A házasság, mint alapvető családi jogviszony, természete szerint a nemek különbözőségén és azok "fizikai és pszichológiai komplementaritásán alapuló"[1] tartós - egész életre szóló kapcsolatot feltételező - szövetség, mely a különböző nemű házastársak közösségére és javára, valamint utódok nemzésére és nevelésére van rendelve.
A modern fogyasztói társadalmakban jellemző tendencia a házasulási hajlandóság csökkenése és az élettársi kapcsolat, mint egyre inkább elterjedő együttélési forma, térhódítása. Általában a párkapcsolatok egyre változatosabbak lettek, a tradicionális és konform házasságtól, az élettársi viszonyon át a látogató együttélésig léteznek, ugyanakkor a házasság intézménye is jelentősen átformálódott. A korábbi, hagyományos formá(k)tól eltérően manapság a lazább, társulás jellegű házasság a jellemző, melyben már a felek rövid távú és gyorsan változó igényei a meghatározóak, és az így lényegesen bomlékonyabb, mint a korábbi házassági modellek. A társadalmi és demográfiai átalakulásnak, valamint ehhez kapcsolódóan a modern nemi szerepfelfogásnak következménye a tartós párkapcsolatok manapság jellemző instabilitása, mely természetesen hatással van a családalapításra, a gyermekvállalásra is.
Ebben az átalakulási folyamatban az élettársi kapcsolat funkcióját tekintve, az egyre kevésbé működik "próbaházasságként", sokkal inkább a házasság alternatívája lett, azért is, mert az újabb felfogás szerint az ilyen együttélés csekély mértékben különbözik a házasságtól.
A fenti jelenségre - a társadalmi-kulturális változások nyomására - az addig semleges jogrendszerek, jogalkotási válaszokat is adtak, amennyiben a jogalkalmazási tapasztalatok (családvédelmi igények) alapján kodifikációs kényszer lett többletjogokat biztosítani az élettársi viszonyban élők számára, így a magyar családjogi szabályozás is ezen a kényszerpályán mozog.[2]
Természetesen az Alkotmány szellemével nem egyeztethető össze, hogy ugyanolyan joghatásai legyenek az élettársi viszonynak, mint a házasságnak, mert bár a házastársi kapcsolat devalválódott, de kétségkívül a házasság az alkotmányosan védett, prioritással bíró életközösség,[3] melynek tartósságához és funkciója betöltéséhez társadalmi érdek fűződik.
A jelen dolgozat középpontjába állított jegyesség rendeltetése épp az, hogy a kölcsönös házassági ígéret kifejezése után megfelelő felkészülést biztosítson a házasságra, annak megkötéséig, illetőleg épp a jegyesség házasságkötés nélküli felbomlásával előzze meg a meggondolatlanul létrejött házassági kötelék későbbi felbontását.
A két nem közötti jövendő házasságot előkészítő jegyesi viszonynak funkcionális és jogi lényegére, a "tágabb értelmű házasságkötésben", mint folyamatban lévő szerepére, a családjog rendszerén belüli elhelyezkedésének vitatottságára kívánom felhívni a figyelmet, kitekintéssel a régi jogra, a polgári kor jogára, illetve figyelemmel a hatályos szabályozásra, a szabályozatlanság okaira és az esetleges kodifikációs lehetőségekre.
Mind a polgári, mind a keresztény egyházi házasságkötési (elő)cselekmények történeti előzményeit megtaláljuk a zsidóknál, a görögöknél, a házasság jogintézményének ismérvei leginkább pedig a római és a germán jogban[4] gyökereznek.
A zsidóknál a mózesi jog kora szerint a vőlegény atyja kéri meg a menyasszony kezét, akinek ha szülei beleegyeznek, megtörténik az eljegyzés, amelynek legfontosabb mozzanata a mohar (v. mahar) lefizetése volt. Ez a mennyasszony vételárát jelentette, azonban más szerzők álláspontja alapján inkább kártalanítás lehetett a nő szüleinek, vagy jegyajándék, ami később visszakerült a vőlegény családjához hozomány formájában. Általában egy esztendő, vagy - különösen akkor, ha a törvényes kort el nem érték a jegyesek -még több idő elteltével a vőlegény a mennyasszony átadása után a maga házába vezette azt, majd menyegzőt tartott vele.
A talmudi jog alapján a vőlegény vagy a vőlegény atyjának kérésére a leány szülei odaígérték a leány kezét (házassági ígéret - siddukin), mely folytán a vőlegény atyja és a mennyasszony családja írásban előzetes ügyletet kötöttek a moharra, a nő hozományára stb. Ha így megtörtént a kiválasztás és az ígéret, ezt az éruszin vagyis az eljegyzés követte. Az éruszin alatt véglegesítették az írásbeli megállapodást, amely a házasságkötés bizonyos feltételeinek betartását rögzítette. Az eljegyzés nem biztosított jogot az együttélésre, de előidézte a sógorság akadályát és a hűtlenség következménye ez idő alatt ugyanaz volt, mint a házasságtöréséé, továbbá az éruszin csakis elbocsátólevéllel (get-el) volt felbontható. Nem szabadott menyasszonnyal együtt lenni ketuba (házasságlevél) nélkül. Ezt pedig a menyegzői lakoma, illetve a chupá (vagy huppa), vagyis a házasságkötési aktus alatt írták alá, ez által jött létre a niszuin (házasság). Mivel az éruszin felbontása nagy szégyen volt, a válás viszont nem, az éruszin és a niszuin egybeolvadt; az éruszin kötésénél szokásos megállapodás egyben ketuba lett és nyomban megtartották a lakodalmat a huppa-val.
