A felperesek a 2003. március 5-én elhunyt Z. L. örökhagyó gyermekei, az alperes örökhagyó második házastársa.
Az örökhagyó és az alperes 1985. januárjától tartottak fenn kapcsolatot. 1986. január 10-én élettársi kapcsolatot létesítettek, majd 1986. december 20-án házasságot kötöttek. Az örökhagyó és az alperes az élettársi kapcsolatuk fennállása alatt 1986. augusztus 18-án öröklési szerződést kötöttek, melyben az örökhagyó házas ingatlana 1/2-ére és minden ingó és ingatlan vagyonára tartása ellenében örököséül az alperest nevezte. A szerződést a hatósági osztály jóváhagyta. 1986. december 8-án pedig az örökhagyó és az alperes kölcsönösen egymás javára végrendelkeztek. Az örökhagyó - ügyvéd által készített írásbeli magánvégrendeletében - általános örökösévé az alperest nevezte.
Az örökhagyó halála utáni hagyatéki eljárásban az alperes a végrendelet alapján érvényesítette örökölési igényét. A felperesek a végrendelet érvényességét elismerték, de kötelesrészük kiadására igényt tartottak, melytől az alperes elzárkózott. Az eljárt közjegyző az örökhagyó hagyatékát: az n.-i 823/2. hrsz. alatti lakóházas ingatlan 2/4-ét - 900 000 forint értékben - teljes hatállyal a végrendelet alapján az alperes részére adta át.
A felperesek keresetükben kötelesrész kiadása jogcímén személyenként 250 000 forint, valamint ezen összeg 2003. március 6-tól a kifizetésig járó törvényes kamatai megfizetésére kérték az alperes kötelezését.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Védekezése többirányú volt. Elsődlegesen azzal érvelt, hogy az örökhagyóval öröklési szerződést kötött, amely az örökhagyó haláláig fennállt. A hagyatékra ezért a szerződés alapján jogosult és a felperesek kötelesrészre igényt nem tarthatnak. Másodlagosan az örökhagyó 1985-től való ápolása és gondozása ellenében 500 000 forint beszámítását kérte. Ezen felül arra hivatkozott, hogy őt az általa meg nem örökölt vagyontárgyon özvegyi jog illeti, annak értéke életkorára tekintettel 150 000 forint, amellyel a felperesek "kötelesrészét kérte csökkenteni".
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg az I-II. r. felpereseknek személyenként 214 700 forintot és annak 2003. március 6-tól a kifizetésig járó, az évi költségvetési törvényben meghatározott mértékű késedelmi kamatát kötelesrész címén. Megállapította, hogy az alperes a kötelesrész megfizetéséért a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában - egyebek mellett - úgy foglalt állást, hogy a peres felek viszonyában a végrendelet az irányadó és a Ptk. 661. §, 665. § (1) bekezdésére 671. § (1) bekezdésére és 672. § (1) bekezdésére alapította ítéleti döntését. A kötelesrész alapját az ingatlanhányad 1 000 000 forintos forgalmi értékét az alperes által viselt 142 165 forint temetési költséggel csökkentve 858 832 forintban, a felperesek kötelesrészét 214 700 forintban és ezen összeg Ptk. 301. § (1) bekezdésén alapuló késedelmi kamatában határozta meg. Az alperest ennek megfelelően marasztalta, rámutatva arra, hogy a kötelesrészt minden teher és korlátozás nélkül kell kiadni.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta és a felpereseknek kötelesrész címén járó összeget személyenként 164 458 forintra és kamatára leszállította, egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Az alperest 6000 forint fellebbezési eljárási illeték megfizetésére kötelezte azzal, hogy a további feljegyzett illetéket az állam, míg költségeiket a felek maguk viselik.
