A végrehajtás intézményének első megjelenését egészen a régmúltban kell keresnünk. A tulajdon és a magántulajdon megjelenése tette indokolttá a végrehajtási jog létrejöttét. Már Hammurapi (i. e. 1728 - i. e. 1686) híres törvényei is tartalmaznak a végrehajtással kapcsolatos rendelkezéseket. A végrehajtás történetét végigkíséri a hatékonyság és az eredményesség fokozhatóságának kérdésköre. Az állam számára a jogvitákkal kapcsolatos döntések érvényre juttatása is fontos kötelezettség, amelynek az egyik formája a bírósági végrehajtás. A bírósági végrehajtás magánjogi igazságszolgáltatás (semmiképp nem tekinthető büntetőeljárásnak). Lényegében a végrehajtás a nem kielégítő jogi állapot helyreállítására, rendezésére törekszik egy a korhoz illő eszközrendszer kiépítésével és annak realizációján keresztül.[1]
Mivel a cím nem tartalmaz kezdő időpontot, így az államalapítástól indulva kronologikusan építem fel tanulmányom, elsősorban jogszabályi rendelkezések révén igyekszem feltárni a végrehajtási jog fejlődéstörténetét és a végrehajtási eljárásokat szabályozó jogszabályok változásait. Fontosnak tartom leszögezni, hogy munkám során nem lesz lehetőségem minden egyes törvény összes fejezetére, pontjára kitérni.
A Magyar értelmező kéziszótár meghatározása szerint a végrehajtás az a cselekvés, hogy valamit végrehajtanak, illetve ennek eredménye.[2] Ahogy azt a fenti definíció is mutatja a végrehajtás, mint kifejezés általános jelentéstartalommal bír, ennek következtében a személyi és vagyoni végrehajtást is értjük alatta. A szótár szerint a végrehajtás kifejezés szűkebb értelemben valaki vagyonának hatósági lefoglalása pénztartozás kiegyenlítésére.[3] A fogalom eme meghatározás szerinti értelmezése már minden vonatkozásában a vagyoni végrehajtáshoz kötődik. Annak definiálása, hogy mi a "jogos anyagi követelés", megelőző eljárásra tartozik, amelyet az eljárás egy másik szakasza, a végrehajtás követ. A fogalom ilyen értelemben történő használata a magyar jogtörténetben a kezdetektől megfigyelhető és erre példaként említhetjük V. Habsburg László 1454. évi XV. törvénycikkét, amelynek címe, "hogy
- 5/6 -
az ispán és a szolgabírák minden hatalmaskodás és birtokfoglalás tárgyában büntetés terhe alatt ítélni s az ítéletet végrehajtani tartoznak". A középkori forrásokban is fellelhetjük a fogalom ilyen használatát a bírósági eljárás, valamint a bizonyítási eljárás során, például Nagy Lajos 1351. évi XXII. törvénycikkében miszerint "hogy királyi ember csak abból a megyéből való lehet, a melyben a végrehajtás történik".
A végrehajtás fogalmának meghatározása kapcsán mindenképp ki kell emelnünk Vida Istvánnak a magyar jogban általánosan elfogadott meghatározását, amely szerint a végrehajtás "az a polgári nemperes eljárás, amelynek során a bíróság, illetve a végrehajtásra felhatalmazott szerv általában vagyoni kényszerrel juttatja érvényre a kötelezettség teljesítésére vagy biztosítására irányuló szankciót". A bírósági végrehajtás legfontosabb eleme, amely más polgári eljárásoktól is megkülönbözteti, az a kényszer alkalmazása.[4]
Magyarországon a bírósági végrehajtás előzményeit azon jogintézményekben szükséges keresnünk, amelyek a jogvitát eldöntő szervek határozatainak érvényre juttatására irányultak. A jogok érvényesítése, a bírói döntések realizálása hazánkban a jogosult kötelessége volt. A jogosultak többségben az uralkodó osztály tagjai közül valók voltak, akik fizikai erővel (fegyveresekkel) saját maguk szereztek érvényt az ítéletben megállapított jogaiknak.[5]
Már I. Szent István dekrétumai között is fellelhetünk olyan rendelkezéseket, amelyek a végrehajtáshoz kapcsolódnak. A végrehajtással kapcsolatban a megváltás intézményét kell kiemelnünk, amely anyagi kompenzációt jelentett az elkövetett jogellenes cselekménnyel szemben. A megváltás mértékét tinóban vagy aranypénzben állapították meg a cselekmény súlyának megfelelő mértékben.[6]
Hazánkban hosszú ideig lehetőség volt a jogok önhatalmú érvényesítéséhez. Szent László törvényeiben is fellelhető még a jogsérelmek magán- vagy vérbosszú útján történő orvoslása ("Si qui domi pugnaverint, et ad judicem non venerint, nil querat judex").[7]
A végrehajtásban fontos szerep jutott a bíró segédjének, azaz a poroszlónak, aki szóbeli utasításra végrehajtással kapcsolatos feladatokat is ellátott. Eljárásuk során azonban sokszor ellenállással szembesültek, ezért már Kálmán I. törvénykönyve "a bírói ítélet foganatosításáról" szóló 28. fejezetében kimondta: "Ha valaki a bíró poroszlóját az ítélet miatt megveri, az ilyenhez a megye ispánja küldjön (megbízottakat), és amit (a bíró) ítélt, azt teljes egészében vegyék el tőle erővel." A fejlődés során a poroszlók már nem szóbeli utasítást kaptak, hanem hiteles helyekhez intézett parancslevelet. A XV. század elejére a poroszlók tevékenységét főképp a szolgabírák végezték, akik a megyei nemesei közül kerültek ki vagy
- 6/7 -
a királyi udvarnál bíró mellett működő jegyzők is lehettek.[8]
A végrehajtás a további fejlődés során is kérdéseket, problémákat vetett fel, amelyekkel a törvényhozásnak kellett foglalkoznia. E törvények közül kiemelendő Zsigmond 1435. évi II. törvénykönyvébe foglalt igazságszolgáltatási dekrétum, amelyben a jogszolgáltatás megjavítását tűzte ki célul az uralkodó. Ez a 4. cikkében tartalmazza: "miképpen helyezzék vissza az ispánok (és szolgabírák) az elfoglalt birtokokba azokat, akiket ezektől megfosztottak". A fent említettek először bírói székükön a teljes valóságot kiderítették, majd ezt követően került sor a visszahelyezésre. A káptalanok és konventek, akik jelentős szerepet láttak el a végrehajtásban is, sok esetben nem megfelelően, hiányosan látták el feladataikat. 1486-ban Mátyás Decretum Maius-a 10. cikke a következőket tartalmazza, reflektálva a fent említett problémára: "milyeneknek kell lenniük a káptalanok és konventek bizonyságainak? és ezek hűséges végrehajtásáról és jelentéstételéről, valamint a vétkezők büntetéséről".
II. Ulászló 1514-ben hozott VII. törvénycikke tartalmazza a parasztok által a nemeseknek okozott kár megtérítésének kikényszerítését. Ezt az ispán, alispán illetve a szolgabírák a nemesek közreműködésével tehetik meg minden alkalmas eszközzel. Ha sikertelen a kikényszerítés, abban az esetben kérésükre a király jár el saját, valamint a vármegyék és főurak csapataival. A parasztok ebben az esetben "a király felségnek is ugyanannyit tartoznak fizetni (ha van miből), mennyit a sértett és megkárosított nemesnek, mindazonáltal legelőször a sértett nemes kapjon elégtételt".
