő, hogy néhány tulajdonos végletesen alacsony szintű belső kontroll mellett rendelkezik relatíve nagy (több tízmilliárd forint nagyságú) összegek felett, de eltérően egy hasonló méretű nem pénzintézeti vállalkozástól forrásait nem saját vagyon, illetve szigorú kockázati elbíráláson áteső és fedezett banki hitelek képezik, hanem a minimális saját tőke mellett annak akár húsz-harmincszorosát kitevő bankbetét, azaz döntően lakossági megtakarítók pénze. Természetesen a kereskedelmi bankokra is jellemzőek ezek az arányok, illetve a bank mögött is profitérdekelt tulajdonosi kör áll, de több okból kifolyólag ott kisebbek a prudenciális kockázatok:
- egyrészt a bankok hosszú intézményi fejlődésen mentek keresztül, amelynek során kialakultak a megfelelő kontrollfolyamatok, kialakult a vállalatirányítási kultúra, illetve tulajdonosi körük jelentős mértékben intézményi befektető, ami önmagában is a kollektív döntéshozást erősíti,
- másrészről ezekben a szervezetekben a menedzsment ritkán rendelkezik befolyásoló részesedéssel, azaz hatalmuk kevésbé koncentrált és nem megfelelő színvonalú szakmai tevékenység esetén elmozdíthatók, felelősségre vonhatók,
- harmadrészt a kereskedelmi bankok többségéhez képest alacsony tőkeellátottság komoly piaci és likviditási kockázatokat eredményez, a további tőkebevonás lehetősége pedig csak magas, például a betétkamatok hozama feletti tőkemegtérülés mellett lenne biztosított.
Megítélésem szerint tehát a szövetkezeti hitelintézetből átalakulással létrejött kereskedelmi bankok kockázati mutatói lényegesen magasabbak a takarékszövetkezetekénél, de még a kereskedelmi bankokénál is, ezért magas kockázatot hordoznak a hazai pénzügyi intézményrendszer egészére nézve is.
A takarékszövetkezeti körben hazánkban 2-3 éve terjedő jelenség a szövetkezetek részvénytársasággá alakítása, ami megköveteli a szövetkezeti közös vagyon nevesítését. A szervezeti forma átalakítását a hatályos hitelintézeti törvény már 2 milliárd forint saját tőke esetén lehetővé teszi, ami a takarékszövetkezetek többsége számára különböző technikákkal (egyesülés, alaprészjegy-emelés, tagbevonás, befektető tag bevonása stb.) már most is elérhető.[13] Az átalakulás szükségességét a menedzsment nem indokolhatja a szervezeti forma váltásával elérhető gazdasági előnyökkel, mert ilyenek nincsenek. Nem indokolható az átalakulás a tevékenységi kör szélesítésének felmerülő igényével sem, mert a takarékszövetkezetek által végezhető tevékenységek köre, szinte megegyezik a kereskedelmi bankokéval, a jogszabály által végezni tiltott szolgáltatásokat pedig szakértelem és megfelelő tőke hiányában ezt követően sem valószínű, hogy végezni fogják. Nem elfogadható az az érvelés sem, miszerint a nagy ügyfelek presztízse, elvárásai kényszerítik ki az átalakulást, hiszen éppen a vele megelégedett ügyfelek segítségével jutottak abba a kedvező anyagi helyzetbe a takarékszövetkezetek, hogy kereskedelmi bankká alakulhatnak. (Megjegyzem a jól működő szövetkezetek vezetőinek lenne a küldetése, hogy a szövetkezetek kereskedelmi bankokkal szembeni már nemzetközi jogalkotói szinten is deklarált előnyeit hirdessék, presztízsét emeljék.) Az átalakulás ezért racionális okokkal nem indokolható, így az okok az átalakulást kezdeményezők (jellemzően a menedzsment) személyes értékítéletében, motivációiban keresendők, ezek pedig értékválasztási és etikai kérdéseket vetnek fel. Nem zárom ki, hogy bizonyos vagyonnevesítési eljárásokban az erkölcsi felelősségen túlmenően felmerülhet a polgári jogi és büntetőjogi felelősség kérdésköre is.
A nemzetközi szakirodalom gyakran hangsúlyozza, hogy a szövetkezetek menedzsmentje a szövetkezeti vagyon, a rábízott - a korábbi tagság hosszú évek eredményes munkájának eredményeként felhalmozott - "generációs alap" kezelője. Vajon hűen kezelik-e azt a közös, osztatlan vagyont, amit felosztanak maguk és az aktuális tagság között? Legitimnek tekinthető-e az a felhatalmazás, amit a vagyonnevesítésre az abban érdekelt aktuális tagság ad a menedzsmentnek a jövő generációi hátrányára? Jogilag talán igen, etikailag véleményem szerint ezek a törekvések nehezen indokolhatók.
