Az észak-németországi Schleswigben található Rendsburg városfalán olvasható Eidora Romani terminus imperii felirat nem csak arra utal, hogy az Eider folyó volt a Római Birodalom északi határa, valamint a németek és a dánok közötti választóvonal, hanem jelképezi az északi jog mind múltbeli, mind jelenlegi különállását is.[1] Az északi jog csak távolról nézve tűnhet egységes csoportnak: történelmileg az északi országok két csoportra oszthatók, ami jogukban is tetten érhető.[2]
Dánia és Norvégia 1380 és 1814 között föderációt alkotott és joguk is nagymértékben megegyezett. Izland, a Norvég Birodalom részeként, szintén dán befolyás alatt állt, és ez megmaradt azután is, hogy Norvégia 1814 és 1905 között Svédországgal lépett unióra. Végül Izland 1944-ben önállósodott. Grönland és a Feröer-szigetek mindvégig Dániához tartoztak, ez a mai napig így van, bár a két ország jelentős autonómiával rendelkezik, így önálló helyi törvényhozással is.
Svédország és Finnország alkotják a másik csoportot. Finnország 1809-ig Svédország része volt, ekkor Oroszország foglalta el. I. Sándor orosz cár komoly autonómiát biztosított Finnországnak, így a finnekre saját joguk vonatkozott, amelyet korábban az 1734. évi Svéd Kódex (Sveriges Rikes Lag) fektetett le. Finnország az Orosz Birodalom nagyhercegsége maradt egészen 1917-ig, csak a szovjet forradalmat követően nyerte el függetlenségét.
A földrajzi és történelmi különbözőség magyarázatot ad bizonyos alapvető eltérésekre. Norvégia mint a kereskedők országa a nyugat felé nyitott, így Angliával alakított ki szorosabb kapcsolatokat. Ezzel szemben Svédország és Finnország történelmét a XVI. századtól erősen meghatározta az Orosz Birodalom terjeszkedése. A legjelentősebb két északi állam, Dánia és Svédország viszonyát a XVI. századtól a Balti-tenger feletti hatalomért folytatott rivalizálás határozta meg. Dániáról továbbá elmondható, hogy mindig erősen kötődött Németországhoz, melynek kulturálisan meghatározó szerepe volt az ország életében.[3]
Az északi országokat 1872 óta jogalkotásuk terén szoros együttműködés köti össze, mely nagyban meghatározza jogfejlődésüket. A kooperáció - melyet dolgozatunk VI. fejezete tárgyal - egységes szabályozást teremtett különösen a kereskedelmi, a kötelmi és a családi jog fontos területein, ezzel tovább erősítette az északi jog különállását, annak két ágát pedig jelentősen közelítette egymáshoz.
Az összehasonlító jogászok által felállított "jogcsalád" kategória szerint az északi államok jogát a következőképpen helyezhetjük el. Arminjon, Nolde és Wollf 1950-es Értekezés az összehasonlító jogról című közös munkájukban Dánia, Finnország, Norvégia és Svédország jogát skandináv jogrendszerek elnevezéssel a világot legerősebben befolyásoló hét jogcsalád egyikeként határozza meg a francia, a német, az angol, az orosz, az iszlám és a hindu mellett.[4] Zweigert és Kötz, Bevezetés az összehasonlító jogba című kötetükben az északi jogot a német és francia jog által fémjelzett kontinentális jogcsalád egyik alcsoportjába sorolja.[5] René David viszont a jelenkor jogrendszereiről szóló írásában egyenesen a római-germán jogcsaládba tartozóként határozza meg az északi jogot, elhagyva az alcsoport alkal-
- 505/506 -
mazását.[6] Eörsi szerint a skandináv államok jellegzetességeit feltárva nem csoda, ha a skandináv jogrendszereket elhelyezni próbáló nézetek igen széles skálán helyezkednek el, hiszen ezen országoknak az abszolút monarchiák későfeudális módszerű, kazuisztikus törvény gyűjteményeitől (Danske Lov, 1683 - ld. III. fejezet) eltekintve átfogó kódexeik nincsenek, de van nagyszámú kontinentális technikájú résztörvényük és a bírósági ítéleteknek sincs jogforrási erejük. Kontinentális típusú, általános jogi fogalmakkal operálnak, de pragmatikusan átgyúrják ezeket. A római jogot formálisan sohasem recipiálták, a gyakorlat mégis többet merített a római jogból, mint a common law bíróságai.[7]
A legelterjedtebb mai nézet, amelyet az északi államok jogászai is osztanak, hogy az északi jogrendszerek külön csoportot alkotnak, melyet mind a common lawtól, mind a kontinentális jogtól meg kell különböztetni. Amikor arra utalunk, hogy az északi államok jogai külön csoportot alkotnak, arra is felhívjuk a figyelmet, hogy azok jogi gondolkodásmódjára a római-germán jogélet erős hatást gyakorolt. Így az északi jogi hagyományok lényegesen közelebb állnak a kontinentális európaihoz, mint az angolhoz vagy amerikaihoz.
Nehéz meghatározni, hogy az északi országoknak mi az a specifikuma, ami megkülönbözteti joganyagukat a többi jogcsaládtól. A Koppenhágai Egyetem jogtörténész professzora, Ditlev Tamm szerint a tradíciók szerepe az egyik, míg a jogi formaságok kicsiny jelentősége a másik gyakran emlegetett sajátosság. A modern törvénykönyvek hiánya különösen a magánjog területén azt eredményezi, hogy a jogéletre a konkrétumok és a praktikus szemlélet a jellemző, szemben a kontinenssel, ahol alapvető az absztrahálás, a rendszerekben gondolkodás. A magánjog általános része - mely oly fontos szerepet tölt be a német BGB-ben - ismeretlen az északi jogokban, továbbá nincs éles választóvonal a kereskedelmi és a polgári jog között sem.[8]
A dán vikingek hódításait e dolgozatban nem tárgyaljuk, utalunk viszont arra az érdekességre, hogy a VIII. - IX. századi angliai inváziójuk az angol nyelvre is rányomta bélyegét, így a dán lov kifejezésből lett az angol law, vagy pedig az angolszász királyok által a dán hódítóknak fizetett adó elnevezéséből alakult ki a damages szó.
Az európai jogrendszerek között az északi jog különállását az is okozza, hogy a helyi jogi hagyományok a modern időkig megőrizték kiemelkedő szerepüket. Az első helyi források a XIII. századi tartományi kódexek voltak, melyek a családi viszonyok, a tulajdon, az eljárás és a büntetések alapvető szabályait tartalmazták. E jogok különösen Dániában töltöttek be fontos szerepet, ahol a XVII. századig éreztették hatásukat. Ezeket az írott jogokat formálisan egészen 1683-ig nem törölték el, ekkor új törvénykönyvet (Danske Lov - ld. III. fejezet) adtak ki, amely viszont átvett számos rendelkezést a régi szabályokból.
Az univerzális jogrendszerek az északi jogi gondolkodásra gyakorolt hatásának különösen letisztult példája az 1241. évi, dán nyelven írt Jyske Lov (Jyllandi Törvénykönyv, mely az első írásba foglalt jogforrások egyike) prológusa. Ezt az előszót a középkori dán irodalom kincsestárának tartják, valójában a XII. századi kánonjogi gyűjteményből, a Decretum Gratianiból vett idézetek kommentárja a mű, főleg a jog és jogalkotás természetével, valamint az egyház és a világi hatóságok kapcsolatával foglalkozik.
