Az Európai Bíróság közelmúltban meghozott ítélete1, amellyel a dohánytermékek reklámozásáról rendelkező irányelvet2 hatályon kívül helyezte, nem csupán az Európai Unióban vert fel nagy hullámokat, hanem Magyarországon is komoly visszhangot kapott. A reklámtörvénynek a dohánytermékek reklámozásának tilalmát érintő módosítása kapcsán gyakran történtek hivatkozások (mind a tilalom támogatói, mind annak ellenzői részéről) az Irányelvre, illetve a Bíróság ítéletére. Mivel ezzel kapcsolatban számos, részben félreértésre is okot adó nyilatkozat látott napvilágot, talán a magyar olvasó számára sem érdektelen az ítélet által felvetett kérdések ismertetése.
Az ítélet több szempontból is érdekes, és az ezen tanulmány keretei között lehetségesnél bővebb elemzést is megérdemelne.3 A felszínes olvasó számára az ítélet lényege valószínűleg az, hogy a Bíróság a dohányipar pártjára állt, és az egészségvédelem ellen foglalt állást. Az ilyen felszínes értelmezés annál is inkább sajnálatos, mivel könnyen a hazai euroszkeptikusok, a nemzetet a brüsszeli gyarmatosítástól féltők számára szolgálhat érvekkel.
Mélyebb értelmezésben azonban az ítélet tulajdonképpen nem a dohánytermékekről, hanem a tagállamok és a Közösség közötti hatáskör-elhatárolásról szól, és lényegében az Európai Közösséget Létrehozó Szerződés (a továbbiakban: "EKSz") 3b [jelenleg 5.]4 cikkében kifejtett azon alapelvnek a megerősítése, hogy a Közösség csak abban az esetben jogosult alacsonyabb rendű (közösségi terminológiával: másodlagos) jogszabályok elfogadására, amennyiben az elsődleges jogban, az EKSz-ben erre kifejezett felhatalmazást kap (compétence d'attribution).5 Minden olyan terület, amelyet az EKSz nem utalt kifejezetten az EK hatáskörébe, a tagállamok kompetenciájába tartozik. Ez a látszólag egyszerű alapelv a szövetségi államok alkotmányaiban is megjelenik6, gyakorlati alkalmazása azonban, mint azt példánk is bizonyítja, korántsem problémamentes.
Az Irányelv nem az első példa volt a kereskedelmi hirdetésekkel kapcsolatos közösségi szintű jogalkotás-ra.7 Mindazonáltal, tudomásom szerint első ízben született olyan közösségi jogszabály, amely egy jogszerűen előállított és forgalmazott, továbbá a tagállamok többségében széles körben hirdetett termék reklámját de facto be kívánta tiltani, miközben a termék előállítása és értékesítése továbbra is engedélyezett maradt. Az Irányelv deklarált célja kettős volt: egyfelől a belső piaci harmonizációt, másfelől az egészségvédelem magas szintjének fenntartását kívánta szolgálni. Jogalapként az EKSz 100a (jelenleg 95.) cikke szolgált,8 ami a Tanácsban minősített többséggel történő döntéshozatalt ír elő.9 Németország a javaslat ellen szavazott, és a 173. (jelenleg 226.) cikk alapján keresetet indított a Bíróság előtt az Irányelv semmissé nyilvánítása iránt.10
A 100a cikk értelmezése nem először képezte vita tárgyát, sőt ez a jogszabályhely azzal "dicsekedhet", hogy úgyszólván születése másnapján a Bíróság előtt találta magát.11 Mielőtt az Irányelvvel kapcsolatban felmerült problémák taglalására rátérnénk, célszerűnek mutatkozik a 100a cikk rövid bemutatása és a legfontosabb korábbi jogesetek érintőleges elemzése.
Az Európai Közösség Janus-arcú intézmény. Bár "klasszikus" nemzetközi szerződés hozta létre és kezdetben csupán egy regionális nemzetközi tömörülésnek számított, fokozatosan (nem kis részben a Bíróság tevékenységének eredményeképp) mind több "nemzetek feletti", sőt egy szövetségi államra jellemző "föderatív" sajátosságot vett fel. Ez a folyamat a közösségi jogharmonizáció jellegének megváltozásában is éreztette hatását.
A 100a cikket az Egységes Európai Okmány iktatta be az EKSz-be, a belső piac előmozdításának céljából. A "veterán", az EKSz-ben a kezdetektől fogva megtalálható jogharmonizációs rendelkezéstől, a 100. (jelenleg 94.)cikktől a 100a cikk abban különbözik, hogy sokkal inkább "szövetségi" jellegű, jóval szélesebb lehetőséget ad a Közösségnek az akár az egyes tagállamok nemtetszését kiváltó jogharmonizációra is. Két alapvető eltérés alapozza meg ezt a következtetést.12
Először is a 100. cikk a Tanácsban hozott egyhangú döntéshez köti a harmonizációt. Itt tehát valamennyi tagállam egyetértése szükséges egy harmonizációs jogszabály elfogadásához. A tagállamok szuverenitását messzemenően tiszteletben tartja ez az eljárás, míg a képviseleti demokrácia elve (a Parlamenttel való puszta konzultálás révén) csak formálisan érvényesül. Ezzel szemben a 100a cikk esetében a 189b (jelenleg 251.) cikk szerinti eljárással (vagyis a "nemzetek feletti" Parlament bekapcsolásával és a Tanácsban minősített többséggel) történik a döntéshozatal. Tehát itt a tagállamok lakossága képviselői útján érdemi beleszólást kap a jogalkotási folyamatba, viszont a harmonizációs javaslattal egyet nem értő tagállam(ok) leszavazha-tóA), mint ahogy ez például az Irányelv esetében is történt.
