Talán nincs is olyan jogász ma Magyarországon, akinek a dologi jogról ne Lenkovics Barnabás professzor e tárgykörben született tankönyve[2] jutna elsőként eszébe. A mai jogászság legnagyobb része ugyanis - közvetve vagy közvetlenül - Lenkovics Tanár Úrtól tanulta meg a dologi jog, ezen belül a tulajdonjog alapjait. Lenkovics Barnabás közismerten a tulajdoni jogviszonyok egyik, ha nem a legelismertebb magyarországi kutatója. Ezt számos, e tárgykörben korábban megjelent publikációja[3] is igazolja.
A 2013-ban a Dialóg Campus Kiadó által megjelentetett "Ember és tulajdon. Rendszerváltó gondolatok" című könyvében Lenkovics Barnabás három évtizedes, azonos tárgyú írásait válogatta össze, hogy bizonyítsa, a tulajdonosi jogosultságok felbontása és igazságos társadalmi szétosztása ma is aktuális.[4]
Már maga a könyv címe is sokat elárul azzal, hogy nem szerepel benne a "jog" kifejezés. A könyv ugyanis ennél jóval szélesebb körű jogtörténeti, szociológiai, közgazdasági összefüggésekre is rávilágít a tulajdonviszonyok hosszú fejlődéstörténetével kapcsolatban. A szerző önbevallása szerint egyrészt "a jog veszedelmes eszköz", ezért nem szerepel a címben, másrészt a jog területéről való széles körű kitekintése (közgazdasági, filozófiai stb. irányokba) azzal a reménnyel történt, hogy ezáltal majd hátha ezek a tudományterületek is betekintenek a jogba.[5]
Lenkovics Barnabás tulajdoni témában való jártasságát már a "Tulajdonjogi rendszerváltozás" címmel írt kandidátusi értekezésével is messzemenőkig igazolta. Ez az 1991-ben, vagyis épp a tulajdoni rendszerváltozás időszakában készült munkája azonban sajnálatos módon akkor nem kerül(hetet)t kiadásra. Jelen könyv azonban a kandidátusi értekezésben leírtak ismertetése mellett az azóta eltelt két évtized fejlődési tendenciáira is reagál.
A történelem lényegében felfogható a materiális és immateriális javakhoz való hozzáférésért folytatott küzdelemként is. Az ezeréves magyar állam a tulajdonviszonyok terén gyakorlatilag arról szólt, hogy a földnélküli parasztok hogyan válhatnak "parasztpolgárrá", más polgárokkal egyenlő tulajdonossá.
A szerző már az előszavában utal az 1945-ös földosztásra[6], melynek hatalmas jelentősége volt a földhöz juttatottak megélhetése, az ország élelmiszer-ellátása, az egész nemzetgazdaság újjáépítése szempontjából, de mindezeket történelmi jelentősége messze felülmúlja.[7]
A könyv szerzői előszava ugyanakkor egy drámai kijelentést is tartalmaz: "Magyarország polgárait a 20. században kétszer forgatták ki a magántulajdon - a saját munkával szerzett, megdolgozott, a polgári tulajdon - intézményéből. Először, amikor az elkobzásos államosítás és kolhozosítás során mindenkitől elvettek mindent, amikor a személyi tulajdonának mértékét a puszta létfenntartásra, azaz munkaerő újratermelésére korlátozták. Másodszor, amikor senkinek nem adtak vissza semmit, különösen amikor nem részesítették a társadalmat a szocializmus négy évtizede alatt felhalmozott társadalmi tulajdonából."
A szerző ezen megállapításainak hitelességét növeli, hogy mindkét történelmi kísérletnek is a részese lehetett, ám ezeket az eseményeket nemcsak személyes tapasztalatai, hanem - különösen a mai fiatal jogászgenerációk számára kifejezetten újdonságnak számító - tudományos összefüggések fényében világítja meg. A szerző tehát a tudományos kutatók mellett egyaránt szól ezen történelmi események áldozataihoz és a fiatal nemzedék tagjaihoz is.