A Jyske Lov első mondata: "az országot a jog által kell irányítani" ("Med Lov skal Man land bygge") a dán jogászok körében szállóigévé vált, és bíróságok épületén is gyakran olvasható.[9] Egy másik ismert mondat a prológusból, hogy "A jognak tisztességesnek, igazságosnak, elviselhetőnek kell lennie, az ország hagyományaihoz kell illeszkednie, továbbá a jog legyen alkalmas céljaira, legyen hasznos és egyértelmű, hogy minden ember megértse, mit nyújt". Az egyszerűségnek ezt az idealisztikus formáját gyakran idézik, mint az északi jogi kultúra megnyilvánulását, szembeállítva a modern, bonyolult joggal.[10]
A Jyske Lov címe arra látszik utalni, hogy az a (Németországgal szárazföldön határos) Jylland-félsziget joga, ami azonban nincs így, hiszen a Fyn-szigetre is kötelező volt. Minden bizonnyal az egész országra nézve adta ki II. Valdemár király, aki nem is Jyllanden, hanem Sjœlland-sziget (a legnagyobb területű sziget, melyen Koppenhága is található) Vordinborg nevű városában írta alá a kódexet. Dániában a XII-XIII. században minden tartománynak megvolt a maga joga, közülük ki-
- 506/507 -
emelkedik a Jyske Lov, amely esetében szélesebb körű törvénykönyvről van szó. A Jyske Lov elismerte a házasság kánonjog szerinti érvényességét, amely mint más ún. cause spirituales, az egyházi igazságszolgáltatás hatáskörébe tartozott. Különleges szabály volt viszont, hogy az a nő és férfi, aki már három éve együtt élt, házastársaknak minősültek - az ilyen kapcsolatok legalizálása minden bizonnyal engedmény volt az egyházi elvárásokból. A házassággal ellentétben más területeken a világi jog nem igazodott a kánonjogi megoldásokhoz. Így például a végrendelkezés szabadságát a jog kezdetben nem ismerte el, mivel az ellentétes volt a rokonok örökséghez fűződő jogával. Az egyház végül sikerrel vitte keresztül, hogy az embereknek Istent szolgáló célból megengedett vagyonuk egy részéről mortis causa rendelkezni, így a világi jog később elfogadta a végrendeletet.[11]
A dán ideológiában, a lieux de mémoireban a dán nyelvű jog a középkor óta kiemelkedő szerepet játszik. Elterjedt nézet, hogy a dán jog rendelkezik egyfajta demokratikus vonással, s ez megkülönbözteti a római jogtól, mely meglehetősen tekintélyelvű.
Az északi jogok jellemzésekor az egyik egyértelmű kiindulópont, hogy ezekben az országokban a római jog en bloc átvételére nem került sor. A római jog az említett földrajzi határoktól északra sosem töltötte be a ius commune szerepét. A középkorban azonban a római jog és különösen a kánonjog lényeges hatást gyakorolt a jogéletre, de a római jog formális recepciójáról így sem beszélhetünk.
A római jogot mindvégig idegen jognak tartották. Az északi államokban, különösen Dániában már a XVI. századtól vita bontakozott ki a római jog hatásának értékeléséről, illetve a római és a nemzeti jog kapcsolatáról. E vita azonban mindig abból indult ki, hogy a római jog idegen jog (egyáltalán miért éppen a római jog? - hangzott a kérdés), és veszélyt jelent a nemzeti jog természetes fejlődésére. A gondolat, hogy a dán jog egy olyan nemzeti jog, mely egyértelműen különbözik a római jogtól és a római jogi alapokon nyugvó más jogrendszerektől, fontos szerepet játszott a nemzeti identitás erősödésében.[12]
Dániában a római jog sem a középkorban, sem később nem volt ismeretlen. Kevés római jogi irodalom született a középkorban, ismeretes azonban a XV. századból egy glossza formában írt kommentár a Jyske Lovról, amely különösen a helyi és a római jog eltéréseit mutatja be.[13]
A Koppenhágai Egyetemen 1479. évi alapításától kezdve oktattak római jogot. 1536 körül indult meg a lutheri reformáció az északi országokban, a római jog azonban a reformot követő egyetemeken is a jogi oktatás része maradt. A Koppenhágai Egyetem 1539. évi alapszabályában az állt, hogy a nem kötelező római jog oktatására azért van szükség, mert összhangban áll a természetjoggal, így utóbbi megismerését szolgálja, annak forrása. Ugyan a helyi jog is megfelelt a természetjognak, de más módon, mint a római jog.
A felsőbb bíróságok jogalakító szerepe, római joghoz való viszonyulásának áttekintésekor - különösen a XVII. századot vizsgálva - lényeges különbséget fedezünk fel Svédország és Dánia vonatkozásában. Dániában a legfőbb igazságszolgáltatási hatalommal a király tanácsa rendelkezett. A bírák a legmagasabb rangú nemesek közül kerültek ki, többnyire igen műveltek voltak, azonban az egyetemeken oktatott jogtudományi ismeretekkel nem rendelkeztek. A fennmaradt ítéleteikből azt látjuk, hogy általában a helyi jogot, különösen a Jyske Lovot vették alapul, és az idegen koncepciókat elutasították. 1572-ben egy olyan végrendelet érvényességét tagadták meg, amely a legidősebb fiú öröklési jogát (primogenitúra) alkalmazta a többi örökös hátrányára. Elutasították a Hand muss Hand wahren elv elismerését is, amely a forgalom igényeire tekintettel megengedi a jóhiszemű vevőnek, hogy megtarthassa az árut, még ha az eladó nem is rendelkezett megfelelő jogcímmel a tulajdonjog átruházásához, ehelyett kitartottak a vindicatio nehézkesebb intézménye mellett. Az adósságnál találunk római jogi elemeket, így a nagykorúság 25 éves korhatárát, vagy több kezes felelőssége esetén a megosztás kedvezménye, a beneficium divisionis alkalmazását. Összességében azonban a nemesek konzervatív bíráknak bizonyultak, nem lett belőlük tanult noblesse de robe, elzárkóztak a fejlettebb, rugalmasabb megoldásoktól.
A helyzet ettől eltérő volt Svédországban: a legfőbb igazságszolgáltatási hatalom itt is a nemesek kezében összpontosult, de Dániával ellentétben a római jog nagy tekintélynek örvendett, különösen az 1614-ben felálló új, Svea Hovrätt nevű főbíróságon. Amikor nem állt rendelkezésre svéd jog, a bíróság köteles volt a ius romanumot előhívni. Ennél tovább azonban a svéd bíróság sem jutott, kizárólag a svéd jogot pótló, kiegészítő szabályok recepciójára volt hajlandó.[14]
A római jog továbbélésének három formáját szokás megkülönböztetni, úgymint a folytatólagos (megszá-
- 507/508 -
kítás nélküli) továbbélést, az újjáéledést (a korábban érvényben lévő római jog feledésbe merült, majd újjáéledt) és a recepciót. Az utóbbi egyik formája az, amikor egyszeri törvényhozási aktussal ment végbe a római jog átvétele, míg másik, amikor a recepció folyamatos beszivárgás útján valósult meg. Pólay rámutat, hogy Skandinávia egésze esetében beszivárgásról beszélhetünk. Nem került sor egyszeri törvényhozási aktusra, hiszen itt voltak kódexek.[15]
Pólay kiemeli továbbá, hogy a skandináv országok jogfejlődése alapvetően két vonatkozásban tér el a kontinentális fejlődéstől. Egyrészt a skandináv államok magánjoga kódexekben van lefektetve (Dániában: 1241 - Jyske Lov, de különösen 1683 - Danske Lov), s nem szokásjogon alapszik, ami Európában kivételes jelenség. A kodifikáció a magánjogban ebben az időszakban ugyanis Európában meglehetősen ritka jelenség volt. Az északi jogterület mindkét alterületén már igen korán jelentkeztek a magánjogi kodifikációk, s ezekhez a skandináv országok szinte görcsösen ragaszkodtak, úgyhogy akkori jogalkotásaik részben még ma is hatályban vannak. Másrészt a feudális partikularizmus a jogélet, elsősorban a magánjog területén nem érvényesült úgy Skandináviában, mint Európa többi államaiban, hiszen az országos érvényű törvénykönyvek ezt kizárták. Így e területeken az országos jog a feudális társadalmi rend ellenére aránylag hamar kialakult.[16]
A kodifikáció északi sajátosságaival állunk szemben. A kontinenssel ellentétben, itt már a kora feudalizmus idejéről találunk olyan írott törvénykönyveket, amelyeknek jelentős magánjogi vonatkozásai voltak. A folyamat csúcspontjai azok a XVII. (Danske Lov) és XVIII. (Sveriges Rikes Lag) századi kódexek, amelyek az egész jogrendszert átfogták. E kódexek egyébként lényeges akadályát képezték utóbb a római jog recepciójának. Mindezzel szemben a magánjogi kodifikáció XIX. századi hulláma (Code Civil, BGB stb.) hatástalan marad Skandináviában, ahol mai napig nincsenek polgári törvénykönyvek, csak magánjogi résztörvények. "A kodifikáció ötlete sokat vesztett vonzerejéből, mire elérte Skandináviát, ugyanúgy, mint sok más kontinentális elgondolás, amikor megközelítik a hűvös északi klímát" - áll Zweigert és Kötz könyvében.[17] A kívülmaradás azonban összekovácsolta az északi országokat, így a XIX. századra szoros jogalkotási együttműködés - mellyel a VI. fejezetben foglalkozunk - alakult ki közöttük.
