Az elmúlt évtizedekben a közösségi (uniós) társasági jog, illetve a Közösség (Unió) társasági jogalkotása - annak ellenére, hogy a vonatkozó joganyag fragmentált és strukturálatlan - a terület gyakorlati jelentőségére is tekintettel a figyelem középpontjában állt. Az anyagi jogi kérdésekhez hasonlóan igaz ez a megállapítás a társasági jog kollíziós kérdéseire is, melyekkel az Európai Bíróság a letelepedés szabadságának érvényesítése kapcsán számos ügyben foglalkozott. E kérdések jórészt a társaságok bejegyzése-székhelyük áthelyezése, esetleg társaságok létének elismerése kapcsán merültek fel. E problematika manapság abszolút "mainstream"-nek számít. Rengetegen elemezték az egyes ügyeket; érdemes megnézni az eur-lex honlapon[1] az ügyekhez tartozó bibliográfiát; az esetek értékelésére százával lehet találni szakirodalmat. Olyasfajta csont volt ez, amelyet újra és újra elő lehetett venni, és rágódni-merengeni lehetett rajta.
A másodlagos joganyaghoz kötődően már kevesebb uniós társasági kollíziós rendelkezést találunk. Ez utóbbiak elszórtan helyezkednek el jogforrásokban, és egy-egy konkrét társasági problémához-irányelvhez kötődnek. Noha e szabályok kodifikáltak, álláspontunk szerint mégis rejtőzködnek; nincs egyszerű dolga annak, aki keresi őket, hiszen partikuláris területekhez kapcsolódnak.
- 383/384 -
Jelen írás megpróbál egy vázlatot adni az uniós társasági kollíziós jogi szabályokról, melyek egyelőre - az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatából, illetve a kapcsolódó jogalkotásra való hajlandóság hiányából is eredően - rögzülni látszanak. Arra ugyanakkor fel szeretnénk hívni a figyelmet, hogy az írásban foglaltak nem feltétlenül adnak taxatív felsorolást az összes, uniós joggal kapcsolatban felmerülő társasági-kollíziós problémára. Annál is inkább igaz ez a megállapítás, mivel a kollíziós jogot, mint fogalmat a magunk részéről az uniós jog rendszerében tágan értelmezzük. Ennek megfelelően az összes olyan szabályt e fogalom alá tartozónak gondoljuk, amely alapján egy tagállami jogot félre kell rakni, és egy másik tagállami jogot, vagy annak bizonyos szabályát kell alkalmazni.
Az írás a következő tematikát követi:
- az elsődleges jogforrásokhoz kapcsolódó kollíziós társasági jogot érintő kérdések, különös tekintettel a letelepedés szabadságára,
- a másodlagos jogforrásokban fellelhető kollíziós társasági jogi szabályok,
- a Róma I. és II. rendeletek és a társasági (anyagi és kollíziós) jog viszonya,
- a főbb kérdések áttekintése.
Az elsődleges jogforrásokon belül a társasági jogi kérdések hátterének legfőképp a letelepedés szabadságára vonatkozó előírásokat tekinthetjük. A letelepedés szabadságának is - hasonlóan a többi alapszabadsághoz - a diszkrimináció tilalma az egyik alapja. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: "EUMSz") 18. cikke [az Európai Közösséget létrehozó szerződés (a továbbiakban: "EKSz") korábbi 12. cikke] alapján az EUMSZ és az Európai Unióról szóló szerződés (a továbbiakban: "EUSz") alkalmazási körében tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés. E rendelkezés alapvetően az állampolgárokra fókuszál (mikro-szemléletű), ugyanakkor a társaságokra is kihat; ha egy társaságot diszkriminálnak, azzal a társaság tulajdonosait is diszkriminálják.
Ezt a cikket magyarázza a letelepedés szabadsága körében az EUMSz 49. cikke (az EKSz. korábbi 43. cikke), mely szerint tilos a valamely tagál-
- 384/385 -
lam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás. Úgyszintén a diszkrimináció tilalmához kapcsolódik az EUMSz 53. cikke (az EKSz korábbi 48. cikke), mely szerint az egyik tagállam jogszabályai alapján létrehozott olyan társaság, amelynek létesítő okirat szerinti székhelye, központi ügyvezetése vagy üzleti tevékenységének fő helye az Unió területén van, ugyanolyan elbánásban kell, hogy részesüljön, mint azok a természetes személyek, akik valamely tagállam állampolgárai.
A fenti cikkek a tagállamok állampolgáraira vonatkoznak: harmadik államok állampolgáraira nem alkalmazandóak. A korlátozás velük szemben megengedett. Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy vajon lehet-e diszkriminálni olyan, az Unióban bejegyzett társaságot, amelynek tagjai kizárólag harmadik államok állampolgárai? Az uniós jog erre sem ad lehetőséget; a diszkrimináció tilalma ezen társaságokra is kiterjed (például a másik államban történő leányvállalatalapítás esetén is). Az EUMSz 53. cikke (az EKSz. korábbi 48. cikke) alapján a valamely tagállam jogszabályai alapján létrehozott olyan társaság, amelynek létesítő okirat szerinti székhelye, központi ügyvezetése vagy üzleti tevékenységének fő helye az Unió területén van, e fejezet alkalmazása szempontjából ugyanolyan elbánásban részesül, mint azok a természetes személyek, akik a tagállamok állampolgárai.
Amint látjuk, a belső piaci rendelkezésekhez hasonlóan az általános és a letelepedés szabadsága kapcsán konkretizált diszkrimináció tilalom is kollíziós jogi hatású; diszkrimináció esetén félre kell tenni a diszkrimináló jogszabályokat, és a másik állam nem diszkrimináló szabályait kell alkalmazni. A diszkrimináció tilalmára vonatkozóan is elmondhatjuk tehát azt, hogy az elvnek kollíziós, nemzetközi magánjogot érintő oldala is van. Ha nemzetközi magánjogot érintő területen fejti ki a hatását, gyakorlatilag nemzetközi magánjogi kapcsolóelvként érvényesül, a származási ország elvéhez hasonlóan.
A letelepedés szabadságának alapját a korábban idézett EUMSz 49. (korábban EKSz 43. cikke) alkotja. E szerint tilos a valamely tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozó minden korlátozás. Ezt a rendelkezést azokra a korlátozásokra is alkalmazni kell, amelyek képviselet, fióktelep vagy leányvállalat alapí-
- 385/386 -
tására vonatkoznak. A szabad letelepedésnek két módját szokták kiemelni: az elsődleges, illetve a másodlagos letelepedést.
Elsődleges letelepedés alatt egyrészt a szabad vállalatalapítást, másrészt a vállalat székhelyének szabad áthelyezését értjük. E körben az Európai Bíróság az EKSz (jelenlegi EUMSz) magyarázataként csupán a szabad vállalatalapítást deklarálta. Azt ugyanakkor nem mondta ki, hogy a vállalatok székhelyüket szabadon áthelyezhetnék az unión belül.
Másodlagos letelepedés alatt azt értjük, ha egy meglévő társaság mellé/által hoznak létre leányvállalatokat. Bizonyos szerzők a fióktelepek, kereskedelmi képviseletek létrehozását az elsődleges letelepedéshez sorolják. Álláspontjuk szerint például egy fióktelep úgy működik, mint a vállalat egy telephelye, nem pedig úgy, mint egy önálló, független személy. A magunk részéről ennek ellenére a továbbiakban - erős nemzetközi jellege és viszonylagos függetlensége miatt - a fióktelepek alapításának kérdéseit a másodlagos letelepedéshez kötődően fogjuk tárgyalni.
Az elsődleges és másodlagos letelepedéshez kapcsán meg kell említeni: az elsődleges letelepedés szabadsága bármely uniós polgárt megilleti, a másodlagos letelepedés szabadságával viszont csak akkor lehet élni, ha az anyavállalat székhelye az Európai Unión belül van. Ha tehát egy uniós polgár alapít egy vállalatot Ukrajnában, majd utóbbi vállalatnak szeretné létrehozni egy leányvállalatát Magyarországon, arra már nem vonatkoznak az EUMSz szabad letelepedésre vonatkozó rendelkezései.
Az elsődleges letelepedés szabadságának egyik legfontosabb vetülete a bejegyzés elvének, illetve a székhely elvének (valódi-tényleges székhely elvének - real seat theory) a konfliktusa. Ezen elvek szerint a társaságra (társaság alapításra. átalakítására, jogi helyzetére, stb.) alapvetően azon állam jogát kell alkalmazni, amelyben a társaságot bejegyezték, illetve amelyben tényleges székhelye (igazgatása - központi ügyvezetése) található. A tényleges székhely általában a napi ügyvitel helyét jelentheti.
Az EUMSz szövegezéséből nem lehet kiolvasni, hogy az Unió melyik elvet preferálja. A fentebb említett 53. cikk ugyanis a bejegyzés, illetve a központi ügyvezetés vagy üzleti tevékenység fő helyét is figyelembe veszi:
"Valamely tagállam jogszabályai alapján létrehozott olyan társaság, tevékenységének fő helye (kiemelés tőlem - a szerző) az Unió területén van, e fejezet alkalmazása szempontjából ugyanolyan elbánásban ré-
- 386/387 -
szesül, mint azok a természetes személyek, akik a tagállamok állampolgárai."
Noha korábban a legtöbb uniós tagállam (a kontinentális jogrendszerek) a tényleges székhely elvét alkalmazta, az Európai Unióban a tényleges székhely elve visszaszorulóban van, és a bejegyzési elv az, ami egyre inkább alkalmazásra kerül.[2]
Általános szinten a bejegyzés elvét követi a magyar Nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. (a továbbiakban: "Nmjt.") is. E szerint:
"18. § (1) A jogi személy jogképességét, gazdasági minőségét, személyhez fűződő jogait, továbbá tagjainak egymás közötti jogviszonyait személyes joga szerint kell elbírálni.
(2) A jogi személy személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén a jogi személyt nyilvántartásba vették."[3]
Magyarán szólva a jogi személyre - és egyébként a jogi személy nélküli társaságokra is - hazánkban azon állam jogát kell alkalmazni, amelynek területén bejegyezték. Ez érvényes a jogképességre, alapításra-módosításra, tagjainak egymás közti viszonyaira, stb. Nem feltétlenül érvényes ugyanakkor egyéb területekre, például az adózásra: azt, hogy egy állam területén ki fizessen adót, és milyen mértékűt, azt az adójogszabályok tartalmazzák. Utóbbi egy teljesen különálló, önálló kollíziós probléma.
- 387/388 -
Zárójelben jegyezzük meg: a bejegyzési elv terjedéséhez az Európai Bíróság esetjoga is hozzájárult, melyről nagy általánosságban úgyszintén kijelenthető, hogy az Unión belüli viszonyokban a bejegyzési elvet tartotta az uniós joggal összhangban állónak.
A továbbiakban az elsődleges és másodlagos letelepedéssel kapcsolatos fontosabb európai bírósági jogeseteket mutatjuk be. Ennek az az oka, hogy az EUMSz, illetve a korábbi EKSz - alapvetően tágan megfogalmazott jogszabályhelyeinek - értelmezése kapcsán az Európai Bíróság joggyakorlatának meghatározó, központi szerepe van e területen.
Az ügyek tárgyalása során kitérünk olyan esetekre is, amelyek nem kimondottan kollíziós, vagy nem csupán társasági jogi tartalmúak. Ennek az az oka, hogy ezen esetek relevánsak lehetnek a kollíziós kérdések szempontjából is, illetve az Európai Bíróság is rendszeresen hivatkozik rájuk a kollíziós kérdések eldöntése során, így ismeretüket szükségesnek találjuk ahhoz, hogy teljes képet kapjunk a területről.
Az egyik legtöbbet idézett ügy, amely a letelepedés szabadságával és az európai társasági joggal kapcsolatos, a Daily Mail ügy. Az ügyben egy brit cég kívánta áttenni - sőt, ha bejegyzés szerint nem is, de gyakorlatilag át is tette - székhelyét (központi ügyvezetését) az Egyesült Királyságból Hollandiába. Az áttétel oka a holland adójog kedvezőbb volta volt; bizonyos pénzügyi manőverek után a holland jog alapján kevesebb társasági adót kellett fizetni. Az áttétel szempontjából érdekes kérdés, hogy amennyiben a közösségi jog erre lehetőséget biztosított volna, annak mi lett volna a joghatása: a társaság holland joga alá került volna, vagy sem? Tudni való, hogy a holland és a brit jog is a bejegyzés elvét követi. Ebben az esetben a válaszunk nemleges: a társaság megtartotta volna a brit jogi személyiségét. Mindamellett a holland társasági jogi adószabályok vonatkoztak volna rá, és ezáltal kevesebb adót kellett volna fizetnie.