A másodfokú ítélet indokolása szerint helyes az elsőfokú ítélet abban, hogy a felpereseknek kötelesrész jár, téves azonban annak összegszerűsége. A Ptk. 671. §-a szerint a kötelesrészt minden teher és korlátozás nélkül kell kiadni, azonban a Ptk. 677. § (1) bekezdésében írt hagyatéki tartozásokat figyelembe kell venni. A kötelesrész kifizetését megelőzik a Ptk. 677. § (1) bekezdés a)-b)-c) pontjában írott tartozások, így a haszonélvezeti jog értéke is, melyet az illetékrendelet [1990. évi XCIII. törvény 72. § (1) és (4) bekezdés a) pontja] szerint 200 000 forinttal vett egyenlőnek. A kötelesrész alapját ezen összeggel csökkentve, azt 657 832 forintban határozta meg, és a felperesek jutóját ennek megfelelően csökkentette.
A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság ítéletének a kötelesrészre vonatkozó rendelkezése helybenhagyása iránt. Álláspontjuk szerint a jogerős ítélet a Ptk. 671. § (2) bekezdését sérti, amikor olyan vagyoni értékű jogot vont le a kötelesrész alapjából, amelyet az örökhagyó végrendeletében örökösére nem hagyott, és ezzel a kötelesrészre jogosultak jogait csorbította. A kötelesrész alapjának számítása során a Ptk. 677. § (1) bekezdés a), b) és c) pontja alapján haszonélvezeti jog értékének levonására mód nincsen.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult, hivatkozva a Ptk. 615. §-ában írtakra.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta, a következők szerint.
A felperesek kereseti kérelme kötelesrészük pénzben történő kiadására irányult, az alperes pedig annak elutasítását különböző indokokból kérte.
Az elsőfokú bíróság helyesen fejtette ki, hogy a kötelesrészt - főszabály szerint - minden teher és korlátozás nélkül kell kiadni. Az alperesnek ugyanakkor a jogerős hagyatékátadó végzéssel közhitelesen tanúsított és alakilag legitimált részesedése a hagyatékban az 1986. december 8-án kelt végrendeleten alapul, amelynek értelmében állagörökösnek minősül.
A Ptk. 671. §-ának (1) bekezdése szerint a kötelesrészt minden teher és korlátozás nélkül kell kiadni; a Ptk. 679. §-ának (3) bekezdése szerint a kötelesrész a túlélő házastárs korlátozott haszonélvezetét nem sértheti. Erre tekintettel rendelkezik úgy a Ptk. 671. §-ának (1) bekezdésének második mondata, hogy ha a kötelesrész kiadása esetén a megmaradó vagyon a házastárs korlátozott haszonélvezetét sem biztosítaná, a kötelesrésznek a korlátozott haszonélvezetet biztosító részét csak a haszonélvezet megszűnése után lehet kiadni.
Ezek a rendelkezések azokban az esetekben alkalmazhatók, ha a hagyatéki vagyon nem elegendő a két igény kielégítésére és ilyen esetben a törvény a haszonélvezetnek ad elsőbbséget. Ezzel kapcsolatos az a bírói gyakorlat is (BH 1988. 10., BH 1986. évi 235. és BH 1986. évi 318. sz. jogesetek), amely arra vonatkozik, hogy a házastárs nem kerülhet kedvezőtlenebb helyzetbe azáltal, hogy javára szóló végrendelet van.
Más oldalról megközelítve azonban a kötelesrészre jogosult leszármazók sem kerülhetnek kedvezőtlenebb helyzetbe a kötelesrészük kiadása során, mint a törvényes állagörökösök az özvegyi jog jogosultjával szemben, különös tekintettel arra, hogy a kötelesrész az örökhagyó hagyatékában valójában nem öröklésnek minősül, hanem a törvény alapján az örökhagyó végakarata ellenére való juttatást biztosít. Végrendelet hiányában ugyanis a leszármazók kérhetik a túlélő házastárs haszonélvezeti jogának korlátozását (Ptk. 616. §), a korlátozás azonban csak olyan mértékű lehet, hogy a korlátozott haszonélvezet a házastárs szükségleteit biztosítsa, figyelembe véve az általa örökölt vagyontárgyakat, valamint saját vagyonát és munkájának eredményét is. Ha viszont az örökhagyó végrendelete alapján a házastárs az állagörökös, a jogosult leszármazókat ugyan a kötelesrész vele szemben is megilleti, de a Ptk. 671. § (1) bekezdése alapján a fenti korlátozásnak ebben az esetben is érvényesülnie kell, ami azt jelenti, hogy ha a kötelesrész kiadása esetében megmaradó vagyon a házastárs korlátozott haszonélvezetét nem biztosítaná, a kötelesrésznek a korlátozott haszonélvezetet biztosító részét csak a haszonélvezet megszűnése után lehet kiadni. A kötelesrészhez tehát a jogosultak csak a korlátozott haszonélvezetet meghaladó részben juthatnak tehertől és korlátozástól mentesen.