A XVII. és XVIII. század fordulóján az északi országokban új törvénykönyvek jelentek meg, amelyek nagyrészt a középkori jogalkotáson és a későbbi uralkodói rendeleteken alapultak. 1683-ban született a Danske Lov (Dán Törvénykönyv), majd mintájára négy évvel később adták ki a Norske Lovot (Norvég Törvénykönyvet).[18]
A Danske Lov a korabeli jog egységbefoglalására vállalkozott, hat könyvből állt: az első a jog gyakorlati alkalmazásával, a második az egyházzal, a harmadik a világi rendekkel, a kereskedelemmel, a házassággal, a negyedik a tengerjoggal, az ötödik a tulajdon- és öröklési joggal, az utolsó pedig a büntetőjoggal foglalkozott.[19] Európa más részein is tanulmányozták német, latin és angol fordításban. Megalkotását követően száz évvel Jeremy Bentham az egész jogrendszereket átfogó törvénykönyvekről szóló írásában így értékelte a Danske Lovot: "Azon törvénykönyvek között, amelyeket alkotóik teljeskörűnek tartanak, egy sincs, amely valóban az. A dán a legősibb ezek közül, 1683-ban készült, majd követte a Svéd Törvénykönyv 1734-ben, a code Frédéric 1751-ben, a szárd 1770-ben. A dán kódex előszava kimondja, hogy az teljeskörű szabályozást tartalmaz. Mégsem találunk szabályokat az adózásról, a szakmákról, a trón örökléséről, a hivatalok hatásköreiről - kivéve az igazságszolgáltatási szervekről -, a nemzetközi jogról, nincsenek benne formulák szerződésekre, dolgok elidegenítésére, vagy eljárási cselekményekre. Mégis ez a legkevésbé hiányos az összes törvénykönyv között."[20]
A római jog csekély hatást gyakorolt a Danske Lovra. Egy-egy római jogi ihletésű szabály azonban felfedezhető, így a crimen laesae majestatis, azaz a felségsértésről szóló fejezet, vagy például a magánjogi szabályok között a contra bonos mores elv, tehát a jó erkölcsökbe ütköző magatartás tilalma.
A Danske Lov kazuisztikus jellegű, minthogy a benne összegyűjtött szabályok is azok voltak. Az absztrakt helyett az eseti jellegű gondolkodásmódot érezzük. Találunk azonban jogi alapelveket, így például az 5-1-1 cikket, mely szerint a szerződést kötő személynek kötelező megtartania, amit vállalt, legyen a szerződés akár írásbeli, szóbeli vagy pecséttel ellátott.[21] A
- 508/509 -
Danske Lov hiányosságait jelzi Tamm szerint, hogy például tartalmaz szabályokat a fizikai kényszernek a szerződés érvényességére gyakorolt hatásáról, de nincs benne hasonló szabály a megtévesztésről. A károk megtérítésére nem nyújt általános szabályt, bizonyos helyeken a tartományi jogokból származó objektív felelősséget veszi át, más esetekben hangsúlyozza, hogy a károkozó szubjektív körülményeit is vizsgálni kell.
A Danske Lov jogi szempontból nem mondható színvonalasnak, aminek oka, hogy a XVII. században a jogtudomány hatása még csekély volt. Így a kódex egyik alkotója, Rasmus Vinding történész és nyelvész, aki Legfelsőbb Bíróságnak ugyan tagja volt, de jogi tanulmányokat nem végzett.
Svédországban 1734-ben adtak ki általános törvénykönyvet Sveriges Rikes Lag címen, melyet Finnországban is bevezettek. A törvénykönyv szintén felölelt magánjogi, bűnügyi, eljárási szabályokat. Ennek kereskedelmi jogi részében a római jogi hatás erőteljes, így megtalálhatóak benne a bona fides, az aequitas és a vigilans koncepciók, illetve más kötelmi jogi intézmények.[22]
Az északi országokban a római jog nem csak közvetlenül, a Corpus iuris tanulmányozása révén fejtette ki hatását. A német Usus modernus pandectarum komoly elismerést vívott ki, és a recepció gyakran ennek tanulmányozása révén valósult meg. Ismert szerzők voltak a XVIII. századból Heineccius, korábbról pedig Struve.[23]
Hatást gyakorolt a római jog a természetjog tanulmányozásán keresztül is. Hugo Grotius írásai népszerűek voltak Dániában, és az 1700 körül a Koppenhágai Egyetemen induló természetjogi oktatásnak is az alapját képezték. A német Pufendorf, a természetjog másik jelentős képviselője az 1660-as években - az akkoriban alapított - svédországi Lund egyetemén lett professzor. 1659-ben egyébként dániai fogságában (a svéd nagykövet titkáraként mikor Svédország megtámadta Dániát, fogságba került) kezdte írni az Elementa juris naturaet, majd fő művét, a De jure naturae et gentium libri VII-et Lundban adták ki 1672-ben.[24]
Az északi országokban, különösen Dániában a jogtörténészek érdeklődésének középpontjában egészen a legutóbbi időkig a középkor jogának tudományos vizsgálata állt. A jogtörténeti tudomány főképp a helyi dán és a külföldi jogok összehasonlításával foglalkozott.
Amikor a XVIII. század végén a dán jogtörténeti kutatások megindultak, annak kifejezett célja volt - mutat rá Tamm -, hogy a dán jog nemzeti karakterét kidomborítsák. Egy koppenhágai jogászprofesszor 1736-ban jegyezte meg, hogy "az a számos szócsavarás és fikció, amely a római jog sajátja, mindig is hiányzott az északi országok egyenes szemléletéből és hosszú múltra visszatekintő egyszerű hagyományaiból..." E szemléletet "dán jogi nacionalizmusként" is szokás emlegetni, és még a közelmúltban, a Maastrichti Szerződés ratifikációs vitájában is lehetett olyan hangokat hallani, hogy Dánia ne kerüljön a merev és formális római jog uralma alá. "Az Európai Közösséget jellemző központosítás és tekintélyelvűség ellentétben áll az egyszerű és demokratikus dán joggal" - mondták.[25] A "jogi nacionalizmus" egyébiránt egész Skandináviára jellemző.[26]
Mind a svéd-finn, mind a dán-norvég jogterület képessé vált maga is bizonyos - Európától elszigetelt - jogtudományt kialakítani, amely azonban nem volt annyira fejlett, hogy a jogtudomány továbbfejlődése ne igényelte volna egy magasabb szintű, fejlettebb jogtudomány, nívósabb magánjogelmélet, a pandektisztika recipiálását.[27] A XIX. század elejére a külföldi jogokkal, így a római joggal kapcsolatos új szemlélet nyert teret, melyben különösen nagy szerepet játszott a dán jogtudomány atyjának tekintett Anders Sandøe Ørsted. A német jogtudós, F.C von Savigny kortársa Ørsted: egy évvel korábban, 1778-ban született és szintén egy évvel korábban, 1860-ban halt meg. A világhírű természettudós, Hans Christian Ørsted öccse volt, aki fontos szerepet játszott az elektromágneses jelenség felderítésében, nevét a fizika egy mértékegysége őrzi.
Ørsted nem csak elméleti szakember volt, hanem mint magas rangú tisztviselő és politikus a jogalkotásra is jelentős befolyást gyakorolt, több miniszteri posztot betöltött, másfél évig pedig kormányfőként tevékenykedett. Fogékony volt német kortársai, így különösen Savigny és Feuerbach munkáira. Gondosan tanul-
- 509/510 -
mányozta a korabeli törvénykönyveket, így az 1794. évi porosz Landrechtet, az 1804. évi francia Code Civilt és az 1811. évi osztrák ABGB-t, majd ezek alapján fogalmazta meg javaslatait, mindig ügyelt ugyanakkor arra, hogy kizárólag a dán jog alapelveivel konform megoldásokat ültessen át. Dániában többek között közreműködésével vették át az osztrák ABGB mintájára a parentális öröklési rendszert. Ørsted meghonosította az addig ismeretlen római jogi condictio indebiti (tartozatlan szolgáltatás visszakövetelése) és a negotiorum gestio (megbízás nélküli ügyvitel) elveket, illetve kidolgozta a dán kártérítési jog alapját jelentő, a vétkességi felelősséget megvalósító "culpa szabályt" (ld. még IX. fejezet).