Másodszor, a 100. cikk alapján a harmonizációt előíró közösségi jogszabály csak irányelv lehet, mely nem hatályosul közvetlenül, hanem csak a tagállamoknak a nemzeti jogba átültető belső jogalkotása révén.13 Ezzel szemben a 100a cikk nem "irányelvekről", hanem "intézkedésekről" (measures) szól, így átültetés nélkül, közvetlenül és azonnal hatályosuló normatív szabályok, vagyis rendeletek útján történő jogharmonizációra is lehetőséget ad, átnyúlva ily módon nem csupán a Tanácsban képviselt tagállami végrehajtó hatalom, hanem a törvényhozó hatalom feje felett is.14 A 100a cikk tehát a tagállami szuverenitás igen jelentős korlátozását és a közösségi jogalkotás megerősítését, a Közösség "föderatív" "nemzetek feletti" jellegének kihangsúlyozását jelentette elfogadásakor.15 Ennek ellentételezésére került be, egyebek között, a (3) bekezdés, amely előírta, hogy a harmonizáció során az egészség-, a környezet- és a fogyasztóvédelem, továbbá a közbiztonság terén a védelem magas szintjét kell a közösségnek biztosítania.16
A 100a cikk először a más okból elhíresült, ún. Csernobil-ügy kapcsán került a Bíróság elé.17 Ebben az ügyben a Parlament felperesként azt indítványozta, hogy a Bíróság a Tanács által a csernobili katasztrófa után elfogadott, az élelmiszerek legmagasabb megengedett radioaktivitását meghatározó rendeletet nyilvánítsa semmisnek. A Parlamentnek természetesen nem alapvető, elvi jellegű kifogása volt a rendelettel szemben, hanem csupán azt nehezményezte, hogy azt az Euratom Szerződés 31. cikke alapján fogadta el a Tanács és nem a 100a cikk alapján, mely a Parlamentnek is érdemi beleszólási jogot adott volna. A Bíróság azonban elutasította a Parlament keresetét, megállapítva, hogy a kérdéses rendelet csupán érintőlegesen hat az áruk szabad áramlására és ezen keresztül a belső piacra.18
Több szerencsével járt a 100a cikk a Titándioxid ügyben.19 Itt a kérdéses jogszabályt a környezetvédelemmel kapcsolatos 130s (jelenleg 175.) cikk alapján fogadta el a Tanács, míg a Bizottság szerint a 100a cikket kellett volna alkalmaznia. Kézenfekvő megoldás lett volna a kérdéses jogszabálynak mindkét cikk alapján, a mindkettőben előírt eljárási rendelkezéseket figyelembe véve történő elfogadása. A Bíróság korábban, hasonló esetekben így is járt el, és előírta, hogy amennyiben egy jogszabály több, az EKSz-ben megfogalmazott célt is követ, az illető jogalapok közül valamennyit figyelembe kell venni, és így, értelemszerűen, az általuk előírt eljárási követelményeket is.20 A Titándioxid ügyben ez a módszer nem volt alkalmazható, mivel a kétféle eljárás együttes alkalmazása, a kétféle feltételrendszer "kumulálása" egymásnak ellentmondó követelményeket támasztott volna.21 Így a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a két "konkurens" jogalap közül az egyiket, mégpedig a 100a-t kell alkalmazni. Mint arra számos szerző rámutatott, a Bíróság érvelése a 100a cikk alkalmazása mellett nem volt igazán meggyőző.22 A Bíróság egyebek között felhozta érvként, hogy a kérdéses irányelv hatással van a versenyfeltételekre, mivel az általa előírt környezetvédelmi szabályoknak költségkihatásuk van, ami befolyásolja az érintett cégek piaci helyzetét.23 Csakhogy ez úgyszólván minden környezetvédelmi célú jogszabályról elmondható, így ennek a logikának alapján a 130s, mint lex specialis alkalmazásának alig maradna tere. Hasonló eredményre vezet a Bíróságnak az az érve, mely szerint az a tény, hogy a környezetvédelem a közösségi politikák szerves részét képezi, szükségtelenné teszi a 130s cikk alkalmazását, ha a kérdéses jogszabály csak részben követ környezetvédelmi célokat.24 Végezetül a Bíróság a 100a (3) cikkre hivatkozott, mely előírja, hogy a belső piaci harmonizáció során a környezetvédelem magas szintjét kell biztosítani. A Bíróság megállapítása szerint ez a rendelkezés lehetővé teszi, hogy környezetvédelmi jogszabályokat, ameny-nyiben a belső piacra kihatásuk van, a 100a (3) cikk alapján fogadjanak el.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