- 388/389 -
A brit szabályok értelmében ugyanakkor a székhelyáthelyezés nem volt lehetséges, pontosabban engedélyhez volt kötött, amely engedélyt a társaság nem kapta meg. Ez ellen a társaság bírósághoz fordult. A nemzeti bíróság felfüggesztette az eljárását, és négy kérdést tett fel az Európai Bíróságnak. Utóbbi kérdések közül a legfontosabb annak megállapítására irányult, hogy ellentétes-e a letelepedés szabadságára vonatkozó közösségi rendelkezésekkel az, "ha egy tagállam megtiltja egy, az említett tagállamban található központi ügyvezetésű jogi személyiséggel rendelkező társaság vagy társaságcsoport részére, hogy előzetes engedélyezés, vagy jóváhagyás nélkül e székhelyét másik tagállamba helyezze át, az alábbi egyik és/vagy másik esetben:
a) ha az adott társaság elkerülheti a már megszerzett haszon és nyereség utáni adó megfizetést;
b) ha a központi ügyvezetés áthelyezésével az említett társaság elkerülné azon adó megfizetését, amellyel a központi ügyvezetés szóban forgó tagállamban maradása esetén esetlegesen tartozna?"
A bíróság az ügyben megállapította, hogy letelepedés szabadságára vonatkozó cikkeket "úgy kell értelmezni, hogy a közösségi jog... semmilyen jogot nem biztosít egy tagállam jogszabályai szerint alapított társaság számára, amelynek a létesítő okirat szerinti székhelye is ott található, hogy központi ügyvezetését egy másik tagállamba helyezze át". Ez alapján tehát a székhely áthelyezéséhez való jogot a bíróság megtagadta, pontosabban megállapította, hogy a székhely áthelyezésének joga nem vezethető le közvetlenül az alapszerződésekből. A konkrét keretek kitöltése a tagállamokra van bízva.
Az ügyhöz kapcsolódóan meg kell, hogy jegyezzük: annak látszólag semmi köze nincsen a székhely, vagy a bejegyzés elvéhez. A lényegét tekintve ugyanis az Egyesült Királyság és Hollandia is a bejegyzés elvét alkalmazta. Az ítélet ráadásul látszólag anyagi jogi szabályokkal foglalkozik; kollíziós kérdés explicite sem ebben, sem a későbbiekben tárgyalt ügyekben nem merült fel. Ugyanakkor ha a felszín és az érvelés mögé nézünk, akkor láthatjuk, hogy a döntésnek komoly kollíziós jogi oldala van. Az Európai Bíróság a döntésben a voksát a belső piacra kiterjedően a bejegyzés elve mellett rakta le. Ha ez nem így lenne, a valós működés, valós székhely alapján fel sem merülhetne a probléma, hogy a székhelyt áthelyezzék: ezzel gyakorlatilag megváltozna a társaságra alkalmazandó jog is. Az esetünkben ráadásul a székhelyt már de facto átrakták egy másik országba.
Azt is érdemes megfigyelni, hogy az ügyben nem válnak el az anyagi, illetve a kollíziós szabályok. A közösségi társasági jognak ezt a tulajdon-
- 389/390 -
ságát, mely összemossa az anyagi és kollíziós kérdéseket, számos kritika érte, és álláspontunk szerint is kissé nehezen átláthatóvá teszi az alkalmazandó jog kijelölését.[5]
Végezetül még egy tényre célszerű az ügy kapcsán rámutatni: kollíziós kérdés ez esetben nem csupán a társasági joghoz, hanem a székhelyhez kötődő egyéb jogágakhoz - például az adójoghoz - kötődően is megjelenik. Az uniós alapjogok, a társasági anyagi és kollíziós jog, illetve az adójog ilyen módon összekapcsolódik az esetek egy részében.
A székhely elv-bejegyzési elv konfliktusának legplasztikusabb példáját számunkra az Überseering ügy szolgáltatta.[7] Az ügyben szembenálló felek egy Hollandiában bejegyzett társaság, az Überseering BV. (a továbbiakban "Überseering", illetve egy Németországban bejegyzett társaság, a Nordic Construction Company Baumanagement GmbH. (a továbbiakban: "Nordic") voltak. Az Überseering tulajdonában állt egy németországi ingatlan, melynek felújítását a Nordic végezte. A felújítás minőségével (a festési munkákat nem megfelelően végezték el) az Überseering nem volt elégedett. A festést követően két német állampolgár megszerezte az Überseering tulajdonjogát és a céget Németországból vezette, ugyanakkor a cég soha nem fejezte ki abbéli szándékát, hogy székhelyét Németországba kívánja átrakni. Az Überseering - miután többször is hiába kérte a hibák kijavítását - a hibák költségei és az azokból származó kár megtérítésért a német bíróságokhoz fordult. Ebben az időben a német jog szerint a társaság jogképességét a tényleges székhelye szerinti tagállam joga szerint kellett megállapítani. E szerint az Überseering jogképességét a német jog szerint kellett volna megállapítani. Csakhogy az Überseering nem Németországban, hanem Hollandiában bejegyzett cég volt; ez alapján viszont Németországban kvázi "nem létezett". Erre hivatkozott a Nordic is, amikor a német bíróság előtt kifejtette azon álláspontját, hogy az Überseering nem perképes, mivel Németországban jogképességgel nem rendelkezik.
- 390/391 -
Az ügyben harmadfokon eljáró német bíróság a következő kérdésekkel fordult az Európai Bírósághoz:
- az EKSz 43. és 48. cikkét (jelenlegi EUMSZ 49. és 53. cikkét) "úgy kell-e értelmezni, hogy a társaságok letelepedési szabadságával ellentétes, ha a valamely tagállam jogszabályai szerint alapított társaság jogképességét és perképességét azon másik tagállam joga szerint ítélik meg, amelybe az említett társaság a székhelyét áthelyezte, amennyiben e jogszabályokból az következik, hogy a letelepedés szerinti tagállamban többé nincs lehetősége szerződésből eredő jogainak bíróság előtti érvényesítésére?"
- a társaságok letelepedési szabadsága ... magába foglalja-e annak előírását, hogy a társaság jogképességét és perképességét az alapítás szerinti tagállam joga alapján kell megítélni?
Az Európai Bíróság megállapította, hogy az Überseeringnek, mint a holland jog szerint megalapított és a szerint létező társaságnak joga van élni a letelepedés szabadságával. Ebbe beletartozik az is, hogy a tulajdonosoknak joguk van megválasztani, hogy mely államban kívánnak társaságot létrehozni. A német jog ezt a jogot korlátozza azzal, hogy a holland társaságot nem tartja Németországban perképesnek. Emellett a tulajdonosoknak joguk van élni a letelepedés szabadságával Németországban, és ezt a jogot is korlátozná az, ha letelepedésük miatt a perképességet megvonnák a társaságtól. A társaság létezését tehát csakis a holland jog alapján lehet megítélni. Jól látható, hogy a bíróság a perképességet is a jogképességhez igazította: álláspontja szerint, amennyiben egy társaság egy, a létesítő okirat szerinti székhelytől eltérő tagállamban letelepedési szabadságával él, ezt annak a tagállamnak, amelybe a tényleges székhelyét helyezi tiszteletben kell tartania. Utóbbi tagállam tehát nem nyilváníthatja a társaságot perképtelennek.
Jól látható, hogy az ügyben - persze nyilvánvalóan az eset körülményeihez igazodottan, de - az Európai Bíróság megerősítette a korábban a Daily Mail ítéletben is alkalmazott bejegyzési elvet, és a tényleges székhely elvét ebben az esetben sem tartotta a közösségi joggal összhangban állónak.
A SEVIC ügy is társasági jogi kérdésekhez kötődik. Ebben az esetben ugyanakkor nem kimondottan a székhelyáthelyezés-székhelyalapítás, vagy
- 391/392 -
valamilyen tevékenység gyakorlás volt a középpontban, hanem a különböző államban található társaságok egyesülése. Egy luxemburgi társaság, a Security Vision Concept SA. egy németországi társaságba, a SEVIC Systems AG.-ba (a továbbiakban: "SEVIC") kívánt beolvadni úgy, hogy vagyonát és jogalanyiságát is utóbbi társaságra ruházza át. Ez tehát általános jogutódlást jelentett volna végelszámolás nélkül két, különböző államban székhellyel rendelkező társaság között. A német jog alapján az egyesülés ugyanakkor csupán belföldi, német székhelyű társaságok esetén volt lehetséges. Miután a luxemburgi társaság beolvadását nem engedélyezték, a SEVIC a cégbírósági határozat ellen bírósághoz fordult. Az ügyben eljáró német bíróság azzal a kérdéssel fordult az Európai Bíróság felé, hogy úgy kell-e értelmezni az EKSz szabad letelepedésre vonatkozó cikkeit, hogy a társaságok letelepedési szabadsághoz való jogával ellentétes az, ha megtagadják egy külföldi európai társaságnak egy német társasággal tervezett egyesülésének bejegyzését a német cégjegyzékbe arra hivatkozva, hogy a vonatkozó nemzeti szabályok csak a belföldi székhellyel rendelkező jogalanyok átalakulását-összeolvadását engedélyezik?
Az Európai Bíróság az ügyben kimondta, hogy a letelepedés szabadságára vonatkozó EKSz passzusokkal ellentétes az, ha egy tagállam megtagadja egy külföldi cég egy belföldi cégbe való beolvadását, miközben két hasonló hazai cég között az összeolvadást megengedné.
Ezt a szabályozást követi egyébként az Unió társaságok egyesüléséről szóló, 2005-ben született irányelve[9] is.
Ezen szabály alól csupán kényszerítő körülmények megléte esetén lehet eltérni. Ilyen kényszerítő körülmény lehet például a hitelezők, kisebbségi részvényesek és munkavállalók védelme, vagy adófelügyelet hatékonyságának és a kereskedelmi tevékenységeknek a biztosítása.[10] A SEVIC ügyhöz kapcsolódóan fontos megemlíteni: az összeolvadás engedélyezése és biztosítása az uniós jogban jól láthatóan libelarizáltabb, mint a székhely áthelyezése. Az Európai Bíróság szabadabban meri értelmezni a letelepedés szabadságát e körben, és ezáltal az összeolvadások esetén a jogbiztonság is nagyobb.[11]
- 392/393 -
Az utóbbi idők európai szinten is legtöbbet elemzett társasági jogi ügye a Cartesio ügy volt. Az ügyben egy magyar betéti társaság, a Cartesio Oktató és Szolgáltató Bt. (a továbbiakban: "Cartesio") kívánta áthelyezni székhelyét Olaszországba. Az olasz jog és a magyar jog is a bejegyzés elvét alkalmazza a társaságokra. A társaság csupán a tényleges székhelyét rakta volna át, ugyanakkor továbbra is a magyar jog hatálya alá tartozott volna; Magyarországon maradt volna bejegyezve. A külföldi székhely bejegyzését a magyar cégbíróság elutasította. E körben a cégbíróság egyrészt arra hivatkozott, hogy az európai jog által biztosított letelepedés szabadsága nem ad jogot a társaságoknak, hogy székhelyüket egyik tagállamból a másikba áthelyezzék. Másrészt a székhely áthelyezését a hazai normák sem engedték meg.[13] A Cartesio a döntés ellen bírósághoz, a Szegedi Ítélőtáblához fordult, amely előzetes döntést kért az Európai Bíróságtól.
Az ítélőtábla első három kérdése procedurális jellegű volt. Témánk szempontjából lényegesebb a negyedik kérdés, mely úgyszintén több pontból állt. Ezek a következőek voltak:
- "Ha egy Magyarországon, a magyar társasági jog alapján létrejött és cégjegyzékbe bejegyzett társaság székhelyét az Európai Unión belül egy másik tagállamba kívánja áthelyezni, a közösségi jog kompetenciájába tartozik-e a kérdés rendezése, vagy jogharmonizáció hiányában kizárólag az egyes nemzeti jogok szabályai irányadók?
- Közvetlenül a közösségi jogra (az EKSz 43. és EK 48. cikkre) hivatkozással kérheti-e egy magyar honosságú társaság székhelyének az Unió más tagállamába történő áthelyezését? Amennyiben igen, úgy köthető-e - akár az áthelyező, akár a befogadó tagállam részéről - bármilyen feltételhez, engedélyhez a székhelyáthelyezés?