Ebből a felsorolásból nem hiányozhat az 1514-ben Werbőczy István által készített, három részből álló jogkönyv az ún.: Tripartitum, azaz a Hármaskönyv sem. Természetesen a végrehajtásra vonatkozó rendelkezéseket is tartalmaz, amelyek közül kiemelendő a II. Rész 55. címe ("A főbenjáró ítéletről és végrehajtása soráról"), 68. cím ("Arról az esetről, amelyben valakit a kisebb ítéletnél fogva is letartóztatni lehet"), 86. cím ("Miképpen kell azokat a bírságokat behajtani, amelyek a per folyása alatt össze szoktak gyűlni?"), és a III. Rész 28. címe ("Miképpen kell a kárt és adókat azokon a parasztokon felvenni, akiknek ingóságuk és örökségük nincsen?").
Végül az 1707-ben az ónodi országgyűlésen hozott törvények 17. cikkét említeném meg, amiben a végrehajtás eredményességet kívánták meg elősegíteni: "a törvényes egzekúcióknak háborgatóiról, egzekvált (végrehajtott) jószágoknak visszafoglalóiról és azoknak büntetéséről".
A fenti nem taxatíve felsorolt jogszabályokból és a joggyakorlatra vonatkozó dokumentumokból láthatjuk, hogy a magyar jogfejlődésében is kezdetben a személyi kényszer érvényesült, majd fokozatosan a vagyoni kényszer került előtérbe.[9]
- 7/8 -
Hajnik megkülönböztette a végrehajtás speciális eseteit, mint az iktatás, határjárás, visszahelyezés, stb., valamint a különös perjogi szabályok alá tartozó vétségi és adósági perek végrehajtását. "Ezekre nézve a végrehajtás úgy a személyre, mint a vagyonra vonatkozhatott". A személyen való végrehajtást - szolgálatra való személyes letartóztatást, mely a fizetésképtelent érte - a pernyertes fél eszközölte. Később az egyezkedés érdekében az adós bírói letartóztatásának lett helye (kezdetben 3 nap, későbbiekben 15 nap). Amennyiben a letartóztatás nem vezetett eredményre, nem történt meg a kiegyezés, az adóst hitelezője hatalmába adták, aki az adósság kifizetéséig "mint hitelezőjének szolga háznépéhez tartozó (tanquam unus ex familia) tett szolgálatokat".
A személyen való végrehajtás mellett egyre inkább előtérbe került a vagyoni végrehajtás, amelynek során előbb az ingóságokat vonták végrehajtás alá, és ha ezekből a bírság értéke nem került ki, akkor lehetett az ingatlanra vezetni.
Sok okmány tanúsítja a végrehajtás erőszakos megakadályozását, a fél, illetve a végrehajtó közeg bántalmazását. Jogszabály védte a végrehajtást foganatosító személyt a fizikai erőszaktól. A végrehajtási eljárásban is volt jogorvoslati lehetőség: az ellenállás és az elüzés (repulsio, a Hunyadi- korszakban honosodott meg perjogunkban).[10]
A feudalizmus utolsó évtizedeiben megjelenő reformtörekvések során kezdetét vette az a folyamat, amely később a burzsoá bírósági végrehajtás intézményének kialakulásához vezetett.
A korszak jogalkotásából kiemelendő "a pénzbeli elmarasztalást magokban foglaló bírói ítéletek végrehajtása módjáról" szóló 1836. évi XV. törvénycikk. E törvény már érzékelteti a törekvést, hogy a feudalizmusból a kapitalizmusba kell átlépni, továbbá ebben a törvénycikkben jelenik meg először átfogóan a vagyoni típusú végrehajtás szabályozása. Az 1. § tartalmazza, hogy a becsérték átadás helyett pénzbeli kielégítést tesz kötelezővé ("Minden pénzbeli birói marasztaltatások jövendőre olly módon fognak végrehajtatni, hogy a nyertes Fél nem a marasztaltnak vagyona becsüár szerinti általadása utján hanem kész pénzben elégíttessék ki; mi végett az alább következő móddal és renddel a marasztalt Félnek vagyonából, a mennyi az egész marasztaltatás kielégítésére szükséges leend, árverés utján eladandó lészen."). A végrehajtás foganatosítása a végrehajtó bíró feladatává vált, de jelentős szerep jut a becsüsöknek is, különösképpen az ingatlanok tekintetében. A törvény az ingatlan becslését nem kevesebb, mint 5 becsüsre bízta "kiknek egyikét a végrehajtó, kettőt a felperes, és ugyan annyit az elmarasztalt Fél választand".[11] E törvény tette általánossá a vagyoni végrehajtást, tekintettel arra, hogy a Hármaskönyvben is megtalálható "adós-fogság" végleg megszűnt.
A Váltótörvényről szóló 1840. évi XV. törvény már a kapitalista termelési viszonyokat tükrözi. A II. rész 11. fejezet tartalmaz szabályozást a végrehajtásra nézve. Eme 50§-ból álló fejezetet bátran nevezhetjük a mai végrehajtási jogszabály előfutárának. A végrehajtás számos intézményét szabályozta úgy,
- 8/9 -
ahogy a későbbi jogszabályokban is láthatjuk. A törvény különbséget tesz biztosítási és kielégítési végrehajtás között. A végrehajtási foglalás elsősorban az elmarasztalt ingó vagyonaira történt, az ingatlanokra akkor terjedt ki, ha a követelés biztosítására vagy kielégítésére az ingó vagyon nem volt elegendő. A végrehajtási eljárás egyes szakaszai: a bírói összeírás, bírói zár alá vétel, valamint az árverés. Az ítélőszék a végrehajtás teljesítését vagy bírói személyre, vagy egy törvényszéki törvénytudó tagra bízza. A törvény szabályozza mind a külföldi váltó-törvényszékek határozatainak belföldön történő végrehajtását, mind pedig az itteni váltó-törvényszékek ítéleteinek külföldön történő végrehajtását. A törvényben mind a feudális viszonyok, mind a kapitalista viszonyok jellemzői előfordulnak. Kiváló példa erre a törvény 154. §-ban felsorolt mentességek köre. A feudális viszonyra utal például a "d) A nemesnél, kardja;", míg ugyanezen szakaszban található "e) Mesterembernek s napszámosoknak legszükségesebb eszközei és szerszámai;" már kapitalista jellemző. A mentesség szabályozásánál még egy érdekességet kell kiemelni, a törvény figyelemmel van a férj, valamint a feleség ellen külön vezetett végrehajtásra.[12]
Az 1848-1849-es forradalom- és szabadságharcot követően jelentős fordulat állt be. Az 1861. évi Országbírói Értekezlet által megalkotott Ideiglenes Törvénykezési Szabályok I. Polgári Magánjog b) Alaki rész 11. fejezete tartalmaz a végrehajtásra nézve szabályozást. Voltaképpen az 1836. évi XV. törvénycikk és az 1840. évi XV. törvénycikk rendelkezéseit fenntartotta. Kiegészítéseket arra nézve tartalmazott, hogy összhangba kerüljön az újonnan alkotott telekkönyvi rendszerrel. A fentiek mellett természetesen részletesen szabályozott más kérdéseket is mint pl. II. fejezet 14. cikke a bányászati tárgyra kiterjedő végrehajtást.[13]
A kiegyezést követően a burzsoá magyar jogban a bírósági végrehajtást elsőként az 1868. évi LIV. törvénycikkben található Polgári törvénykezési rendtartás szabályozta. A törvény visszaállította a régi igazságszolgáltatási szerveket, azonban a kódex számos polgári demokratikus vívmányt is magába foglalt.