A perbeli esetben valójában arról kellett dönteni, hogy a felpereseket megillető kötelesrész kiadása során ilyen korlátozásnak van-e helye. Az iratokból megállapíthatóan hagyaték tárgyát 615 m2 térmértékű lakóház, udvar, gazdasági épülettel ellátott ingatlan 1/2-e képezte, míg az ingatlan további 1/2-e az alperes tulajdonában áll, mert azt az alperes - a fűtéskorszerűsítés költségeit a felperesekkel szemben elszámolva - megvásárolta. A végrendeleti juttatást is figyelembe véve a perben nem merült fel olyan adat, amelyből arra nézve lenne megalapozott következtetés levonható, hogy az alperes mint végrendeleti állagörökös a kötelesrész pénzben való kielégítése során kedvezőtlenebb helyzetbe jutna, mintha javára szóló végrendelet egyáltalán nem lenne. Utóbbi esetben ugyanis a felperesek az alperes özvegyi jogának korlátozását az adott tényállás alapján az ingatlan 1/4-ét illetően kérhették volna. Az alperes állagörökösi minőségére is figyelemmel a hagyatéki vagyonon fennálló haszonélvezeti joga mint a kötelesrész alapját csökkentő tényező pedig szóba sem kerülhet.
Téves ezért és a Ptk. 671. §-át sérti a jogerős ítélet abban, hogy a felpereseket megillető kötelesrész összegének meghatározása során a kötelesrész alapját haszonélvezeti jog értékével csökkentve határozta meg. De téves abban is, hogy a vagyoni jog értékét az illeték kiszabásra vonatkozó közigazgatási szabályok alapján látta megállapíthatónak, és ezen túlmenően a felek kérelmén is túlterjeszkedett azzal, hogy azt az alperes által hivatkozott értéket meghaladó összegben határozta meg.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperesek a Pp. 270. § (2) bekezdésében meghatározott felülvizsgálati okra alappal hivatkoztak, az elsőfokú bíróság ítélete a jogszabályoknak megfelelt, ezért azt - a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését hatályon kívül helyezve - helybenhagyta. (Legf. Bír. Pfv. II. 22. 110/2005.)
A felperesek T. I. örökhagyónak az előző házasságából született gyermekei, az alperes az örökhagyó túlélő házastársa.
Az örökhagyó az alperessel 1993-ban kötött házasságot. 1998. november 2-án a házastársak tartási és gondozási szerződést kötöttek. A szerződés alapján az örökhagyó az m.-i 2255. helyrajzi számon nyilvántartott házasingatlanból a tulajdonát képező 22/40 illetőséget az alperesre ruházta, aki ennek ellenében teljes eltartására, gondozására, ápolására, gyógykezeltetésére és illő eltemettetésére vállalt kötelezettséget. A szerződésben megállapították, hogy bár házastársak, közöttük a korkülönbség nagy, így az eltartásra jogosult nemcsak idős, de beteg is, és ezzel a szerződéssel kívánja saját ellátását, gondozását a jövőre is biztosítani, számolva azzal, hogy közte és házastársa között a házastársi kapcsolat esetleg megszakadhat.
