A magyar mezőgazdaság rendkívül heterogén szervezetei keretekben és meglehetősen atomizáltan működik. A szervezeti struktúra összességében szerény koncentrációt mutat, ugyanakkor azonban a rendkívül sok nagyon kisméretű gazdasági egység mellett egyidejűleg jelen vannak az egészen nagy termelő egységek is.
Az állam által szerényen támogatott termelői szerveződések nem a termelés koncentrációját, az üzemméret növekedését, a hatékonyság irányába fejlődést szolgálják, hanem a termelők egységesebb piaci fellépését hívatottak biztosítani, a beszerzések illetve az értékesítés területén. A termelés szervezése ennek alárendelt és ezt szolgáló eszközként jelenik meg ezekben a szerveződésekben.
Szorosan összefügg ezzel a piaci erőfölény, a mezőgazdasági termelők kiszolgáltatottsága is. A korábbi, a hetvenes-nyolcvanas évekre kialakult nagyüzemi termelő-, illetve integrált kistermelői struktúra szétesése folytán a hazai élelmiszerpiacra bevonult nagy feldolgozói, illetve kereskedelmi szervezetekkel szemben a hazai termelői szféra nem volt és ma sem képes érdemben egyenrangú félként fellépni.
A termelői szerveződések betölthetnék az így keletkezett űrt, amennyiben képesek lennének a kis termelő egységek körében az egységes termelés, egységes piaci fellépés kereteit megteremteni.
A termelői szerveződések alapításának felemás szorgalmazása és ímmel-ámmal történő politikai és anyagi támogatása mellett egyidejűleg van jelen napjaink közbeszédében, politikai nyilatkozataiban, cselekedeteiben a szövetkezés gondolatának kimondott, vagy sugallt elutasítása is. Ez a felemás magatartás a termelők körében éppúgy fellelhető, mint a politikai és kormányzati körökben.
Az új szerveződések létrehozásának szerényen hirdetett támogatása mellett jelentős erőfeszítések történnek a korábbi időszakból megmaradt, átalakult, az új viszonyokhoz többé, vagy kevésbé alkalmazkodó szövetkezetek végleges eltüntetésére. Ez időnként kinyilvánított, vagy ki nem mondott szándékú intézkedésekben, máskor éppen elmulasztott, vagy halogatott intézkedésekben nyilvánul meg.
Ez a kétarcúság egyáltalán nem segíti a mégannyira kívánt új termelői szerveződések alakulását, hisz a "múltbéli" szövetkezetek tagadása egyben a bármilyen szövetkezés elutasítását is sugallja.
A termelői szerveződések, a szövetkezés kérdése a rendszerváltást követően 15 évvel és az EU-csatlakozás után is inkább politikai, mintsem gazdasági problémaként kezeltetik.
Ebben az írásban megkísérlem összefoglalni a múltból maradt és átalakult szövetkezetek egyik ma éppen napirenden lévő súlyos problémakörét, nevezetesen a szövetkezeteken belüli tulajdonlás, az üzletrész kérdéskörét.
A nyolcvanas évtized második felében, az akkorra már vállalati méreteket öltő, és a változó gazdasági feltételek hatására, kényszerére, a változó politikai környezetben egyre inkább vállalkozói szemlélettel működő - nem csak mezőgazdasági - szövetkezetekben élesen merült fel a tagok tulajdonosi szemléletének, majd tulajdonosi pozíciójának ügye. A jelentős tőkével működő vállalkozásokban egyre nagyobb problémákat vetett fel az egy tag egy szavazat elvére épülő döntési szisztéma. Paradoxnak tűnik, de a politikai felszabadulás, a direkt irányítás illetve az "elvárások" rendszerének fokozatos eltűnése közepette ez a kvázi "munkás-önigazgatás" egyre inkább a fejlődés kerékkötőjévé vált.