Ørsted a külföldi jogok újfajta státuszát alapozta meg a dán jogtudományban. Szorgalmazta a külföldi jogok tanulmányozását, illetve a dán joggal való összehasonlítását, illetve az ezekből származó következtetések levonását. Ki kell emelnünk, hogy Ørsted - hasonlóan az általa igen tisztelt Savigny-féle történeti iskolához - a külföldi eredetű szabályok negatívnak értékelt jelenségét igyekezett azzal kompenzálni, hogy kimutatta azok konformitását a dán jog alapelveivel. Így nyilatkozott a külföldi jog alkalmazásáról: "Noha gyakran tisztáztam és kiterjesztettem a külföldi, különösen a német joggal és jogirodalommal kapcsolatos koncepciómat, mégis nehéz lenne egyetlen olyan példát is találni, amikor a külföldi jogot úgy adoptáltam, hogy annak ne lettek volna gyökerei a dán jogban. Amikor kidolgoztam egy elméletet, összehasonlítottam a mi jogunk szabályait a külföldivel, vagy kimutattam a két rendszer előnyeit és hátrányait, mindig arra jutottam, hogy a dán megoldás összességében jobb. Hiszek abban, hogy e komparatív módszer jobban megvilágítja egy-egy elmélet teljességét, illetve meggyőződtem arról, hogy ami a jogalkotásunkat és jogi hagyományainkat illeti, igen szerencsés nemzet vagyunk. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy semmi felsőbbrendűt nem találok jogrendszerünkben. Célom az volt, hogy kimutassam a valóságot, így a külföldi jog előnyeire is felhívjam a figyelmet, ha egy megoldás abban bizonyul helyesebbnek. Mindig örültem ugyanakkor, amikor egy objektív vizsgálat megerősített egy korábbi, saját jogi kultúránkkal kapcsolatos részrehajló elképzelésemet."[28]
A dán-norvég jogterületen a hazai jogtudomány hamarabb alakult ki, s fejlődőképesebbnek látszott, mint a svéd-finn területen. Ennek oka Pólay szerint az, hogy Ørsted tudományos egyénisége volt e jogtudomány kialakításának motorja, s ez indított meg egy dán-norvég teoretikus folyamatot.[29]
A történeti jogi iskola említése mellett a teljességhez tartozik, hogy Skandináviában a jheringi pandektisztika, amely a szociális kérdéseket sem hagyta figyelmen kívül, mindkét jogterületen nagy hatást gyakorolt a jogtudományra,[30] tekintettel arra, hogy a skandináv jogképzésben mindig nagyobb volt a hajlandóság a szociális, morális problémák figyelembevétele iránt, mint a kontinens belsejében.[31] Megállapítható továbbá, hogy míg a dán-norvég jogterületen a korai pandektisztika (történeti iskola) hatása majdnem olyan intenzitással érvényesült, mint a későbbi jheringiánus irányzat, addig a svéd-finn jogterület inkább a Jhering-féle pandektisztika hatása alá látszott kerülni.[32]
A Skandinávián belüli eltéréseket vizsgálva Pólay továbbá kiemeli, hogy a római jog beszivárgása a dán-norvég jogterületre lényegesen szerényebb volt, mint a svéd-finn jogterületen.[33] Másrészt míg a dán-norvég jogterület a római jogot a pandektajog, tehát egy német-római keverékjog útján recipiálta, amelyet a kameralisták Usus modernus Pandectaruma fejlesztett tovább, addig a svéd-finn jogterületen a római jog hatása három forrásból szivárgott be a Svea Hovrätt (Svéd Királyi Udvari Tanács, mely főbíróságként járt el - ld. még II. fejezet) judikatúrájába, éspedig a pandektajogból, a holland-római jogból és közvetlenül a jusztiniánuszi Corpus Iurisból, ami utóbbi kettő a másik jogterületen nem mutatható ki.[34]
Ørsted nyomán a dán jogászok kezdték elismerni a külföldi jog - különösen a római jog - fontosságát a hazai jogfejlődésben. A XIX. században különösen a német pandektajog hatása volt jelentős az országban. A legtöbb dán jogtudós Németországba ment tanulni. Savigny, Feuerbach, majd Windscheid és Jhering olvasott és sokat idézett szerzők voltak.
- 510/511 -
A dán jogtudomány a XIX. századra bontakozott ki, melyhez nagyban hozzájárult, hogy képviselői ekkor ismerték fel a külföldi jogok hatásának jelentőségét. Tamm szerint e kései kialakulás magyarázza részben a római jognak az északi országokban tapasztalható kicsiny hatását is. A helyzet nagyban eltért az angliaitól, ahol a jogászok egy csoportja és a fejlett jogrendszer zárta ki a római jogot: Nolumus Leges Angliae mutare. Az északi országokban a XVIII., XIX. századig nem voltak római jogot ismerő, képzett jogászok, a dán jog eddig mégis elég fejlett volt ahhoz, hogy ellenálljon a római jogi hatásoknak. A római jogi alapú német jogtudomány ekkortól azonban jelentős, kontinentális hatást gyakorolt Dániára.[35] Pólay a római jog recepciójának indokát abban látja, hogy mind Dánia, mind pedig Svédország - főleg az utóbbi - kereskedelmi nagyhatalommá (Svédország egy időre politikai nagyhatalommá is) vált Európában, s mint ilyennek szüksége volt fejlett forgalmi jogra, árucserejogra. Ezt a szükségletet viszont az e tekintetben fejletlen skandináv hazai jog semmiképpen nem tudta kielégíteni. Mindkét államnak Németországgal volt a legélénkebb kapcsolata, így szükségképpen a Németországban érvényes római jog volt a recepció alapja.[36]
A dán és norvég jog XVII. századi egyesülése, illetve a svéd és finn jogoknak az 1734. évi törvénykönyvben fellelhető közös gyökerei vezettek ahhoz, hogy az északi jog két részre szakadt: a nyugati csoportot Norvégia és Dánia jelentette, melyhez később Izland csatlakozott, a másik ágban pedig a svéd és a finn jog volt található. 1814-ben Norvégia és Svédország egyesült, ez azonban nem vezetett a svéd jog norvégiai adopciójához. 1809-ban Oroszországhoz csatolták Finnországot, de ahogy korábban említettük, a finnek megőrizhették saját jogukat.
A két északi csoport minden bizonnyal különböző pályákon fejlődött volna, ha az 1870-es években nem kezdődik az országok között jogalkotási együttműködés.[37] Az együttműködés abból a felismerésből indult ki, hogy az északi országok jogi szemlélete hasonló, így a nemzetközi kereskedelem fejlődése által szükségessé váló reformokat érdemes közösen megvalósítani. Ez az együttműködés utóbb lényeges magánjogi területeken egyfajta közös jogalkotáshoz vezetett, majd átterjedt a büntetőjog, illetve az eljárásjog bizonyos vonatkozásaira, ahol pedig az eltérések korábban jelentősebbek voltak.[38] Az északi államok együttműködését 1962 óta a Helsinki Egyezmény rögzíti. Az együttműködésnek a jog csak egy területe, kiterjed még a kultúrára, szociális és gazdasági kérdésekre, a közlekedésre, valamint a kommunikációra is. Utóbb a kooperációt a környezetvédelemre is kiterjesztették, illetve a külpolitikában és a határokon átnyúló régiók önkormányzati kapcsolatainak fejlesztésében szintén eredmények születtek. Az Egyezmény alapján az északi jogi együttműködés céljai (2-7. cikkek): megteremteni az északi államok polgárainak egyenlőségét az igazságszolgáltatás terén; magán- és büntetőjog lehető legnagyobb mértékű egységesítése; a jogalkotás koordinációja minden olyan területen, ahol ez helyesnek mutatkozik; illetve az ítéletek kölcsönös elismerése és végrehajtása.[39]
Az együttműködés keretében nem az Európai Unióhoz hasonló szupranacionális jellegű kötelező jogszabályok születnek, sokkal inkább a nemzeti jogalkotási folyamatok koordinációjáról van szó. A koordináció eredménye nem feltétlenül egységes, hanem olykor csak hasonló nemzeti jogszabályok. Egyes esetekben az államok a szabályozás tartalmi alapelemeit rögzítő egyezményt fogadnak el, mely utóbb a nemzeti jogalkotás szintjén valósul meg, máskor pedig a közös előkészítő munka, sokszor közös törvénytervezet alapján hozzák meg törvényeiket. Utóbbi esetben, kötelező egyezmény hiányában a résztvevők elvileg szabadon eltérhetnek a korábbi közös állásponttól, ami azonban ritkán fordul elő.[40]
Az északi jogok markáns jellemzője, hogy azokban megbukott minden olyan vállalkozás, amely a régi törvénykönyvek újakkal való felváltását célozta. A törvénykönyvek megalkotását követően nem sokkal rendszerint dekodifikációs folyamatok kezdődtek. Dániában az 1830-as években vita folyt arról, érdemes-e új törvénykönyvet kiadni. Az elképzelést főleg Savigny 1814. évi jogalkotásról és jogtudományról írt pamflettjének nyomán vetették el.[41] Szükségesnek tartották, hogy a jog a tudomány hatása alatt fejlődjön, mielőtt a magánjogi kodifikációra sor kerül. A XIX. századi Dániában e kodifikációval szembeni pesszimista szemlélet került túlsúlyba.