- 393/394 -
- Értelmezhető-e úgy az EKSz 43. és EK 48. cikk, hogy azok alapján összeegyeztethetetlen a közösségi joggal az a belső jogi szabályozás, vagy gyakorlat, mely a gazdasági társaságokat érintő jogok gyakorlása kapcsán aszerint tesz különbséget a gazdasági társaságok között, hogy a gazdasági társaság székhelye mely tagállamban van?
- Értelmezhetőek-e úgy az EKSz 43. és EK 48. cikkek, hogy azok alapján összeegyeztethetetlen a közösségi joggal az a belső jogi szabályozás, vagy gyakorlat, amely megakadályozza azt, hogy az érintett tagállamban honos társaság ... másik tagállamba helyezze át a székhelyét?"
Az Európai Bíróság az ügyben kimondta: a korábban a Sevic ügyben hozott ítélet és a Cartesio ügy nem analóg: a Sevic ügyben határokon átnyúló egyesülésről, és nem székhelyáthelyezésről volt szó. Ezért a liberálisabb közösségi szabályok e körben nem alkalmazhatóak. A bíróság ennek megfelelően rögzítette, hogy az európai joggal nem összeegyeztethetetlen az a szabályozás, mely a megakadályozza egy tagállam belső joga alapján létrejött társaságnak, hogy a székhelyét egy másik tagállamba helyezze át úgy, hogy közben megtartja a belső jog által biztosított honosságát. A székhelyáthelyezés uniós liberalizálása elmaradt.
Az ügyhöz kapcsolódóan érdemes megemlíteni, hogy a magyar szabályozás 2007. szeptember 7-től megváltozott;[14] a hazai jogalkotó még az ügyben hozott ítélet előtt módosította a vonatkozó rendelkezéseket. A cégtörvény új definíciója szerint egy cég székhelye alatt a cég bejegyzett székhelyét kell érteni, mely akár el is térhet a cég tényleges működésének helyétől, azaz a központi ügyvezetés helyétől.[15] A központi ügyvezetés helyét akár külföldre is lehet helyezni, ezáltal pedig nem változik meg a társaság bejegyzett székhelye, illetve a társaságra alkalmazandó jog.
- 394/395 -
A magunk részéről a magyar szabályozás módosításától függetlenül azt gondoljuk, hogy a Cartesio ügynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja: a letelepedés szabadságára vonatkozó szabályok már jóval korábban lefektetésre kerültek és vélhetően azok lényeges tartalmán az Európai Bíróság magától a jövőben sem fog változtatni. Ráadásul a vállalkozásoknak a napi praxisban nem okoz gondot, hogy nem helyezhetik át a székhelyüket. Számos megoldás lehetséges, amellyel hasonló problémákat oldhatnak meg: fióktelepet, leányvállalatot alapítanak, beolvadnak egy külföldi cégbe, SE-t hoznak létre, stb. Ezek egy részénél a hazai társaság megtarthatja a hazai statútumát, más részénél pedig átkerül a külföldi jog hatály alá.
Ha a szabályokon változtatni szeretnénk - ami jelen írás szerzője szerint nem égetően szükséges -, arra két út létezik: vagy az Unió hoz másodlagos jogforrást, és változtatja meg a szabályozást, vagy a tagállamok kezdik fokozatosan liberalizálni a székhelyáthelyezést. Előbbivel kapcsolatosan lehet, hogy célszerű lenne folytatni azt a munkát, amelyet egyszer már megkezdtek, és az előzetes terv[16] után elkészíteni a székhelyáthelyezésről szóló ún. 14. társasági irányelv javaslatát. Erre egyébként az Európai Parlament is felszólította a Bizottságot.[17]
A Factortame ügy kapcsán jól látható, hogy a közösségi jogban hogyan kapcsolódik össze az állampolgárságon alapuló diszkrimináció tilalma a letelepedés szabadságával.
Az ügy alaptényállása szerint az Egyesült Királyság egy jogszabályt vezetett be, mert a külföldi személyek az Egyesült Királysághoz rendelt halászati kvótákat brit lobogó alatt közlekedő hajóikkal "lehalászták" (quota hopping). A régi hajólajstromok helyébe új lajstrom lépett (halászni csak lajstromozott hajóval lehetett). Az új lajstromba csak olyan, az Egyesült Királyságból üzemeltetett és irányított hajó kerülhetett be
- amelynek természetes személy tulajdonosa brit állampolgár, vagy
- 395/396 -
- amely olyan társaság tulajdonában áll, amelynek 75%-át brit állampolgárságú személyek birtokolják.[19]
E rendelkezések miatt 95, a követelményeknek eleget nem tevő halászhajó tulajdonosai eljárást kezdeményeztek az állam ellen, mivel álláspontjuk szerint a szabályozás a közösségi jogba ütközik. Az eljáró bíróság előzetes döntéshozatal céljából számos kérdést tett fel az Európai Bíróságnak. A kérdések mélyebb elemzésétől ehelyütt eltekintünk.
Az Európai Bíróság ítéletében kimondta, hogy a letelepedés szabadságába ütközik, ha egy tagállam a letelepedés szabadságát az Egyesült Királysághoz hasonlóan korlátozza. Az állampolgárságon alapuló diszkriminációnak nincs helye a letelepedés szabadsága körében sem.
Noha nem klasszikus kollíziós problémával foglalkozik, mégis szükségesnek találunk röviden elemezni egy adójogi kérdésekhez és a letelepedés szabadságához kapcsolódó ügyet, a Hughes de Lasteyre ügyet. Ennek az az oka, hogy az esettel a kollíziós problémakörben való elmélyülést követően számos esetben találkozhatunk, számos helyen utalnak rá, és célszerűnek látszik legalább az alapvetéseinek az áttekintése.
Az ügy tényállása szerint Lasteyrie du Saillant úr Franciaországból Belgiumba költözött. A francia szabályok értelmében ekkor a tulajdonában álló, francia cégekbeli részvényei után a lakóhelyáthelyezésből eredően adót kellett fizetnie, míg ha nem költözik el, adófizetési kötelezettsége nem keletkezett volna, csupán akkor, ha realizált jövedelme keletkezett volna. Franciaországban azért létezett hasonló adó, mert ezzel ki tudták védeni az adóelkerülést: aki ugyanis a jövedelme realizálása előtt kiköltözött külföldre, az esetleg a külföldi jog alapján adózott a jövedelme realizásakor.
Lasteyrie du Saillant úr ugyanakkor az adó megfizetése ellen a bírósághoz fordult, mivel álláspontja szerint a hasonló adó diszkriminál, és nem összeegyeztethető a letelepedés szabadságára vonatkozó uniós joganyaggal. Az ügyben eljáró bíróság az Európai Bírósághoz fordult. Kérdése arra irányult, hogy az adóelkerülés kivédése érdekében a tagálla-
- 396/397 -
moknak joguk van-e már akkor is megadóztatni az állampolgárokat, ha azok realizált nyereséget nem értek el?
Az Európai Bíróság szerint a francia rendelkezés korlátozta a letelepedés szabadságát, hiszen riasztó hatással volt a más tagállamban letelepedni kívánó adózókra, "mivel az elhagyott ország - pusztán az adózási szempontból vett lakhely Franciaországon kívülre való változtatása miatt - olyan jövedelmükre vetett ki adót, amelyet még nem realizáltak, és így a Franciaországi lakhelyüket megtartó személyekhez képest kedvezőtlen bánásmódban részesültek... A lakóhelyüket megtartók realizált eredményeken alapuló adóztatásával szemben a lakhelyüket áthelyezők felmerülő eredményeken alapuló adóztatása eltérő bánásmódot jelent, amely gátolja a mozgás szabadságát. Amennyiben egy tagállam úgy dönt, hogy fenntartja a jogot az adófizető azon időszak alatt felhalmozott nyereségének megadóztatására, amíg annak lakhelye a területén volt, úgy ezt a mozgás szabadságát korlátozó intézkedések meghozatala nélkül teheti."[21]
Az egyik legnagyobb hatású, legtöbbet idézett és a szakirodalomban a legkülönféleképpen értelmezett ügy, amely az unió társasági jogával kapcsolatosan felmerült, és amely a letelepedés szabadsága kapcsán iskolapéldául szolgál, a Centros ügy volt. Az alapügyben két dán személy (a Bryde házaspár) tulajdonában állt egy Angliában és Walesben bejegyzett cég, a Centros Ltd. (a továbbiakban: "Centros"), mely Dániában akart fióktelepet létrehozni. A fióktelep bejegyzését a dán hatóságok megtagadták. Az elutasítás során a dán hatóságok arra hivatkoztak, hogy a házaspár csupán azért hozott létre Angliában egy céget, hogy ezt követően Dániában a cég fióktelepét is életre hívhassa, és ezáltal kikerülje a dán jog minimális tőkekövetelményre vonatkozó szabályait. Ezen állításukat arra alapozták, hogy az angliai cég semmilyen gazdasági tevékenységet nem végzett.
- 397/398 -
A Centros bírósághoz fordult a döntés ellen. A bírósági eljárás során a másodfokon eljáró bíróság azzal a kérdéssel fordult az Európai Bírósághoz, hogy összeegyeztethető-e az európai jog letelepedés szabadságára vonatkozó szabályaival
"az olyan társaság fióktelepe bejegyzésének elutasítása, amely társaság egy másik tagállamban rendelkezik székhellyel, 100 GBP (körülbelül 1000 DKK) összegű törzstőkével jogszerűen hozták létre, és e tagállam jogszabályainak megfelelően áll fenn, miközben a társaság maga nem folytat kereskedelmi tevékenységet, de tervezi a fent említett fióktelep megalapítását a tevékenység egészének abban az országban való gyakorlása céljából, ahol a fióktelepet megalapították, valamint feltehető, hogy az alkalmazott módszer célja az, hogy az utóbbi tagállamban ne kelljen társaságot alapítani, és így el lehessen kerülni a 200 000 DKK (jelenleg 125 000 DKK) összegű minimális törzstőke rendelkezésre bocsátását?"
A kérdés lényege tehát, hogy el lehet-e utasítani olyan társaság fióktelepének bejegyzését, melyet nyilvánvalóan azért hoztak létre, hogy a fióktelep állama szerinti tőkekövetelményeket kijátsszák?
A bíróság megállapította, hogy az esetben Dánia nem hivatkozhat a közérdek védelmére (azaz a hitelezők védelmére a magasabb tőkekövetelmények fenntartásával), mint kényszerítő körülményre jogosan. Ehhez ugyanis a hasonló védelmi intézkedésnek a következő feltételeket kell teljesítenie;
- az intézkedéseknek megkülönböztetésmentesnek kell lennie,
- a közérdek által igazolható kell, hogy legyen,
- alkalmasnak kell lennie az elérni kívánt cél megvalósításának biztosítására,
- nem léphet túl a cél megvalósításához szükséges mértéken.
A bíróság úgy találta, hogy az ügyben alkalmazott intézkedés önmagában nem megfelelő arra, hogy elérje a hitelezők védelmét, mivel ha a cég az Egyesült Királyságban folytatna gazdasági tevékenységet, akkor bejegyeznék, és a dán hitelezők így is bizonytalanabb helyzetbe kerülnének. Ezen kívül egyéb, enyhébb intézkedések is elfogadhatóak a hitelezők védelme érdekében. Ennek megfelelően a dán fióktelepet álláspontja szerint be kell jegyezni, és Dánia a bejegyzése elutasításával nem akadályozhatja a letelepedés szabadságát.
Kollíziós jogi szempontból a dán bíróságok álláspontja a székhely elvre utalna: e szerint a Centros, mint társaság létre sem jött, mivel valós
- 398/399 -
tevékenységet nem végez. Ennek megfelelően a cégalapításra csupán a belső jogi szabályok vonatkoznak; az ügyben felmerült kérdés szerintük csak látszólag európai jogi probléma. Ez a felfogás a valós székhely elvét venné alapul. Ez még akkor is így van, ha a dán jog a bejegyzés elvét rögzíti, a valós székhelytől függetlenül. Ehhez képest az európai bírósági ítélet tagállamok közti viszonyokban inkább a bejegyzési elvet támogatja azzal, hogy egy külföldön bejegyzett társaság fióktelepét a valódi székhelytől függetlenül bejegyeztetni kötelezi. A Bíróság szerint ugyanis egy társaság létét el kell ismerni pusztán a bejegyzés alapján is; a tényleges működés helye ez esetben irreleváns. Az ítéletet követően az európai államok egy részének végig kellett gondolni a kollíziós társasági jogi rendszerük összhangját a közösségi joggal.[23]
A következő jogeset, melynek tényállása nagyban hasonlított a Centros ügyre, és ezáltal a Centros ügy kiegészítésének-pontosításának is tekinthető, az Inspire Art ügy volt. Az ügyben egy holland festő alapított egy céget Angliában (Inspire Art Ltd., a továbbiakban: "Inspire Art"), majd egy fióktelepet Amszterdamban, melyen keresztül a képeit értékesíteni akarta. Az angliai cégalapításnak nyilvánvalóan az volt a rejtett célja, hogy a holland jog magasabb tőkekövetelményre vonatkozó szabályait kikerülje. A hasonló cégalapításokra vonatkozóan ugyanakkor a holland jog bizonyos speciális rendelkezéseket tartalmazott. Ezek szerint, amennyiben egy külföldi társaság holland leányvállalatát bejegyzik Hollandiában, és a külföldi társaság semmilyen valós gazdasági tevékenységet nem végez, a holland fióktelepnek többletkövetelményeket kellett végrehajtania; a cégjegyzékbe mint formálisan külföldi társaság kerülhettek be, a jegyzett tőkéjüket ki kellett egészíteni, ennek hiányában az ügyvezetők közvetlen, korlátlan, egyetemleges felelősséggel tartoztak a társasággal szembeni követelésekért. Ezen túlmenően is, a levelezéseikben számos egyéb adatot is
- 399/400 -
közölniük kellett, illetve a könyvvitelükre nézve is többletkövetelmények voltak érvényben velük szemben.