Desrochers, M.; Fischer, K.P. (2005): A hálózat ereje: integráció és a pénzügyi szövetkezet teljesítménye, munkadokumentum 05-14, CIRPEE, Quebec, Canada
- 92/93 -
Dr. Ádám Antal: Az értékek pluralitása és versengése. Emberi Jogok Magyar Központja Közalapítvány, Budapest 2006
Fonteyne, Wim,Cooperative Banks in Europe - Policy Issues (2007 július).
IMF Working Paper (munkadokumentum) No. 07/159, közzététel: SSRN: http://ssrn.com/abstract=1007908
Heffernan, S. (2004): Az Egyesült Királyság építő szövetkezeteinek hatása az árképzési magatartás átalakulására, Journal of Banking and Finance
Moizs A., Recenzió a Rabobank Hollandia Gazdasági Kutató Osztályának "A szövetkezetek kiegyenlítő ereje" című tanulmányáról
Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, http://www.pszaf.hu/engine.aspx?page=pszafhu_idosorok
Rabobank Nederland Economic Research Department: Countervailing power of cooperative banks (2008. október 9.). Nem közzétett dokumentum
Tayler, G. (2003): Az Egyesült királyságbeli építő szövetkezetek vagyonnevesítésének okai, Business Ethics: A European Review ■
JEGYZETEK
[1] A szövetkezeti alapelvek egyik legfrissebb felsorolását a Szövetkezeti Bankok Nemzetközi Szövetsége tette közzé 2008. október 20-án, ezek: az elkötelezettség, közösségi gondoskodás, nyitott tagság és önkéntesség, belső demokrácián alapuló tagi ellenőrzés, részvétel a gazdálkodásban, önállóság, folyamatos képzés.
[2] Átemelések a Rabobank Nederland Economic Research Department: Countervailing power of cooperative banks (2008. október 9.) dokumentumának általam írt recenziójából
[3] A hazai takarékszövetkezetek vagyona 2008. november 30-án 109 303 millió Ft volt. Forrás: Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete http://www.pszaf.hu/engine.aspx?pa-ge=pszafhu_idosorok
[4] Fonteyne, Wim,Cooperative Banks in Europe - Policy Issues (2007 július). IMF Working Paper (munkadokumentum) No. 07/159, közzététel: SSRN: http://ssrn.com/abstract=1007908
[5] Ez pl. a hazai takarékszövetkezetek esetében 2007-ben 12 938, 2008 első három negyedévében 10 480 millió Ft adózás előtti eredményt jelent. Forrás: Forrás: Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, http://www.pszaf.hu/engine.aspx?pa-ge=pszafhu_idosorok
[6] Ádám Antal: Az értékek pluralitása és versengése. Emberi Jogok Magyar Központja Közalapítvány, Budapest 2006
[7] Recenzió a Rabobank Hollandia Gazdasági Kutató Osztályának A szövetkezetek kiegyenlítő ereje című tanulmányáról
[8] Ld. Desrochers, M.; Fischer, K.P. (2005): A hálózat ereje: integráció és a pénzügyi szövetkezet teljesítménye, munkadokumentum 05-14, CIRPEE, Quebec, Canada
[9] Fenti állításomat A takarékszövetkezetek lehetséges fejlődési irányai és az alternatívák jogi megalapozottsága című tanulmányban fogom kifejteni
[10] A vagyonnevesítés korábbi tapasztalatai előrevetítik hatásukat a hazai takarékszövetkezetek esetében is. Ld. Heffernan, S. (2004): Az Egyesült Királyság építő szövetkezeteinek hatása az árképzési magatartás átalakulására, Journal of Banking and Finance Tayler, G. (2003): Az Egyesült királyságbeli építő szövetkezetek vagyonnevesítésének okai, Business Ethics: A European Review
[11] Rabobank Nederland Economic Research Department: Countervailing power of cooperative banks (2008. október 9.) Nem közzétett dokumentum
[12] Heffernan, S. (2004): Az Egyesült Királyság építő szövetkezeteinek hatása az árképzési magatartás átalakulására, Journal of Banking and Finance című munkája alapján
[13] A kereskedelmi bank megalakításához szükséges minimális tőke mértékét a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény 9. szakasza (1) bekezdése szabályozza. A 2 milliárd forint mimimumkövetelmény a pénzintézetekről és a pénzintézeti tevékenységről szóló 1991. évi 69. törvény hatályon kívül helyezése óta - nem változott, holott ez reálértéken az eredeti érték töredéke.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató.
Visszaugrás