A zsidó házasságkötés nem csak konszenzuális szerződést, hanem annak teljesítését is jelentette, mivel feltétele volt a testi egyesülés, a tettleges összeadás.[5]
A görögöknél a nővételt követően a történelmi korszakban, a perzsa háborúk után a megállapodáson alapuló házasságkötés volt a jellemző. A házasságot a jegyesek szülői határozták el, de a gyermekeik hallgatólagos beleegyezésével. A menyegzőt megelőzően kötött házassági szerződés (ami általában szóbeli megállapodást jelentett), az abban kikötött hozomány (hedna) megállapításával érvényességi feltétel volt. A vőlegény és a menyasszony csak ugyanazon állam polgárai lehettek, hacsak külön törvény alapján az idegen nem nyert házasodási jogot. A házasságkötés utólagos bejelentése és lajstromozása is kellett a házasság érvényességéhez.
Az antik görög házasulási szokásoknak kevésbé jogi, mint inkább szertartási jelentősége van, a pompás nászok (hymen-ek) az egyházi (főleg keleti) házasságkötési szertartások kialakulására voltak hatással: az egyházi körmenet, a nászkoszorú, a nászénekek stb. a klasszikus görög időket idézik.
Az eljegyzés (sponsalia) fogalmának a mai napig érvényes meghatározása a római jogból eredeztethető, Florentinus jogi definíciója szerint: "sponsalia sunt conventio et repromissio futurarum nuptiarum", vagyis az eljegyzés megállapodás és kölcsönös ígéret a jövendő házasságra vonatkozóan.
A rómaiaknál a házasság (matrimonium, nuptiae) megkötését általában - az archaikus jog időszakában szükségszerűen - megelőzte a jegyesség, mely a régi jog szerint kölcsönös stipulatio (sponsio), tehát alakszerű és egybehangzó kérdés-felelet formájú kötelezettségvállalás útján[6] jött létre, minek alapján a házasság megkötése is jogilag kikényszeríthető volt, valamint a cserbenhagyott jegyes a másikkal szemben kártérítési perrel élhetett (actio ex sponsu). A köztársaság végén az ünnepélyes sponsio alkalmazása megszűnt, az eljegyzés formátlan kölcsönös megegyezéssé alakult, amelyből a házasság megkötésére nem keletkezett kötelezettség, persze jelképes cselekmények kapcsolódtak hozzá (pl.: jegyajándék, tipikusan jegygyűrű /annulus pronubus/ adása a mennyasszonynak). Jelentőséggel bírt az eljegyzést megelőzően kötött megállapodás (sciptura, pactum), mely a hozományra (dos), a házasság előtti ajándékozásra és az eljegyzési foglalóra (arrha sponsalitia) vonatkozott. Ez utóbbi görög, föníciai eredetű, melyet a házasságtól alapos okkal visszalépő fél elvesztett, vagy kétszeres értékben (duplum) volt köteles visszaadni. A jegyajándékok (munera sponsalitia) régebben visszavonhatatlanok voltak, azonban I. Constantinus óta visszakövetelhetőek az eljegyzést felbontó féltől. Nagyobb (gazdasági) jelentőséggel bírt a házasság előtti ajándékozás (donatio ante nuptias): a vőlegény által a menyasszonynak juttatott ajándék a klasszikus korban vált szokásossá, a posztklasszikus kortól antidos-nak is nevezték, mivel az így kapott ajándékot a menyasszony hozományként adta vissza a férjnek.[7]
A római manusos házasság (matrimonium cum manu), illetve azok módjai a szakrális confarreatio és a mancipatio-val végbemenő reálügylet, a coemptio a klasszikus kor végéig fennmaradtak, véglegesen pedig Iustinianus törölte el azokat. A matrimonium hatalmi jellege így megszűnt, a manus nélküli, kizárólag a felek consensus-án (és leginkább a nő beleegyezésén) alapuló szabad házasság[8] terjedt el, mely a polgári házasság ősjogának tekinthető.
A magyaroknál a kereszténységet megelőző időszakban elsősorban a nőrablás, később pedig a nővétel volt szokásban. A közérdek és a törzsek gondolkodásmódja folytán a nő-rablás helyét szükségszerűen a nővétel foglalta el, mivel a nemzetségek egymással való békés érintkezését kellőképpen akadályozta ez az erőszakos cselekmény. A nőrablás kapcsán a rabló ellen az elrabolt nő családja magánharcot indíthatott, amelyet azonban utóbb meg lehetett váltani (compositio). A magánharc elkerülése érdekében később előre megegyeztek a fejváltságban a nő hozzátartozóival, így az utólagos váltság helyébe az előzetes compositio lépett, ami már az adásvételi jogügylet jegyeit mutatta. Aztán a házasságkötés compositionális jellege elenyészett, mivel lassan a nőrablást a lány békés átadása (traditio puellae) váltotta fel. Az adásvétel tárgya már nem a compositio, hanem maga a lány és a lány feletti jogok lettek. A házasságkötés ilyen dologi jogi jellegét tekintve a nőrab-lás eredeti tulajdonszerzési módot, míg az adásvételi megállapodás "eljegyzést" jelentett, a házasságkötés pedig traditio puellae volt.[9] A traditio a tulajdonnak származtatott szerzésmódja, miszerint tulajdont mástól csak az átadással lehetett szerezni. A kölcsönös megegyezés (adásvételi ügylet) önmagában még nem ruházta át a tulajdont, hanem csak kötelmi viszonyt (ius ad rem) állapított meg, melynél fogva a vevő ("vevőlegény", vagyis vőlegény) jogosítva lett a dolog ("leányárú", vagyis ara) átadását követelni. Ez az adásvételi ügylet a férfi, illetve annak atyja és a leány atyja (gyámja) között jön létre. A nőnek a jogügylet megkötésében nincs része, a nő akarata nem számított, mert az atya hatalmánál fogva a leányt annak adta, akinek akarta.