Az ügyben az Inspire Art fióktelepének bejegyzését a holand kereskedelmi kamara ki akarta egészíteni a "formálisan külföldi" jelzettel, mely ellen az Inspire Art tiltakozott. Az ügy bíróság elé került. A holland bíróság az Európai Bírósághoz fordult. Kérdései arra irányultak, hogy lehet-e többletkövetelményeket alkalmazni a hasonló fióktelepekkel szemben, illetve a hasonló többletkövetelmények mennyiben állnak összhangban az EKSz vonatkozó cikkeivel, illetve az azokhoz kapcsolódó irányelvekkel?
Az Európai Bíróság megállapította, hogy hasonló rendelkezéseket nem lehet bevezetni, mert azok ellentétesek az uniós joggal. Álláspontja szerint az intézkedések diszkriminatívak, és indokolatlan mértékben korlátozzák a letelepedés szabadságát. Az ügyben rögzítésre került, hogy a letelepedés szabadságát nem csupán a letelepedés megtagadásával lehet korlátozni: a diszkrimináló és aránytalan nemzeti rendelkezések is tilalmazottak.
A bíróság tehát a belső piachoz kötődően ismét a bejegyzési elv mellé tette le a névjegyét.
A Centros, illetve az Inspire Art döntésekhez hasonló tényálláshoz kapcsolódik egy másik ügy, melyben jóval a fentebb hivatkozott ügyek előtt, 1986-ban született döntés. Az ügyben Segers úr egy egyszemélyes vállalkozást működtetett Hollandiában (a cég neve: Free Promotions International). Utóbbi cég bejegyzési helye tehát Hollandia volt. Segers úr létrehozott egy céget az Egyesült Királyságban (Slenderose Private Limited Liability Company, a továbbiakban: "Slenderose") és a hollandiában bejegyzett céget átalakította a brit cége fióktelepévé, valamint egyúttal a brit
- 400/401 -
cég igazgatója is lett. Az esetben a brit cég semmilyen valós gazdasági tevékenységet nem végzett, utóbbi cég alapításának oka egyrészt a hosszadalmas holland alapítás elkerülése volt, másrészt Segers úr szerint a kft. angol elnevezése, az Ltd. elegánsabbnak hat, mint a holland név, a BV. A Slenderose összes gazdasági tevékenységét fióktelepén, Hollandiában látta el. Segers úr egyik céggel sem állt munkaviszonyban.
Ezt követően Segers úr megbetegedett, és a korábban a holland cége kapcsán fizetett betegbiztosítása nyomán ellátásért folyamodott a holland betegbiztosítóhoz. A betegbiztosító visszautasította az ellátást. Arra hivatkozott, hogy Segers úr nem áll munkaviszonyban a Slenderose-zal (tehát a brit céggel), így - hiába volt fizetési kötelezettsége korábban - nem kaphat ellátást. A holland cégek tulajdonosai ugyanakkor - a holland joggyakorlat alapján - 50 százalékos részesedés fölött kaphattak ellátást, a munkaviszonytól függetlenül. Utóbbi esetben feltételezték, hogy az illető cégnek dolgoznak.[26] Külföldi cégek tulajdonosai ezzel szemben nem kaphattak semmilyen ellátást. Ezt Segers úr sérelmesnek tartotta és a döntés ellen bírósághoz fordult. Az elsőfokú bíróság a keresetét elutasította. Ez ellen a döntés ellen fellebbezett. A másodfokú bíróság az eljárás során két kérdést tett fel az Európai Bíróságnak:
- egyrészt arra volt kíváncsi, hogy a letelepedés szabadságának EKSz-ben szabályaival összefér-e, ha egy tagállam az ügyben szereplő módon különbséget tesz belföldi és külföldi társaság között?
- másrészt, amennyiben a különbségtétel megengedett, van-e olyan másodlagos jogforrás, amely alapján tilos a hasonló különbségtétel?
Az Európai Bíróság ítéletében leszögezte: az európai joggal nem fér össze, hogy egy olyan külföldi cég vezető tisztségviselője, akinek belföldön fióktelepe van, ne kaphasson betegellátást. A hasonló diszkriminációt a letelepedés szabadságára vonatkozó cikkek kizárják.
Fontos rámutatni, hogy az Európai Bíróság ez esetben sem a székhely, illetve a bejegyzési elv konfliktusával nem állt szemben, hiszen mindkét állam a bejegyzési elvet alkalmazza a társaságokra. A döntés gondolatmenete megegyezik a Bíróság által egyéb esetekben alkalmazott gondolatmenettel: amennyiben egy társaság gazdasági tevékenységet végezhet egy államban, abban az esetben a gazdasági tevékenységhez kötődő kérdések kapcsán sem lehet diszkriminálni.[27] A hazai jog ezzel ellentétes szabályát félre kell tenni.
- 401/402 -
A Bizottság kontra Franciaország ügy, a többi üggyel ellentétben, nem egy előzetes döntéskérést, hanem egy tagállami jogsértéses eljárást takar. Az ítélet alapjául szolgáló eljárást ennek megfelelőena Bizottság indította az Európai Bíróság előtt.
Az ügy alaptényállása szerint Franciaországban a társaságoknak a jövedelmük után 50 százalék társasági adót kellett fizetniük.[29] Ezt követően, amennyiben a társaságok tagjai/részvényesei osztalékban részesültek, személyi jövedelemadót kellett fizetniük. Ezen - alapvetően a legtöbb országban hasonlóan működő - "kétszeres adóztatás" elkerülésére a francia kormány utóbbi adó megfizetése alól kedvezményt biztosított azon személyeknek, akiknek a lakóhelye, illetve azon gazdasági társaságoknak, amelyeknek a székhelye Franciaországban található. Mellettük a kedvezményt meg lehetett adni olyan személyeknek, akiknek lakhelye olyan állam területén van, amellyel Franciaország a kettős adóztatás elkerülésére vonatkozó egyezményt írt alá. E kedvezményezett személyeknek csupán a társaság által ténylegesen folyósított összeg értékének felét kellett megfizetniük.
A Bizottság két érvet hozott fel a rendszer közösségi joggal, pontosabban a letelepedés szabadságára vonatkozó szabályaival való összeférhetetlenség bizonyítására:
- egyrészt szerinte ez a rendszer a más tagállamokban székhellyel rendelkező biztosítótársaságok franciaországi fióktelepeivel és képviseleteivel szemben megkülönböztetést jelent a franciaországi székhelyű társaságokhoz képest, mivel megakadályozhatja a fióktelepeket és képviseleteket abban, hogy portfoliójukban francia részvényeket tartsanak. Ezáltal kedvezőtlenebb helyzetbe hozza őket franciaországi tevékenységük gyakorlása során.
- másrészt ez a rendszer arra ösztönöz, hogy a külföldi társaságok belföldi tevékenységük során a leányvállalati formát részesítsék előnyben annak érdekében, hogy az adójóváírás kedvezményében való részesülés megtagadásából származó hátrányt el lehessen kerülni.[30]
- 402/403 -
Ezzel Franciaország korlátozza a letelepedés szabadságát, mondhatni kvázi "letelepedésre kényszeríti" ezen cégeket.
A Bíróság a kérdés vizsgálatakor megállapította, hogy Franciaországban különbséget tettek leányvállalat és külföldi céghelyű vállalat belföldi fióktelepe/kereskedelmi képviselete között. A különbségtétellel kapcsolatosan a Bíróság szerint ez esetben nem lehet az adókikerülés kockázatára, mint a közrend-közbiztonság védelmére hivatkozni. Ez a "kibúvó" tehát ez esetben nem áll Franciaország rendelkezésére. Következésképpen a Bíróság megállapította, hogy Franciaország letelepedés szabadsága körében vállalt kötelezettségeinek nem tett eleget.
A Commerzbank ügy alaptényállása nagyban hasonlít a Bizottság kontra Franciaország ügyhöz. Az alapügy a Németországban bejegyzett Commerzbank AG a továbbiakban: "Commerzbank"), illetve az angol adóhatóság (Inland Revenue Commissioners - a továbbiakban: "adóhatóság") között zajlott.
A Commerzbank fiókteleppel rendelkezett az Egyesült Királyságban, amelyen keresztül hitelt folyósított különböző amerikai társaságoknak. A hitelek e társaságok által fizetett kamatai után a Commerzbank adót fizetett az Egyesült Királyságban. A későbbiekben egy kettős adóztatás elkerülésére vonatkozó nemzetközi szerződésekre hivatkozva a Commerzbank kérte a befizetett adó visszatérítését, melyet az adóhatóság ki is utalt a részére. Az eltelt időre ugyanakkor a Commerzbanknak pótlék (repayment supplement) is járt volna. Ezt azonban csak akkor kaphatta volna meg, ha belföldön székhellyel (pontosabban illetősséggel) rendelkezett volna.
A kérelmének elutasítása ellen a Commerzbank bírósághoz fordult. Az ügyben eljáró angol bíróság felfüggesztette az eljárást, és az Európai Bíróság előzetes döntését kérte arra nézve, hogy a hasonló nemzeti elbánás konform-e a közösségi joggal?
Az Európai Bíróság előtt folyó eljárásban a brit kormány arra hivatkozott, "hogy a Commerzbankhoz hasonló helyzetben lévő, belföldi illetőséggel nem rendelkező társaságok nemhogy nem áldozatai valamely megkülönböztetésnek a brit adórendszer alapján, hanem ellenkezőleg, kedvezményes bánásmódban részesülnek"[32] akkor, amikor egyáltalán adó-
- 403/404 -
juk egy részét visszakapják. Ezúton ugyanis mentesülnek egy, a belföldi illetőségű társaságokat terhelő adó alól.
Ennek az érvelésnek a Bíróság nem adott helyt. Ítéletében megállapította, hogy letelepedés szabadságába ütközik,
"ha egy tagállam jogszabálya késedelmi pótlékot biztosít a tartozatlan adó visszatérítése után az ebben a tagállamban adózási célú illetőséggel rendelkező társaságok számára és ugyanezt megtagadja a más tagállamban adózási célú illetőséggel rendelkező társaságoktól. Annak a körülménynek, hogy ez utóbbiak nem mentesültek volna az adó alól, ha ebben a tagállamban rendelkeztek volna adózási célú illetőséggel, e tekintetben nincs jelentősége".
A letelepedés szabadságához kötődő adójogi kérdéseket vetett fel az angol élelmiszer (csokoládé, üdítő, stb.) konszern, a Cabburry Schweppes Plc és Cadburry Schweppes Overseas Ltd. (a továbbiakban együttesen: "Cadburry") által az angol adóhatóságok ellen indított eljárás is. Az ügy azon kérdés kapcsán merült fel, hogy Angliában a belföldi székhelyű anyavállalat külföldi székhelyű leányvállata nyeresége után - amennyiben utóbbi olyan államban található, ahol kisebb a társasági adó mértéke - belföldön adóköteles volt. A belföldi anyavállalat tehát a "világjövedelme" után volt társaságiadó köteles, nem csupán az Angliában elért jövedelme után. Az Angliában bejegyzett leányvállalatok nyeresége ugyanakkor külön adózott. A világjövedelemre vonatkozó szabályt az Egyesült Királyságban azért vezették be, hogy az adóelkerülést, amit a külföldi leányvállalatok-fióktelepek létrehozatala lehetővé tesz, megpróbálják kiküszöbölni. Hogy jelentős problémáról van szó, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az ügyben az Írországban bejegyzett leányvállalata után az angol anyacégnek 8,6 millió angol fontot kellett volna megfizetnie - az angol adóhatóság ugyanis társasági adó címén ekkora összeget követelt tőle.
