2009. június 30-i határozat
(2 BvE 2/08, 2 BvE 5/08, 2 BvR 1010/08, 2 BvR 1022/08, 2 BvR 1259/08 és 2 BvR 182/09)
A Szövetségi Alkotmánybíróság második kamarája a mai napon megállapította, hogy a Lisszaboni Szerződést jóváhagyó törvény (Zustimmungsgesetz zum Vertrag von Lissabon) összhangban áll az Alaptörvénnyel. Ezzel szemben a Bundestag és a Bundesrat jogait az Európai Unióval kapcsolatos ügyekben kiterjesztő és megerősítő törvény (Gesetz über die Ausweitung und Stärkung der Rechte des Bundestages und des Bundesrates in Angelegenheiten der Europäischen Union) sérti az Alaptörvény (Grundgesetz - GG) 38.1. cikkét a 23.1. cikkel összefüggésben, mivel a Bundestag és a Bundesrat nem kapott megfelelő jogokat az európai jogalkotási és szerződésmódosítási eljárásokban. A Lisszaboni Szerződésnek a Németországi Szövetségi Köztársaság általi megerősítéséről szóló okirat nem helyezhető letétbe mindaddig, amíg hatályba nem lép a parlamenti részvételi jogokra vonatkozó, alkotmányosan szükséges jogi megoldás. A határozatot a döntés tekintetében egyhangúlag, az indokolás tekintetében hét támogató és egy ellenszavazat mellett hozta meg a Szövetségi Alkotmánybíróság [tényadatok találhatók a németországi sajtóközleményekben: 2/2009. (2009. január 16.) és 9/2009. (2009. január 29.)].
1. Az ítélet legfontosabb szempontjainak áttekintése
Az ítélet arra a kapcsolatra összpontosít, amely az Alaptörvény által a Szövetség szintjén fennálló demokratikus rendszer és az európai szinten elért önálló hatalom között fennáll. Az Európai Unió strukturális problémája áll az alkotmányossági vizsgálat középpontjában: az Unió cselekvési szabadsága folyamatosan és jelentősen bővült, nem utolsósorban a Lisszaboni Szerződésnek köszönhetően, egyes szakpolitikai területeken egy szövetségi állammal mutat hasonlóságot. Ezzel szemben a belső döntéshozatali és kinevezési eljárások továbbra is alapvetően a nemzetközi szervezetekre jellemző mintát követnek, azaz a nemzetközi joggal mutatnak analógiát; az Európai Unió struktúrája, ahogy korábban is, meghatározóan az államok egyenlőségének elvén alapul.
Mindaddig, amíg Európa népei egységesen - a legitimáció alanyaként - nem tudják többségi akaratukat politikailag hatékony módon, az egyenlőséget egy európai szövetségi állam keretei között kifejezni, az Európai Unió népei maradnak - tagállamaik keretei között - a közhatalom meghatározó birtokosai, ideértve az Unióra vonatkozó közhatalmat is. Németországban az európai szövetségi államhoz történő csatlakozás új alkotmány elfogadását tenné szükségessé, amelyben ki kellene nyilvánítani az Alaptörvény által védett állami szuverenitásról való lemondást. Itt és most nincs ilyen törvény. Az Európai Unió továbbra is egy olyan hatalmi unió (Herrschaftsverband), amely a nemzetközi jogon alapul; egy olyan szövetség, amelyet a szuverén tagállamok szándéka tart fenn.
Az integrációért való elsődleges felelősséget a nemzeti alkotmányos testületek viselik, amelyek a népek érdekében járnak el. Az uniós intézmények hatásköreinek és önállóságának növekedésével párhuzamosan olyan garanciák szükségesek, amelyek lépést tartanak ezekkel a fejleményekkel annak érdekében, hogy megőrizzék a tagállamok által korlátozott és ellenőrzött hatáskör-átruházás alapelvét. Az integráció előrehaladtával meg kell őrizni a tagállamok demokratikus véleményformálásának fejlődése érdekében elengedhetetlen területeket. Különösen azt kell biztosítani, hogy az integrációért való felelősséget a népképviseleti szervek viseljék.