A törvény nyolcadik címe tartalmaz a végrehajtásra nézve szabályozást négy fejezetre bontva (I. fejezet Általános határozatok, II. fejezet Végrehajtás az ingóságokra, III. fejezet Végrehajtás az ingatlanokra, IV. fejezet Tulajdoni és elsőbbségi igények). Széleskörűen és részletesen szabályozza a bírósági végrehajtást, olyan kérdésekre is kitér, amelyekre a korábbi törvények nem (pl. a végrehajtási jog elévülése (3 éves határidő). Változás viszont nem történt a bírósági végrehajtást foganatosító személyek körében (a kódex 352. §-a szabályozza).[14]
A bírósági végrehajtás, mint önálló jogintézmény fejlődésében kiemelendő a 1869. évi IV. törvénycikk a bírói hatalom gyakorlásáról, amelyben az igazságszolgáltatást a közigazgatástól elkülönítették. Ezt követte az 1871. évi LI. törvény a bírósági végrehajtókról,
- 9/10 -
amely megalkotta az önálló bírósági végrehajtói szervezetet.[15]
A gyors gazdasági fejlődés következtében előtérbe kerültek a tőkés társadalmi rendszer ellentmondásai, amit például mutatott az 1873-as bécsi tőzsde összeomlása következtében kirobbant válság is. A válság vállalatok tönkremenetelét, munkanélküliség növekedését eredményezte, ennek következtében pedig fokozódott a munkásosztály nyomora. Ebben a folyamatban egyre növekvő szerepet kaptak mind a polgári perek, mind a végrehajtási eljárások. Ebből kifolyólag 1874-1879 között több törvénytervezet is készült:
1874-es törvénytervezet a törvénykezési rendtartásról. Az 1868. évi LIV. törvénycikk átdolgozása voltaképpen. Egységes kódexben tartalmazta a peres és a végrehajtási eljárást. Csak tervezet maradt, nem került az országgyűlés elé.
- 1878-as törvényjavaslat: külön kódexben szabályozta a bírósági végrehajtást, azonban a "váltó-végrehajtási eljárást" is szabályozási körébe vonta.
- 1879-ben újabb polgári törvénykezési rendtartás készült, amely egységesen szabályozta a polgári és a végrehajtási eljárást. Ezt követően ismét kettéválasztották őket, és ez vezetett végül az 1881. évi LX. törvénycikk "a végrehajtási eljárásról" elkészültéhez.
A törvény jelentősége abban rejlik, hogy elsőként teljes egészében és átfogó jelleggel szabályozta a végrehajtási eljárást. A törvény 1882. január 1-jén lépett hatályba, 260 §-t tartalmazott. Az alábbi részekre tagolódott a törvény: I. czim: Általános határozatok, II. czim: Végrehajtás készpénzbeli követelés behajtására (Végrehajtás ingóságokra, Végrehajtás ingatlanokra, Végrehajtás ingatlanok haszonélvezetére), III. czim: A végrehajtás egyéb nemei, IV. czim: Biztosítási intézkedések (Biztosítási végrehajtás, Zárlat) és a törvény végén a Zárhatározatok.[16] Az 1881-es Vht. kimerítő szabályokat állított fel, a kazuisztikus kodifikációs módszert alkalmazta annak kevés előnyével, de annál több hátrányával. Imling Konrád a törvény kommentátora így vélekedett "helyes a törvény iránya és nagyobbára célszerűek annak rendelkezései". A törvény a kényszer minél egyszerűbb és gyorsabb alkalmazása terén vélekedése szerint "az adott viszonyok megszabta határokig ment... Ha a tapasztalat mindamellett, főleg az eljárás gyorsasága tekintetében a törvénytől várt kedvező eredmény mellett nem tanúskodik". Imling is kitért a törvény kodifikációs hiányosságaira, hogy bizonyos rendelkezések nem a megfelelő címek alatt lettek kifejtve. A kódex "nem annyira elvek felállítását, mint inkább feltett eshetőségekre szóló szabályoknak összeállítását foglalja magában ... a törvény ily szerkezete mellett" pedig "majdnem lehetetlen volt a gyakorlati életben előforduló számos esetet el nem nézni, szabályzatlanul nem hagyni". Kritikaként fogalmazta még meg, hogy "szembeötlő abban a szerkesztésnek felületessége, a szabatosság hiánya, a szabályoknak nem kellő helyen felemlítése, az ismétlések,
- 10/11 -
a hézagok, az ellenmondások nagy száma ... az ellentmondások nagy része az igazságügyi bizottság azon felületes eljárásában bírja alapját, mely szerint a törvényjavaslat némely szakaszaiban változtatást tett anélkül, hogy az összefüggő szakaszok megfelelő módosítására figyelmét kiterjesztette volna". A hiányosságok ellenére is az 1881. évi Vht. 1955-ig hatályban maradt, igaz több módosításon és kiegészítésen is keresztül esett az idő folyamán.
1908-ban létrejött a Vht. novellája. Indokolásából kitűnik a Vht. ellen sok panasz érkezett és ezek a gazdasági körökben is visszhangra találtak. A végrehajtás hibái a gazdasági életet is negatívan befolyásolták azáltal, hogy az adós helyzetét rendkívül megnehezítették, sokszor megélhetését is ellehetetlenítették. A novelláról elmondható azonban, hogy a rendkívül rossz helyzetbe került kistulajdonosokat kívánta védelemben részesíteni.
A Vht.-t még módosította az "a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk életbeléptetéséről" szóló 1912. évi LIV. törvény, valamint a "egyes igazságügyi szervezeti és eljárási szabályok módosításáról" szóló 1912. évi VII. törvény. Ezeknek a jogszabályoknak a célja elsősorban az volt, hogy az 1911. évi I. törvény és a Vht. között létrejöjjön az összhang.