A könyv olyan közkeletű tévedést is eloszlat, mint hogy az államosítás szocialista vívmány lenne. Az államosítás ugyanis - mutat rá Lenkovics - nem szocialista vívmány, hanem a szocialisták által a nagyobb hatalomkoncentráció érdekében tett olyan intézkedés, amely a magántulajdoni elnyomás lehetőségét rejti magában.[8] Az állami tulajdonosi-gazdasági hatalomnak a társadalom egyes tagjaira, az autonóm egyénekre és az egyének autonóm szervezeteire való leosztására ugyanis sohasem került sor, amelynek oka az volt, hogy az állam tulajdonjogi jogalanyisága végig alkalmasnak bizonyult arra, hogy az állam gazdasági hatalmát legitimálja.[9]
Lenkovics Barnabás már a kandidátusi értekezésében rámutatott arra, hogy az 1940-es évek második felétől
- 542/543 -
kezdődő "gátlástalan és mértéktelen" államosítások[10] nemcsak a "társadalmasult termelőerők" köztulajdonba vételére, nem is csupán az "idegen munka elsajátítását lehetővé tevő" magántulajdoni formák felszámolására irányult, hanem minden olyan tulajdon megszüntetésére, amely a tulajdonos egyénnek vagy tulajdonosok közösségének egyéni vagy csoportos autonómiát biztosított.[11] Az autonómia minden formájának felszámolásával és az összes társadalmi javak feletti totális állami rendelkezés lehetőségével az egész társadalom az állam hatalmába került.[12] Éppen megfordítva, mint ahogy Marx ígérte, az állam a társadalomnak alárendelt szervből a társadalomnak mindenben fölérendelt szervvé vált.[13] Lenkovics szerint viszont Engelsnek legalább részben igaza lett a tekintetben, hogy az állam - a proletárállam is - eszmei össztőkésként működött[14], minél több termelőerőt - és bármi más javakat - vett át tulajdonába, annál inkább vált valóságos össztőkéssé, annál inkább kizsákmányolta az egész társadalmat, a munkások bérmunkások, proletárok maradtak, sőt mindenki más - korábban szabad tulajdonos - is proletarizálódott.[15] A szocialista társadalomban - és ezt már az Ember és tulajdon című könyvben olvashatjuk[16] - a tulajdonnélküliek egyenlősége alakult ki, aminek következtében már nem a nagy tulajdonosok és a tulajdon nélküliek, hanem az állam és a társadalom között keletkezett szakadék. Ezáltal a nincstelenek az állammal szemben kerültek függő és kiszolgáltatott helyzetbe.[17]
A 20. századi magyar történelem második nagy "tulajdonfosztása" egyben a tulajdoni rendszerváltás folyamatának legnagyobb problémája is, miszerint a privatizáció során a társadalom széles rétegei vagy egyáltalán nem váltak tulajdonossá, vagy nem jutottak olyan mértékű tulajdonhoz, ami a polgári lét és a polgári szabadság, valamint az - Alkotmánybíróság által is hangsúlyozott[18] - egyéni cselekvési autonómia és esélyegyenlőség szilárd anyagi alapját és biztosítékát jelenthetné. Lenkovics szerint Magyarországon a magánosítás legsúlyosabb hibája, hogy - az 1945-ös földosztástól eltérően - széles társadalmi rétegek tulajdon utáni vágyát nem elégítette ki, aminek következtében az emberek ezen csoportjának hiányzik a teherviselő és öngondoskodási képessége, az ehhez szükséges mértékű magántulajdon, magánvagyon, az anyagi erő.[19]
Lenkovics Barnabás kritikáit Tanka Endre is alátámasztja azzal, hogy a földprivatizáció során[20] a kárpótoltak 85 százaléka nem jutott a gazdálkodását lehetővé tevő (közgazdaságilag "működtethető") földtulajdonhoz, vagyis "e kör földtulajdona, zömmel, a kárpótlásra nem jogosult hatalmi elit zsákmánya lett."[21] Ezenkívül a részaránytulajdonra kialakított jogi eszköztár biztosította a kétmillió jogosultnak a földtulajdonuktól való intézményes megfosztását, e földalap "befagyasztását", majd a föld külföldi beruházóknak juttatását.[22] Az alkotmányjogi probléma - álláspontunk szerint - ezzel kapcsolatban elsősorban abban rejlik, hogy a tulajdonhoz való jog alkotmányos garanciája csak a már meglévő tulajdonra vonatkozik, annak alanyától, tárgyától, nagyságától, méretétől, megszerzésének módjától, felhasználási céljától és ésszerűségétől függetlenül.[23] Ezt a jelenséget Lenkovics Barnabás a tulajdon jogi absztrakciójaként - vagyis a tulajdonosok és azok konkrét tulajdoni tárgyaitól való elvonatkoztatásaként - emlegeti, ami figyelmen kívül hagyja a tulajdonok és a tulajdonosok társadalmi egyenlőségét, a munkát mint a tulajdonhoz jutás egyenlő feltételét, továbbá a megszerzett tulajdon igazságos korrekcióját is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