Az adóhatóság határozata ellen a Cadburry bírósághoz fordult. Az adóhatóságban kétség merült fel a tekintetben, hogy a vonatkozó angol szabályozás nem ütközik-e a közösségi jogba? Ennek megfelelően azzal a kérdéssel fordult az Európai Bírósághoz, hogy ellentétes-e a letelepedés
- 404/405 -
szabadságára vonatkozó EKSz 43. cikkel a (jelenlegi EUMSz 49. cikkével) az a szabályozás, mely szerint a világjövedelme után kell adóznia a cégnek? Úgyszintén kérdésként jelent meg, hogy az angol szabályozás hogyan viszonyul az EKSz 49. cikkéhez (jelenleg EMSz53. cikk), mely a szolgáltatásnyújtás szabadságát írja elő,[34] valamint az EKSz 56. cikkéhez (jelenleg EUMSz 63. cikk), mely az Unión belül a tőke szabad mozgásának szabadságát rögzíti.[35]
Az Európai Bíróság az adózás körében némileg megengedőbb álláspontot képviselt, mint amit a letelepedés szabadsága kapcsán a korábbi ítéletekből gondolhattunk volna. A Bíróság kimondta;
"kétségtelen, hogy a tagállam állampolgárai nem kísérelhetik meg a Szerződésben biztosított könnyítésekkel visszaélve kivonni magukat a nemzeti jogszabályaik alkalmazása alól. A közösségi jogi rendelkezésekből sem szerezhetnek csalárd módon vagy visszaélésszerűen előnyt".[36] Ellenben rögtön ezt követően leszögezi: "... az a körülmény, hogy valamely közösségi illetőségű természetes vagy jogi személynek szándékában állt kihasználni az illetősége szerintitől eltérő másik tagállamban hatályos kedvező adórendszert, önmagában nem elegendő ahhoz, hogy megvonják tőle a Szerződés rendelkezéseire való hivatkozás lehetőségét".[37]
Ezzel szemben a letelepedés szabadságát korlátozó nemzeti intézkedés (és az angol intézkedés ebben az esetben ennek minősül) igazolható, ha kifejezetten olyan tevékenységek ellen irányul, melyeknek egyértelműen az a célja, hogy az érintett állam (jelen esetben Anglia) jogszabályait kijátszák.
Ennek megfelelően arra vonatkozóan, hogy egy nemzeti intézkedés összhangban van-e az uniós joggal, két eset lehetséges. Ha a leányvállalat/fióktelep jövedelmét automatikusan beszámítják az anyavállalat adóalapjába,
- 405/406 -
az ellentétes az uniós joggal - e megoldás tehát nem engedélyezett. Úgyszintén ellentétes az uniós joggal az intézkedés, ha a leányvállalat-fióktelep gazdasági tevékenységet is végez, és nem csupán a kedvezőbb adójogi szabályok miatt hozták létre. Ha viszont a leányvállalatot-fióktelepet egyértelműen az adóelkerülés miatt hozták létre, a hasonló adószabályok összhangban lévőnek minősülnek az uniós joggal.[38]
Ahogyan arra korábban már utaltunk, az uniós társasági jog sajátságos terület: jórészt irányelvekben szabályozott, melyeket a tagállamok átültettek a hazai jogukba. A másodlagos jogforrások jórészt anyagi jogi normákat tartalmaznak, kollíziós szabályok csupán elvétve fordulnak elő. Az anyagi jogi szabályok töredezettsége jellemző a kapcsolódó kollíziós normákra is; általában egy-egy részprobléma kollíziós szabályait tartalmazzák. A továbbiakban ezen töredezett rendelkezéseket vesszük számba.
A társaságok publicitására vonatkozó első irányelvben,[39] mely a gazdasági társaságok közzétételi kötelkezettségeivel foglalkozik, nem találunk kollíziós szabályt. A hasonló tárgykörben készült, ám immáron a fióktelepek bejelentési kötelezettségéről szóló tizenegyedik irányelv[40] 1. cikke viszont már tartalmaz - jórészt eljárásjoghoz köthető - kollíziós rendelkezéseket. Ezen utóbbi norma szerint a fióktelepre vonatkozó okiratokat és adato-
- 406/407 -
kat, ha a fióktelepet olyan társaság alapította, amelyre egy másik - a fióktelep államától eltérő - tagállam jogszabályai vonatkoznak, a fióktelep helye szerinti tagállam jogszabályai alapján kell bejelenteni és közzétenni.
Amennyiben a fióktelep bejelentési és közzétételi követelménye eltér a társaságétól, a fiókteleppel lebonyolított üzleti forgalom tekintetében a fióktelep bejelentési és közzétételi követelménye az irányadó. Utóbbiak tartalmára nézve a nemzeti szabályokat harmonizálandó a rendelet tartalmaz anyagi szabályokat is.[41]
Az irányelv hasonló szabályokat állapít meg a harmadik államból származó társaságok fióktelepei számára is.[42]
Kollíziós szabályokat az Európai gazdasági egyesülésre vonatkozó rendelet [European Economic Interest Grouping (EEIG), Europäische wirtschaftliche Interessenvereinigung (EWIV)][43] is tartalmaz. Az európai gazdasági egyesülés olyan jogi személyiséggel bíró egyesülés, melynek célja tagjai gazdasági tevékenységeinek megkönnyítése, illetve előmozdítása, valamint a tagjai tevékenységének javítása vagy fokozása. Az egyesülés célja saját, önálló nyereségszerzés nem lehet; gyakorlatilag a tagok részesednek a nyereségből közvetlenül. A rendelet 2. cikke szerint az európai gazdasági egyesülés létesítő szerződésére és az egyesülés belső szervezetére annak a tagállamnak a belső jogát kell alkalmazni, amelyben az egyesülésnek a létesítő szerződésben meghatározott székhelye (bejegyzett székhelye) található.[44] A rendelet tehát elvileg az európai gazdasági egyesülés legfontosabb kérdéseire nézve a bejegyzés elvét rögzíti. Az egyesülést ugyanakkor abban az államban kell bejegyezni a nyilvántartásba, ahol a székhelye (tényleges székhelye) található (6. cikk). Így gyakorlatilag a székhely helye összekap-
- 407/408 -
csolódik a bejegyzés helyével. A rendelet 12. cikke pontosítja azt is, hogy mit értünk székhely alatt. Ennek megfelelően a székhely a következő helyen található:
- az egyesülés központi ügyvezetése helyén, vagy
- az egyesülés egyik tagjának a központi ügyvezetése helyén,
- vagy - természetes személy esetében - azon a helyen, ahol fő tevékenységét folytatja, feltéve, hogy az egyesülés folytat tevékenységet azon a helyen.
Az alkalmazandó jogra vonatkozó szabályozás alól kivételt képeznek a természetes személyek jogállására és jog- és cselekvőképességére, valamint a jogi személyek jogképességére és ügyleti képességére vonatkozó kérdések, melyeket a nemzeti jogok szabályoznak [2. cikk (2) bekezdése].
Lényeges szabály a nemzeti jogok talaján álló gazdasági társaságokkal szemben, hogy az egyesülés a Közösségen belül áthelyezheti székhelyét. A rendelet megfogalmazásában, "ha az ilyen áthelyezés nem eredményezi az alkalmazandó jog megváltozását, úgy az áthelyezésről szóló határozatot az egyesülés létesítő szerződésében meghatározott feltételekkel összhangban kell elfogadni". Az alkalmazandó jog számos esetben nem változik meg; így akkor, ha a társaság bejegyzési szerinti székhelyén nem változtatnak; mert például egy természetes személy tag továbbra is folytat tevékenységet egy helyen, és az egyesület tevékenysége is részben ehhez a helyhez kötődik.
Ezzel szemben, amikor a székhely áthelyezése azt eredményezi, hogy az alkalmazandó jog megváltozik - és a székhelyáthelyezés alatt "klasszikus értelemben" ezt értjük -, úgy egy áthelyezési javaslatot kell készíteni, melynek pontos tartalmát a rendelet szabályozza.
Az egyesülés bejegyzésének törlése a régi székhely szerinti nyilvántartásból nem végezhető el mindaddig, amíg nem igazolják, hogy az egyesülést az új székhelye szerinti nyilvántartásba bejegyezték. Ez egyébként azt a furcsa helyzetet is megteremtheti, hogy elvileg áthelyezés esetén egy ideig két helyen is be van jegyeztetve az egyesülés, különböző székhellyel.
Egy tagállam joga úgy is rendelkezhet, hogy tagállamból/tagállamba történő olyan székhelyáthelyezés, amely az alkalmazandó jog megváltozását eredményezné, nem léphet hatályba, ha a tagállam bármely illetékes hatósága ez ellen megfelelő időben kifogást emel. Ilyen kifogás kizárólag a közérdeken alapulhat. A kifogással szemben bíróság előtti jogorvoslattal lehet élni.
A 24. cikk értelmében az egyesülés tagjai korlátlan és egyetemleges felelősséggel tartoznak az egyesülés tartozásaiért és kötelezettségeiért. Az
- 408/409 -
ilyen felelősség jogkövetkezményeit a nemzeti jogszabályok határozzák meg. Az egyesülés tagjainak felelősségét tehát Magyarországon eljáró bíróság a hazai kollíziós szabályok (Nmjt. 18. cikke) alapján fogja elbírálni. Utóbbiak - mint arra fentebb utaltunk - a bejegyzett székhely jogára fognak utalni.
Végezetül meg kell, hogy jegyezzük: a Magyarországi székhelyű gazdasági egyesülések száma elenyésző, a KSH statisztikái szerint 2008-as évben összesen négy hasonló szervezet létezett.[45] Ennek megfelelően a kapcsolódó kollíziós szabályokat inkább modellértékük, mint gyakorlati hasznuk miatt tartottuk fontosnak ismertetni.
Az Európai Részvénytársaság (Societas Europae , a továbbiakban: SE) az Unió által életre hívott társasági forma (jogi személy), egységes, önálló szabályozással. Az SE. rendelet[46] 7. cikke szerint az SE. létesítő okirat szerinti székhelyének a Közösségen belül kell lennie, abban a tagállamban, ahol központi ügyvezetésének helye található. A tagállamok ezen túlmenően kötelezhetik a területükön bejegyzett SE.-t arra, hogy a központi ügyvezetésének helye és székhelye (bejegyzett székhelye) megegyezzen. Minden SE.-t a székhelye szerinti tagállamban kell bejegyezni. Az SE.-re viszonylag egységes uniós szabályok vonatkoznak, ám háttérszabályként érvényesülnek a nemzeti jogok is. E háttérszabályok lehetnek eljárási szabályok, a részvénytársaságokra, vagy kimondottan az SE.-re vonatkozó nemzeti szabályok, esetleg egyéb szabályok is.
Az SE. létesítő okirat szerinti székhelyét áthelyezheti egy másik tagállamba (8. cikk). Ezen áthelyezés nem eredményezi sem az SE. megszűnését, sem új jogi személy létrejöttét. Ez az egységes szabályok miatt van, melyek lehetővé teszik, hogy a legalapvetőbb kérdésekben (felépítés, felelősség, stb.) a székhelyáthelyezéssel se történjen változás. A rendelet pontosan leírja a székhelyáthelyezés menetét. Harmadik személyekkel szemben az új székhely az SE. új cégbejegyzésének közzétételével válik hatályossá.
- 409/410 -
Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy mi történne, ha a nemzeti jog a székhely elvét alkalmazná? Ebben az esetben az SE.-re alkalmazandó uniós szabályok mögött fellelhető nemzeti jog a székhelyáthelyezéssel megváltozna. Hasonló a helyzet akkor is, ha a társaságot eredetileg egy bejegyzési elvet követő államban jegyezték be, majd a székhelyét áthelyezik és egy másik államban a társaságot bejegyzik. A rendelet ezen esetekre kimondja, hogy egy tagállam joga rendelkezhet úgy, hogy az azon tagállamban bejegyzett SE. létesítő okirat szerinti székhelyének olyan áthelyezése, amely az alkalmazandó jog megváltozásával jár, nem léphet hatályba, ha az adott tagállam bármely illetékes hatósága megfelelő időn belül ellentmondással él. Az ilyen ellentmondás kizárólag közérdekre alapozható. Ha tehát a társaságra alkalmazandó jog a székhelyáthelyezéssel megváltozna, a kiindulási székhely tagállamai a székhelyáthelyezést megakadályozhatják. Ezen túlmenően, az SE. nem helyezheti át székhelyét, ha vele szemben végelszámolási, felszámolási, csődeljárás, fizetésbeszüntetési vagy egyéb hasonló eljárás indult.