- 511/512 -
Norvégia 1814. évi alkotmánya szerint el kellett végezni a büntetőjog és a magánjog kódexbe foglalását, ami azonban nem teljesült. 1899-ben Julius Lassen, dán professzor új terveket állított fel: az Északi Törvénykönyv megalkotását. E felvetést az 1896. évi német BGB inspirálta, megvalósítása azonban ennek is elmaradt. Az egységes kodifikáció helyett számos fontos területen születtek jogalkotási részeredmények az északi együttműködés keretében.[42]
Főképp Ørsted nagyhatású írásainak köszönhetően Dániában a múlt század kezdete óta a jogi elmélet és a bírói gyakorlat között szoros kapcsolat áll fenn. A dán gyakorló jogászok pragmatikus és praktikus szemlélete korábban kizárta a jogi munkához való elméleti, dogmatikus viszonyulást.
A jogelmélet szerepének felértékelődése később különösképpen a jogfilozófus Alf Ross (1899-1979) munkájában érhető tetten, akinek a jogtudomány szerepével kapcsolatos elméletét az amerikai jogfilozófia (O. W. Holmes, aki szerint az a jog, amit a bíróságok várhatóan tesznek), illetve az ún. Uppsala filozófiai iskola ihlették. Ross jogpozitivista, azon belül szociológiai szempontú szemlélete, vizsgálódása nagyban fejlesztette a skandináv jogi realizmust.[43]
Még ha a dán jog, különösen a magánjog nem is minden vonatkozásban kodifikált, a legfontosabb szerepet a törvények (lov) játszák, a bíróságoktól csak néhány területen várható el lényegi jogfejlesztő szerep, így a kártérítési jogban, illetve bizonyos más kötelmi viszonyokban. A bírói gyakorlatban (retspraksis) a precedensek korántsem olyan meghatározóak, mint az angolszász rendszerben voltak hosszabb ideig, normatív precedensrendszerről nem beszélhetünk.[44],[45] Egy-egy bírói döntés kötelezi ugyan a vitában résztvevő feleket (positiv retskraft, pozitív jogerő), azonban a közvéleményre nézve formálisan nem kötelező (negativ retskrafi, negatív jogerő). Egy korábban hozott bírói határozat azt a bíróságot sem köti, amely azt hozta, így egy bíróság akár saját gyakorlatától is szabadon eltérhet. A bíróságok ugyanakkor egyértelműen jogforrásként ismerik el az esetjogot: minél magasabb szintű egy bíróság, annál jobban követik gyakorlatát, így különösen a Legfelsőbb Bíróságnak (Højesteret) van nagy tekintélye. A parlamentnek jogában áll az esetjoggal ellentétes törvényt hozni, másik oldalról nézve viszont a bíróságok ritkán "vetemednek" arra, hogy a törvényeket a jogalkotó szándékával ellentétesen értelmezzék.
Dániában jogforrásnak tekintik többek között a törvények előkészítői anyagait (forarbejde), az analógiát (analogi), a szokásjogot (retssœdvane; kereskedelmi szóhasználatban kutyme vagy branchepraksis mint egy kereskedelmi terület gyakorlata) és a jogelméletet (juridisk teori) is. Ugyanígy jogforrásnak minősülnek a szerződések (aftale vagy kontakt), a kollektív szerződések (kollektiv overenskomst) és a kereskedelmi élet különböző területein igen elterjedt standardizált megállapodások (standardaftale) is. A jogforrás fogalmának ilyen széles értelmezése a skandináv jogi realizmus hatása. Ez az iskola megkülönböztette, ugyanakkor össze is mosta a normatív és szociológiai értelemben vett jogforrásokat. Azt vizsgálta, hogy pragmatikusan, a mindennapokban, azaz "ténybelileg" mi számít jogforrásnak, nem kizárólag azt, hogy a tételes jog mit tekint annak. Eörsi is rámutat, hogy e szemlélet vezet oda, hogy a skandináv felfogásban például a travaux préparatoires vagy a standardizált szerződések ma egyértelműen jognak minősülnek.
A skandináv jogi realizmus a modern kori kodifikációk elmaradásához is nagyban hozzájárult. A tételes joggal, a jogi fogalmakkal, a jogi rendszerezéssel szembeni bizalmatlanság egyenes következménye az átfogó kodifikáció elvetése - márpedig a XX. század első felében ennek az iskolának a jogéletre nagy befolyása volt.[46]
Az 1953. évi dán alkotmányban (grundlov) található alapjogoknak vannak magánjogi vonatkozásai. A 73. §-a a tulajdonjog sérthetetlenségét, illetve védelmét tartalmazza, kisajátítás esetére a hatóság kártalanítás fizetési kötelezettségét írja elő. A 68. §-a szerint senki nem kötelezhető személyi hozzájárulásokra olyan egyháznak, amelyhez nem tartozik. A 72. §-a a lakóhely sérthetetlenségét mondja ki, míg a 74. §-a tilalmaz a kereskedelemhez való egyenlő és szabad hozzáférhetőség bármilyen korlátozását, amely nem közérdeken alapul. Az öröklés kapcsán a 84. §-a rögzíti, hogy a jövőben semmiféle földhöz vagy személyi tulajdonhoz kötődő hűbéri jog nem jöhet létre.
A XX. századi északi jogi együttműködés különösképp a szerződési jogra nyomta rá bélyegét. A terület
- 512/513 -
két központi szabálya, a dán áru adásvételi (købeloven)[47] és a szerződési (aftaleloven)[48] törvény szinte érintetlen maradt 1906, illetve 1917 óta. Az áruk adásvételének szabályozásával kapcsolatos együttműködés megvalósulása és sikere ellenére e területen az északi államok a közelmúltban mégis sok tekintetben külön utakra léptek. Dánia maradt az egyetlen ország, amely szigorúan ragaszkodik a tavaly száz éve hatályba lépett északi áru adásvételi törvényhez, viszont a szerződésekről szóló törvény továbbra is megmaradt közös jogszabálynak.[49]
A közös északi szerződési törvény szabályozza - ha nem is teljeskörűen - a szerződéses kötelmek keletkezésének általános alapelveit, az érvénytelenséget és a szerződésszegést. A törvény általános jellegű abból a szempontból, hogy minden szerződési típusra vonatkozik. Az áru adásvételi törvény nem vonatkozik olyan széles spektrumban a szerződésekre, mint a szerződésekről szóló törvény, mivel ahogy címéből is kiderül, csak az ingók adásvételével foglalkozik. Elfogadott nézet azonban, hogy az áruk adásvételi törvényének alapvető rendelkezései más szerződéses kötelmekre is helytállók. E rendelkezéseket így analógia útján a törvény hatálya alá nem tartozó szerződésekre is alkalmazzák, például a legtöbb szolgáltatásnyújtásra vagy az ingatlanok adásvételére. Ugyanakkor bizonyos előírásai annyira "technikai" jellegűek (például egyes határidők), hogy a gyakorlat ezeket valóban csak árukra vonatkoztatja.