Az örökhagyó és az alperes ugyanezen a napon kölcsönösen egymás javára végrendelkeztek. Az örökhagyó végrendeletében általános örökösévé az alperest nevezte. A végrendeleti juttatást azzal indokolta, hogy első házasságából született gyermekei tőle távol élnek, vele kapcsolatot nem tartanak, ellátása, gondozása vonatkozásában rájuk nem számíthat, ezért az alperessel tartási szerződést kötött. A végrendeletből kitűnik az is, hogy az örökhagyó számolt azzal a lehetőséggel, hogy gyermekei a tartási szerződést megtámadnák, és ha azt a bíróság érvénytelenné nyilvánítaná, akkor végrendeleti juttatásban kívánja részesíteni túlélő házastársát.
Az örökhagyó és az alperes rendszeresen piaci kereskedést folytattak. 2001 augusztusában ingatlanukon jövedéki ellenőrzést tartottak, melynek során 100 litert meghaladó zárjegy nélküli szeszesitalt foglaltak le.
2001. szeptember 3-án az örökhagyó és az alperes az eltartási és gondozási szerződést megszüntető és felbontó megállapodást kötött. Az okirat tartalma szerint: házasságuk az utóbbi időben megromlott, mindkettőjük határozott szándéka, hogy mivel közöttük az életközösség véglegesen és teljesen megromlott, a bíróság előtt közös és kölcsönös akaratnyilvánítással házasságuk felbontását fogják kérni. Ilyen körülmények között nem látnak lehetőséget a tartási és gondozási szerződés zavartalan, maradéktalan teljesítésére, ezért azt közös akaratnyilvánítással, visszamenő hatállyal felbontják, mivel az ingatlan tulajdonjogának a szolgáltatása tartási és gondozási ellenszolgáltatással viszonozva nem volt. Külön rögzítették azt is, hogy az alperes szerződési kötelezettségének eddig sem tett eleget. Az örökhagyó megbetegedett, kórházi ápolásra, kezelésre szorult és ebben az állapotában őt az alperes magára hagyta. Az okirat alapján a m.-i ingatlanra az eredeti állapot helyreállítása megtörtént.
A vámhivatal az alperessel szemben jövedéki törvénysértés miatt bírság, adó és raktárdíj címén 417 494 forint tartozás megfizetésére kötelezte az alperest. A bíróság jövedékkel visszaélés vétsége miatt 170 napi tétel - egy napi tétel 100 forint összegű - pénzbüntetésre ítélte.
Az örökhagyó és az alperes között bontóper nem indult, életközösségük nem szűnt meg.
Az alperes a házasságkötés előtt ingóságaival települt át Magyarországra. Az alperes fia családjával 2000 nyarán ugyancsak áttelepültek. Lakhatásuk érdekében 2001. október 5-én kelt szerződéssel a p.-i 424/2. hrsz. alatti lakóházas ingatlan vétele történt akként, hogy az eladókkal az örökhagyó tárgyalt, a vételárat ő fizette ki, amely 2 250 000 forint volt. A szerződés alapján a tulajdonjogot az alperes fia, haszonélvezeti jogot az örökhagyó szerzett. Utóbbi értéke a szerződés szerint 450 000 forint volt. Az ingatlanba sem az alperes gyermekének családja, sem az örökhagyó nem költözött be.
Az örökhagyó 2001. december 24-én elhunyt, őt az alperes temettette el 300 000 forint közösen megtakarított pénzük felhasználásával. Az alperes gyermekének családja a m.-i ingatlan lakóépületében, az alperes az ingatlan melléképületében lakik. A P.-n megvásárolt ingatlant az alperes fia eladta, annak teljes vételárát az alperes a fia részére átengedte.
Az örökhagyó halálát követő hagyatéki eljárásban az alperes a javára szóló végrendelet alapján érvényesített öröklési igényt. A felperesek a végrendelet érvényességét elismerték, közöttük csak a kötelesrész mértékét illetően keletkezett vita. Az eljárt közjegyző a hagyatékot ideiglenes hatállyal az alperes részére adta át és a felpereseket perindításra hívta fel.