Az SE. alapítására azon SE. székhelye szerinti tagállamnak a részvénytársaságokra vonatkozó jogszabályai vonatkoznak, mely tagállamban az SE létrehozza a székhelyét. Miután a társaságot a székhelyén kell bejegyeztetni, ezért ez esetben a székhely és a bejegyzés helye egybevág.
Az SE. leányvállalat alapítására a nemzeti jogok részvénytársaságok leányvállalat-alapításra vonatkozó szabályait kell alkalmazni.
Az európai részvénytársaság kapcsán is hangsúlyoznunk kell, hogy megalkotásának inkább jelképes, mint gyakorlati haszna van. Magyarországon a 2008-as évben négy SE. volt bejegyezve.[47]
Kollíziós problémák merülnek fel a társaságok egyesülése kapcsán is, melyeket a tőkeegyesítő társaságok határokon átnyúló egyesüléséről szóló irányelv (egyesülési irányelv)[48] rendez. Az irányelv a tőkeegyesítő társaságokra vonatkozik.
Az egyesülés szabályai alkalmazandóak a magyarországi korlátolt felelősségű társaságra, a részvénytársasági formákra, az európai részvény-
- 410/411 -
társaságra, illetve a szövetkezetekre is, amennyiben határokon átnyúló egyesülést kívánnak végrehajtani. A probléma jellegéből adódóan az irányelvben az anyagi jogi szabályok mellett egész sor lényeges kollíziós rendelkezést találunk. Utóbbi szabályok a normában központi szerepet töltenek be.
Az irányelv 4. cikke kimondja, hogy egyesülés csak olyan társasági formájú társaságok között jöhetnek létre, amelyek az érintett tagállamok nemzeti joga szerint egyesülhetnek. Ez kollíziós szempontból egy sajátságos kapcsolás: akkor jöhet létre az egyesülés, ha mindkét jog lehetővé teszi. Az irányelv nem helyezi egyik állam jogát sem a másik fölé; nem tesz különbséget például beolvadó társaság és fogadó társaság között. Hasonló megoldást alkalmaz egyébként az irányelv számos ponton: ezzel a módszerrel a nemzeti jogokat - főleg azok védelmi rendszerét - nem erodálja, és a biztosítékok szempontjából a legtöbb biztosíték alkalmazását írja elő.
Emellett a határokon átnyúló egyesülésben részt vevő társaságnak be kell tartania a rá vonatkozó nemzeti jog rendelkezéseit, illetve alaki követelményeit. Ez különösen érvényes az egyesülést érintő határozathozatali eljárásra vonatkozó rendelkezésekre, hitelezők védelmére vonatkozó biztosítékokra, valamint a munkavállalók védelmére vonatkozó szabályokra.
Az irányelv megoldásait látva azt állapíthatjuk meg, hogy az egyes tagállamok a saját nemzeti joguk hatálya alá eső társaságokra nézve hozhatnak hasonló rendelkezéseket, a másik tagállam joga alá tartozó társaságra nézve nem. Emellett ugyanakkor létezik egy kivételi szabály, mely szerint, ha egy tagállam joga lehetővé teszi saját hatóságai számára, hogy megtiltsanak egy tagállamon belüli egyesülést a közérdekre hivatkozva, úgy ez vonatkozik a határokon átnyúló egyesülésre is. A közösségi léptékű vállalatösszefonódásokra ugyanakkor speciális - alapvetően versenyjoghoz kötődő engedélyeztetési - szabályok léteznek.[49]
A határokon átnyúló egyesülés hatályosulásának időpontját "azon tagállam joga határozza meg, amelynek joghatósága alá a határokon átnyúló egyesülés útján létrejövő társaság tartozik" (12. cikk). A "joghatósága" alá kifejezés alatt ez esetben a joga alá kifejezést kell érteni.
Azt, hogy milyen módon kell az egyesülés lezárulását a közhitelű nyilvántartásba bejegyezni, annak a tagállamnak a joga határozza meg - az érintett állam területe vonatkozásában -, amelynek joga alá az egyesülő társaságok tartoznak (13. cikk), az újonnan létrejövő társaság joga lesz tehát releváns ebben a kérdésben is.
- 411/412 -
Lényeges és a harmadik személyek szempontjából kiemelkedő jelentőségű kérdés, hogy amennyiben a társaságok egyesülése esetén valamely tagállam jogszabályai alaki követelményeket írnak elő ahhoz, hogy bizonyos vagyontárgyak, jogok és kötelezettségek az egyesülő társaságok részéről történő átruházása harmadik személyekkel szemben hatályossá váljon, úgy ezeket az alaki követelményeket a határokon átnyúló egyesülés útján létrejövő társaságnak is teljesítenie kell.
A fentieken túlmenően kollíziós rendelkezések az irányelv munkavállalói részvételre vonatkozó szabályai (16. cikk) között is fellelhetőek.
Az Európai Unióban az utóbbi időben egye több kollíziós szabály került, illetve kerül megalkotásra. Ezek közül nyilvánvalóan a legjelentősebb, legtöbbet idézett normák a Róma Egyezményt[50] felváltó szerződésjogi Róma I. rendelet,[51] illetve a károkozásról (deliktuális felelősségről) szóló Róma II. rendelet.[52] Utóbbi jogszabályok - bizonyos szűk részterületektől eltekintve - a teljes szerződési- és szerződésen kívüli kötelmi jogi spektrumot átfogják. Megalkotásukkal gyakorlatilag befejeződött a kollíziós kötelmi jog kodifikálása az Európai Unióban.
A kötelmi jogi kollíziós rendeletek ugyanakkor nem terjednek ki a társasági jog területére, azokat társasági jogi kérdésekben nem lehet alkalmazni.
A tárgyi hatály szűkítése a Róma I. rendelet megfogalmazásában úgy jelenik meg, hogy a jogszabály az 1. cikkében rögzíti; a rendelet tárgyi hatálya nem terjed ki
- 412/413 -
"a társasági jogot, valamint a más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdésekre..." [Róma I. rendelet 1. cikk (2) bekezdés f) pont].
Ugyanezen cikk meg is magyarázza, hogy mit ért hasonló kérdések alatt. Ilyen kérdés például: társaságok bejegyzés útján vagy más módon történő létrehozása, jogképessége, belső szervezete, működése, megszűnése; a társaság, illetve szervezet tagjainak és tisztviselőinek személyes felelőssége a társaság vagy a szervezet kötelezettségeiért.
Úgyszintén nem terjed ki a rendelet hatálya annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy
"egy szerv kötelezheti-e a társaságot, más jogi személyt vagy jogi személyiség nélküli szervezetet harmadik személlyel szemben".
Magyarán szólva a rendeletet nem lehet alkalmazni egy társaság egy szervének a társasághoz fűződő jogviszonyára sem. Így például, ha egy kft. ügyvezetője megköt egy szerződést, és a kft. tagjai fölvetik az ügyvezető felelősségét az előre láthatóan a kft. számára rossz kimenetelű szerződéssel kapcsolatosan, az ügyvezető és a kft. közötti viszonyra alkalmazandó jog meghatározására (arra a kérdésre tehát, hogy mely állam jogát kell alkalmazni a kft. és az ügyvezető viszonyára) a rendelet nem ad számunkra támpontot, mivel ez esetben is a tárgyi hatály alól kivett területről van szó.
A Róma I. rendelet társasági joggal kapcsolatos kivételeinek megfogalmazása álláspontunk szerint megtévesztő, és felszínes olvasást követően szinte biztosan becsapja az embert. Véleményünk szerint ugyanis egy társasági részesedés-üzletrész átruházására, azaz a tartalmi társasági jogi kérdésekre nem, ám az erre irányuló szerződésre általában véve igenis lehet alkalmazni a rendeletet.[53] Magyarán szólva például az üzletrész adásvételi szerződés értelmezésére, a felek jogaira és kötelezettségeire, a kötelezettségek teljesítésére, a nemteljesítés következményeinek elbírálására,
- 413/414 -
a szerződés érvénytelenségére, az elévüléssel kapcsolatos kérdések meghatározására, a szerződés alaki kellékeire, teljesítésére lehet alkalmazni a Róma I. rendelet szabályait.
A kizárt, szóba jöhető szabályok ("társasági joghoz köthető szabályok") alapvetően anyagi társasági jogi szabályok, de persze akadhatnak köztük kollíziós jellegűek is. E kategóriák közül emeli ki példálózó felsorolásként a Róma I. rendelet a társaság létrehozására, jogképességére, belső szervezetére, működésére és megszűnésére, valamint a társaság, illetve szervezet tagjainak és tisztviselőinek személyes felelősségére vonatkozó szabályokat. A szerződésre, illetve a társasági jogi háttérre vonatkozó normákat élesen el kell választani egymástól.
E helyzet hasonlít például az ingatlan adásvételekre: az ingatlan adásvételi szerződésekre nemzetközi elem esetén a Róma I. rendelet alkalmazandó. Azt ugyanakkor, hogy az ingatlanhoz kötődő polgári jogi viszonyok (tulajdonjog, birtok és birtokvédelem, stb.) hogyan alakulnak, már a dologi jog szabályai döntik el; utóbbiakra nézve nincsen egységes uniós kollíziós jogi szabályozás.
E sémára működik a társasági jog is: amennyiben egy magyar társaság eladja egy román társaságnak egy osztrák cégben birtokolt részesedését, a szerződésre a Róma I. rendelet vonatkozik. A szerződésre a rendelet - adásvételi szerződésre alkalmazandó jogot meghatározó - 4. cikkének (1) bekezdés a) pontja szerint az eladó szokásos tartózkodási helyét kell alkalmazni. Ez alól jogválasztással a rendelet szabályai alapján ki lehet szerződni. Az anyagi szabályokra utalva meg kell, hogy jegyezzük: üzletrész adásvétel esetén az áruk adásvételéről szóló Bécsi Egyezménynek nincsen szerepe, mivel az egyezmény tárgyi hatálya alól kizárt területről van szó.[54] Ennek megfelelően a kollíziós szerződési jog szabályozó jellege a társasági jogi kérdések tekintetében még erősebb, mint adásvételeknél, miután a nemzeti-tagállami anyagi szerződési jogot kell alkalmazni e körben.
A társasági jogi kérdésekre a fentiekkel szemben azonban már a társaságra alkalmazandó jog (bejegyzés vagy székhely elve - jelenleg harmonizáció hiányában a nemzeti szabályok) alkalmazásával kell eldönteni, hogy melyik jog, melyik anyagi jog alkalmazandó. Utóbbi jog fogja eldönteni a társaság szervezetével, vezetők felelősségével, stb. kapcsolatos kér-
- 414/415 -
déseket. Hogy hol húzódik meg a két normaanyag között a határ, annak a megállapítása bizonyos esetekben bonyolult is lehet.
Érdekes kérdés, hogy két magyar cég köthet-e egy külföldi társaság üzletrész átadásra vonatkozó szerződést úgy, hogy a szerződésre alkalmazandó jogot megválasztják, és például a külföldi társaság jogát kötik ki? Ezt meg lehet tenni, ugyanis a külföldi üzletrész, illetve a jogválasztás olyan nemzetközi elemet visz a szerződésbe, amellyel ez megtehető. Ebben az esetben még az egyébként alkalmazandó jog kógens szabályait sem kell figyelembe venni, mivel a nemzetközi elem van jelen a szerződésben. A jogválasztás ugyanakkor természetesen ez esetben sem érinti a társasági jogi szabályokat. Utóbbiaktól - a fenti különválasztás folyományaképpen - nem lehet eltérni: e helyütt tehát csupán a szerződésre alkalmazandó jogról beszélünk.
Arra is lehetőség van, hogy két magyar (belföldi) cég egy magyar (belföldi) cég üzletrészátadásáról kötött szerződésében külföldi jogot válasszon. Ennek például az lehet az oka, ha a magyar cégek egyik leányvállalat, és az anyavállalatnak jobban megfelelne a saját szerződési jogi szabályainak az alkalmazása. Ebben az esetben ugyanakkor a magyar jog kógens szabályaitól nem lehet eltérni.[55] Itt tehát a felek csupán a diszpozitív szabályokat módosíthatják szabad akaratukkal, a kötelező szabályokat, például a kötelező szerződésjogi szabályokat már nem (incorporation of foreign law).