A dán és más északi jogok abból indulnak ki, hogy a szerződés jellemzően nem a felek megegyezéseként jön létre, sokkal inkább a felek ajánlataiban rögzített vállalásaiból (løfteteori). E felfogás tehát az ajánlati kötöttségre épül. A visszterhes szerződések úgy jönnek létre, hogy először az egyik fél (ajánlattevő) egyoldalúan kötelezettséget vállal, amihez kötve marad, majd a másik fél (címzett) szabadon dönthet, hogy elkötelezi-e magát az ajánlat elfogadásával. Az ajánlat-elfogadás konstrukció az egész szabályozáson végigvonul, a dán jog általában e perspektívából közelíti meg a szerződésekkel összefüggő kérdéseket.
Vita esetén a szerződéskötési nyilatkozatok értelmezésekor nem az ajánlattevő eredeti akarata az irányadó (akarati elv), hanem a Ptk.-hoz hasonlóan az, hogy a másik fél, a címzett azt hogyan érthette (nyilatkozati elv), tekintettel a szociális, gazdasági és kereskedelmi körülményekre. Fontos szempont az ún. elvárás elve (forventningsprincippet), eszerint a jog az ajánlat alapján a címzettben kialakuló elvárásokat, várakozásokat védi.[50]
A dán bírói gyakorlat sokat foglalkozott olyan elhatárolási kérdéssel, hogy mikor minősül ajánlatnak egy nyilatkozat, és mikor kötelező erővel nem rendelkező egyéb nyilatkozatnak, továbbá azzal, hogy az ajánlatok az elvárás elve alapján mikor kikényszeríthetőek, és mikor nem azok, mivel bizonyos hibában szenvednek. A mindennapokban e kérdések leggyakrabban a reklámok vonatkozásában merülnek fel. A Legfelsőbb Bíróság U 1985 p. 877 ügyében egy kirakatban elhelyezett tévékészülék árcímkéje került a viták kereszttüzébe. Ezen 1695 korona szerepelt, amelyet néhány fiatalember lefényképezett, majd másnap betértek a boltba, hogy ezen az áron vásároljanak három készüléket. A bolt arra hivatkozott, hogy az árcédula tévedésből lett kihelyezve, és csak 5421 koronáért volt hajlandó adni egy készüléket. A Bíróság a boltnak adott igazat, mivel úgy látta, hogy a fiatalok rájöttek a tévedésre (ezért is fényképezték le), így reálisan nem bízhattak az árcímke helyességében.
Noha kifejezetten nem szerepel a határozat indokolásában, nem vitás, hogy a Bíróság úgy találta, az árun elhelyezett árcímke ajánlatnak számít. A kirakati árcímke azonban megtámadhatónak minősült, mivel olyan hibában szenvedett, amelyet az ajánlat címzettjeinek is fel kellett ismerniük. A kirakati árcédula tehát semmiféle olyan várakozást nem jelenített meg (vö. elvárás elve), amelyet a jognak védeni kellett.[51]
Az elvárás elvének az felel meg, ha a jogosult valós vagy feltételezhető ismeretét abban az időpontban vizsgáljuk, amikor tudomást szerez az ajánlatról. Az előbbi esetben a tudati tényező abban a pillanatban vizsgálandó, amikor a fiatalok meglátták a tévékészüléket a kirakatban, az ajánlat ugyanis ekkor fejtette ki hatását rájuk. Ha akkor nem készítenek fényképfelvételeket, úgy jóhiszeműségük biztosan nem kérdőjeleződik meg.
Ha a címzettnek - szemben az előző esettel - vannak a törvény által elismert elvárásai, akkor a dán jog arra törekszik, hogy e jogszerű elvárásokat a lehető legkorábbi időponttól védelemben részesítse. Ezt illusztrálja a Fellebbviteli Bíróság U 1977 p. 1036 esete. Egy önkormányzat árajánlatokat gyűjtött az általa működtetett iskola részére. A fűtésre nézve egy szerelő adta a legalacsonyabb, 129 000 koronás ajánlatot. Az ajánlatokat már kibontották, de az önkormányzat még nem hozta meg döntését, mikor a szerelő felismerte, hogy tévedésből 58 000 koronával kevesebbet számolt, ugyanis kifelejtette a radiátorok árát. Rögtön tájékoztatta az önkormányzatot, amely viszont jelezte, hogy tartja magát az ajánlathoz, melyet pár nap múlva el is fogadott. A Bíróság nem talált arra utaló jelet, hogy az önkormányzat az ajánlat megismerésekor fel-
- 513/514 -
ismerte, vagy fel kellett volna ismernie a tévedést. A szerződési törvény ugyan említ egy "biztonsági szelepet", azaz olyan különleges körülményeket, amikor az ajánlat még jogszerűen visszavonható, de a Bíróság ebben az ügyben ezt nem tekintette alkalmazhatónak. A szerelő így jogszerűtlenül tagadta meg a szerződés teljesítését, a Bíróság pedig kötelezte őt, hogy fizesse meg a saját, illetve a második legkedvezőbb ajánlat közötti különbséget.[52]
A szerződési jog a szerződési és az áru adásvételi törvények, illetve a bírói gyakorlat szimbiózisában fejlődik. Bizonyossággal kijelenthető, hogy a bírói ítéletek a jogalkotás szintjére jutottak, a magyar felfogás számára szokatlan módon például az érvénytelenségi okok egy jelentős részét is "precedensek" hívták életre.[53]
Eörsi megállapítja, hogy a skandináv jogokban a generálklauzulák igen ritkák, azok funkcióját az olykor common law-ízű szóhangzattal a bírói diszkréció tölti be. A bírói diszkréció a sokat emlegetett pragmatizmus egyik fontos eszköze. A diszkréció tartalmilag gyakran jelentkezik kompromisszumok keresésében.[54] Példaként említhető, hogy a szerződésszegéssel okozott károk esetén a károsult azt kérheti, hogy hozzák olyan helyzetbe, mintha a szerződést az elvárásainak megfelelően teljesítették volna (vö. elvárás elve). A kártérítés mértékénél a főszabály tehát a pozitív interesse, melyet a bíróságok azonban gyakran túlzottnak tartanak, ezért diszkrecionális jelleggel ennél jóval kisebb összegű kártérítést ítélnek meg.[55]
Régebben a nem fizető adós számos országban az adósok börtönében találta magát, ami mutatja, hogy a fizetési kötelezettség megszegése súlyos jogsértésnek számít. Ezzel szemben Dániát e téren az elmúlt száz évben nagyfokú humanizmus és szociális érzékenység jellemezte. E szemlélet 1984-ben is tetten érhető volt, amikor a csődtörvényben új, adós központú jogi eszköz, az adósságszanálás (gœldssanering) került bevezetésre.[56] Ez az eszköz lehetővé teszi, hogy a fizetésképtelen magánszemély újfajta csődeljárást kezdeményezzen, melynek eredményeképpen bírói határozat mentesíti őt az adósság, vagy annak egy része megfizetése alól, illetve az adósság megmaradt része anélkül kerül átütemezésre, hogy a hitelezői - azok közül bármelyik - ehhez hozzájárulnak.[57]
Felsorolás szintjén megemlítünk néhány további fontos kötelmi jogszabályt. 1938-ban lépett hatályba az északi jogegységesítés keretében az adósságpapír törvény (gældsbrevsloven).[58] Az adósságot megtestesítő értékpapírokon túl szabályozza, hogy a követeléseket és adósságokat hogyan és mikor lehet rendezni, a kifogások előterjesztését, továbbá különböző igények konfliktusa esetén a prioritási szabályokat. A csődtörvény (konkursloven) 1977-ben lépett hatályba: csőd anyagi- és eljárásjogi kérdéseit rendezi, fizetések felfüggesztésével, fizetőképesség helyreállításával, tartozás-elengedéssel, csődegyezséggel stb. foglalkozik.[59]
Az elévülési törvényt (forœldelsesloven af 1908) 1908-ban fogadták el, azóta nem módosult.[60] Bevezeti az általános szabályt, hogy a polgári igények öt év alatt évülnek el. E szabály az ősi jellegű, a Danske Lov szerinti húszéves elévülési határidőt váltotta fel, amely azonban számos vonatkozásban mai napig alkalmazandó, különösen az ingatlanokkal kapcsolatos követelések esetében.