A világháború kitörését követően a bírósági végrehajtás szabályait is módosítani kellett főképp a hadbavonultakra és hozzátartozóikkal kapcsolatban. E korszak utolsó törvényeként - amely a végrehajtást is érintette - "a közszolgálati alkalmazottak és nyugdíjasok hivatali járandóságait terhelő tartozások rendezéséről és hitelszükségleteiknek kielégítéséről" szóló 1918. évi XXII. törvényt említhetjük meg.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy ebben a korszakban is az uralkodó osztályok megteremtették azokat a jogi eszközöket, amik érdekeiket szolgálták. A bírósági végrehajtás során is használt kényszer hatását a kizsákmányolt osztályok oldaláról vizsgálva látjuk meg igazán (tömeges kivándorlás, a munkásosztály, az agrárproletáriátus harca mutatja meg a kényszer valódi jelentőségét).[17]
Az első világháborút követő polgári demokratikus forradalommal először lett Magyarország államformája köztársaság, amelyet viszont gyorsan felváltott egy szovjet mintájú berendezkedés. A Tanácsköztársaság ugyan csak 133 napig "élt", de ennyi idő alatt is a jogban jelentős változást hozott, szocialista típusú jogrendszer épült ki. Új jogszabályokat alkottak, amelyek mind a dolgozó nép érdekét juttatták kifejezésre. Ezen jogszabályok elsősorban a Magyar Tanácsköztársaság hivatalos lapjában ("Tanácsköztársaság") jelentek meg. A régi jogszabályokat csak és kizárólag a dolgozó nép érdekeivel összhangban lehetett alkalmazni. A szocialista jogrendszer kiépítéséhez számtalan innovációra volt szükség, az új jogszabályok megalkotása a bírósági végrehajtás területén is jelentős változásokat hoztak. Több szakaszban ment végbe a fejlődés. Az első szakaszban az egyes részkérdések megoldására irá-
- 11/12 -
nyuló új rendelkezések készültek el, később pedig az egész igazságszolgáltatásról készültek tervezetek.[18]
Az egyes részfeladatokról szóló jogszabályok közül elsőként kiemelendő a Magyar Forradalmi Kormányzótanács Igazságügyi Népbiztosának (röviden: IN) 1. I. N. rendelete "valamennyi bírósági tárgyalás elhalasztásáról".[19] A 3. IN sz. rendelet (a "Fizetések korlátozása, bírói határozat alapján, bírói letétből, végrehajtási eljárás során") tartalmazta: "bírósági végrehajtóknak a végrehajtási eljárás során kezükhöz befizetett vagy általuk behajtott marasztalási összegből tőke és kamat fejében összesen 1000 (egyezer) koronát és illetve ügyvédi költség fejében összesen 1000 (egyezer) koronát szabad kiadniok a végrehajtatónak, illetőleg ügyvédjének, az ezt meghaladó összeget pedig be kell fizetniök oly pénzintézetnél, amely a Forradalmi Kormányzótanács ellenőrzése alatt van".[20] Az 5. I. N. sz. rendelet "Az örökösödési eljárások felfüggesztése" kizárta a hagyatékhoz tartozó javak bírói árverés útján történő értékesítését. "2. § "... A hagyatékhoz tartozó javak az örökösödési eljárás befejezése előtt sem magánkézből, sem bírói árverés útján el nem adhatók, kivéve, ha a hagyatékhoz tartozó ingóság nagy értékcsökkenés vagy az értékkel arányban nem álló költség nélkül el nem tartható, vagy ha az eladást a hagyatéki vagyon rendes kezelése kívánja."[21]
Az adóvégrehajtás és a bírósági végrehajtás között fennálló kapcsolat miatt a bírósági végrehajtás számára is releváns volt a Forradalmi Kormányzótanács (FKT) LXXXVIII. számú rendelete: "A kisbirtok adómentessége". A rendelet kimondta "minden olyan földbirtok, amelynek területe, ha szőlő 10, egyébként pedig 100 kateszteri holdat meg nem halad, a hozzátartozó házzal és melléképülettel együtt mentes minden közadó alól". E rendelkezés eredményeképpen a benne foglalt ingatlanok tekintetében az adót elengedték, így az előző rendszerben keletkezett tartozás miatt végrehajtást nem lehetett foganatosítani. A végrehajtókra nézve ennek súlyos következménye lett, munka nélkül maradtak, ezért az Igazságügyi Népbiztossághoz fordultak tennivalóért, de a népbiztosságot relevánsabb problémák foglalkoztatták.[22]
Az FKT XCVIII. számú rendelete "Elkobozzák az ellenforradalmárok vagyonát" vagyoni szankciót tartalmaz: "Mindazoknak a magyarországi állampolgároknak, akik akár külföldön, akár a megszállott területeken a Tanácsköztársaság rendjének megdöntésére és a régi rendszer visszaállítására törekszenek, minden ingó és ingatlan vagyona - tekintet nélkül a köztulajdonba vétel alóli mentességekre - elkobzás alá esik. A vagyonkobzást a budapesti forradalmi törvényszék mondja ki". Az FKT CXXIV. számú rendelete "Kihágási bíróságok" is az előzőekben tárgyalthoz hasonlóan vagyoni szankciót tartalmaz. A rendelet 8. §-a kimondja, hogy "Ha a pénzbüntetést nem lehet behajtani, helyette 50 koronánként egy-egy napi elzárást kell kiszabni; 50 koronát meg nem haladó pénzbüntetést szintén egy napi elzárással kell helyettesíteni". Ezeket a szankciókat nem bírósági végrehajtás útján valósították meg, a tanácsok szervei hajtották végre vagy
- 12/13 -
a karhatalom (az esetek többségében a Vörös Őrség közreműködésével).[23]
A Tanácsköztársaság idején sajátos szervek hajtottak végre olyan határozatokat, intézkedéseket, amelyeket ma a bírósági végrehajtók hajtanak végre. Eme eljárások meghatározott magatartás kikényszerítésére történtek. Példaként említhetjük a 16. IN sz. r. "A gyermekbiztosokról". A gyermekbiztos a nem megfelelő környezetben élő gyermeket addigi környezetéből kiemelhette, és máshol (akár rokonnál vagy más családnál) elhelyezhette. A 17.§ kitér arra is, hogy a gyermekbiztos előbb "igyekezzék a szülőt, hozzátartozót a gyermek érdekéről és az eltávozás szükségéről meggyőzni, mint karhatalmat alkalmazni".[24]
A Tanácsköztársaság bukása előtt elkezdődött a bírósági végrehajtásról szóló jogszabály elkészítése is, de csak tervezet maradt, már nem jelenhetett meg jogszabályként a 1919. május 9-i tervezet, az 1919. június 14-i tervezet, illetve az Igazságügyi Népbiztosság rendelet tervezete.
Összegzésként megállapítható, hogy a Tanácsköztársaság néhány hónapos léte során kiépítette jogrendszerét, amely a szocialista társadalom, állam és jog alapelvein nyugodott. A szocialista forradalom eredményeképpen a munkásság a parasztsággal összefogva az államhatalmat megszerezte. Ekkor a burzsoá jog kényszerítő módszereit nem alkalmazzák. Kijelenthetjük, hogy a bírósági végrehajtás jelentősége az átmeneti korszak elején csökkent. Ennek oka, hogy ez az intézmény olyan kényszerítő eljárást takar, amelynek a munkásság, parasztság, illetve a kispolgárság voltak az elszenvedői. A szocialista forradalom kezdetén az állami kényszer elsődleges célja a fentiekkel ellentétben a tőkés és földbirtokos osztály hatalmának megszüntetése. Ebből kifolyólag a vagyoni szankciók is elsősorban olyanok, amelyek a forradalmi erőszakszervezetek által foganatosíthatóak (pl.: zár alá vétel, vagyonelkobzás, stb.).
Meghatározott cselekmények kikényszerítését sem a bírósági végrehajtók, hanem sajátos szervek valósítják meg (pl.: lakás kiürítése, gyermek más környezetbe helyezése). A gyakorlat azt mutatta, hogy ezek a sajátos szervek hatékonyabban és eredményesebben látták el ezeket a feladatokat.
A munkán alapuló szocialista társadalmi rendben nem is meglepő, hogy a munkabérre vezetett végrehajtás a legkiemelkedőbb. Mivel a végrehajtás legfőbb formája a munkabér letiltása lett, szükségesé vált új jogszabályok megalkotása. A Tanácsköztársaság ennek a feladatnak eleget is tett, sőt az ekkor létrehozott szabályok még az 1945 utáni jogfejlődésünkre is hatást gyakoroltak. Ezzel összefüggésben kiemelendő az egyes követelések privilegizálása a végrehajtás szempontjából, továbbá a munkabérrel kapcsolatos mentességek.