Az üzletrész átruházására vonatkozó tárgyalások során felmerülhetnek károk (culpa in contrahendo).[56] Ilyen kár lehet például, ha az egyik szerződő fél eláll a szerződéskötéstől, de korábban pont az ellenkezőjéről biztosította a másik felet; ez a magyar polgári jogban a bíztatási kár fogalmának felel meg. Hasonló eset lehet, ha a szerződést csak részben hajlandó megkötni; például az eladó nem a kft. üzletrészeinek 100 százalékát, hanem csupán 49 százalékát adja át a vevőnek, annak ellenére, hogy a vevőt korábban az üzletrészek 100 százalékénak átadásáról biztosította.
- 415/416 -
Ebből a vevőnek - például, mert tovább kívánta adni az üzletrészt - jelentős kára származhat.
E károkra a Róma II. rendelet 12. cikkének általános szabálya értelmében a szerződésre alkalmazandó jogot kell alkalmazni. Arra az esetre, ha a szerződésre alkalmazandó jog nem megállapítható, a Róma II. rendelet kisegítő szabályokat is tartalmaz.
A társasági szerződésekre az Nmjt. 2009 évi módosítása[57] során is fenntartották azt az - álláspontunk szerint kimondottan rosszul megszövegezett, korszerűtlen és teljesen felesleges - cikkelyt, mely szerint
"a társasági szerződést annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek területén a társaság tevékenységét kifejti [Nmjt. 26. cikkének (2) bekezdése]. A jogi személyt alapító társasági szerződésre a jogi személy személyes jogát kell alkalmazni".
Lényegében tehát a jogi személyiséggel rendelkező társaságok társasági szerződésére a személyes jog alkalmazandó. Jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok társasági szerződésére ezzel szemben azon jogot kell alkalmazni, ahol a tevékenységét kifejti.
A kérdéses rendelkezés sok kívánnivaló hagy maga után, és célszerű lett volna egy füst alatt a 2009-es módosításokkal ezt a részt is átdolgozni.
Egyrészt a jogi személyiségű, és jogi személyiséggel nem rendelkező társaságok közötti különbségtétel felesleges, értelmetlen.
Másrészt az alkalmazandó jog megállapítása során problémák merülhetnek fel, ha a jogi személyiséggel nem rendelkező társaság több államban végez tevékenységet; melyiket kellene alkalmazni.
Harmadrészt akkor is problémák merülhetnek fel, utóbbi társaság egyáltalán nem végez tevékenységet, például azért, mert még éppen csak, hogy megszáradt a tinta a társasági szerződésen (frissen alakult társaságok esetén).
Negyedrészt zavaró a cikk elhelyezése is: miért a szerződések körében kerül rendezésre egy társasági jogi kérdés? A társasági szerződés mely elemeit minősítsük olyan társasági jog problémának, mely az Nmjt. 18. cikke
- 416/417 -
alá tartozik, és mely elemei tartoznak a 26. cikk alá? Csak emlékeztetőül: jogi személyre a személy személyes jogát kell alkalmazni, mely annak az államnak a joga, ahol nyilvántartásba vették. Nem jogi személyekre nézve a helyzet hasonló. Mi a viszonya e szabálynak a 26. cikk (2) bekezdésével?
E kérdéseket át kellene-kellett volna gondolnia a jogalkotónak is, és levonni belőlük a megfelelő következtetéseket.
A társasági jogot a károkozásra (deliktuális felelősségre) alkalmazandó jogról szóló Róma II. rendelet is kizárja a tárgyi hatálya alól. Utóbbi rendelet 1. cikk (2) bekezdésének d) pontjának kissé körülményes megfogalmazása szerint a rendelet nem terjed ki a következőkre:
"a társasági jogból, valamint más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogból eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyok - például a társaságok és más jogi személyek vagy jogi személyiség nélküli szervezetek bejegyzés útján vagy más módon történő létrehozásával, jogképességével, belső szervezetével vagy feloszlásával kapcsolatos kérdésekben -, a tisztviselőknek és tagoknak a társaság vagy szervezet kötelezettségeiért való személyes felelősségéből, továbbá a számviteli iratok jog szerinti könyvvizsgálata során a könyvvizsgálóknak a társasággal vagy annak tagjaival szembeni személyes felelősségéből származó szerződésen kívüli kötelmi viszonyok."
Magyarán szólva, a Róma II. rendelet hatálya nem terjed ki a társasági joghoz kötődő jogviszonyokra. A hatálya alól kivett társasági jogviszonyokról a rendelet példálózó felsorolást ad. A felsorolt példák a következőek:
- a társasági jogból eredő kötelmi viszonyok (például a létrehozással, jogképesség, belső szervezet, feloszlatásával kapcsolatos kérdések),
- a tisztviselőknek és tagoknak a társaság kötelezettségeiért való személyes felelőssége,
- a könyvvizsgálók felelőssége a társasággal szemben.
Ezen esetekre a rendelet nem alkalmazandó, hanem először a nemzeti kollíziós jog, majd az általa felhívott anyagi társasági jogi, vagy épp anyagi polgári jogi szabályok alapulvételével kell eljárni. Magyarán szólva, ha például egy vezető tisztségviselő kárt okoz egy gazdasági társaságnak, a károkozásra a nemzeti szabályok alapul vételével kell eljárni. A
- 417/418 -
Róma II. rendelet károkozásra alkalmazandó szabályait, például a 4. cikkelyt, mely szerint általános szabályként a károkozásra a kár beálltának helye alkalmazandó, nem lehet alkalmazni. A kollíziós szabályok megfelelő kiválasztása, illetve az alkalmazandó jog felhívása ez esetben a vonatkozó joghatósági szabályok alapján eljáró bíróság feladata lesz, mely a saját kollíziós normái alapján fog eljárni.
A fentiek alapján az uniós kollíziós társasági jogra alkalmazandó legfontosabb szabályokat a következőképpen foglalhatjuk össze:
- Az Európai Unión belül bármelyik uniós polgárnak (bármely tagállam állampolgárának) joga van társaságot alapítani egy, az állampolgárságától eltérő tagállamban. E tekintetben semmilyen diszkrimináció nem érheti, ugyanolyan elbánásban kell részesíteni, mint az illető tagállam állampolgárait. A nem uniós állam állampolgára e jogosultság nem vonatkozik.
- A gazdasági társaságok is a magánszemélyekhez hasonló elbánásban részesülnek, és ők is szabadon alapíthatnak társaságot (leányvállalatot), fióktelepet, kereskedelmi képviseletet. Az EUMSz szerint ehhez az kell, hogy az illető társaság bejegyzett székhelye, vagy központi ügyvezetése, esetleg üzleti tevékenységének fő helye az Unió területén legyen.
- Azt a kérdést, hogy egy társaságra milyen jogot alkalmaznak, a nemzeti jogok döntik el. E körben a nemzeti jogok alkalmazhatják a bejegyzés elvét, illetve a székhely elvét is. Az Unión belüli viszonyokban ugyanakkor általában a bejegyzés elve alapján kell eljárni.
- A társaságok székhelyének áthelyezését a nemzeti jogok korlátozhatják, még akkor is, ha a társaság statútuma (a társaságra alkalmazandó jog) ettől nem változik meg. Ha egy magyar társaság székhelyét külföldre akarom helyezni úgy, hogy továbbra is a magyar jog legyen alkalmazandó a társaságomra, azt a magyar jog elvileg megakadályozhatja (a lehetősége meglenne rá). 2007. szeptember 1-jétől ugyanakkor a hazai szabályozás alapján a társaság bejegyzett székhelye és központi ügyintézésének helye kettéválhat egymástól (a szétválást be is kell jegyeztetni). A központi ügyvezetés helyét külföldre lehet helyezni úgy, hogy a társaság bejegyzett székhelye Magyarországon
- 418/419 -
marad. Ebben az esetben a társaságra alkalmazandó jog továbbra is a magyar jog marad.
- Az egyik tagállamban bejegyzett társaságot a másik tagállamban el kell ismerni, az elismerést nem lehet megtagadni azon az alapon, hogy a társaság az illető tagállamban nem végez gazdasági tevékenységet. Az elismerést azon az alapon sem lehet megtagadni, hogy a társaság tényleges székhelye olyan államban van, ahol a társaság nincs bejegyezve.
- A társaság átruházásakor az üzletrész átruházási szerződésre alkalmazandó jogot a Róma I. rendelet szabályozza, míg a társaságra, annak felépítésére, legfontosabb paramétereire alkalmazandó jogot az eljáró bíróság jelöli ki saját kollíziós szabályai alapján (közösségen belüli viszonyokban a bejegyzés elve alapján). Utóbbi társasági szabályok alól nem lehet kiszerződni. Néha hasznos lenne a nagyobb védelem okán egy másik állam jogát alkalmazni, mint ahol a társaság be van jegyezve, székhelye van, stb., de ezt jogválasztással nem lehet megtenni.
- A fentiekből eredően a nemzeti jogok előírhatnak társaságalapítás-üzletrész átruházás esetén bizonyos többletkövetelményeket, melyek alól jogválasztással nem lehet kiszerződni. Így például, ha az anyavállalat tulajdonosi szerkezetének változásakor az anyavállalat üzletrészeinek átruházására vonatkozó teljes szerződést, illetve az anyavállalat teljes létesítő okiratát megkövetelik a változás bejegyzéséhez, akkor ettől a követelménytől nem lehet eltekinteni. Némely országban nagyobb tranzakciók esetén elfogadják azt, ha e szerződésről csupán aláírt kivonatot adnak le, amely hivatkozik a teljes üzletrész adásvételi szerződésre, míg máshol nem. A szigorúbb követelmények alól jogválasztással nem lehet kiszerződni.
* * *
- 419/420 -
by Dezső Tamás Czigler
After the well known Cartesio case, the conflict-of-laws issues concerning company law seem to be fixed in the European Union. The article tries to give a draft about such rules. The work is divided to two main parts. Firstly, it tries to review the relevant provisions of the primary legislation, included the anti-discrimination backround and the free movement of persons and companies. Moreover, it examines the connection between tax law and company law and the rules of the Treaty on the Functioning of the European Union (TFEU) on the primary and secondary settlement of companies/natural persons. In connection with the problem, the author gives a summary of the most important case law of the European Court of Justice, shortly reviewing the fundamental cases like Centros, Daily Mail, Cartesio, Überseering, etc.. Secondly, there are numerous conflict-of-laws provisions to be found in the secondary legsilation that are examined as well. Such rules are usually "hidden" in the different company law rules, but they form a part of EU private international law as well. Beyond, the paper tries to give examples that may help practical lawyers to earn a clear picture on the law applicable to the sale contracts of companies.■
- 420 -
JEGYZETEK
* A tanulmány a "Lisszaboni Szerződés hatása a magyar jogrendszerre" c. 76488 sz. OTKA pályázat keretében készült.
A szerző ezúton szeretne köszönetet mondani Szabó Saroltának a cikkel kapcsolatos értékes kiegészítő megjegyzéseiért, ugyanakkor természeten az esetleges hibákért kizárólag a szerző felel.
[1] Http://eur-lex.europa.eu/hu/index.htm
[2] BORG-BARTHET, J.: European Private International Law of Companies after Cartesio. International and Comparative Law Quarterly (ICLQ), Vol. 58 (2009) No. 4 1020. Az egyes államok áttekintésére ld. MAITLAND-WALKER, J.: Guide to European Company Laws. Sweet and Maxwell, London, 2007.; SPAHLINGER, A.-WEGEN, G.: Internationales Gesellschaftsrecht in der Praxis. C. H. Beck, München, 2005. 273-306. Felsorolásszerrű áttekintésre ld.: BURIÁN, L.: Personal Law of Companies and Freedom of Establishment. Revue Hellenique de Droit International (RHDI), Vol. 61. (2008) No. 1 72.
[3] E szabályokat egészíti ki kevésbé lényeges szabályokkal a cikk folytatása, mely szerint:
"(3) Ha a jogi személyt több állam joga szerint vették nyilvántartásba, vagy az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog szerint nyilvántartásba vételére nincs szükség, személyes joga az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog.
(4) Ha a jogi személynek az alapszabály szerint nincs székhelye, vagy több székhelye van, és egyik állam joga szerint sem vették nyilvántartásba, személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén a központi ügyvezetés helye van."
[4] Case 81/87 The Queen v H. M. Treasury and Commissioners of Inland Revenue, ex parte Daily Mail and General Trust plc. ECR 1988., 05483.
[5] THÖNKE, U.: Die Entstehungssitztheorie. Scrîpvaz, Berlin, 2003. 142.
[6] C-208/00 Überseering BV. kontra Nordic Construction Company Baumanagement GmbH. (NCC). EBHT 2002., I-09919.
