Az ezredfordulóhoz közeledve, a kiterjedt állami szerepvállalás időszakában az átmeneti gazdasággal rendelkező országokban, de a fejlett országok körében is általános probléma a pénzügyi szabályozás terén a túlszabályozás, a szabályozás változékonysága és bonyolultsága. Ezért sok szakembert foglalkoztatnak a pénzügyi szabályok, kiemelten az adótörvények továbbfejlesztésének a kérdései. Ezt tapasztalva némileg meglepő, hogy az adózói jogok vizsgálata során nem igen vetődik fel a következő: ne csupán azt ismerjük el, hogy az adózóknak joguk van a törvényes és méltányos hatósági bánásmódhoz. Ezen kívül fölvethető: az adózóknak legyen joguk ahhoz is, hogy adófizetési kötelezettségeiknek adópolitikai szempontból megalapozott, jogi szempontból pedig kifogástalan - vagyis helyes - adótörvények alapján tegyenek eleget. Az alábbi tanulmány fő tárgya annak közelebbi vizsgálata, hogy - figyelembe véve a fejlett országok törvényhozói gyakorlatát - mit értsünk az adózók jogaival összefüggésben helyes adótörvények alatt. Előbb az adózók jogaival általában foglalkozunk a változó világban, majd rátérünk a helyes adótörvényhez való jog kérdésére. A dolgozat második részében a helyes joggal a méltányosság és jóhiszeműség összefüggéskörében foglalkozunk, majd a helyes adótörvényekről szólunk a hatékony gazdasági és pénzügyi szabályozás tükrében.
1. Ha az elmúlt néhány év adópolitikai tendenciáját vizsgáljuk a nagyvilágban, az állapítható meg, hogy a hetvenes évek a szintetikus jövedelemadóztatás és általában a globális adóeszme fénykora. A nyolcvanas évek ehhez képest a visszafogottság, a kilencvenes évek pedig egyenesen a kiábrándulás kora. A kilencvenes évek legfontosabb fejleménye a duális jövedelemadózás elterjedése, amihez a mintát a skandináv országokban bevezetett adóreformok szolgáltatták.[1] Ez azt jelenti, hogy a munkajövedelmek globális, progresszív adóztatása mellé került a különös tőkejövedelem-kategóriák forrásadóztatása (és levonásos adóztatása), ami együttjárt e tekintetben az adóteher csökkentésével és az adózás egyszerűsítésével. Az adóteher súlypontja ily módon a munkajövedelemre tevődött át, ami valójában nem kívánt következmény. A munkajövedelem túladóztatását csak fokozza az, hogy - különböző okok miatt (adminisztratív könnyebbség, a társadalombiztosítási rendszer válsága stb.) - anyagi és eljárási tekintetben egyaránt összefonódik a személyi jövedelemadózás és a kötelező társadalombiztosítási járulékok megfizetésének a szabályozása. Ilyen környezetben a pénzügyi kormányzatokkal szemben támasztható legfontosabb követelmény ma nem valamely anyagi adóreform (főként nem nagyszabású adóreform) előkészítése és bevezetése, hanem egész egyszerűen a stabilitás, az átlátható szabályozás, a jól működő adminisztráció és a gazdasági és pénzügyi szabályozók könnyű végrehajthatósága. Ebben a környezetben fölértékelődnek az adózók jogaival összefüggő kérdések.