A kereszténység a régi magyar felfogást, a házassági jog terén is átformálta. Az egyház a nőt éppen olyan hívő léleknek tekintette, mint a férfit, a nő is ugyanúgy jogképességgel rendelkezett. A kánonjog e tekintetben teljesen a római jogot recipiálta, mikor azt tanította, hogy a házasság csak a házasulandók kölcsönös megegyezéséből jöhet létre (consensus facit nuptias). A családfői hatalom gyengülése és az egyén önállósága fokozatosan alakult ki: a régi magyar családi szokásjog sokáig még erősen védte az atyai hatalmat és védte annak befolyását a házasság megkötésére is, amennyiben az atyjától (gyámjától) kellett a leányt megkérni, az ő beleegyezését sem szabadott mellőzni. A családfő szerepe a szerződés megkötésénél viszont ekkor már csak törvényes képviselői volt, hiszen fogalmilag az ügylet nem az atya (gyám) személyes jogkörét (hatalmát) érintette, illetve joglemondását jelentette.
A régi magyar vételár emléke az eljegyzési foglalóban (arrha) maradt meg a keresztény királyságban. Eltérő középkori jogi jellegét tekintve az arrha szerződéskötési eszköz volt, annak átadása tette ugyanis a szerződést érvényessé. Mint a vételár helyettesítőjét kezdetben a vőlegény adta, majd lassan a kölcsönös arrha átadás is szokásba jött. Az arrha tárgya bármi lehetett, de általában pénz, és leginkább a szimbolikus jelentőségű gyűrű volt. A foglaló tehát még nem szüntette meg az eljegyzés reálszerződés jellegét, azonban a tipikus jegygyűrű-adás is fokozatosan "jogi segédszerré" vált és nem, mint szerződést létrehozó aktus funkcionált. Ilyen átmenetet jelentett továbbá a reálszerződésből a konszenzuális szerződésbe formális szerződési cselekményként az eskü. Az eskütételből fejlődött ki a kézfogás, "mint a hitletételnek különösen egyszerű és magyaros formája, ami egyértelműen kifejezte mindkét fél kölcsönös és egyidejű akaratnyilvánítását".[10]
Az eljegyzésnek joghatása szerint a felek kötelesek voltak arra, hogy egymással házasságot kössenek. Amíg az eljegyzés fennállt, egyik jegyes sem léphetett mással házasságra. De ha az eljegyzett menyasszonyt elrabolták és abba ő is beleegyezett, akkor megmaradhatott elrablójánál, és ezáltal az eljegyzés felbomlott. Az esztergomi zsinat (~ 1100) kimondta, hogy a menyasszonyt csak akkor kell visszaadni vőlegényének, ha erőszakosan rabolták el. Az egyház a házasságtól ok nélkül vonakodó jegyest sürgette ígéretének beváltására, de bármelyik fél alapos okból kérhette a püspöktől az eljegyzés felbontását.
* * *
A jegyesség és a házasság közötti határvonal meglehetősen elmosódott a középkorban. A mindenhol érvényesülő partikuláris kánonjogi szabályozás az eljegyzési jogügyletnél a nudus consensus-t követelte meg általában, bár egyes egyházaknál jellemző volt az eljegyzési liturgikus formulák sokszor kötelező alkalmazása. A tridenti (v. trienti) egyetemes zsinat (1545-1563) mind az eljegyzésre, mind pedig a házasságkötésre egységes álláspontot alakított ki. Míg a házasságkötésnél az egyházi egyetemes törvényhozó hatalom szigorúan előírta a nyilvánosságot,[11] tiltva a klandesztin házasságokat (Decretum Tametsi), addig az eljegyzés érvényességéhez épp ellenkezőleg - a francia püspökök kezdeményezésének ellenére - a nyilvános forma előírását nem kívánták meg, sőt annak kötelezővé tételét kifejezetten tiltották. A tridenti formula előtti kánonjogban az ún. sponsalia de praesenti, vagyis a kölcsönös házassági ígéret jelenre szóló kijelentése házassági köteléket hozott létre, tehát nem eljegyzés, hanem a házasságkötés egyik formája volt. A jövőre vonatkozó házassági akaratnyilvánítás, a sponsalia de futuro a tridenti zsinat után is független maradt minden nyilvánosságra vonatkozó jogi formától. Fontos azonban, hogy a sponsalia de futuro-t követő testi érintkezés az eljegyzést házassággá tette, amely ezáltal a matrimonium praesemptum, vagyis vélelmezett házasság legtipikusabb fajtája lett (matrimonium contractum per verba de futuro copula subsecuta). Eljegyzést a hetedik életévüket betöltött személyek köthettek, a kánonjog a hét éven aluli korban kötött eljegyzéseket semmisnek nyilvánította, azonban ez viszonylagos érvénytelenséget jelentett, hiszen a jegyesek utólagos beleegyezése folytán, azt úgy tekintették, mintha kezdettől fogva érvényes lett volna. Ami pedig a középkori egyházjogban a jegyesség jogi hatását illeti az eljegyzés alapján keresetet lehetett indítani a házasság megkötésére, természetesen akkor, ha nem állt fenn házassági akadály.
Hazánkban a házasságkötés polgári jogi intézményét megteremtő házassági törvény megalkotásának jelentősége elvitathatatlan. Az 1894. évi XXXI. tc. előtt házassági jogra ugyanis nyolcféle egyházi felekezeti szabályozás volt érvényben: a római katolikusokra vonatkozóan az ország egész területén a kánonjog, a görögkeleti román és szerb egyházakra az ő két különböző joguk, a magyarországi evangélikusokra és reformátusokra a II. József által kibocsátott és a 1791. évi XXVI. tc. által elfogadott nyíltparancs, az erdélyi evangélikusokra az 1870-ből való házassági rendtartás, az erdélyi reformátusokra Bod Péternek egyházi törvényerőre emelkedett 1763-ban írt Házassági törvényrajz című műve, az unitáriusokra az ország egész területén az 1889-ban kelt unitárius egyházi törvény a házassági jogról, a magyarországi zsidókra nézve az 1863. évi udvari kancelláriai rendelet, míg az erdélyi és fiumei izraelitákra vonatkozóan az osztrák polgári törvénykönyv szabályozta a házassági jogot. A házassági jog ilyen felekezeti mivolta és tagoltsága folytán azok egymással ellentétes rendelkezéseket is tartalmaztak: a házassági kor, a házassági akadályok, továbbá a házasság felbontása tekintetében lényeges eltérések voltak,[12] mely sokféleség már-már tarthatatlan helyzeteket teremtett.