A III. fejezetben bemutatott 1683. évi Danske Lov bizonyos rendelkezései - jellemzően a magánjog területén - mai napig hatályban vannak.[61] A 3. könyv, 19. fejezet, 2. cikke (melyet 3-19-2-nek rövidítenek) alapján, ha a munkavállaló harmadik személynek munkavégzése során kárt okoz, a károsulttal szemben a munkáltató felelős. Amennyiben a munkáltató a kártérítést megfizette, annak megtérítését követelheti a munkavállalótól. E megtérítési igényt a mai bírói gyakorlat és a károkozásért való felelősségi törvény korlátozza, így például a biztosítások által fedezett károk esetében erre általában nem kerülhet sor.[62] Az 5-14-4 cikk általános, húszéves elévülési időt mond ki, a 6-17-5 cikk pedig rendelkezik arról, hogy lopás esetén korlátozás nélkül visszakövetelhető a dolog, még akkor is, ha a későbbi birtokos jóhiszemű volt. A törvénykönyv szól még az adósságokról, az ingók biztosítékba adásáról, a vadállatokért való felelősségről, és előírja azt is, hogy a törvénytelen vagy illetlen szerződés semmis.
Az 1984-ben hatályba lépett károkozásért való felelősségi törvény (erstatningsansvarsloven) a deliktuális fe-
- 514/515 -
lelősség fő forrása.[63] Részletesen foglalkozik a személyi sérülések esetében teljesítendő kártérítéssel, továbbá olyan károkozásokkal, melyeket biztosítás is fedez. Szabályozza a munkáltatók és gyermekek felelősségét, az egyénileg és több személy által közösen megvalósított károkozást, illetve a felelősség korlátozásáról tartalmaz egy olyan generálklauzulát, melyet mind a szerződéses kapcsolatokban, mind a szerződésen kívül okozott károk vonatkozásában alkalmazni kell. A deliktuális felelősség középpontjában az Ørsted által meghonosított culpa szabály áll, amely tehát a felróhatóság, azaz a szándékos vagy hanyag vétkesség kritériumára épül. Hanyagul az jár el, aki elmulasztja azt az elővigyázatosságot és gondosságot, amelyet az ésszerűen óvatos (prudens) személy - a bonus pater familias - tanúsítana hasonló helyzetben. A culpa elv azonban fokozatosan veszít jelentőségéből: egyrészt új jogszabályokban teret nyernek a tárgyi felelősséghez közelítő alakzatok (különösen a közlekedési eszközök, a környezetszennyezés, a termékfelelősség stb. vonatkozásában), másrészt számos esetben a bírói jog határozza meg szigorúbban a felelősség mértékét (például az építkezések során a szomszéd ingatlanban okozott károk vonatkozásában), harmadrészt a szabály a kötelező vagyon-, illetve felelősségbiztosítások elterjedése miatt is háttérbe szorul.[64]
A dologi jognak nincs kódexe, így az jellemzően a bírói gyakorlat útján fejlődött, melyre hatott a jogtudomány, illetve egyes területeken az állami jogalkotás. Számos lényeges kérdésre nincs jogszabály, például a tulajdonjog fenntartás érvényességének feltételeire, másrészt az 1683. évi Danske Lov számos rendelkezése még mindig hatályban van, például a lopott vagyontárgy tulajdonjogának visszaállításáról, vagy az elbirtoklás feltételeiről. A legjelentősebb jogszabály az északi jogegységesítés keretében alkotott 1926. évi ingatlan-nyilvántartási törvény (tinglysningsloven), mely az ingatlanokon szerezhető, nyilvántartott jogokról rendelkezik.[65] Az ingatlan-nyilvántartási törvény anyagi zálogjogot, illetve a különböző dologi jogok összeütközésének feloldását is szabályozza. Az ingatlan-nyilvántartási rendszer 1926-ban, Frederik Vinding Kruse[66] tervei szerint született meg. A törvény 1992. évi módosításával megindult a rendszer informatikai alapokra helyezése, így 2000-re az összes bejegyzés számítógépi nyilvántartásba került, s ezt az adatbázist immár külső személyek - jogászok, ingatlannal foglalkozó más szakemberek - is használhatják. Nagy jelentőségű a korábban említett 1938. évi adósságpapír törvény (gældsbrevsloven), amely nem csak az adós és hitelező közötti kapcsolatot szabályozza, hanem a különböző igények konfliktusa során a követendő prioritási szabályokat. A dologi jogok érvényesítését a jogi eljárásokról szóló törvény (retsplejeloven),[67] illetve az említett csődtörvény (konkursloven) szabályozza.[68]
Az ingatlan-nyilvántartási törvény más nyilvántartásokhoz is mintául szolgált. Így 1994-ben központi ingó jelzálog nyilvántartást állítottak fel, melyet az Århusi Bíróság vezet országos illetékességgel. Ugyanez a bíróság vezeti a nyilvántartást 1993 óta a járműveken fennálló bizonyos jogokról. E jogok a jelzálog, a tulajdonjog fenntartása és a tulajdonos hitelezői által indított eljárások (lefoglalás, végrehajtás, fizetésképtelenségi eljárás) - más jogokat nem lehet bejegyezni. A nyilvántartás ún. autó-könyvben történik, amely szintén komputerizált. Ugyancsak az ingatlan-nyilvántartási törvény nyújtott mintát az értékpapírokon szerezhető jogokról szóló törvényhez, amely felállította az értékpapírok kibocsátásának és átruházásának központi nyilvántartását.[69]
A dolgozat igyekezett szemléltetni a kettőséget, amely abban áll, hogy noha a dán jogi kultúrát a kontinens jogélete mindig erősen befolyásolta, ugyanakkor Dánia és a többi északi ország sok szempontból megőrizte sajátos különállását, melyet ezek az államok utóbb egyedülálló együttműködésükkel is tovább erősítettek. A magánjog területén a különállás legszembetűnőbb jele a polgári törvénykönyvek hiánya. A "nemzetköziesedés", mindenekelőtt az Európai Közösség joganyaga formálja a modern dán jogot és erősen hat a jogászi gondolkodásra. A sokak által üdvözölt európai közösségi jogon alapuló új ius commune megvalósulásától még távol állunk, de bizonyára már ezek a fejlemények is közelítik a dán jogot a kontinenshez. A szerző a dán magánjog néhány jellemzőjének bemutatásán túl a dolgozattal kívánt tisztelegni e számára különösen kedves ország előtt. ■
JEGYZETEK
[1] A dolgozat nagyban támaszkodik Ditlev Tamm: The Danes and Their Legal Heritage című munkájára. In: Danish Law in a European Perspective (edited by Børge Dahl, Torben Melchior, Ditlev Tamm). 2nd Edition. Thomson Publishers, Copenhagen 2002. 41-59.
[2] A két északi jogterület közötti hasonlóságokról és különbözőségekről, különösen a pandektisztika hatásának vonatkozásában ld. Pólay Elemér: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra. Acta Universitas Szegediensis de Attila József Nominatae. Acta juridica et politica, Szeged 1984.
[3] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 41-42.
[4] Pierre Arminjon, Baron Boris Nolde, Martin Wolff: Traité de droit comparé. Paris Librairie Générale de droit et de jurisprudence, 1950. Premiere partie, Chapitre IV. - 20. (Les sept familles modernes de systèmes juridiques); Cinquieme partie (Systèmes juridiques Scandinaves).
[5] Konrad Zweigert & Hein Kötz: An Introduction to Comparative Law. Third Revised Edition. Translated by Tony Weir. Clarendon Press, Oxford 1998. 277.
[6] René David: Les grands systèmes de droit contemporains. 5. kiadás. Dalloz, Paris 1974. műve alapján készült fordítás: A jelenkor nagy jogrendszerei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1977. Fordította: Nagy Lajosné Dusa Margit. Első Rész: A római-germán jogcsalád.
[7] Eörsi Gyula: A skandináv jogról és jogtudományról. Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézete, Budapest 1974. 107-108.
[8] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 43.
[9] A Koppenhágába látogatóknak érdemes megtekinteniük a belvárosi sétálóutca, a Strøget egyik terén, a Nytorvon található neoklasszikus bírósági épületet, amely homlokzatán szintén e felirat olvasható.