Vida István a következőket hangsúlyozza: "[m]egállapítható, hogy a Magyar Tanácsköztársaságnak a végrehajtás intézményével kapcsolatos jogalkotása és joggyakorlata a tapasztalatok olyan forrása, amelyből jogrendszerünk továbbfejlesztése során is meríthetünk".[25]
- 13/14 -
A Magyar Tanácsköztársaság bukása után az ellenforradalmi rendszer került hatalomra. Az 1920. évi I. törvény 9. §-a érvénytelenítette a Tanácsköztársaság rendelkezéseit. E jogszabály az alábbiakat mondta ki: "Az úgynevezett népköztársaság és tanácsköztársaság szerveinek néptörvény, rendelet vagy más elnevezés alatt kibocsátott mindennemű rendelkezései érvénytelenek. Hasonlóképen érvénytelenek az úgynevezett nemzeti tanácsoknak és szerveiknek mindennemű rendelkezései és határozatai is". Az új rendszer új változásokat is hozott, amelyek főleg a dolgozó osztályt érintették negatívan, ennek következtében életszínvonaluk egyre csökkent. Végrehajtási eljárásra egyre többször került sor, amelynek szabályozására az 1881. évi LX. törvény maradt, amit jogszabályok módosították, illetve egészítettek ki.
Az 1925. évi VIII. törvénycikk a polgári eljárás és az igazságügyi szervezet módosításáról II. részében "Végrehajtási eljárási rendelkezések" cím alatt tartalmaz a bírósági végrehajtást érintő szabályokat. Fontos változás, hogy ismét széles körben lehetőség nyílt az ingatlanárverésre. Több, az ingatlanárverést érintő kérdést rendezett, mint például a kikiáltási ár megállapítása tekintetében, amelyhez megfelelő hatósági adó- és becslési bizonyítvány bemutatását írta elő.
A bírósági végrehajtási eljárásban az előterjesztésnek, mint jogorvoslatnak a halasztó hatályát korlátozta a 1925. évi XXXVII. törvény.[26] Az ingatlanvégrehajtás szabályainak módosítását az 1927. évi XXXV. törvény felhatalmazása alapján (114. § "Felhatalmaztatik az igazságügyminiszter, hogy amennyiben a jelen törvény életbeléptetésével kapcsolatban szükségesnek látja, (...) a végrehajtási eljárásnak, (...) szabályait a fennálló jogszabályok alapelveivel összhangban a törvényhozás rendelkezéséig ideiglenes rendelettel kiegészíthesse és módosíthassa")[27] kibocsátott 24000/1929. IM sz. r. tartalmazta, valamint megemlíthetjük az "a bírói végrehajtásra vonatkozó egyes rendelkezések módosításáról és kiegészítéséről" szóló 1929. évi XIV. törvénycikket, amely az egyes illetményekre vezetett bírósági végrehajtást szabályozta.[28]
Az 1929. évi világgazdasági válság Magyarországot is súlyosan érintette, mivel gazdasága a nyugati államoktól függött. Mivel a tőkések a válság okozta terheket a dolgozókra hárították, amennyire csak lehetőségük volt rá, a munkásosztály munkabére a létminimum alá esett. Ennek következtében a munkanélküliek száma - családtagjaikat is beleértve - meghaladta a hárommilliót főt, valamint növekedett a kilakoltatások száma is. Ebben az időszakban az öngyilkosságok száma is megtöbbszöröződött. Mindezekben a végrehajtási eljárás során eszközölt kényszernek is nagy volt a hatása. A válság okozta nyomor miatt az emberek elkeseredése egyre nőtt és gyakran a végrehajtóval szemben tört ki. Szemléltetésként két esetet említenék 1931
- 14/15 -
decemberéből: "a Zala megyei Gyülevész községben a parasztok kaszával, kapával, vasvillával zavarták el a végrehajtót, amikor a fél falu ellen végrehajtást akartak foganatosítani. Ózdon a végrehajtó közeledtére félreverték a harangot, és az összegyűlt parasztok kiverték a községből a végrehajtót az őt kísérő csendőrrel együtt".[29]
Az egyre nagyobb ellenállás hatást gyakorolt a politikai vezetésre, felismerték, hogy a kizsákmányoltak veszélyt jelenthetnek. Az 1931. február 20-án tartott koronatanács tárgysorozatán elsőként foglalkoztak "az árverések körüli visszaélések megakadályozása"-val. Visszaélésként említették például, hogy az árverésre bocsátott ingatlanokat jóval az értékük alatt vették meg és ez általános elkeseredést váltott ki az érintettekből.
A kialakult veszélyhelyzet következményeire az uralkodó osztályok jogszabályokat alkottak, amelyek a végrehajtási eljárást is érintették.
A törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930. évi XXXIV. törvény miniszteri indokolásából szembeötlő, hogy a válság okozta súlyos gazdasági helyzet miatt vált szükségessé a jogszabályi módosítás. Az indokolás szerint: "Az igazságszolgáltatás munkaterhe egyre rohamosan növekszik. Ezzel szemben az igazságügyi személyzet létszámát emelni nem lehet, sőt a pénzügyi és gazdasági viszonyok következtében az igazságügyi személyzetet fokozatosan csökkenteni vagyunk kénytelenek. Ilyen körülmények között gondoskodni kell arról, hogy a bíróságok eljárásának módosításával a fokozott munkaterhet csökkentett számú személyzet is képes legyen ellátni. Ez a fő célja ennek a törvényjavaslatnak". A fent említett törvény II. részében található a végrehajtási eljárást érintő rendelkezések. E rendelkezések közül több is az eljárás egyszerűsítését hivatott elősegíteni, vagy legalábbis a bíróságok munkaterhét csökkenti, másrészről viszont ezáltal az állampolgároknak, jogi képviselőiknek teendőit növelte. A törvény szabályozza a végrehajtható kiadmányt, megkönnyíti a kézbesítést, rendelkezik a végrehajtói díjakról és a költségek előlegezéséről, továbbá elő kívánja segíteni az ingó-, és az ingatlanárverés eredményességét, még valamennyi garanciát is adva a kirívóan alacsony áron történő értékesítéssel szemben.[30]
Az 1930. évi XXXIV. törvényben található "adósvédelmi rendelkezések" sajnos nem érték el azt a célt, amelyet az igazságügyminiszter hangoztatott. Abból kifolyólag, hogy a válság tovább húzódott, az államnak muszáj volt további rendkívüli intézkedéseket tenni, hogy a kisárutermelő gazdaságok teljesen meg ne szűnjenek. Ennek a következményeként alkották meg az ún. "gazdavédelmi jogszabályokat". Az alaprendeletnek tekinthető 14000/1933. ME számú úgynevezett "gazdavédelmi rendelet", majd az ezt követő ötvennél több jogszabály módot adott a csekély anyagi javakkal rendelkező "gazdaadósok" szűk rétegének gazdasági fennmaradására, viszont nem tudta megakadályozni a munkásság és a szegényparasztság tönkremenetelét.
Jól jellemzi a jogszabályok célját a következő kijelentés: "A burzsoá álla-
- 15/16 -
mok, így a volt Horthy-Magyarország adósvédelme, gazdavédelme a burzsoá állam sajátos intézkedése saját helyzetének, a kizsákmányolásnak a megszilárdítására. Látszólagos kedvezmény az eladósodott személyek bizonyos részének, hogy ezzel saját magát a gazdaságilag sújtottak védelmezőjeként tüntesse fel, és ezekben esetleg támaszt szerezzen az elnyomás ellen küzdő munkásosztály követeléseivel szemben". Ezt bizonyítja a korábban említett jogszabályok alkalmazása is. A végrehajtás felfüggesztése sokszor az olyan gazdák ügyében is előfordult, akiknek többezer hold területük volt, természetesen erre "nem hivatalos" módon került sor úgy, hogy az iratokat az ingatlanárveréssel érintett valamelyik szerv bekérte, és ennek következtében az ügy kikerült a végrehajtó hatásköréből. Erre lehetőséget adott az is, hogy a gazdavédelmi törvények nem voltak áttekinthetőek. Kijelenthetjük, hogy mindezek a jogszabályok nem javítottak a dolgozó osztály helyzetén.