A Ht. három alapelven nyugodott: minden állampolgárt egyaránt kötelező egységes állami jog, az ebből fakadó állami bíráskodás[13] és a házasságok megkötésének kötelező polgári alakja. Emellett a törvény a hívőkre vonatkozó egyházi (hitbéli) szabályozást tiszteletben tartva, a házasságkötésre vonatkozó vallási kötelességeket érintetlenül hagyta (Ht. 149. §).
Az eljegyzést a Ht. felvette az intézményei közé (I. fejezet 1-5.§), melyre vonatkozóan a törvény indokolását idézzük fel: "Az eljegyzés törvényhozási szabályozása a házasságjoggal áll kapcsolatban. Erre utal tárgyi összefüggése a házassággal és azon körülmény is, hogy az eljegyzés fennálló jogaink szerint a házasságjog kiegészítő részét képezi." Több jogtudós, elsősorban Schwarz Gusztáv, illetve König Vilmos bírálta a jegyesség törvényi szabályozást és az eljegyzésről szóló első fejezet kihagyását szorgalmazták.
A Ht. indokolása szerint jogi természetét tekintve az eljegyzés szerződésnek tekintendő, amelyre nem szükséges túlzottan részletes szabályozás, az az általános szerződési elvek alapján értelmezendő, amennyiben persze ezen kontraktuális jogelvek a jegyesség természetével összeegyeztethetőek. Így vélekedik Jancsó György is: "Jogi természetére nézve az eljegyzés nem egyéb, mint joghatályában megszorított és alakszerűségekhez nem kötött szerződés. Önálló, a házasságkötést megelőző, de nem önczélú szerződés; mert hivatása az, hogy a jövő házasságkötést előkészítse és ennélfogva czélja a megkötendő házasságnak a czéljában rejlik."[14]
Raffay Ferencz ezzel ellentétben nem tekinti jogügyletnek (szerződésnek) az eljegyzést, mert keresettel, kötbérrel nem kényszeríthető ki, valamint a házassági jog rendszerén belüli elhelyezését sem tartja fontosnak, mint mondja: "A kereshetőségi jog megvonása folytán, továbbá azon oknál fogva, hogy a fennálló eljegyzést nem tekinti a H.T. házassági akadálynak...az eljegyzésnek a mi házassági jogunk szempontjából semmi fontossága nincs s a törvénybe is csupán azért kellett felvenni, hogy a házasságkötés szabadsága kifejezetten biztosítva legyen, szemben egyes felekezeti egyházjogokkal, amelyek kereseti jogot adtak az eljegyzésből a házasság megkötésére, sőt ismerték a kényszerösszeadásokat is s az eljegyzést házassági akadálylyá tették." Később viszont, ahogy kifejti: "De a H. T.-nek abból az álláspontjából, amely szerint az eljegyzés kikényszerítését nem engedi meg s így azt nem tekinti szerződésnek, nem következik, hogy azt erkölcsileg és jogilag nem tartanánk kötelezőnek és fontosnak a jegyesekre nézve. Törvényhozásunk irányzata mindig az volt, hogy az eljegyzésből erkölcsi lekötöttség, érdekeltségi viszony származik, amelynek jogi következményei vannak: szóval az eljegyzés jogi tény."[15]
A szabad akaratelhatározáson alapuló házasság természetével és lényegével egyeztethető össze, hogy az azt megelőző házassági ígéret alapján, az sem keresettel,[16] sem egyéb annak megkötését biztosító kikötéssel (pl. kötbérrel) nem kényszeríthető ki.[17] Az ilyen semmis kikötés nemcsak hogy az ígért teljesítésre nem kötelez, de a már eszközölt teljesítésnek a visszakövetelése sem kizárt - így az eredeti állapotba való visszahelyezésnek van helye. Az eljegyzésnek ezen negatív hatályából következik, hogy a jegyesek szabadon visszaléphetnek az eljegyzéstől, sőt egymásután többször, illetve egy időben többekkel is eljegyezhetik magukat, hiszen az eljegyzés nem minősül házassági akadálynak.
A jegyesség csak két különnemű személy között jöhet létre, lévén, hogy a kölcsönös ígéret házasságkötésre vonatkozik. Az akaratnyilvánító képesség hiánya miatt nem jegyezheti el magát a cselekvőképtelen személy, továbbá nem jegyezhetik el egymást azok, akik között az eljegyzés megkötésekor már el nem hárítható házassági akadály állt fenn. Nem jegyezheti el magát, aki érvényes házassági kötelékben él. A korlátolt cselekvőké-pességűek eljegyzése is érvényes, kivéve a házasság meg nem kötése esetére esetleg beálló kártérítési kötelezettséget, de csak a törvényes képviselő beleegyezésének hiányában.[18]
Az általános szerződéskötési szabályok mentén vizsgált eljegyzés, mint nem alakszerű jogügylet, létrejöhet szóban, de akár írásban is, tanúk előtt, vagy tanúk nélkül, a jegyesek együttes jelenlétében, de akár meghatalmazás útján is. A kényszer, a tévedés vagy megtévesztés kizárják az eljegyzés érvényességét. A házassági ígéretnek kölcsönösnek kell lennie, ezáltal nem jön létre az eljegyzés, ha csupán az egyik fél ígér házasságot. Az eljegyzés, vagy annak megszűnése függhet feltételnek, vagy időpontnak bekövetkeztétől is. Itt kell kihangsúlyozni, hogy bár az eljegyzés nincs alakszerűségekhez kötve, azonban az 1874:XXXV. tc. (A királyi közjegyzőkről) módosításáról és kiegészítéséről szóló 1886. évi VII. törvénycikk szerint a jegyesek egymás irányába tett, az ő vagyonjogi viszonyaikat rendező jogügyletek, különösen a jegyes ingatlanának tulajdonjogát, vagy "haszonvételét" bármilyen jogcímen visszterhesen átruházó szerződések, illetve az egymás közötti ajándékozások esetében ugyanúgy ingatlanokra általában, de ingókra is, amennyiben az ajándéktárgyat nem adták át,[19] továbbá az egymást meghatalmazó nyilatkozataik érvényességéhez közjegyzői okiratba foglalás volt szükséges.[20]
A jegyesség megszűnik, ha a bontó feltétel beáll, ha a kikötött határidő letelik, ha a jegyesek a házasságot megkötik, ha az egyik jegyes meghal, vagy holttá nyilvánítják, illetőleg, ha mindkét jegyes kölcsönösen visszalép, avagy csak egyoldalúan az egyik fél az eljegyzéstől eláll.