A szövetkezeti keretekben működő, valójában jelentős tőkét működtető termelő-vállalatokban egyre inkább megfogalmazódott valamiféle más elvekre, egyre gyakrabban a valós tulajdonlásra épülő döntési mechanizmus igénye. Ez párosult és egy irányba hatott a "szövetkezeti demokrácia" formájában felkent menedzsment gazdasági túlhatalma elleni fellépés igényével is.
A nyolcvanas évtized végén a szövetkezeti vagyon nevesítése volt az az út, ami az előbbi két probléma egyidejű megvalósítását lett volna hívatott kezelni. Akkor az alig fogalmazódott meg, hogy a nevesített vagyonra épített döntési mechanizmus szerint működő vállalat már aligha lesz szövetkezetnek tekinthető. A konkrét helyzetre kerestek konkrét választ. Igaz, hogy egyesekben felmerült valamiféle kompromisszumos konstrukció igénye és ötlete is, de a rendszerváltás körüli lázas időben ezek háttérbe szorultak.
A nyolcvanas évek végén jogi lehetőség teremtődött a szövetkezeti vagyon egy részének a tagok körében üzletrész formájában történő nevesítésére. A nevesítés és "üzletrész" iránti igény és a jogi szabályozásban megtestesült "szövetkezeti üzletrész" tényleges tartalma ugyan jelentősen eltért egymástól, de ezt akkor nagyon kevesen értették, és sajnálatos módon ma is nagyon kevesen értik. A tisztázatlan fogalom később a jogi szabályozás alakulásában is felemás helyzeteket, nem tiszta viszonyokat teremtett.
Ezzel a folyamattal lényegében egyidőben frissült fel a gazdasági társaságok szervezésének lehetősége is, és időtől időre felmerült az az igény, hogy a szövetkezet is kerüljön be a társasági törvénybe, mint egyik társulási forma. Ez ugyan nem valósult meg a mai napig sem, de a szövetkezeti törvény átvett jó néhány instrumentumot a gazdasági társaságoktól, és a szövetkezetek gazdasági társasággá való átalakulásának szabályozásával megteremtődtek a két forma közötti közlekedés keretei is, igaz, csak egy irányban, a szövetkezet társasággá alakulásának irányában.
A szövetkezet lényegében korlátozott felelősségű gazdasági társaság, amelyben a tagok felelőssége a szövetkezetbe bevitt részjegy illetve üzletrész értékéig terjed. A szövetkezet ugyanakkor változó tőkéjű gazdasági szervezet, amennyiben a tagok számának növekedésével a részjegytőke nő, a tagok számának csökkenésével a részjegytőke csökken. Ez a változás folyamatos lehet.
A szövetkezeti keretekben, a szövetkezeti szabályozásban is használt fogalmak, mechanizmusok nem egy esetben az azonos elnevezés mellett egészen más tartalmat jelöltek és jelölnek napjainkban is. Ennek egyik legtipikusabb példája a szövetkezeti üzletrész fogalmának tartalma, és felemás jogi szabályozása, ami az elmúlt években igen sok gazdasági és politikai probléma forrásává is vált.
A gazdasági társaságokban az üzletrész egy arányszámot jelent, az egyes tulajdonosok mindenkori részesedésének arányát a társaság mindenkori vagyonából. Ehhez az arányhoz kötődik alapvetően, néhány eltérő szabályozási lehetőséget leszámítva a tulajdonosok döntésekben való részvételének, az eredményből való részesedésének illetve a megszűnés esetén a maradványból való részesedésének joga. Az üzletrész nagysága - többlet befektetés vagy tőkekivonás nélkül - állandó, piaci értéke folyamatosan változhat.
Az üzletrész a szövetkezetben tartalmát tekintve több vonatkozásban is más, mint a kft.-ben. A szövetkezeti üzletrészhez nem kötődnek valós tulajdonosi jogosítványok, másrészt a szövetkezeti üzletrész nem a szövetkezet teljes vagyonából való részesedési arányt jelenti.
A szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény értelmében:
"A szövetkezet az eredménytartalékból és a tőketartalékból a közgyűlés döntése szerint
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