Az adózók jogai csak az őket terhelő kötelezettségekkel szerves egységben értelmezhetők helyesen. Az adókötelezettség az adófizetési kötelezettségből és az azzal összefüggő adminisztratív kötelezettségekből tevődik össze.[2] Az adófizetési kötelezettség jogállamban törvényben szabályozott hatósági eljárási rendhez van köt-
- 168/169 -
ve, az adófizető polgár pedig a parlamentáris mechanizmus segítségével ellenőrizheti azt, hogy az általa is befizetett adót a kormányzat hogyan használja fel. Általában véve a jogok az állami rend érvényességi körében értelmezhetők. A jogilag szervezett államhatalom személyi tekintetben kiterjed az állampolgárokra, tárgyi értelemben az államterületen érvényesíthető jogrendre. A személyi jogrend a polgárok által passzív, aktív és negatív értelemben gyakorolható jogokban (jogosultságokban és kötelezettségekben) testesül meg, vagyis az emberi magatartás a jogrend tükrében megmutatkozik a normának való alávetettségben (passzivitás), a normák megalkotásában való részvételben, illetőleg a normák által szabályozott állami előnyökből való részesülésben (aktivitás) és a normával szembeni szabadságban (negativitás). Ennek megfelelően az alkotmányos jogok területén megkülönböztethetők egymástól a kötelezés, az alkotmányos jogok, valamint az alapvető szabadságok alkotóelemei.[3]
2. Az adózók jogai és kötelezettségei, mint utaltunk rá, nem csak anyagi vetületben mutatkoznak meg, hanem - és témánk szempontjából kiemelten - eljárási tekintetben is (bejelentkezési, bejelentési, bevallási, nyilvántartási és adatszolgáltatási kötelezettség stb.). Az alkotmányos jogok rendszerében anyagi értelemben a közteherviselés alkotmányos elve illetve a közteherviselési kötelezettséggel kapcsolatban a fizetőképesség szerinti adóztatás elve a középponti elem. Ezzel összefüggésben állást kell foglalni az igazságos adóztatáshoz fűződő etikai kérdésekben is. Bár az adójoghoz való kapcsolódás esetleg csak áttételes, szintén alkotmányos jelentőségű (és anyagi jogilag értelmezhető) a tulajdonhoz, való jog (a túladóztatás tilalma), az egyenlő törvényes elbánás (az adózás jogi tárgyai közötti önkényes megkülönböztetés tilalma), valamint az egyéni cselekvés szabadsága (egy ügylet jogellenessége nem mondható ki csak azért, mert alkalmazása adóelőnnyel jár). Az adóztatás szempontjából inkább eljárási természete van az adóztatáshoz csak közvetve kapcsolódó, olyan alkotmányos jogoknak, mint a magánélet sérthetetlenségéhez való jog (a magánlak sérthetetlensége és titokvédelem) vagy a fellebbezés joga.
Az egyenlő törvényes elbánás elve a törvényhozás és a jogalkalmazás számára egyaránt követendő. A törvényhozással szemben támasztott követelmény nyilvánvaló példáiként lehet felhozni a német gyakorlatból két alkotmánybírósági döntést.[4] Az 1995. június 22-i alkotmánybírósági döntés (2 BvR 37/91; BStBl II 1995, 655 ff.) következtében a vagyonadót hatályon kívül kellett helyezni, mivel a vagyonadóra vonatkozó törvény végrehajtását előfeltételező "Bewertungsgesetz" művi (a piaci értéktől fiskális szempontból élesen eltérő) adóalapokat hozott létre, aminek a következtében a vagyontárgyak mint adótárgyak szerinti megkülönböztetés önkényessé vált.
E döntés következtében egyebek mellett a jogilag védendő tulajdonszabadság új tartalmat kapott az adózással összefüggésben, amennyiben a bíróság kimondta, nem valósul meg a tulajdonszabadság, ha a jogosan birtokolt vagyontárggyal való gazdálkodás során átlagos piaci körülmények között elérhető hozamra irányuló adó a hozam 50 százalékát meghaladja.[5] Ez a túladóztatás tilalma (Übermaßverbot), amelynek határozottabb megfogalmazása más országokban, különösen az átmeneti gazdasággal rendelkező országokban üdvözlendő lenne. Talán ha az adózás rendjére irányuló jogi szabályozás egy adott országban (pl. Magyarországon) kiteljesíthető lenne oly módon, hogy az adóigazgatási részt, mintegy az adójog általános részét képező anyagi szabályok vezetnék be, ahol az alapelvek mellett, az adójogi tényállás is körülírható, akkor lehetőség nyílna az adóztatás alkotmányos korlátainak a jogi formába öntésére is. Egy másik döntésében, 1991. június 27-én (BVerfGe vol. 84, 239 ff.) a Szövetségi Alkotmánybíróság figyelemre méltó módon érvénytelenítette az akkor hatályban volt kamatadót arra való hivatkozással, hogy a törvény - más jövedelemkategóriákhoz hasonlóan - nem biztosította a hatékony végrehajtást levonásos adó formájában, ami az egyes jövedelemkategóriákba tartozó adózók közötti önkényes megkülönböztetéshez vezetett.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