Az eljegyzés megszűnése csak vagyonjogi joghatással bírhat. Pozitív hatálya az eljegyzésnek csak annyiban van, hogy abból kártérítési és jegyajándék visszaadási kötelezettség vagy gazdagodás címén megtérítési kötelezettség keletkezhet. Ilyen vagyonjogi következményt a Ht. csak az alaptalan egyoldalú visszalépéshez fűzött: ha az eljegyzéstől alapos ok nélkül az egyik jegyes eláll, vagy alapos okot szolgáltat a másik jegyesnek az elállásra.[21] A jegyajándék visszaadása vagy a gazdagodás erejéig az ajándék értékének megtérítése, továbbá az ajándékozási ígéret hatálytalanná válása tehát csak a vétkes felet terhelte, ebből következik, hogy a másik jegyesnek joga volt a vétkes féltől kapott jegyajándékot megtartani és a vétkes fél által részére ígért ajándékot követelni.
Az, hogy mi tekintendő alapos oknak, annak felsorolását helyesen mellőzte a Ht., az a bírói mérlegelés tárgyát képezte az eset összes körülményeire figyelemmel. Ami viszont házassági bontó okként értelmezhető, az alapos ok lehetett a jegyesség felbontására is. Raffay Ferencz tankönyvében így példálózik még: "továbbá alapos okok az eljegyzés felbontására: a jegyes feslett, duhaj, pazar életmódja, az eljegyzés után támadt vagy felfedezett ragadós, undorító, gyógyíthatatlan betegségek, a mennyasszonynak mástól való terhessége stb."[22]
Az eljegyzés felbontása történhet szóban, írásban, vagy akár ráutaló magatartással is, mint pl. a jegygyűrű visszaküldésével, mással való eljegyzéssel vagy házasságkötéssel.
A kártérítésre, illetve a jegyajándék visszakövetelésére csak a jegyes vagy rokona volt jogosult, a Ht. kizárta az idegen harmadik személyeket, holott életszerű, hogy gyakran ők viselik az eljegyzés költségeit és adnak jegyajándékot.
Lényeges, hogy a kártérítés terjedelmét, mértékét illetően a Ht. csak szűk körben "a kötendő házasság czéljából tett kiadások" megtérítését vette alapul, persze ez - a törvény indokolását idézve - "nem zárja ki azon jogtételek alkalmazását, melyek szerint az igazolatlan visszalépés tényétől különböző jogalapon, pl. tiltott cselekmény vagy csalás esetében a §-ban megállapítottnál nagyobb terjedelemben származik kártérítési igény".
A jegyesi viszony természetének megfelelően kártérítési igényt és a visszakövetelési jogot engedményezéssel másra átruházni (Jancsó György szerint helyesebben inkább: a már engedményezett jogot érvényesíteni),[23] végrehajtás alá vonni, továbbá örökölni csak akkor lehetett, ha a jogosult a keresetét megindította. Továbbá a kártérítés, visszakövetelés, vagy megtérítés iránti kereset az eljegyzés felbontásának napjától számított egy év alatt elévült.[24]
Az eljegyzés tehát nem más, mint két - értelemszerűen - különnemű személy kölcsönös és megegyező ígérete (akaratnyilvánítása) arra vonatkozóan, hogy egymással házasságot fognak kötni.
A házasságkötést számos esetben, de nem kötelezően és nem szükségképpen előzi meg a jegyesség, amennyiben azonban létesül, természeténél fogva meg kell előznie a házasságot.
A kifejezett házasságkötési ígéretből azonban nem keletkezik kötelezettség a házasság megkötésére, így vitatott a jogi természete. Az eljegyzést szerződésnek tekintők a kölcsönös akaratnyilvánításra helyezik a hangsúlyt, és ha az nem is nem váltja ki a szerződésekre jellemző (igenleges) joghatást, de jogi következmények fűződnek hozzá. Megítélhető akár úgy is, mint egy sajátos pactum de contrahendo, mely azonban a szerződés (házasság) megkötésére mégsem kötelez.
A szerződési jelleget tagadó elmélet szerint, mivel a kölcsönösen megtett ígéret jogi eszközzel (közvetlenül keresettel vagy közvetve kötbérrel, egyéb kikötéssel) nem kényszeríthető ki, jogügyletet nem, csak ténybeli kapcsolatot keletkeztet, amely azonban jogilag releváns, tehát az eljegyzés jogi tény.
Vitathatatlan tehát, hogy a jegyesség jogok és kötelezettségek magánjogi kerete lehet és a polgári jog szabályai alapján kell megítélni a jegyesi viszonyra tekintettel a jegyesek egymás irányába tanúsított magatartásainak joghatásait. Ilyen joghatás, hogy a jegyeseket egymás -nem közeli - hozzátartozójának kell tekinteni (és nem csak a polgári jog szerint), a hozzátartozói kapcsolatnak pedig mind az anyagi -, mind pedig az eljárásjogban jelentősége van.