Az Európai Parlament hatásköreinek további bővítése mérsékelheti, de nem számolja fel maradéktalanul azt a szakadékot, amely az uniós intézmények döntéshozatali hatáskörének terjedelme és a tagállami állampolgárok által gyakorolt demokratikus közhatalom között áll fenn. Az Európai Parlament sem összetételét, sem pedig az európai struktúrában elfoglalt helyét tekintve nem kellően felkészült arra, hogy a politikai irányvonalra vonatkozó, reprezentatív, meghatározó többségen alapuló egységes döntéseket hozzon. Az államokra irányadó demokratikus követelmények alapján az EP létrejöttekor az egyenlőség nem kerül kellőképp előtérbe, és a politikai irányvonalak tekintetében az EP nem kompetens az államok közötti érdekek nemzetek feletti kiegyensúlyozására alkalmas, mértékadó döntések meghozatalára. Ezért az EP nem támogathat egy parlamentáris kormányzatot és nem szervezheti magát a pártpolitika vonatkozásában a kormányzat és ellenzék rendszerében úgy, hogy az európai választók által a politikai irányítás kérdésében hozott döntés politikailag döntő hatással bírjon. E strukturális demokráciadeficit következtében, amely nem oldható meg a szuverén nemzetállamok szövetsége keretében (Staatenverbund), a további integrációs lépések, amelyek túllépnek a status quón, sem az államok politikai cselekvési hatalmát, sem a hatáskör-átruházás alapelvét nem áshatják alá.
A tagállamokban a nép minden hatalom birtokosa. Az Alaptörvény nem engedi meg, hogy a törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás egyes szervei rendelkezzenek az alkotmány lényegi elemeiről, azaz az Alkotmány szerinti érinthetetlen elemekről (az Alaptörvény 23.1. cikkének 3. mondata, 79.3. cikke). Az alkotmányos identitás a nép demokratikus önrendelkezésének elidegeníthetetlen eleme. A választójog hatékonyságának biztosítása és a demokratikus önrendelkezés megőrzése érdekében a Szövetségi Alkotmánybíróságnak őrködnie kell - hatáskörének korlátai között - a felett, hogy a közösségi, illetve uniós hatalom az aktusaival ne sértse meg az alkotmányos identitást és ne lépjen túl a reá ruházott hatáskörökön. A hatáskörök átruházása - amelyet a Lisszaboni Szerződés ismét csak bővített - és az önálló döntéshozatali eljárások így szükségessé teszik az európai jogi instrumentumok hatékony ultra vires és identitásvizsgálatát, azoknak a Németországi Szövetségi Köztársaságban történő alkalmazásakor.
2. A felülvizsgálat mércéje
a) A Lisszaboni Szerződést jóváhagyó törvényt a Szövetségi Alkotmánybíróság a választójog mércéjével méri. A választójog alapvető jog, amelynek megsértése alkotmányosan kifogásolható (az Alaptörvény 38.1. cikkének 1. mondata, a 93.1. cikk 4a pontjával összefüggésben). A választójog jelenti a demokratikus önrendelkezés jogának gyakorlását, a közhatalomban való szabad és egyenlő részvétel jogát, a demokrácia alapelvének, ideértve a népfelség elvének tiszteletben tartását is. A választójog megsértésének vizsgálata kiterjed az Alaptörvény 79.3. cikkében alkotmányos identitásként rögzített alapelvek sérelmére is. Az állampolgárok azon joga, hogy egyenlően és szabadon, választások és más szavazások útján határozzanak az őket személyükben és egyéb viszonyaikban érintő közhatalomról, az emberi méltóságból ered és a demokrácia alapelvének meghatározó eleme. A demokrácia alapelve nem tehető mérlegre más jogi érdekekkel szemben. Az Alaptörvény 1. és 20. cikkeiben meghatározott alapelvek módosítása elfogadhatatlan (az Alaptörvény 79.3. cikke). Az úgynevezett örökgarancia az önálló alkotmányos rend identitása feletti rendelkezési jogot még az alkotmány módosítására jogosult törvényhozás hatáskörei közül is kiveszi. A népfelség nem ruházta fel a nép képviselőit és testületeit azzal a joggal, hogy megváltoztassák az Alaptörvény 79.3. cikke szerint alapvetőnek minősülő alkotmányos alapelveket.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
