A folyóirat következő számaiban Óriás Nándor (1886-1992), korának meghatározó római jogász professzora emlékezéseit közöljük.
Óriás Nándor egyetemi tanulmányai után 1914-től negyed századon keresztül Egerben, az Érseki Jogakadémia Római jogi tanszékén tanított, ezután 1955-ig a pécsi jogi kar Római jogi tanszékét vezette, de nyugdíjazása után is mindvégig fogékony maradt kora társadalmi rezdüléseire.
Kiváló pedagógus és tudós volt (bár magát inkább csak "iskolamesternek" tekintette), aktív tevékenységének több mint két emberöltőn átívelő viharos évtizedeit megértően, benne saját szerepét olykor bölcs öniróniával szemlélte. Emlékirataiból egy szellemes, érzelmes, a jog gyökerei és tanulságai iránt elkötelezett, a polgári gondolkodásmód értékeit valló, hirdető, tanítványait szerető egyetemi tanár szemüvegén keresztül nyerünk bepillantást a XX. század hazai egyetemi és értelmiségi világába.
Az emlékiratok 2006-ban Pécsett kis példányszámban, kézirat gyanánt már megjelentek.
Az anyagot Ádám Antal professzor ekkor megfogalmazott gondolataival bocsátjuk szélesebb olvasóközönség elé: "A színes korrajz felidézi az átélt több mint száz év változatos szakaszainak szellemi, politikai, gazdasági irányultságait, súlyos tévedéseit, keserű gyötrelmeit, titkolt, kikényszerített vagy természetesen megnyilvánuló hangulatát. Mindezt hálásan köszönjük Óriás Nándornak."
A Szerkesztőbizottság
1. Bethlen Gábor alapította iskola és kollégium Nagyenyedre helyeztetvén át, tágas épület a gyulafehérvári várban honvédelmi célra: katonaság elhelyezésére szolgált már az 1848/49-es szabadságharc idején s azt követőleg is. Kisgyermek koromból emlékezem rá, hogy a császári és királyi 50. gyalogezred három zászlóalja volt elhelyezve az újabb épületszárnyakkal bővült egyemeletes, két udvarra terjeszkedő régi házban. Vele szemben földszintes házak egybeépített tömbje szerénykedett, kisemberek által lakottan, több udvarral tarkítva. Egyik épület négyszobás lakása a miénk volt, a másikban egy grófi házaspár lakott. Valóságos gróf volt az a reánk gyermekekre barátságosan mosolygó idősecske törvényszéki irodatiszt, aki nagymúltú családból származó feleségével és két gyermekükkel szűkös keretek között éldegélt, ahogy egy státusférfiú szövegezte: a polgári nélkülözés szikkadt kenyerén, szájában 3 filléres, időnkint 5 filléres szivarral, amit akkoriban bőrszivar szemléletes elnevezéssel szerepelt az erdélyi kisemberek szókincsében. A két gyermek közül az egyik: a keménykötésű fiú velem nyilván azonos korú, sikerrel végezte el az elemi iskola első osztályát, s az 1894. év szeptemberének egyik szép korai napján azzal a boldogító reménységgel köszöntött be az iskola kapuján, hogy immáron a második osztályban folytathatja tanulmányait. Én pedig szomorkásan s kicsit irigyen bandukoltam jó Anyám oldalán, de egyben azzal az oldhatatlan reménységgel, hogy esetleg talán a Jenő gróf árnyékában sikerülni fog nekem is a második osztályba beszerénykednem. Az igazgató simán felvette Jenőt a második osztályba s akkor felém fordult. Jó anyám felelt helyettem.