Az ellenforradalmi korszak vége felé a jogrendszer fasizálódott. Ez a folyamat a bírósági végrehajtásra is hatást gyakorolt.
Mindenképp ki kell térnünk azokra a reformtörekvésekre is, amelyek az ellenforradalmi időszakban a végrehajtási eljárás megváltoztatására irányultak. A törekvéseket elsősorban a társadalmi-gazdasági viszonyok határozták meg, és azért volt rájuk szükség, mert a végrehajtási eljárás többsége eredménytelen volt. Az esetek túlnyomó részében a megoldást az egyes részletintézmények módosításában kutatták, például a becslés, az árverés új szabályozásában, továbbá a végrehajtói szervezet átszervezését is szükségesnek tartották.
Az 1930-as évek válsággal terhelt gazdasági helyzetében felmerült a bürokratikus, költséges és hosszú végrehajtási eljárás megváltoztatásának követelménye. Az eredmény azonban nem teljesítette az elvárásokat, a törvényhozás ugyanis csak egy szerény módosítást eszközölt, ami az uralkodó osztályoknak megfelelt. Az erre irányuló munka során több olyan kiemelkedő felvetés is volt, amely az egyszerűsítést és a gyorsítást tartva szem előtt igyekezett változásokat elérni.[31] Sárffy Andor "A peráradat csökkentése a perenkívüli eljárás fejlesztése útján" című munkájának a végrehajtható okiratokról szóló XXII. részében felvetette például a könyvkivonat alapján történő végrehajtás kedvezményének kiterjesztését az akkori szövetkezetekre, továbbá kitér még olyan esetekre is, amelyekben előzetes jogvita, a követelés előzetes elbírálása nélkül, csupán okirat alapján megengedhető a végrehajtás; az ilyen követelésekkel kapcsolatban Sárffy megfelelőnek tartotta a széles körű végrehajtás megszüntetési pert.
Megfigyelhetjük, hogy Sárffy javaslatait a tőkés társadalmi viszonyok hatották át, bár több is közülük célszerűségénél fogva figyelemre méltó. Kiemelendő a tartásdíj behajtása érdekében tett javaslata, miszerint a tartozást jegyezzék be a munkakönyvbe. Nem hagyta figyelmen kívül azt sem, hogy "az ilyen bejegyzés a végrehajtást szenvedő munkás elhelyezkedését nehezítené, mert olyan munkást, akinek a keresete foglalás alatt áll, nem szí-
- 16/17 -
vesen alkalmaznak a munkaadók, mivel félnek attól, hogy az ilyen munkás megmaradó jövedelme elégtelen lesz, s emiatt a munkásnak a munkaképessége csökken, a munkás pedig helyzetével elégedetlen lesz". A tőkés rendszerben csak a drasztikus kényszertől remélhette a végrehajtás sikerességét, ezért Sárffy így vélekedik: "az intézkedés necsak az adós vagyona, hanem személye ellen is érvényesülhessen" (például letartóztatás). A személy elleni kényszer azonban nemcsak a vagyon elleni végrehajtás előkészítése céljából, hanem magának a teljesítés kikényszerítésére is megengedhető.[32] Következtetésképpen az ellenforradalmi rendszerben nem maradt más megoldás, mint a személy elleni végrehajtás és letartóztatás.
Sárffy tevékenységei közül kiemelendő az 1938-ban megjelent kommentárja (Sárffy Andor: A régi Vht. magyarázata), amelyben összefoglalta a bírósági végrehajtás teljes joganyagát. Ez azért is volt jelentős, mert a végrehajtásra vonatkozó jogszabályok és a joggyakorlat is ekkora teljesen áttekinthetetlenné vált. Ez a káosz azonban az uralkodó osztálynak kedvezett, ugyanis így a jogszabályokat mindig az érdekeiknek megfelelően tudták alkalmazni. Ez miatt még a sürgető hangok ellenére sem tervezték a bírósági végrehajtás újrakodifikálását, valamint a jogszabályok egységes szerkezetbe foglalására sem került sor.[33]
Miután Magyarország 1945-ben felszabadult lehetőség kínálkozott arra, hogy a magyar jog a szocialista fejlődés útjára lépjen. Ennek következményeként a bírósági végrehajtás formája is változásokon ment keresztül: "a kizsákmányolt osztályokat elnyomó eszközből a dolgozók érdekét szolgáló intézménnyé vált".
Népi demokratikus fejlődésünk jellegzetessége, hogy nem törölte el a burzsoá rendszerben alkotott jogszabályokat egyetlen tollvonással, hanem az új jogszabályok fokozatosan váltották fel őket. Ez természetesen így volt a bírósági végrehajtásnál is, hatályban maradt a régi Vht, valamint az ezt módosító, illetve kiegészítő régi jogszabályok is.
A felszabadulást követően sürgős feladat volt, hogy egyes bírósági ügyekben a végrehajtás kizárásra kerüljön. Ennek okán a jogszabály nem tette lehetővé a végrehajtást olyan jog érvényesítésére, amely a fasiszta jogszabályokon alapult. "A végrehajtás felfüggesztését rendelte el egyes követelésekkel kapcsolatban, amelyek a háború folyamán, illetőleg a forint megteremtéséig teljesített áruszállításból keletkeztek, a hitelintézetekkel és bankokkal szemben álltak fenn, a dolgozó nép földhöz juttatásával függöttek össze stb.".
A végrehajtást a követelés jogcímére tekintettel korlátozták, továbbá egyes vagyontárgyak végrehajtás alá vonását a jogszabályok feltételhez kötötték vagy adott esetben kizárták. A végrehajtás korlátozást megállapító jogszabályok száma 1945-1950 között több mint ötvenre emelkedett.
A szocialista átalakulás valamint a földosztás és a termelőeszközök államosítása következtében a polgárok
- 17/18 -
életviszonyaiban változás állt be. Ez a bíróságokon is éreztette hatását a polgári jogvitákkal kapcsolatban. Egyrészt csökkent e perek száma, továbbá a megítélt követelések típusa egyre inkább nem szükségeltette a bírósági végrehajtói szervezet közreműködését. Helyette inkább a követelések végrehajtását egyéb végrehajtási úton intézték, adók módjára való behajtását rendelték el; a követelések behajtásának mind nagyobb részét államigazgatási szervek végezték el. Az adók módjára való behajtás talán legkiemelkedőbb előnye, hogy a bírósági végrehajtással szemben egyszerűbb és gyorsabb volt. Továbbá az adók módjára való behajtás költségkímélőbb is volt, mint a bírósági végrehajtás, ahol a végrehajtást olyan bírósági végrehajtók végezték, akik nem kaptak rendszeres fizetést és ez miatt a felektől kértek be díjakat az eljárás lefolytatásáért.
A társadalmi viszonyok változása hatást gyakorolt a jogszabályokra is, így a bírósági végrehajtásra is, amely intézmény ezáltal sorvadni kezdett. Ezt a folyamatot a politika is előmozdította. Az államigazgatási szerveknél volt elsőként észlelhető az a folyamat, amelynek során új, a párthoz és néphez hűséges személyek kerültek a különböző munkakörökbe. A bíróságoknál ez már egy lassabb folyamat volt, továbbá a bírósági végrehajtókkal szemben nagy volt a bizalmatlanság. Az 1950-es évek elejétől kezdve egyes szervek a bírósági végrehajtást "nehézkesnek" találták, viszont az adók módjára való behajtást célszerűbbnek látták.