A felperesek - tudomást szerezve a tartási szerződést felbontó okiratról - keresetükben az alperesnek az öröklésből való kiesése megállapításával törvényes örökrészük megállapítását kérték. Az eljárás során kiterjesztett és pontosított keresetükben vagylagosan kötelesrészük kiadását is kérték: az alperest személyenként 1.937.700 forint és annak 2002. november 4-től járó törvényes kamatai megfizetésére kérték kötelezni. Ennek során - egyebek mellett - állították, hogy az örökhagyó hagyatékához és a kötelesrész alapjához tartozik az örökhagyó d.-i ingatlana eladási árából 506.000 forint vételár-követelés, 4 730 000 forint értékben a m.-i ingatlan, 300.000 forint értékű személygépkocsi, 2.250.000 forint az alperes fiának juttatott adomány, 1.160.000 forint értékű ingóság, 2 000 000 forint készpénz és a temetésre felhasznált 300 000 forint.
Az alperes a kiesésre vonatkozó kereset teljes elutasítását kérte. Vitatta a kötelesrész alapját, és annak mértékét 738 400 forintban ismerte el.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperesek elsődleges keresetét elutasította. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az I-II. r. felperesek részére személyenként 874.412 forintot és annak 2002. november 4. napjától 2004. december 31. napjáig járó évi 11%, 2005. január 1. napjától a kifizetésig járó évi 9,5% kamatát. Ezt meghaladóan a felperesek másodlagos keresetét elutasította.
Az ítélet indokolása szerint az elsődleges keresetet illetően annak van jelentősége, hogy az öröklés megnyíltakor az örökhagyó és az alperes között az életközösség fennállt-e. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékok mérlegelésével azt állapította meg, hogy az életközösség fennállt, ezért az alperesnek a Ptk. 601. §-ában írtak alapján a kiesése nem állapítható meg.
A másodlagos keresetnek a Ptk. 661. §-a alapján helytadva a kötelesrész alapját az elsőfokú bíróság a Ptk. 666. § (1) bekezdés alkalmazásával állapította meg. Ennek során - szakvéleményt is beszerezve - az m.-i 2255. hrsz.-ú ingatlan 22/40 részének forgalmi értékét a felperesek által megjelölt összegben: 4.730.000 forintban határozta meg. Az alperes az eljárás során kétséget kizáróan nem bizonyította, hogy az örökhagyó hagyatékaként felvett személygépkocsi teljes egészében a különvagyona lett volna. Annak hagyatékhoz tartozó értékét a hagyatéki eljárásban felvett értékkel egyezően állapította meg. A hagyatékhoz tartozó ingóságok körét és értékét a bizonyítékok mérlegelésével 379 550 forintban látta megállapíthatónak. A bizonyítékokat mérlegelve azt is megállapította, hogy a polgári ingatlan vételárából az alperes gyermeke 1 800 000 forinttal rendelkezett, 450 000 forintot az örökhagyó és az alperes ajándékoztak, amelynek alapján örökhagyói adománynak 225 000 forint összeg minősül. Kellő bizonyíték hiányában készpénz-hagyaték meglétét nem állapította meg.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a Ptk. 671. § (1) bekezdésével összhangban a kötelesrész alapjának kiszámításánál az alperest megillető özvegyi haszonélvezeti jog értékét levonásba kell helyezni. Ezt az 1990. évi XCIII. törvény 72. §-ának megfelelően az alperes életkorára figyelemmel az ingatlan forgalmi értéke 1/20-ának nyolcszorosában 2 163 820 forint összegben, az alperes által viselt temetési és sírkőállítási költséget, valamint a hagyaték megszerzésének költségét 459 749 forint értékben levonva, a kötelesrész alapját képező hagyaték tiszta értékét 3 497 647 forintban határozta meg, melynek 1/4 a felpereseket személyenként megillető kötelesrész: 874 412 forint, amely után a kereseti kérelemmel egyező kamat megfizetését is elrendelte. A kötelesrész pénzben történő kiadása során rendelkezett a vevők által bírói letétbe helyezett az örökhagyó d.-i ingatlana vételárhátralékának a kiutalásáról.