A jegyesek, illetve családtagjaik jellemzően vagyoni beruházásokat tesznek (pl. az esküvő előkészítése kapcsán, a hozományra vonatkozóan), megteremtik a majdani közös életük lényeges feltételeit, tehát vagyoni kapcsolat létesül közöttük.
Vagyonjogi szempontból Nizsalovszky Endre szerint, ha a házasság létrejön a házassági vagyonjogi rend a jegyesség idejére is kisugárzik, így megengedhető, hogy a házastársak a jegyesség idején közös célra megszerzett vagyontárgyakat közös vagyonná nyilvánítsák, vagy a jegyeseket megajándékozó a közös vagyont gyarapíthassa.[25] A jelenlegi bírói gyakorlat alapján csak a házasságot megelőző életközösség ideje alatt szerzett vagyon tartozhat a házastársi vagyonközösségbe, emellett azonban a jegyeseknek (házasulóknak) hatályos jogunk megengedi, hogy házassági vagyonjogi szerződést kössenek és nincs akadálya, hogy a jegyesség idején szerzett vagyontárgyak vonatkozásában is megállapodjanak és azokat közös vagyonná tegyék.
A jegyesség felbomlása, illetve felbontása ugyancsak hatással lehet a jegyesek között megkötött jogügyletek, jegyességhez kapcsolódó nyilatkozatok jogkövetkezményeire. Az egyik fél által adott szokásos mértéket meghaladó (jegy)ajándék visszakövetelhető a megajándékozott másik féltől, ha annak mindkét fél által ismert indítéka a tervezett házasság volt és a házasságkötés meghiúsult.
Tipikus az ún. bíztatási kárnak a jegyességre alkalmazása: ha az eljegyzés felbontásából valakit önhibáján kívül - akár vagyoni, akár nem vagyoni - kár ért, polgári jogunk alapján kártalanításért folyamodhat, az utaló magatartásért való felelősség címén.
Ha a jegyesek egyben élettársak is, házasságkötésükig az élettársakra vonatkozó szabályok alkalmazandók, bár lényegük szerint tipikusan az élettársi köteléknél legalább az egyik fél részéről hiányzik az affectio maritalis, míg a jegyességnél fennáll a házasságkötési szándék, azonban nincs életközösség.
Hazánkban a szocialista jogrend "száműzte" a jegyesség intézményének családjogon belüli szabályozását. A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (Csjt.) hatályba lépésével[26] az 1894. évi XXXI. törvénycikk érvényét vesztette. Az 1974. évi Csjt. Novella által bevezetett házasságkötést megelőző eljárásban viszont a jegyesség intézményéből valamelyest visszakaptunk egy kicsiny szeletet, egy rövidebb felkészülési (várakozási) idő előírásával, amennyiben a törvény úgy rendelkezik, hogy "a házasságkötést az anyakönyvvezető csak a házasságkötési szándék bejelentését követő harminc nap utáni időpontra tűzheti ki" (3.§ (2) bek.). Míg azonban a várakozási idő kógens, illetve a hatóság előtti személy előtt tett cselekménnyel veszi kezdetét, addig a jegyesség a felek önkéntesen létrejövő jogi viszonya, amely időben csak annyiban behatárolt, hogy az a házasságkötésig áll fenn.
Fontos megemlíteni, hogy a házasságkötést megelőző, anyakönyvvezető előtti "igazolási eljárás" a házasság valamennyi törvényes feltételének bizonyítására (iratok, esetleges tanúsítványok, felmentések beszerzésére, a házasság törvényes akadályainak kiszűrésére), valamint a házasságkötés joghatásai szempontjából szükséges egyéb bejelentések, a házasulók megállapodásainak (pl. a közös gyermekeik névviselésére), vagy nyilatkozatainak (pl. apai elismerő nyilatkozat) megtételére szolgál, emellett a legalább harminc, később kilencven, majd a hatályos szabályozás szerint ismét harminc napos időszak a házassági szándék megfontolását célozza, azzal viszont, hogy nem kizárt, sőt jellemző, hogy a várakozási időszakban a házasulók pótoljanak bizonyos igazolásokat, vagy tegyenek nyilatkozatokat. A várakozási idő alól egyébként felmentés is adható a jegyző részéről,[27] illetve a házasság a házassági szándék bejelentését követően nyomban megköthető a házasulók valamelyikének közeli halállal fenyegető egészségi állapotára figyelemmel, ez utóbbi esetben a felek nyilatkozatai helyettesítenek valamennyi igazolást.[28]
Az új Polgári Törvénykönyvről szóló, hatályba nem lépett 2009. évi CXX. törvény érdekes módon mellőzte a várakozási időre vonatkozó, a tartósabb házasságok megkötését is célzó Csjt. szabályt. A szakértők indokolása alapján ugyanis az át nem gondolt házasságkötés megakadályozására ez a kötelező felkészülési időszak nem igazán alkalmas. A fentiekkel egyet lehet érteni, ha és amennyiben az lett volna a cél, hogy e helyett tényleg szabályozást nyerjen a klasszikus értelemben vett önkéntes eljegyzés, mint jogi kötelék. A jogalkotó azonban, épp ellenkezőleg, nem kívánva a házassági előkészület bármilyen formájú szabályozását, teret engedett volna az ad hoc házasságoknak, túlságosan hangsúlyozva a házasulók önálló és felelős döntési képességét.
A mai magyar családi jog nem veszi föl az eljegyzést az intézményei közé, nyitva hagyva a jegyesség idején, a későbbi házasságra tekintettel tett jognyilatkozatok sorsát, mégis vizsgáljuk meg, hogy milyen jogi hatásai is lehetnek a jegyességnek hatályos jogunk keretein belül.