Az én fiacskámnak még nincsen iskolai bizonyítványa, mégis arra kérném Igazgató Urat, hogy szíveskedjék őt a harmadik osztályba felvenni. Az igazgató meglepődve kérdezte, hogy mire építi az anya ezt az egészen szokatlan kérést. A válasz büszkén hangzott: az én fiacskám folyékonyan olvas, hibátlanul tudja az egyszeregyet, jól ismeri a négy alapműveletet s benne az osztást is. Az igazgató a könyvállványról leemelt egy nagy könyvet s kinyitva a kezembe nyomta. Olvastam, ez hibátlanul ment, úgyszintén a szorzótáblából vett kísérlet is. Vállaljuk ezt a kisfiút az osztályomba, Gyuri? Kérdezte a segédkező Chrósz tanártól az igazgató, s az igenlő válaszra rögtön fel is vett engem az elemi iskola harmadik osztályába. Életem első vizsgája tehát jól sikerült felvételi vizsga volt. Az iskolai év egész folyamán igen jól boldogultam, és a tanév végén is kitűnő osztályzattal 1894. szeptember havában a IV. osztály tanulója lettem. És itt következett egy fordulat, melyről azt hittük, hogy törést, kudarcot jelent. A tanítás első napján az írószereimet tartalmazó doboz nélkül jelentem meg az iskolában s az igazgató, aki a IV. osztály tanítója volt, példátlan hanyagságomat példaadó büntetéssel torolta meg: egy órára "bezárt", s így egy órai késéssel szomorúan érkeztem délben haza. Délutánra persze enyhült a szomorúság, s az igazgató első óráján mivelhogy a magyarázat számomra - semmi újat nem tartalmazott - én a kitűnő diák beszélgetést kezdeményezve zavartam figyelni igyekvő padszomszédomat. Az igazgató észrevette ezt a nyegle viselkedést, s újabb egy órai bezárással lettem büntetendőnek. Két másik "fegyenc" társaságában könnyen telt el ez az óra is, csak éppen megint egy órai késéssel érkeztem haza, de már nem annyira lesújtott lelkiállapotban, mint délelőtt. Ez az érzelmi eltolódás nem kerülte el jó Anyám figyelmét, s mivel arra gondolt, hogy egy további büntetésből már táncolva fogok hazatérni és "észrevétlenül elzüllés" veszedelme fenyeget, úgy döntött, hogy nem enged tovább iskolába járni, hanem magántanulóként a tanév végén teendő vizsga alapján fogjuk kérni gimnáziumba leendő felvételemet. Persze a magántanulónak magántanítóra volt szüksége.
Tanári ajánlásra Vaszilia János gimnáziumi VI. osztályú tanuló, napi 1-1½ órai munkaidőre vállalta tanításomat, szegény oláh fiú, egyike azoknak a falusi fiúknak,
- 385/386 -
akik a gyulafehérvári piacra, vagy éppen munkahelyre bejáró szüleiktől részesültek szerény élelmezésben (többnyire "száraz" koszton éltek, s csak ritkán jutottak meleg ételhez). "Vaszilia úr" mint diák, csak közepes tanuló volt, de mint oktató igen lelkiismeretes, ügyes és fáradhatatlan. Buzgó és eredményes munkáját havi 6 korona és ünnepeken a családi ebéd ellenében végezte. Karácsonyra teljesen elvégeztük és készen lettünk a 4. osztály anyagával. Azután már csak újabb és újabb ismételgetés következett. És - új tananyag már a gimnáziumi tananyagokból, főleg számtan és latin. Igen, igen, igen: latin. Ez volt a tantervben élenjáró tárgy. A gimnázium négy alsó osztályában heti 6 óra jutott rá, ebből 1 óra dolgozatírásra volt fordítva, s nem latinról magyarra, hanem magyarról latinra fordítottunk, amihez a nyelvtan alapos ismerete nélkülözhetetlenül szükséges kellék. Vaszilia úr, a "kitűnő" házitanítóm vezetésével ebbe a studiumba annyira belegyakoroltam magamat, hogy a szomszédos udvar családjánál lakó diákok házi leckeóráira is bekérezkedtem üdülésül, és úgy mondandók: a sikerélmény bűvöletében nemcsak a latinból, hanem a többi tárgyakból is jeleskedtem.
Mivel 1895 szeptemberében még nem töltöttem be kilencedik évemet, csak miniszteri engedéllyel voltam a gimnázium első osztályába felvehető. Az engedély - az összes tárgyból kitűnő eredményű elemi iskolai magánvizsga alapján - persze simán megérkezett, s a karácsonyi szünet előtt Péter János doktor az első osztály főnöke a magyar és latin nyelv tanára titkos szavazásra bocsátotta a kérdést: ki az osztály legjobb tanulója? Nándika, az osztály legkisebb növésű és legifjabb tanulója elsöprő győzelmet aratott a szintén színjeles Bujáki Domokossal és Kolosy Mártonnal szemben, akik közül az előbb említett másfél évvel, az utóbbi teljes négy esztendővel volt a kisfiúnál idősebb. Ha két évvel később kerül sorra a szavazás, ez a két fiú bizonyára több voksot kapott volna az akkori győztesnél, mivelhogy akkorra elfogyott az egyéni magántanulás útján szerzett többlet. A negyedik osztálytól kezdve a három versenytárs közül én csak a harmadik helyre találtathattam volna érdemesnek. A latinból azonban megvívtam volna az első helyért akkor is. Hogy ezt a messze múlt ködébe vesző gyerekkori emléket ilyen terjengősen rögzítettem írásba, annak több oka is vagyon.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