Az ítélet megváltoztatása, keresetüknek való teljes helytadás iránt a felperesek fellebbeztek.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett részét részben megváltoztatta és az alperes által a felpereseknek személyenként fizetendő kötelesrész összegét 1 085 495 forintra és annak az elsőfokú bíróság által megállapított mértékű kamatára felemelte, ezt meghaladóan pedig az ítéletet helybenhagyta. Kötelezte a felpereseket, hogy egyetemlegesen fizessenek meg az alperesnek 18 750 forint másodfokú részperköltséget.
A másodfokú bíróság az elsődleges kereset elutasítását megalapozó tényállás megállapításával és az azon alapuló ítéleti döntéssel egyetértve az ítélet indokolásában kiemelte, hogy helyes az a következtetés, hogy a házastársak együttélése folyamatos volt, az alperes gondozási kötelezettségének eleget tett, ezért nincs helye a Ptk. 601. §-a alkalmazásának. A felperesek az öröklésből való kiesésre nem hivatkozhatnak és okafogyottá vált annak vizsgálata, hogy az örökhagyó juttatásban kívánta-e részesíteni házastársát.
A másodlagos keresetet illetően a másodfokú bíróság a tényállást módosította és kiegészítette azzal, hogy a hagyatékhoz tartozott az örökhagyó d.-i ingatlana vételár követeléséből 506 000 forint és az alperes által elismert 300 000 forint készpénz fele. A bizonyítékok felülmérlegelése alapján pedig azt állapította meg, hogy a polgári ingatlan vételárából 900.000 forint - az alperes gyermekének juttatott - örökhagyói adomány számítandó a kötelesrész alapjához. Mindezek alapján a hagyaték és a juttatás értéke (4.730.000 + 300.000 + 379.550 + 506.000 + 150.000) 6.965.550 forint, ezt a hagyatéki terhek: 459.749 forintos és az alperesi haszonélvezeti jog értékével: 2.163.820 forinttal csökkentve a kötelesrész alapja szerinti hagyaték tiszta értékét a másodfokú bíróság 4.341.981 forintban, a felperesek kötelesrészét személyenként 1.085.495 forintban meghatározva az ítéletet részben megváltoztatta.
A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet. Elsődlegesen a felperes öröklésből való kiesésének megállapítását és a felperesek törvényes örökrészének megállapítását kérték, vagylagosan kötelesrészük 1 937 700 forintban való megállapítása és kamatai megfizetésére is kérték az alperes kötelezését.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság részben alaposnak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta.
A felperesek felülvizsgálati kérelmükben a Ptk. 602. § (2) és a Ptk. 196. §-ának megsértésére hivatkoztak. A Ptk. 602. §-a az érdemtelenségre vonatkozó szabályokat tartalmaz, melynek alkalmazása a jogvita elbírálása során fel sem merült, mert a felperesek a házastársnak az öröklésből való kiesését állították és azt teljes bizonyító erejű magánokirattal kívántál bizonyítani. A Pp. 196. §-ának (1) bekezdése szerint a magánokirat az ellenkező bizonyításáig teljes bizonyítékul szolgál arra, hogy kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot megtette, elfogadta, vagy magára kötelezőnek ismerte el. Az okiratban foglaltakkal szemben viszont az alperes a perben bizonyíthatta és sikerrel bizonyította is annak tartalmi valótlanságát és a ténylegesen fennállt házassági életközösséget, ezért a Ptk.-nak a jogvita elbírálására irányadó 601. §-ában foglaltak megsértése nélkül utasították el az eljárt bíróságok a felperesek elsődleges keresetét, a felperesek által hivatkozott jogszabálysértés e kereseti kérelmet illetően nem áll fenn.