Mind az anyagi jogban - a Ptk. 685. b) pontja, a Btk. 137. § (6) szerint -, mind az eljárásjogunk - Pp. 13. § (2) bekezdés, Be. 82. § (1) a) pontja - alapján a jegyes hozzátartozó, amelynek közvetett jogi következményei vannak, illetve lehetnek (pl. tanúvallomás megtagadása a peres eljárásban). A Pp. Kommentárja szerint perbeli képviselet esetén feltétlenül tisztázandó a jegyesi státusz: "a bíróságnak hitelt érdemlő módon kell meggyőződnie arról, hogy a jegyesség valóban fennáll-e (ilyen lehet a bíróság, a közjegyző előtt tett vagy két tanú által előütemezett nyilatkozat)", hiszen a Csjt. külön formát nem ír elő a jegyességre.
A Csjt. 27. § (2) alapján a házasulók (jegyesek) a házasságkötést megelőzően házassági vagyonjogi szerződést köthetnek.
A jegyességtől való visszalépés kapcsán, ha az egyik jegyes szándékos (célzott) magatartásával a másikban hitet ébreszt a házassági szándék valóságossága iránt, és a később elhagyott jegyes ezen jogellenesnek nem minősülő, azonban jogilag - kisebb mértékben -releváns, (utaló) magatartás alapján akár vagyoni, akár nem vagyoni kárt szenved, az jogunk szerint kártalanításra méltó (Ptk. 6. § szerinti ún. biztatási kár).
A Ptk. 582. § (3) bekezdése alkalmazásával a jegyesség alatt adott ajándék, avagy az annak helyébe lépett érték visszakövetelhető, ha az a feltevés, amelyre figyelemmel az ajándékozó (jegyes) az ajándékot adta utóbb végleg meghiúsult, tehát a házasság nem került megkötésre, valamint enélkül nem került volna sor az ajándékozásra, vagyis az ajándék kifejezetten jegyajándék volt.[29]
A házasulók közötti jogvita esetén, ha a viszony nem minősíthető szerződéses jogviszonynak, felmerülhet a Ptk. 361. § szerinti jogalap nélküli gazdagodás alkalmazhatósága, ha az egyik jegyes a másik rovására, jogalap nélkül, olyan vagyoni előnyhöz jutott, amely kimutatható. Például adott esetben a jegyesek közös építkezése kapcsán lehetséges a gazdagodás, bár a jogviszony tartalma szerint az építkezésnél alkalmazhatóak lehetnek a ráépítés szabályai (Ptk. 137. §), vagy a polgári jogi társaságra vonatkozó szabályok (Ptk. 568-578/A. §) is.[30]
Ami az eljegyzés kánonjogi szabályozását jelenti,[31] a hatályos Egyházjogi Törvény /az 1983-as Codex Iuris Canonici (CIC)/ VII. cím I. fejezet 1062. kánonja szerint a kétoldalú házassági ígéretet, vagyis az eljegyzést, a püspöki konferencia által meghatározott részleges jog szabályozza, amely figyelembe veszi a szokásjogot és a polgári szabályozást, ha ilyenek vannak (1. §). Továbbá a jegyesség negatív joghatályát mondja ki: "a házassági ígéretből nem származik kereseti jog a házasság megkötésének kieszközlésére; ellenben helye van kártérítési keresetnek, ha kártérítés jár" (2. §). Hazánkban nem létezik hivatalos és formális egyházi eljegyzés.[32] Az egyházmegyei törvények csupán a jegyesek naplójának vezetését írják elő, a házasságra jelentkezők adataival, de ennek semmilyen jogkövetkezménye nincs, továbbá az ún. jegyesoktatás is teljesen önkéntes.
A szocialista jog ideológiailag alátámasztott érvelése a családjog önálló jogági jellegére vonatkozóan, és annak elkülönítése a polgári jogtól ma már nem tartható fenn. A családjog szerves része a magánjognak, azzal, hogy sajátos önállósággal rendelkezik a polgári jogon belül, amely leginkább a védett személyi jogok, illetve kötelezettségek családon belüli speciális megítélésből, megközelítéséből fakad. A magyar jogalkotói törekvés is az, hogy most már egy egységes és remélhetően átgondolt kódex-jellegű magánjog kodifikálódjék, melynek elválaszthatatlan része a házasság és a család viszonyainak szabályozása.
A jegyesség a társadalmi szemléletnek is megfelelően a házasságot előkészítő bensőséges viszony, amely jogilag is releváns. Bár az előzetes és kölcsönös házassági ígéretnek nincs a házasságkötésre kötelező ereje és az eljegyzés pozitív szabályozása bizonyos vagyoni kérdésekre, kártérítési igényekre redukálódik, de mégis ha azt vesszük alapul, hogy mindenféleképpen a polgári jog keretein belül lehet és kell megítélni a jegyes felek egymás irányába tett jognyilatkozatainak következményeit, akkor végképp nincs akadálya annak, hogy a klasszikusan a házassági jogot kiegészítő eljegyzés intézménye az egységes magánjogi szabályozásba bekerüljön. A jegyesség ilyen nem túlterjeszkedő, minimális szabályozása lehetne - az 1894. évi házassági törvényünk mintájára[33] - az eljegyzés nemleges joghatásának (a házasság kikényszerítése tilalmának), valamint az eljegyzés megszűnéséhez kötött pozitív vagyonjogi következményeknek (jegyajándék visszakövetelési jog, megtérítési -, kártérítési igény) és az ehhez kapcsolódó érvényesíthetőségi korlátoknak deklarálása. ■
JEGYZETEK
[1] Kuminecz Géza: Katolikus házasságjog. Budapest, 2002, 38.
[2] Ld. a regisztrált élettársi kapcsolatról szóló jogi szabályozást (2009. évi XXIX. tv.), mely az azonos neműek számára a házassági kötelékben élőkével majdnem azonos jogokat biztosít.