Adók módjára került behajtásra a bírósági határozatokon alapuló egyes követelések is: elsődlegesen a büntető ügyekben hozott határozatokon alapuló követelések, továbbá a polgári ügyekben hozott határozatokon valamely szerv javára megállapított, 100 Ft-nál nem nagyobb összegű követelések is. A bírósági végrehajtás útján is maradtak követelések, igaz egyre kevesebb, amelyeknek behajtása leginkább bírósági letiltással történt. A bírósági végrehajtói apparátus hatáskörében jóformán csak az ingó- és ingatlanvégrehajtás tartozott, de a korlátozó rendelkezések miatt ezekre ritkán került sor. Az 1950-es évek elejére a bírósági végrehajtók által eszközölt végrehajtás száma minimálisra csökkent, ennek folyományaként a bírósági végrehajtók száma is jóval kevesebb lett. A kevés bírósági végrehajtási ügyekben is leginkább közvetlen letiltást bocsátottak ki, ingóárverést az ügyek 1-2%-ban tűztek csak, míg ingatlanárverés kitűzésére nagyon ritkán került sor. Ezzel szemben az adók módjára behajtandó követelések közül 1953-ban kb. 50000 alapult bírósági határozaton.
Az 1950-es évek elejére egyre inkább egyértelművé vált, hogy fent leírt folyamat negatívan hatott a végrehajtásra, ugyanis a követelések behajtása nem volt biztosítva. Az államigazgatási szerveket teljesen leterhelte az adóbehajtás és a beszolgáltatási kötelezettség teljesítése, ezek mellett az adók módjára behajtandó más követelések végrehajtására szinte semmi idejük, energiájuk nem maradt. Ezt jól példázza, hogy 1954-ben a bűnügyi (eljárási) költségeknek csupán 28,1%-át tudták behajtani.
- 18/19 -
Mindez arra vezetett, hogy a végrehajtás területén gyökeres változásra lett szükség. Ennek következtében 1953-ban közkeletűvé vált az a nézet, hogy végrehajtás terén a fejlődés útja: a bírósági végrehajtás új, szocialista alapokon való kiépítése. Lendületet kapott az a jogszabály-előkészítő munka, amely a végrehajtási eljárás kodifikálásra indult a Polgári perrendtartás megalkotása után.
A bírósági végrehajtás változtatására irányuló törekvések elsősorban az infláció következményeinek csökkentésére irányultak. Ezt a célt szolgálta például a végrehajtói díjak felemelése. Relevánsnak tekintendő a vagyonelkobzásról szóló népbírósági ítéletek végrehajtásának szabályozása is. A 10250/1948. (X. 5.) Kormányrendelet a bírósági végrehajtást is érintette úgy, hogy az Állami Zálogház és Árverési Csarnokot bekapcsolta a lefoglalt ingóságok értékesítésébe. E jogszabálynak a gyakorlati jelentősége ugyan nem volt számottevő, de mutatta a fejlődés irányát.
Sokkal kiemelkedőbbek voltak azok a jogszabályok, amelyek az Alkotmány kihirdetését követően kerültek napvilágra. E jogszabályok két irányban keresték az új utat. Egyrészt az állampolgárok tartozásainak behajtásával kapcsolatban ismét szabályozták a munkabérre és egyéb járandóságra vezetett végrehajtást, másrészt rendezték az állami szervek elleni követelések érvényesítését.
Elsőként "a szolgálati viszonyból eredő járandóságok lefoglalásának újabb szabályozásáról" szóló 4250/1949. (IX. 24.) MT számú rendeletet kell kiemelni, amely lehetővé tette, hogy az államigazgatási hatóság már közvetlen letiltást is foganatosíthasson a munkabér és egyéb járandóság tekintetében. Ugyan a közvetlen bírósági letiltást a régi Vht. is ismerte, de alkalmazása korlátozott volt, csak a közpénztárból felvehető vagy bírói letétbe helyezett összeg végrehajtása esetén volt rá mód.
Fenti rendelet elsősorban azt szabályozta, hogy meghatározott százalékig lehet lefoglalni a "szolgálati viszonyból eredő járandóságokat, ideértve a nyugellátást és a kegydíjat is". Azonos rész levonására volt lehetőség a munkabér és az egyéb járandóság esetén is "mind a bírói végrehajtási eljárásban, mind pedig a közadó behajtási eljárás során". Szabályozta azt is, hogy ha csak és kizárólag szolgálati viszonyból származó járandóságra igényelték a végrehajtást, a bíróság (vagy más hatóság) maga közvetlenül küldi meg a végrehajtást elrendelő végzést a munkáltatónak. Ezt a közvetlen letiltást a rendelet két fázisban tette lehetővé: elsőként külön végzést kellett hozni a járandóságok visszatartása miatt, majd ezt követően a kiutalás tárgyában. Ez a rendelet jól mutatja, hogy a magyar társadalomban általánossá vált a munkából eredő jövedelem, így elsősorban ebből fedezhetőek a tartozások. Másfelől azt is tükrözi, hogy a hatóságokon kívül a munkáltató állami vállalatokra, intézményekre, stb. van lehetőség hárítani a végrehajtás foganatosításával kapcsolatos bizonyos feladatokat.
A későbbi szabályozás e rendelkezéseket felhasználva készült el egyszerű-
- 19/20 -
sítve az eljárást, amely a 4250-es rendelet szerint még bonyolultnak számított.
A szocialista típusú végrehajtás kiépítésének következő lépcsőfoka volt a 7/1953. (II. 8.) MT sz. rendelet, amely az anyák és gyermekek fokozottabb védelméről szólt. Bevezette a közvetlen bírósági felhívás intézményét abban az esetben, ha a gyermektartásdíj és a szüléssel kapcsolatos költség végrehajtásáról volt szó. Az 1951. évi Munka Törvénykönyvével összhangban készült "a munkabérből és egyéb járandóságból való levonások szabályozásáról" szóló 54/1953. (XI. 28.) MT sz. rendelet megjelenésével ismételten szabályozta, hogy a munkabér, illetve járandóságok mekkora része vonható le, valamint a tartozásokat milyen sorrendben kell levonni. Kitért arra is, hogy amennyiben az adós munkahelye megváltozna "az új vállalat minden külön intézkedés (bírói lefoglalás stb.) nélkül köteles levonni az előző vállalat értesítése alapján".
"A kisipari szövetkezetek tagjainak munkadíjából és egyéb járandóságából való levonásról" szóló 25/1954. (IV. 10.) MT sz. rendelet az 54/1953. (XI. 28.) MT sz. rendelethez hasonló szabályozást tartalmazott. Ennek oka, hogy a kisipari szövetkezeti tagoknak a munka végzésével összefüggő jogviszonyát hasonlóképp szabályozta, mint a munkaviszonyban álló dolgozókét. Velük ellentétben más volt a helyzet a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagok elleni végrehajtás esetén. Mivel a termelőszövetkezeti tagok az 1950-es évek elején az esetek többségében nem kaptak rendszeres pénzjárandóságot, helyette jövedelmük nagyobb részét természetbeni juttatások tették ki. Jogszabályok korlátozták a velük szembeni bizonyos követelések érvényesítését és ez kihatott a végrehajtásra is. Ennek következményeként a termelőszövetkezeti tagok elleni végrehajtás szabályozása késett. A problémára megoldásként a 1954-ben létrehozták a VIII. számú polgári elvi döntést, amely tartalmazta, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezetek és termelőszövetkezeti csoportok tagjait a tagságukból eredően megillető járandóságra vezetett végrehajtásnál a 7/1953. (II. 8.) MT sz. rendelet 9. §-ban foglalt közvetlen felhívás szabályait kell alkalmazni. Azonban az akkori társadalmi helyzet még nem volt alkalmas arra, hogy a fentiekben taglalt elv a gyakorlatban is megvalósuljon. Maga a Vht. sem szabályozta egységesen a munkabér és a termelőszövetkezeti járandóság végrehajtását, erre Vhtn-ban került sor.