[10] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 43-44.
[11] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 44-46.
[12] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 46.
[13] Hamza Gábor - Földi András: Az európai magánjog fejlődésének főbb útjai. Savaria University Press, Szombathely 1998. 40.
[14] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 47-48. A Svea Hovrätt jelentőségéről ld. 33. lábj.
[15] Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 29.
[16] Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 12. Pólay a "germán-skandináv jogterület" kifejezést használja, melyet Szászy Istvántól vesz át.
[17] Zweigert & Kötz: An Introduction to Comparative Law, op. cit. 284-285.
[18] A Danske Lovról ld. Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 14-16.
[19] Zweigert & Kötz: An Introduction to Comparative Law, op. cit. 278.
[20] Jeremy Bentham: A General View of a Complete Code of Laws. In: The Works of Jeremy Bentham. Published under the superintendence of his executer, John Bowring. Edinburgh, MDCCCXLIII. Volume III. 206.
[21] A "pecséttel ellátott" arra vonatkozik, hogy ebben az időben a nemesek és a kereskedők piros viaszba mártott pecséttel tették megállapodásaikat hivatalossá.
[22] A Sveriges Rikes Lag kereskedelmi jogi fejezetéről ld. 33. lábj.
[23] A római jog beszivárgásának különböző formáiról ld. V. fejezet végén.
[24] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 49-50.
[25] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 50-51.
[26] Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 30.
[27] Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 30. Ørstedről ld. 16-20.
[28] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 51-54.
[29] Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 31.
[30] Dániában Jhering követői Aagesen, Evaldsen, C. Goos, H. Ussing, V. Bentzon voltak.
[31] Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 30. Pólay hivatkozza: Franz Wieacker: Privatrechtsgesichte der Neuzeit. Göttingen 1967. 507-508. és Szászy István: A magyar magánjog általános része különös tekintettel a külföldi magánjogi rendszerekre. I. Budapest 1947. 45.
[32] Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 31.
[33] Stig Jägerskiöld svéd jogtörténész mutatta ki, hogy a Svea Hovrätt, a svéd főbíróság bíráinak gondolkodásmódját (XVII. és XVIII. század) a pandektajogi ismeretek szabták meg, s ez érvényesült döntéseikben is. Az 1734. évi Sveriges Rikes Lag kereskedelmi jogi fejezetének anyagát a Svea Hovrätt által recepiált római jog adta meg. Római jog alatt részben a német kameralisták által kiképzett pandektajogot (Usus modernus Pandectarum), valamint a holland-római jogot, olykor a Corpus Iuris Civilist kellett érteni. Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 23-25.
[34] Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 30.
[35] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 54-55.
[36] Pólay: A pandektisztika hatása a skandináv magánjogtudományra, op. cit. 29-30.
[37] Az északi jogi együttműködésről ld. Eörsi: A skandináv jogról és jogtudományról, op. cit. 25-27. Az északi jogi együttműködés családi jogi vonatkozásairól, illetve a dán családi jog egyes intézményeiről ld. Szeibert Orsolya: Élettársi kapcsolat és regisztrált partnerkapcsolat Svédországban, Dániában és Norvégiában. Együttműködés az északi jogkör országai között. Polgári Jogi Kodifikáció 2006. évi 2. szám. 10-27.
[38] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 55.
[39] Encyclopedia of Public International Law. Elsevier Science Publisher B.V., Amsterdam 1983. Vol. 6. 256-261.
[40] A legfontosabb "közös" jogszabályok: a szerződési törvény (aftaleloven), az áru adásvételi törvény (k0beloven - utóbbi kettőről ld. VIII. fejezet), az adósságpapírról szóló törvény (gældsbrevsloven - ld. IX. fejezet), az ingatlan-nyilvántartási törvény (tinglysningsloven - ld. X. fejezet), illetve különösen a tengeri törvény (søloven). Utóbbi kiváló példa arra, hogyan lehet szinte teljesen azonos törvényt alkalmazni különböző államokban. A tengeri közlekedést, illetve a felelősségi szabályokat ugyanis szükségszerű volt "totálisan" harmonizálni. Más magánjogi törvények is rendkívül hasonlóak az északi államokban.
[41] Friedrich Carl von Savigny: Vom Beruf unserer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft. Heidelberg 1814.
[42] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 55-56.
[43] Tamm: The Danes and Their Legal Heritage, op. cit. 56.
[44] A skandináv precedensekről ld. Eörsi: A skandináv jogról és jogtudományról, op. cit. 37-39.; a skandináv bíróságok jellemzőiről: 30-35.
[45] A dán bíróságok határozatait a félhivatalos, hetente megjelenő Ugeskrift for Retsvæsen (Heti Bírósági Értesítő) című döntvénytár teszi közzé. E tanulmányban alkalmazott hivatkozásoknál az "U" a döntvénytárra utalás, melyet a kiadás éve (évfolyam) követ, a "p." az oldal rövidítése, végül az oldalszám olvasható.
[46] Eörsi: A skandináv jogról és jogtudományról, op. cit. 101-103.
[47] Konszolidált 2003. március 28-i 237. törvény
[48] Konszolidált 1996. augusztus 26-i 781. törvény
[49] Peter Møgelvang-Hansen: Contracts and Sales in Denmark. In: Danish Law in a European Perspective (edited by Børge Dahl, Torben Melchior, Ditlev Tamm). 2nd Edition. Thomson Publishers, Copenhagen 2002. 237.
[50] Møgelvang-Hansen: Contracts and Sales in Denmark, op. cit. 238-239. A szerződések skandináv jellemzőiről ld. Eörsi: A skandináv jogról és jogtudományról, op. cit. 44-71.
[51] Møgelvang-Hansen: Contracts and Sales in Denmark, op. cit. 239-241.
[52] Møgelvang-Hansen: Contracts and Sales in Denmark, op. cit. 248.
[53] Møgelvang-Hansen: Contracts and Sales in Denmark, op. cit. 249-252.
[54] Eörsi: A skandináv jogról és jogtudományról, op. cit. 40-41., 104-106.
[55] Møgelvang-Hansen: Contracts and Sales in Denmark, op. cit. 268-271.
[56] A csődtörvény (konkursloven) 4. fejezetében találhatók az adósságszanálás szabályai.
[57] Møgelvang-Hansen: Contracts and Sales in Denmark, op. cit. 272-276.
[58] Konszolidált 1986. szeptember 23-i 669. törvény, melyet módosított az 1995. június 14-i 389. törvény
[59] Konszolidált 1997. február 4-i 118. törvény, mely négy módosításon ment keresztül, utoljára a 2004. június 9-i 447. törvénnyel
[60] 1908. december 22-i 274. törvény
[61] V. Krisztián Király által kiadott 1683. április 15-i Danske Lov törvénykönyv
[62] Jørgen Nørgaard: Torts and Insurance in Danish Law. In: Danish Law in a European Perspective (edited by Børge Dahl, Torben Melchior, Ditlev Tamm). 2nd Edition. Thomson Publishers, Copenhagen 2002. 282-283.
[63] Konszolidált 2002. szeptember 4-i 750. törvény, melyet a 2003. január 21-i 35. és a 2003. június 10-i 434. törvények módosítottak
[64] Nørgaard: Torts and Insurance in Danish Law, op. cit. 277-298.
[65] Konszolidált 1986. szeptember 15-i 622. törvény, melyet többször módosítottak, így utoljára a 2004. április 21-i 268. törvénnyel
[66] A Koppenhágai Egyetem tulajdonjoggal foglalkozó professzora 1914 és 1950 között, fő műve: Ejendomsretten, melyet angolul (The Right of property 1-2, Oxford, 1939-53) és németül (Das Eigentumsrecht 1-3, Berlin 1931-36) is kiadtak.
[67] Konszolidált 2004. szeptember 21-i 961. törvény (Dániában egységes eljárásjogi törvény van, amely mind a polgári, mind a büntető, mind egyéb jogi eljárásokat tartalmazza.)
[68] Bo von Eyben: Danish Property Law. In: Danish Law in a European Perspective (edited by Børge Dahl, Torben Melchior, Ditlev Tamm). 2nd Edition. Thomson Publishers, Copenhagen 2002. 212-217.
[69] Von Eyben: Danish Property Law, op. cit. 222-225.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász (Budapest).
Visszaugrás