[3] Ld.: 1949. évi XX. tv. (a Magyar Köztársaság Alkotmányáról) 15. §.; illetve az új Alkotmány Alapvetések L) cikk (1) bek.
[4]A régi germán jogban a házasságkötés közjogi elemei fedezhetők fel, ugyanis a házasság itt, mint közérdekű cselekmény a nyilvánosság, a nemzetiség színe előtt történt, a grófi bíróság épületében (in mallo), vagy a törzsi bíróság (thing) előtt.
[5] Az a kánonjogi szabályozás, ami szerint a szentségi házasság is felbontható, ha nem hálták el (matrimonium non consummatum), a zsidó jogból eredetezhető.
[6] A szakrális spondeo igét csak a római polgárok használhatták (sponsalia iuris civilis), míg a peregrinusok rendszerint a promitto igét alkalmazták (sponsalia iuris gentium).
[7] Kialakulásának oka a házastársak közötti ajándékozási tilalom lehetett. (Iustinianus alatt beleolvadt a donatio propter nuptias-ba, amely eredetileg a férj által ígért ajándék volt a házasság megszűnése esetére, a nő anyagi életfeltételeinek biztosítása céljából, és amelyre a posztklasszikus korban már a házasság előtt is sor kerülhetett.)
[8] Vö.: "nuptias.. .non concubitus, sed consensus facit" (Dig. 35, 1, 15)
[9] Ld.: Roszner Ervin: Régi magyar házassági jog. Budapest, 1887, 31-34.
[10] Simon Zsigmond: A régi magyar házassági jog általános jellemzése, Kálmán király házassági törvényéig. (Altorjay Sándor jogtörténeti szemináriumának kiadványai) Eger, 1918, 8.
[11] Plébános és két tanú előtt kellett megkötni.
[12] Pl. Az erdélyi evangélikusok jogában, és csak ott, házassági akadály volt az érvényes eljegyzés.
[13] Ld. Ht. 136. §: A házassági ügyekben való biráskodás a kir. biróságok hatáskörébe tartozik.
[14] Jancsó György: A magyar házassági és házastársi öröklési jog. Budapest, 1901, 11.
[15] Raffay Ferencz: A magyar házassági jog: 1894. évi XXXI. törvényczikk. Budapest, 1902, 27-28.
[16] Ld.: Ht. 1. §.
[17] Ld.: Ht. 2. §.
[18] Ld.: Ht. 3. §.
[19] Ld.: 1886. évi VII. törvénycikk 22. §.
[20] Ld.: 1886. évi VII. törvénycikk 23. §.
[21] Ld.: Ht. 3. §.
[22] Raffay Ferencz: A magyar házassági jog: 1894. évi XXXI. törvényczikk. Budapest, 1902, 30.
[23] Jancsó György: A magyar házassági és házastársi öröklési jog. Budapest, 1901, 19.
[24] Ld.: Ht. 4-5. §.
[25] Nizsalovszky Endre: A család jogi rendjének alapjai. Budapest, 1963, 73.
[26] Ld.: 1952. évi 23. törvényerejű rendelet (Csjté.) 70. § (1).
[27] Ld.: Csjt. 3.§ (2). 2. ford.
[28] Ld.: Csjt. 3.§ (3).
[29] Ld. még: BH1975.307
[30] Vö.: Csűri Éva Katalin: A házassági vagyonjog gyakorlati kérdései. Budapest, 2006, 71-72.
[31] Ld.: Erdő Péter: Egyházjog. Budapest, 1991, 408-409.
[32] A korábban hatályos (1917-es) CIC a házassági ígérethez írásbeli alakot követelt meg, továbbá érvényességi feltétel volt, hogy azt a jegyeseknek a plébános vagy helyi ordinarius, avagy két tanú előtt kössék (1017. kán.).
[33] Ld.: az új Polgári Törvénykönyvről szóló T/5949. számú törvényjavaslathoz - 2008. október 27-én - beterjesztett T/5949/117. számú módosító javaslatot, amely a Ht. szabályozásának egy az egyben történő átvételét célozta.
FELHASZNÁLT IRODALOM
Roszner Ervin: Régi magyar házassági jog. Budapest, 1887, 14-65.o., 131-156.o.
Simon Zsigmond: A régi magyar házassági jog általános jellemzése, Kálmán király házassági törvényéig. (Altorjay Sándor jogtörténeti szemináriumának kiadványai). Eger, 1918, 6-11.o.
Hanuy Ferenc: Jegyesség- és házasságkötési forma kifejlődése a Ne temere decretumig. Budapest, 1912, 3-18.o., 207-223.o.
Csordás Eörs: Valláskülönbség kérdése a három monoteista világvallásban. Doktori disszertáció. Budapest, 2009, 55-64.o.
Földi András-Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Budapest, 1996, 246-247.o., 254-255.o.
Jancsó György: A magyar házassági és házastársi öröklési jog. Budapest, 1901, 4-21.o., 634-641.o.
Raffay Ferencz: A magyar házassági jog: 1894. évi XXXI. törvényczikk. Budapest, 1902, 26-31.o.
Nizsalovszky Endre: A család jogi rendjének alapjai. Budapest, 1963, 73-74.o., 175-176.o., 365.o.
Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Budapest-Pécs, 2002, 35-37.o., 302-305.o.
Jobbágyi Gábor: Családi jog. Miskolc, 1999, 54-56.o. Csiky Ottó-Filó Erika: Magyar családjog. Budapest, 2003, 44-46.o.
Csűri Eva Katalin: A házasági vagyonjog gyakorlati kérdései. Budapest, 2006, 71-72.o.
Kőrös István szerk.: A családjog kézikönyve I. kötet. Budapest, 2007, 20-21.o.
Sipos István: A katholikus házasságjog rendszere. Pécs, 1928, 40-49.o.
Erdő Péter: Egyházjog. Budapest, 1991, 408-409.o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Rádonyi Dénes, közjegyzőhelyettes
Visszaugrás