Említést igényel az állami vállalatokkal szemben megítélt követelések realizálására irányuló eljárás is. Ezzel kapcsolatban elsőként "a közületi vállalatok elleni bírói végrehajtásokról" szóló 110/1950. (IV. 15.) MT sz. rendelet tartalmazott szabályozást. A rendelet szerint az állami vállalatokkal szemben fennálló pénzkövetelést úgy hajtották be, hogy a bíróság a végrehajtást elrendelő végzést megküldte a PM-nek, így az eljárás folytatását ez látta el. A rendelet jelentősége abban is áll, hogy az ilyen vállalatokkal szemben kizárta az ingó- és ingatlanvégrehajtást.
A 60/1952. (VII. 6.) MT sz. rendelet hozott gyökeres változást, "amely a jogosított fél kötelességévé tette, hogy a bírósági határozaton alapuló pénz-
- 20/21 -
követelését azonnali beszedési megbízással érvényesítse az MNB útján". Ezt a módot még a 10/1954. (II. 7.) MT sz. rendelet 9. § a döntőbizottsági határozaton alapuló követelésekre is kiterjesztette. Bírósági végrehajtási eljárásra azonban csak abban az esetben került sor, ha azonnali beszedési megbízásra nem volt mód. Átfogóan ennek szabályozására a Vht.-ban került sor.
A bírósági végrehajtás szabályozásának megalkotásához nélkülözhetetlenek azok a jogszabályok, amelyek a vagyoni végrehajtás más útjaihoz tartoztak. Ezeket vette alapul a Vht. is. Ide tartoznak a 1949-ben létrehozott adóbehajtási kódex, a bűnjelek értékesítéséről szóló jogszabályok, a vagyonelkobzás végrehajtásának szabályai, valamint az ügyészségről szóló 1953: 13. tvr. is.
A bírósági szervezetről szóló 1954: II. törvény 61.§-a szerint a vagyoni kötelezettséget megállapító bírósági határozatok végrehajtása a bírósági végrehajtó feladata, akik a járásbíróságok (városi, kerületi bíróságok), a megyei bíróságok és a fővárosi bíróság mellett működnek. A 61. § 3. bekezdése kitér arra is, hogy a bírósági végrehajtónak a bírósági határozatok végrehajtásával kapcsolatos hatáskörében tett intézkedései az állam szerveire és polgáraira kötelező erővel bír.
E rendelkezések csak másfél évvel később, a Vht. hatályba lépésével valósultak meg, és jött létre az új végrehajtói szervezet. A bírósági végrehajtók igazságügyi dolgozók lettek, akik munkájukért rendszeres bért kaptak.
Az említett és sok más jogszabály is, valamint a joggyakorlat hozzájárult a bírósági végrehajtás új szabályozásához. Ezáltal lehetségessé vált a már szükséges bírósági végrehajtás szocialista kodifikációja.[34]
Tanulmányomban igyekeztem a magyar végrehajtási jog fejlődését bemutatni az államalapítástól 1955-ig. Megállapítható, hogy a végrehajtás egy régmúltra visszatekintő intézmény, amely az idő előrehaladtával egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Már a kezdetektől fontos szerepe volt, hiszen az igazságszolgáltatás működése semmit nem ér, ha annak nem lehet érvényt szerezni.
A mai hatályos rendszer létrejöttéhez hosszú és bonyolult út vezetett. Természetesen, ahogy munkámból is kitűnik, ez a folyamat nem volt hiányosságoktól mentes, azonban megadta az alapkövét a mai szabályozásnak. ■
JEGYZETEK
[1] Pataki János István: Gondolatok a bírósági végrehajtás rendszeréről; http://jesz.ajk.elte.hu/pataki53.pdf (Letöltés ideje: 2019. 09. 29.)
[2] Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 1478. o.
[3] Juhász József, Szőke István, O. Nagy Gábor, Kovalovszky Miklós (szerk.): i.m. 1478. o.
[4] Kengyel Miklós: Magyar polgári eljárásjog. Budapest, Osiris kiadó, 2013. 539. o.
[5] Vida István: A bírósági végrehajtás. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978. 74. o.
[6] Pataki János István: i.m.
[7] Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes-házi királyok alatt. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1899. 3. o.
[8] Vida István: i.m. 74-75. o.
[9] Vida István: i.m. 74-76. o.
[10] Hajnik Imre: i.m. 402-403., 405., 428-432. o.
[11] 1836. évi XV. törvénycikk
[12] 1840. évi XV. törvénycikk; Vida István: i.m. 7779. o.
- 21/22 -
[13] Ideiglenes törvénykezési szabályok (1861)
[14] 1868. évi LIV. törvénycikk a polgári törvénykezési rendtartás tárgyában
[15] Dr. Márkus Dezső (szerk.): A hatályos magyar törvények gyűjteménye (Magyar Törvénytár) I. kötet. Budapest, Franklin-Társulat Magyar irod. intézet és könyvnyomda, 1912. 473-479. o., 723-727. o.
[16] Dr. Márkus Dezső (szerk.): A hatályos magyar törvények gyűjteménye (Magyar Törvénytár) III. kötet. Budapest, Franklin-Társulat Magyar irod. intézet és könyvnyomda, 1912. 230-311. o.
[17] Vida István: i.m. 79-86. o.
[18] Vida István: i.m. 86-87. o.
[19] Halász Pál, Kovács István, Peschka Vilmos (szerk.): A magyar Tanácsköztársaság jogalkotása. Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest, 1959. 73. old.
[20] Vida István 87. o.
[21] Halász Pál, Kovács István, Peschka Vilmos (szerk.): i.m. 266. o.
[22] Vida István: i.m. 87-88. o.
[23] Vida István: i.m. 89. o.
[24] Halász Pál, Kovács István, Peschka Vilmos (szerk.): i.m. 307-314. o.
[25] Vida István: i.m. 86-98. o.
[26] Magyar Törvénytár 1925. évi törvénycikkek. Budapest, Franklin-Társulat Magyar irod. intézet és könyvnyomda, 1926. 37-40. o.
[27] Uo. 637-638. o.
[28] Magyar Törvénytár 1929. évi törvénycikkek. Budapest, Franklin-Társulat Magyar irod. intézet és könyvnyomda, 1930. 137-140. o.
[29] Vida István: i.m. 99-100. o.
[30] Magyar Törvénytár 1930. évi törvénycikkek. Budapest, Franklin-Társulat Magyar irod. intézet és könyvnyomda, 1931. 492-505. o.
[31] Vida István: i.m. 99-102. o.
[32] Sárffy Andor: A peráradat csökkentése a perenkívüli eljárás fejlesztése útján. Budapest, 1930. 74. o.
[33] Vida István: i.m. 104. o.
[34] Vida István: i.m. 104-111. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző követeléskezelő.
Visszaugrás