[7] Http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:62000J0208:HU:NOT (2010. március 15.); LEIBLE, S.-HOFFMANN, J.: Wie inspiriert ist "Inspire Art"? Europäische Zeitschrift für Wirtschaftsrecht (EuZW), Vol. 14 (2003) No. 22. 677. 4. lj.
[8] C-411/03 SEVIC Systems AG. EBHT 2005., I-10805.
[9] Az Európai Parlament és a Tanács 2005/56/EK irányelve (2005. október 26.) a tőkeegyesítő társaságok határokon átnyúló egyesüléséről (EGT vonatkozású szöveg). HL L 310., 2005.11.25., 1.-14. cikk (leírását ld. később).
[10] Ld. a SEVIC ítélet 28. pontját.
[11] GRUNDMANN, S.: European Company Law. Intersentia, Antwerpen-Oxford, 2007. 514.
[12] C-210/06 Cartesio Oktató és Szolgáltató Bt. EBHT 2008., I-09641. Rá nézve ld. BURIÁN: Personal Law of Companies... i. m. 82-86.; BEHRENS, P.: Cartesio bestätigt, abert korrigiert Daily Mail. Europäische Zeitschrift für Wirtschaftsrecht (EUZW), Vol. 20. (2009) No. 3. V.
[13] A hazai jogszabályi háttér, azaz a GT., a Cégtv. és az Nmjt. korábbi koherenciazavaraira ld. KOROM, V.-METZINGER, P.: Freedom of Establishment for Companies: the European Court of Justice confirms and refines its Daily Mail Decision in the Cartesio Case C-210/06. European Company and Financial Law Review (ECFR) Vol. 6. (2009) No. 1. 141-144.
[14] KOROM-METZINGER: Freedom of Establishment... i. m. 158.
[15] 2006. évi V. törvény a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról (Ctv.) 7. § (1) bekezdése: "A cég székhelye a cég bejegyzett irodája. A bejegyzett iroda a cég levelezési címe, az a hely, ahol a cég üzleti és hivatalos iratainak átvétele, érkeztetése, őrzése, rendelkezésre tartása, valamint ahol a külön jogszabályban meghatározott, a székhellyel összefüggő kötelezettségek teljesítése történik.... A cég létesítő okirata úgy is rendelkezhet, hogy a cég székhelye egyben a központi ügyintézés (döntéshozatal) helye. Amennyiben a cég székhelye nem azonos a központi ügyintézés helyével, a központi ügyintézés helyét a létesítő okiratában és a cégjegyzékben fel kell tüntetni. A 7/B. § szerint "a cégnyilvántartásba bejegyzett cég az Európai Unió más tagállamában is jogosult tevékenysége elsődleges folytatására, illetőleg tevékenysége gyakorlása elsődleges helyét az Európai Unió más tagállamába is áthelyezheti. A cég ezirányú döntése - külön törvény eltérő rendelkezése hiányában - nem igényli a székhelyére vonatkozó cégbejegyzés módosítását".
[16] Project de Directive concernant le Transfert du siège réel d'un état membre dans un état mebre sans dissolution. OJ C 138., 05.05.1997., 5. Francia nyelven elérhető: Diritto del commercio internazionale, Vol. 13 (1999) No. 415-417.
[17] Cross-borders transfers of company seats - Recommendations to the Commission on cross-border transfer of company seats. 10/03/2009, EP T6-0086/2009.
[18] Case C-221/89 The Queen v Secretary of State for Transport, ex parte Factortame Ltd. and others. ECR 1991., I-03905.
[19] Zárójelben jegyezzük meg, hogy ráadásul az állampolgársági kritérium mellett az Egyesült Királyság területén való lakóhely és tartózkodási hely is szükséges volt a lajstromba való bekerüléshez.
[20] C-9/02 Hughes de Lasteyrie du Saillant kontra Ministère de l'Économie, des Finances et de l'Industrie. EBHT 2004., I-02409.
[21] A Bizottság Közleménye a Tanácsnak, az Európai Parlamentnek és az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak - A tőkekivonási adóról és a tagállamok adópolitikájának szükséges koordinációjáról. COM (2006) 0825 végleges 3.
[22] C-212/97 Centros Ltd. kontra Erhvervs- og Selskabsstyrelsen. EBHT 1999., I-01459.
[23] MCELEAVY, P.: Current developments - Private International Law Recognition of Companies Incorporated in Other EU Member States. International and Comparative Law Quarterly (ICLQ), Vol. 52. (2003) No. 2. 523.
[24] C-167/01 Kamer van Koophandel en Fabrieken voor Amsterdam kontra Inspire Art Ltd. EBHT 2003., I-10155.; ADENSAMER, N. J.: Ein neues Kollisionsrecht für Gesellschaften. Linde, Wien, 2006. 129-135.; GYULAI-SCHMIDT, A.: Cartesio ante portas - avagy a társaságok Európoai Unión belüli szabad költözési joga II. Európai Tükör, 2008. No. 2. 59-62.; LEIBLE, S.-HOFFMANN, J.: Wie inspiriert ist... i. m. 677-683.
[25] Case 79/85. D. H. M. Segers v Bestuur van de Bedrijfsvereniging voor Bank- en Verzekeringswezen, Groothandel en Vrije Beroepen. ECR 1986., 02375. Francia nyelvű rövid összefoglalására ld. BOUTARD-LABARDE, M-C.: Chronique de jurisprudence de la Cour de justice des Communautés européennes. III. Libre circulation des personnes et des services, Journal de droit international privée (Jour. de dr. int. priv), Vol. 114. (1987) No. 2. 442-443.; Hátterére ld. pl. European Business Law (Ed. Buxbaum, R. M., Hertig, G., Hirsch, A., Hopt, K. J.). Walter de Gruyter, Berlin-New York, 1991. 136-141., 153-158.; RAMMELOO, S.: Corporations in Private International Law: A European Perspective. Oxford University Press, Oxford, 2001. 41-46.; A hasonló ügyekkel való összefüggésre ld. BRÖDERMANN, E.-IVERSEN, H.: Europäisches Gemeinschaftsrecht und Internationales Privatrecht. J. C. B. Mohr (Siebeck), Tübingen, 1987. 111-113.
[26] Ld. a Segers ítélet 5. pontját.
[27] RAMMELOO, S.: Corporations in Private International Law... i. m. 44.
[28] Case 270/83. Commission of the European Communities v French Republic. ECR 1986., 00273.
[29] Az ügy kimondottan biztosítótársaságokkal kapcsolatosan merült fel, de megállapításait nagy általánosságban is el lehet fogadni. Vö. az ítélet 7-9. pontjaival.
[30] Ld. az ítélet 11. pontját.
[31] Case C-330/91 The Queen v Inland Revenue Commissioners, ex parte Commerzbank AG. ECR 1993., I-04017.
[32] Ld. az ítélet 16. pontját.
[33] C-196/04 Cadbury Schweppes plc és Cadbury Schweppes Overseas Ltd. kontra Commissioners of Inland Revenue. EBHT 2006., I-07995.
[34] EUMSz 56. cikk: "...tilos az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik nem abban a tagállamban letelepedettek, mint a szolgáltatást igénybe vevő személy".
[35] EUMSz 63. cikk: "(1)... tilos a tagállamok, valamint a tagállamok és harmadik országok közötti tőkemozgásra vonatkozó minden korlátozás. (2)... tilos a tagállamok, valamint a tagállamok és harmadik országok közötti fizetési műveletekre vonatkozó minden korlátozás."
[36] Cadburry Schweppes ítélet, 35. pont.
[37] Cabburry Schweppes ítélet, 36. pont.
[38] Vö. ugyanakkor C-337/08. sz. ügy. X Holding BV. kontra Staatssecretaris van Financiën. (Jelen írás lezárásának időpontjában az EBHT-ban még nem tették közzé). Utóbbi ügy ítélete szerint az uniós joggal "nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely az anyavállalat számára lehetővé teszi, hogy a belföldi leányvállalatával egyetlen adózási egységet képezzen, a külföldi leányvállalattal alkotott ilyen adózási egységet azonban nem teszi lehetővé, mivel az említett leányvállalat nyereségére nem terjed ki e tagállam adójogának hatálya".
[39] A Tanács első irányelve (1968. március 9.) az egész Közösségre kiterjedő egységes biztosítékok kialakítása érdekében a tagállamok által a társasági tagok és harmadik személyek érdekei védelmében a Szerződés 58. cikkének (2) bekezdése szerinti társaságoknak előírt biztosítékok összehangolásáról (68/151/EGK). HL L 65., 1968. 3.14., 8.
[40] A Tanács tizenegyedik irányelve (1989. december 21.) a valamely tagállam jogának hatálya alá tartozó meghatározott jogi formájú társaságoknak egy másik tagállamban létesített fióktelepeire vonatkozó bejelentési és közzétételi követelményeiről (89/666/EGK). HL L 395., 1989.12.30., 100.
[41] Ennek megfelelően a bejelentési és közzétételi követelmény például a következő - fundamentális jelentőségű - adatokat érinti: a fióktelep címe, a fióktelep tevékenysége, a társaság cégneve és társasági formája, a fióktelep cégneve, a társaság képviseletére jogosultak adatai, a társaság megszűnése, a fióktelep megszűnése, csődeljárás-felszámolási eljárás lefolytatása, stb. (e felsorolás nem taxatív).
[42] Ld. az irányelv 7-8. cikkeit
[43] A Tanács 2137/85/EGK rendelete (1985. július 25.) az európai gazdasági egyesülésről. HL L 199., 1985.7.31., 83.
[44] Ha egy állam több területi egységből áll, amelyek mindegyikében azok saját jogszabályait kell az egyesülésre vonatkozóan az említett kérdésekre alkalmazni, úgy az alkalmazandó jog meghatározása céljából minden egyes területi egységet önálló államnak kell tekinteni.
[45] Forrás: KSH.
[46] A Tanács 2157/2001/EK rendelete (2001. október 8.) az európai részvénytársaság (SE) statútumáról. HL L 294., 2001.11.10., 1. Ld. még: A Tanács 2001/86/EK irányelve (2001. október 8.) az európai részvénytársaság statútumának a munkavállalói részvételre vonatkozó kiegészítéséről. HL L 294., 2001.11.10., 22.
[47] Forrás: KSH.
[48] Az Európai Parlament és a Tanács 2005/56/EK irányelve ( 2005. október 26. ) a tőkeegyesítő társaságok határokon átnyúló egyesüléséről (EGT vonatkozású szöveg. HL L 310., 2005.11.25., 1-9. Hazai jogunkba átültette: 2007. évi CXL. törvény a tőkeegyesítő társaságok határokon átnyúló egyesüléséről.
[49] Vö. irányelv 4. cikk (2) bekezdés b) pontjának utolsó mondata.
[50] A szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 1980. június 19-én aláírásra megnyitott egyezmény (Magyarországon kihirdette: 2006. évi XXVIII. törvény). Hatályba lépett: 1991. április 1-jén. Magyarországon hatályba lépett: 2006. június 1-jén.
[51] Az Európai Parlament és a Tanács 593/2008/EK rendelete (2008. június 17.) a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról (Róma I.). HL L 177., 2008.07.04., 6-16.
[52] Az Európai Parlament és a Tanács 864/2007/EK rendelete (2007. július 11.) a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról ("Róma II."). HL L 199., 2007.07.31., 40-49.
[53] Hasonló álláspont Internationales Vertragsrecht - Das internationale Privatrecht der Schuldverträge (Hrsg. Reithmann, C.-Martiny, D.). Verlag Dr. Otto Schmidt, Köln, 2010. 1317-1355. Uo. ld. a joint venture és a szerződésjog kapcsolatára írtakat is.
[54] A nemzetközi adásvételi szerződéseiről szóló Bécsi Egyezmény (hazánkban kihirdette: 1987. évi 20. tvr.), 1. cikk (1) Az Egyezmény... áruk adásvételére vonatkozó szerződésekre alkalmazandó... (kiemelés tőlem: a szerző). Vö. Internationales Vertragsrecht... i. m. 1320.
[55] Ld. Róma I. rendelet 3. cikk (3) bekezdése
[56] LÜTTRINGHAUS, J. D.: Das internationale Privatrecht der culpa in contrahendo nach den EG-Verordnungen "Rom I" und "Rom II". Recht der Internationalen Wirtschaft, (RIW), Vol. 54. (2008) No. 4. 193-200.
[57] Ld. A nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. módosításáról szóló 2009. évi IX. törvényt.
Lábjegyzetek:
[1] Czigler Dezső Tamás, Tudományos segédmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest 1014 Országház u. 30., Email: tczigler@jog.mta.hu
Visszaugrás