A Ptk. 666. §-ának (1) bekezdése szerint a kötelesrész alapja a hagyaték tiszta értéke, valamint az örökhagyó által élők között bárkinek juttatott adományok juttatáskori tiszta értéke. A Ptk. 677. §-ának (1) bekezdés rendelkezése szerint hagyatéki tartozások: egyebek mellett az örökhagyó illő eltemettetésének költségei, a hagyatéki költségek, valamint a hagyatéki eljárás költsége és az örökhagyó tartozásai. E rendelkezésekre figyelemmel téves az eljárt bíróságok álláspontja abban, hogy az alperes végrendeleten alapuló állagöröklését figyelmen kívül hagyva a kötelesrész alapjának meghatározásánál az ingatlant illetően az illetéktörvény (1990. évi XCIII. törvény 72. §) számítási módját alkalmazva haszonélvezeti jog értékével csökkentették annak hagyatéki értékét és ezáltal haszonélvezeti jog értékét a hagyatéki tartozások közé felvették.
A jogszabálynak megfelelő számítási mód szerint a hagyaték kötelesrész alapja szerinti tiszta értéke: 6 965 550 forint - 459 749 = 6 505 801 forint, melyből a felperesek kötelesrésze 1 626 450 forint.
A Ptk. 671. §-ának (1) bekezdése szerint a kötelesrészt minden teher és korlátozás nélkül kell kiadni. A Ptk. 679. § (3) bekezdése szerint a kötelesrész a túlélő házastárs korlátozott haszonélvezetét nem sértheti. Erre tekintettel rendelkezik úgy a Ptk. 671. § (1) bekezdésének második mondata, hogy ha a kötelesrész kiadása esetén a megmaradó vagyon a házastárs korlátozott haszonélvezetét sem biztosítaná, a kötelesrésznek a korlátozott haszonélvezetet biztosító részét csak a haszonélvezet megszűnése után lehet kiadni. Ezek a rendelkezések azokban az esetekben alkalmazhatók, ha a hagyatéki vagyon nem elegendő a két igény kielégítésére és ilyen esetben a törvény a haszonélvezetnek ad elsőbbséget. Ezzel kapcsolatos az a bírói gyakorlat is, amely arra vonatkozik, hogy a házastárs nem kerülhet kedvezőtlenebb helyzetbe azáltal, hogy a javára szóló végrendelet van (BH 1988. évi 10., BH 1986. évi 235., BH 1986. évi 311. sz. jogesetek). Mindezekből következően a kötelesrésszel szemben a korlátozott haszonélvezet biztosításának a kötelesrész kiadása szempontjából van jelentősége, de nem a kötelesrész meghatározása során.
Az alperes az eljárás során az őt a kötelesrésszel szemben megillető korlátozott haszonélvezetre hivatkozott. A peradatokból megállapíthatóan - melyre a felülvizsgálati kérelmükben a felperesek is helyesen utaltak - a hagyatéki ingatlanban két lakrész van. A főépületet az alperes a fia és családja részére átengedte, maga a melléképület megfelelő lakásában lakik. A P.-n megvásárolt ingatlant az alperes fia értékesítette, az alperes a vételárat részére átengedte. A perben az alperes igazolt jövedelemmel rendelkezett, és az általa elismert összegű kötelesrész pénzbeni kiadását saját pénzeszközeiből megfizetni vállalta. A végrendeleti juttatást is figyelembe véve a perben nem merült fel olyan adat, amelyből arra lenne következtetés levonható, hogy az alperes mint állagörökös a kötelesrész kielégítése során kedvezőtlenebb helyzetbe jutna mintha a javára szóló végrendelet egyáltalán nem lenne. Ebben az esetben ugyanis a felperesek mint leszármazók az alperest megillető özvegyi jog korlátozását is kérhették volna a Ptk. 616. § (2) bekezdésében meghatározott mértékre. Az adott esetben ezért az alperes a felperesek részére pénzben kiadandó kötelesrésszel szemben a Ptk. 671. § (1) bekezdésén alapuló korlátozásra okkal nem hivatkozhat.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperesek a Pp. 270. § (2) bekezdésében meghatározott felülvizsgálati okra részben alappal hivatkoztak, ezért a jogerős ítéletnek a kötelesrész tőkeösszegére vonatkozó rendelkezését megváltoztatta, egyebekben a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.20.387/2006. szám) ■
Visszaugrás
